A székely nép történelme- és jogviszonya

A népvándorlás zürjéből, – mely másfél ezred év előtt mindent elsodort, – egy néptörzs emelkedett ki, számban ugyan csekély, de azért mégis nagy tényező az uj alakot ölteni indult Európában; egy hősies néptöredék, mely Ázsia legnemesebb gyarmatának örökségét védve, bámulatosképpen tartá fenn magát a költözködő népek vészes hullámzata közt mely sajátszerü hadi szervezetével s democraticus intézményeivel a középkori Europának legelőbb megtelepült s legclassicusabb népeként tünik elő. Ez a székely nép.

Nem tartozhatik ezen előismertetés szük keretébe a székely ős nemzeti szerkezet; annak az idő viszonyai szerint való fejlődésének és átalakulásának tágabb értelemben vett tárgyalása; nem e nép ide településének, s néveredetének*

Legrégibb történészünk, Béla névtelen jegyzője (Schwandtner „Scriptores Rerum Hung vet stb.” czimű kiadványának 33–34. lap), azt mondja, hogy Árpádnak Zoltán (Zulta) fia megszületvén, nagy öröm volt a magyar táborban, s elhatározták, hogy Biharnak Ménmaroth nevü fejedelme ellen harczra keljenek. E hadjáratra vezérekül Usubut és Velecet választották, kik Csepel szigetéről elindulva, a Tiszán átszálltak s a Kőrösnél (fluvium Courong) tábort ütöttek, ide jöttek a székelyek, kik előbb Attila király népei voltak s fiaikat Árpádnak önkényt kezesekül küldvén, harczosaik a sereghez csatlakoztak s első vonalban harczoltak Ménmaroth ellen, s Biharvárt 13 napi ostrom után – melyben a magyarokból 20, a székelyekből 15 esett el – feladásra birták stb.

Kéza Simon a XIII. században irt kronikájában (M. Simonis de Kesa chron. Hung. 61–63. lapján) a székelyekre vonatkozólag azt mondja: Attila halála után az értelmesebb rész Csabát (Chabam), a külső nemzetek pedig Aladárt választák fiai közül a trónra ebből harcz fejlődött. Az első csatában Aladár győzetett le, a másodikban, mely Sicambriánál 15 napig folyt, Csaba lett vesztes. Attila fiai, s a hunok nagy része elestek. Csaba 15,000 harczossal Honoriushoz, onnan Scythiába ment, 3000 más hun harczos a nyugati népek elől Czigle mezőre (in campo chigle) vonulva, egész Árpádig fenntartották magokat, s ott nem hunoknak, hanem székelyeknek (Zaculos) nevezték magokat. Ezen hun-maradékok a magyarok jöttének hirére elibök mentek Rutheniáig s együtt Pannoniát meghóditva, helyet foglaltak nem a térségen, hanem a határszéli hegyekben stb.

A bécsi képes krónika irója, ki, mint maga mondja, 1358-ban más régibb krónikából irta művét (mely a Turóczi krónikájához van foglalva) (lásd Schwandtner kiadványa 77–78-ik lapján) a székelyekre vonatkozólag azt mondja, hogy Attila halála után a görög anyától született Csaba, és a német anyától született Aladár a trón felett harczra kelvén, a Duna melletti Sicambria környékén vivatott a 15 napig tartott iszonyu harcz, melyben a hun harczosok nagy része elesett, a végül legyőzött Csaba 15,000 harczossal Görögországba, onnan Scythiába huzódott, 3000 hun harczos pedig elszakadván, Pannoniában maradt s előbb Czygla mezev nevü térre települt, de a nyugoti népektől nyomatva a Pannonia határán lévő Erdőelvére (ad Erdew elwe confinia videlicet Pannoniae regionis se transtulisse) költöztek, s ott hogy hun-ivadékoknak lenni fel ne ismerjék, magokat Zekeleknek (székelyeknek) nevezték; stb. azután felszaporodván, mikor a magyarok jöttének hire hozzájuk eljutott, nagy örömmel ezek elibe mentek Rutheniáig, s a honfoglaló harczokban azokat segiték stb. **

Már most, ha ezen három nagyhitelü régi történésznek a székely krónika adataival is találó állítását egybevetjük, a székelyeknek Attila hunjaitól való származásának annyit vitatott ténye tisztában álland mind azok előtt, kik a tagadás merev tanának nem tanitványai. Azon ellenvetés, hogy 3000 harczosból hogyan szaporodhatott fel annyira a székely, hogy magát ellenséges népek közt fenntarthassa, könnyen meglehet felelni, mert éppen Kéza mondja el, hogy a hunok minden tribusból 10,000 harczost vittek a csatába, a többi othon marad hogy az országot, a nőket, öregeket, tehát a telephelyet, a Székhelyt oltalmazza, s igy a Sicámbriai csatából Erdély hegyei közé vonult 3000 harczos, ottan még nagyszámu harczost és népet talált, melyekkel s az utjokban még felszedhetett más huntelepekkel egyesülve alkották azon nemzetet, mely a Székely-ről magát székelynek nevezte, s a könnyen védhető havasok közt a V-ik század végétől egészen a rokon magyar nemzet megjöttéig fenntartotta magát, és fenntartotta magát részint lakhelyének természeti erőssége, részint az épitett várak (melyeket e munka folytán bemutatandók) nagyszáma, részint szivóssága s minden időben tanusitott hősiessége által, és főként czélszerü hadszervezete alapján, melynél fogva a székely krónika utmutatása szerint 30,000 harczost tudott kiállitani. És mind ezen szerencsés körülmények mellett fennállhatásukra az is befolyt, hogy a hun birodalom egybeomlása után Magyarországon átvonuló népek egyike sem tudott, maradandólag megtelepedni s miután az itt kisebb számba maradt hunok (Székelyek) hóditó harczaitól nem félhettek, s havasos vadon birtokaikat nem igen irigyelték, ezen néptöredékkel inkább szövetségben, mint harczban éltek, ha pedig harczot kisértettek, a székelyek természet és hatalmas várlánczolat által védett helyzetükben elég erősek voltak azt visszautasitani. Im ez rövidre vonva a székelyek megtelepülésének, néppé alakulásának, önfenntartásának és néveredetének története. Hogy a hunok ezen első telepitvénye a rokon eredetü Avaroktól is nyert erősitést, azt Husztiból (Ó- és Uj-Dacia VII. köt. 104. l.) látjuk, ki azt mondja, hogy Nagy Károly 8 évi harcz után megtörte az Avarok hatalmát, kiknek egy része a harczban elesett, más része visszament Ázsiába, de egy töredéke a még hunoktól hátra maradt székelyekhez vonult Erdély havasai közé, hová Nagy Károly hadai behatolni nem tudtak, itt a rablástól tartózkodván, sőt sokan keresztényekké is lévén, fenntarták magukat a magyarok bejöttéig. Huszti mellett bizonyitnak a székely földön több helyt, de kiválóan Marosszéken található avar-erődök, melyekről a maga helyén. már ugy is felfejtett történelme. Azonban mégis, főleg azok számára, kik a székely nép viszonyaival és jogtörténelmével ismeretlenek, szükségesnek tartom egy dióhéjba szoritott, rövid kivonati ismertetést adni azért, hogy az mint egy kulcs legyen e munka körébe foglalt némely dolgok megértésére.

Azt hiszem, történelmi érvényre emelkedett tény az, hogy a székelyek Attila hunjainak maradékai,* azért én a történelmi kritika által kellőleg kitisztázott ezen kérdés vitatásába nem elegyedem.

Midőn Árpád a magyar fajnak elfoglalá és biztositá e szép hazát, a honfoglalás harczaiban az itt talált, Attila öröksége felett őrködő székelyek szövetségesként csatlakoztak a rokon magyarhoz, s a sereg előcsapatjaként részt vettek a magyar birodalom alakitásának küzdelmeiben.*

Nem volt tehát a székely hóditott, hanem szövetséges nép, mely egyezményileg csatolta magát a magyar koronához, oly egyezménynyel* mely nemzeti életéből sajátszerü viszonyaiból kifejlett előjogait, nemzeti szabad intézményeit biztositá s tiszteletben tartotta, és ezek alapján fejlődött ki a székelynél már a legrégibb időkben egy olyan democraticus szellemü nemzeti szervezkedés, melynek párját Európa akkori népeinél sehol feltalálni nem tudjuk, egy oly alkotmány, mely mindenkit egyiránt kötelezett hadviselésre, mikor vész fenyegette a hazát, de a mely azon terület minden lakossának egyenlőségét és szabadságát biztositá; mely a hivatalokat nemek és ágak szerint osztotta,*

Az eddigi történet-nyomozások a 6 székely-nemet és azok ágait ekként álliták össze:

I. Adorján nem. Telegd. Poson. Váczmán és Vaja ágokkal, ehez egy mult századi jegyzés az 5-ik Vasmy ágat adja.

II. Medgyes nem, Medgyes, Dudor, Kürt és Gyarus ágokkal, ehez egy mult századi jegyzés az 5-ik Kurta ágot adja.

III. Jenő nem, Szomoru, Uj, Boroszló és Blázsi ágokkal, ehez egy mult századi jegyzés az 5. Nagy ágot adja.

IV. Halom nem. György, Péter, Halom és Náznán ágokkal, ehez egy mult század jegyzés az 5-ik Gabud ágot adja.

V. Ábrán nem. Nagy, Gyerő, Uj és Karácson ágokkal, ehez egy mult századi jegyzés az 5. Göcs ágot adja.

VI. Örlecz nem, Bud, Szovát, Seprőd és Eczken ágokkal, ehez egy mult századi jegyzés az 5-ik Zöld ágot adja.

E hat nemhez Kállay (Értekezése 87–92. lapján) hetedik nemül az Ákost adja. Láss erről többet Kováchich Script. minor. czimü 1798-ban megjelent müve 338-ik lapján, Engel „Suppl. ad Vin. Anonymi Corn etc. czimü munkája 350-ik lap. Kállay. „A ns. székely nemz. stb. 90. lap. Erd. tört. adatok I. k. 261. lap s végre Kővári Erdély tört. I. k. 42. lap. s mely a hadviselés kötelezettsége, és a királynak némely esetekben kiszolgáltatott ököradón kivül minden más adófizetéstől mentesité a székelyt.*

Volt ugyan elnevezésileg létező két osztály vagy rend ekkor is, a loufeu (lovag, lovas) és a giahrlag* (gyalog) de ez is inkább katonai, (fegyverzeti) mint társadalmi osztályzat volt, mert a középkor átka, a népek egyik részét szolgaságra kárhoztató feudalismus, a székelyföldön gyökeret verni soha sem tudott.

A kiváltságos nemesség Európa minden államaiban kifejlődvén, az Magyarországban is elterjedt, s Zsigmond király hübéri elveket oltván a magyar alkotmány szabadságfájába, lassanként kifejlődött azon hatalmas olygarchia, mely ország a királylyal daczolt, mely a theoratiaval Mohácsot s a hon kétfelé szakadását előidézte; de az a democrat intézvényü, s a politikai egyenlőség elvét valló székely földre bajosan tudott behatolni, s nagy mérvben kifejlődni soha sem, bár ottan is a későbbi korban keletkeznek nagyon korlátolt számban olyanok, kik harczbani kitünés vagy más érdemekért nemességet nyernek, s így keletkezik s megvolt két osztály mellett egy harmadik a primori osztály, mely legelőbb 1409-ben említtetik,* de csak Mátyás király korában ismertetik el, jogkörének megszoritásával. Ekkor fordult elő először rendszeresitett alakban a székelyek három rendje (trium generum siculi) szabályoztatván egyszersmind egyik osztályból a másikba való átlépésnek módozata is.*

A mint kitünik ez Mátyás királynak 1473-ban dec. 9-én Modra vára alatt kiadott rendeletéből, melyet mérai Magyar Balázs erdélyi Vajdához és székelyek ispánjához küldött. Ezen igen nevezetes és a székelyek akkori viszonyaira világot deritő okmányban a nagy király előrebocsátja, hogy a magokat táborába nagyon kitüntetett marosszéki és udvarhelyszéki székelyek panaszt emeltek az iránt, hogy némely székely primorok őket pénzfizetésre szoritják s az ők három rendből álló nemzetöket sanyargatják; de mivel a hős székelyek jogilag sem királynak, sem tisztviselőinek semmi nemü pénzadóval nem tartoznak, hanem csak önkénytes ajándékkal király lakadalma és születésekor – mikint ezt már előbb kiadott kiváltság levéllel is biztositá, – azért rendeli, hogy az ily jogtalan zsarolókat a Vajda a székely szokások szerénti vagyon-feldulással büntesse. Ugyanekkor elrendeli a király azt is, hogy a Vajda azonnal lustrát tartson a székelyek közt; a lovasok – kiket primipilusoknak neveznek, – és a pix dariusoknak nevezendő gyalogok is külön irassanak egybe és e felosztást aztán egy primor is infamia büntetés terhe alatt meg ne változtathassa.

A gyalogok felsőbb osztályba a Vajda és ispán tudtával léphetnek át, a lovagok pedig úgy, ha három örökségre tesznek szert. Ezen okl. közölve van Benkő Imago nat sic. és a székely nemz. cons. 22-ik lapján. E lustra folyama alatt Táncsi székely vezér azon hirt terjesztvén, hogy Mátyás meghalt, a Székelyek lázongani kezdettek s a lengyel királyhoz hajoltak; de követeik által Mátyás életben létéről meggyőződvén, csakhamar lecsendesedtek, s valamint Magyar Balázsnak a török felett 1475-ben Moldovában, ugy az ezt követett 1476-ban Tótország és Oláhországban a törökökön kivivott fényes győzelmekben nagy tényezők voltak. (Lásd Éder Felmerhez 152. Hunyadiak kora IV. 344 és 457. és Katona Hist. crit. XV. 664–679. és tud. gyüjt. IV. 356. Végre Schwandtner II. 255.)

A három osztályt pedig alkották:

Az elsők, főbb nemesek (primores, primores nobiles, nobiles potiores).

A lófők, lovasok, kik lóháton mentek harczba* (primipili) és a

Gyalogok, kik gyalog harczoltak (pedites, pixidarii).*

A mohácsi vész Erdély különszakadását s ez a Királyhágón inneni részben egy sok tekintetben uj államszervezetet hozott létre, mely a székely nemzeti szerkezetre sem maradhatott befolyás nélkül, de a mely, ha kisebb nagyobb változásokat idézett is elő, lényegében még sem dönté meg a székelyek sajátszerü szervezetét, s valahányszor ez megsértetett és kellő tiszteletben nem tartatott, mindannyiszor a székely kész volt azt még fejedelmével szemben is fegyverrel oltalmazni.

A jogvédelem érzete, és a nemesség tulhatalmaskodása idézte elő a székelyek első felkelését János Zsigmond alatt 1562-ben, mikor Vaja mellett legyőzetvén a segesvári országgyülés bosszus szigorral lépett fel, s a mozgalomban részt vettek közül sokakat jobbágyságra vetett* itt mondatott ki az is, hogy ezután a székely is hütlenségi bün esetében fejét és jószágát is veszithesse. Ez által a székelyek addig tisztán democrat irányú nemzeti szervezetébe aristocraticus elemek hozattak be, mert az addig sérthetlen székely örökség confiscálhatóvá tétetvén, annak eladományozása lehetővé tette az addig igen korlátolt számu primori rend kifejlődését és a jobbágyok többitását, kiknek számát a primorok később betelepitések által szaporitották és növekedett azok száma az által is, hogy a magokat hadi kötelezettség alól kivontak büntetése, a jobbágyságra vettetés volt.

Igy származnak székely földön a jobbágyok, kik inquilinusok, köznépek, parasztok nevezet alatt fordulnak elő, de a kik – mint osztály – nem voltak soha a székelyek közé sorozva.

Előfordul még székely földön a libertinus elnevezés is. Ezek betelepedett mester-emberek, vagy beházasodott idegenek, vagy más, népességéből kifogyott helyekre települők voltak. Ily libertinusok Kállay szerint a Bereczkre, Kezdi-Vásárhelyre, Olasztelekre, Oroszfaluba és Szászfaluba települtek.* Ilyenek a karathnai, voladi, peselneki, száraz-pataki, kurtapataki, szt. léleki besenyő telepek;* ilyenek lehettek, kezdetlegesen Oroszhegy és Lengyelfalva lakói,* s ilyenek részben a városok lakói, kik csak később nyert szabadalmak által lettek kiváltságosokká.

Előfordulnak sokkal később az ármálisták és donatarius nemesek is nagyon csekély számban.* De ezen osztályok között nem volt éles válvonal huzva, mert akár hadi érdemek, vagy hős tett jutalmaként, akár jószágszaporodás mellett egyik alsóbb osztályból egy felsőbbe volt áttehető a székely, mint az Mátyás királynak 1473-ban kiadott fennebb közlött rendeletéből is kitetszik és ezen előléptetés nemcsak a két felsőbb osztály között volt, hanem gyalog sőt libertinus is egyszerre primorrá lehetett.*.

A székelység feje a magyarok bejövetele előtt és azután, sőt még a kereszténység felvételével is egydarabig a Budvárában (Udvarhely mellett) székelő főrabonbán volt. Szabadon választott* főnök; kinek személyében a főpapi méltóság a politikaival egyesitve volt; kinek tisztjéhez tartozott a mindenben határozó népgyülések összehivása, azon való áldozat és elnöklés ki őrködött a törvények megtartása felett, s ki fővezér is volt a kül nemzetek ellen viselt háborukban. A főrabonbán azonban ezen nagy horderejü hatalmat nem önkényüleg gyakorolta, hanem hatalma meg volt osztva egy nemzeti tanácscsal, melynek a 6 székely törzs ily számu nagy rabonbánjai, a három nagy gyula, és a főharkász tagjai voltak, s ellenőrzése alá helyezve a meghatározott időben egybe hivott nemzeti gyülésnek.*

A kereszténységnek szt. István általi behozatala nagy ellenhatást idézett elő az ősvallásukhoz ragadkodó székelyek között, s végre is fegyver hatalmával kellett a székelységet annak elfogadására szoritani, s mert az akkori főrabonbán, Apor (Uopor) Sándor, nemcsak felvette az uj hitet, hanem annak a nemzet általi elfogadását keresztül is vette, szt. István király a keresztény székelyekkel kötött uj szövetség értelmében meghagyta a székelyek élén a főrabonbánt, meg a nemzetnek Árpád által biztositott sarkalatos előjogait, adó- és tizedtőli mentesitését.

Azonban a keresztény hit még nem verhetett szilárd alapot a szivekben; türték azt a magyarok, de valahányszor alkalom nyilt, az ős hitnek titkos követői mindig felemelték fejüket.

Az ős vallást kegyelők leghatalmasabb kitörése 1061-ben I-ső Béla trónra léptekor történt. Vata fiának, Jánusnak az ős hit mellett való fegyverragadása kihatott a haza határain lévő székelyek közé is. De Béla, ki Székes-Fehérvárnál legyőzte Jánus hadát, rácsapott a székelyföldre is, s azokat kik a székely krónika szerint Sándor István ellen az ős hit jelvényének, az áldozó pohárnak elsajátitása miatt harczra keltek, vagy más szóval, kik az ős vallást visszaakarták állitani, – legyőzvén, eltörölt a székelyek közt mindent, mi a régi hitre emlékeztetett, el a pogány multra emlékeztető minden tisztséget, azok közt a főrabonbánságot is, s a főrabonbánok helyett székely grófot vagy helyesebben ispánt állitott be.*

A Béla által szervezett székely grófság (ispánság) kezdetben külön személyre volt ruházva, s hatásköre kiterjedt nemcsak a székely földre, hanem a szász földnek a fundus regiushoz, – melyet kezdetben csak Szeben vidéke alkotott, – nem tartozó részére is, s azért találjuk a székely grófok czimei közt, hogy Székelyek Barczaság, és Besztercze grófja* Medgyes és Selk székek is sokáig a székely ispányok hatósága alá tartoztak.

A székely grófoknak éppen azon hatalma volt a székely földön és a hatósága alá tartozott szász kerületekben, mint az erdélyi vajdáknak a megyéken. Ők voltak a király után a fő igazságszolgáltatók, hadszervezők, stb.* Alattok, főleg a székely földön kivül eső területen, igazgató algrófok állottak.*

S éppen azért, mert a székely grófoknak ily nagy volt hatásköre, s mert a fegyvere és hősiessége által hatalmas székelység mindig döntő befolyást gyakorlott Erdély sorsára, azért az erdélyi vajdák elhatalmasodván, a székelyek grófjának tisztét is magokhoz vonták; de azért a kettő egy személyben egyesitett két külön hivatal, vagy is a hatalom dualismusa volt, s a kettőnek külön hatásköre, külön jövedelme, külön czime vala.

Erdélynek Magyarországtól való elszakadása után a nemzeti fejedelmek magok is felvették a székely ispáni vagy grófi czimet, s magokat a székelyek közt lakó főkapitányok által képviseltették.* Erdélynek Magyarországgal való viszont egyesülése után a székely grófi czimet egy ideig az erdélyi kormányzók viselték, mig nem Mária Therézia Erdélyt nagy fejedelemségre emelvén 1720-ik évi julius 20-iki rendeleténél fogva a székelygrófi czimet is magához vonta, s azóta az a magyar királyok czimsorozatában diszlik.

Miként a nemzeti felosztás és a főhatalomnak képviselete, ugy a székelyek alkotmánya és nemzeti szervezete is nagy változásokon ment át. Az Árpáddal kötött és szt. István király által is megerősitett szövetség értelmében a székely nemzeti önállósággal birt vagy legalább egy ilyennek több criteriumait megtartá, minő volt a nemzetgyülések, s az azokon gyakorolt törvényhozási jog (a bel kormányzatot érdeklő kérdésekben), melyet nemcsak a királyok, hanem még a nemzeti fejedelmek alatt is számtalanszor gyakorolt.* Nemzeti önállóságának ily járuléka volt az, hogy a székelyt itélet előtt nem volt szabad elfogni, a székelyt vajda széke elibe hivni nem lehetett, hanem csak saját székén választott székely birák által itéltethetett el.

A többi részektől eltérő nemzeti szervezetének kifolyása volt az, hogy a székelyeknél a homagium csak 25 forint vala, mig a megyéken 200 frt; hogy a székely jószág még fejvesztés esetében sem szállott a fiscusra, hanem az örökösökre, s a székely földön „jus regium” nem lévén, magszakadás esetében is nem a korona, hanem a szomszéd örökölt, és az örökösödésnek ezen sajátos rendjét még 1636-ban jan. 30-án kiadott védlevelével is megerősitett Rákóczi György, kimondván azt, hogy „székelyföldön publicatio ne legyen, és a fiscus ott ne örökölhessen, és hogy a székelységnek határáról, se barom, se gabonabeli, se semmi egyébb bonumokról, se magok, se jobbágyok, pásztoruk, és majoruk fiscus számára való dézma adással nem tartoznak.*”

Ilyen sarkalatos és sajátos törvénye volt a székelynek az, hogy a hol fiu volt, ott a fekvőségeket az örökölte, a lány csak kiházasitást nyervén; de a hol csak leány volt, az mint fiu-leány örökölt mindent.*

Ha az ily fiu-leánynak fiai és leányai voltak, a fekvőségek fiu és leány közt egyenlően oszlottak. A székely örökségnek idegen kezekre menetelét megakadályozó törvényekről is gondoskodva volt, mely szerint a székely jószág örökösen el nem adathatott, sőt még az elzálogosítás is nagyon korlátolva és nehezitve volt, a mennyiben elzálogositás előtt előbb minden rokont meg kellett kinálni, s a határidő eltelte után is, bár mily távoli rokon kiválthatta, elévülésnek a székely földön helye nem lévén.

A székely örökség még házasság utján sem szállhatott jobbágyra, mert ha a fiu-leány (praefecta) jobbágyhoz ment férjhez – mi ritka eset volt – akkor a tisztek a jószágot megbecsültették, s ezen becsárt a leánynak zászló alatt lévő férfi rokonai lefizetvén a jószágot azok nyerték el (Lásd App. cons. 119-ik k. 12. art. 4. p.) Ily sarkalatos előjoga volt a székelynek, hogy három forintos pert is a királyhoz fellebbeztetett, és az, hogy semminémü pénz-adót nem fizetett, csak is ökör-adót;* de a mely kiváltságaikért és előjogaikért tartoztak harcz idején fejenként felkelni, s minden időben a király udvarában (felváltva) száz lovast tartani.

A fejenkinti felkelés kötelezettsége fentartatott a nemzeti fejedelmek alatt is, sőt az akint rendszeresittetett, hogy a primor* tartozott vagyoni állapotja szerint 3, 4, 5 lovassal kiállani a lófők fejenkint pánczél, sisak, paizs, kopja s más hadakozó szerekkel ellátva lóháton jelentek meg; ha valamely lófő szegény volt lovat szerezni, akkor a gyalogokkal kelt fel de mihelyt lóra tehetett szert, azonnal ismét lovassá lett. A gyalogok (pixidariusok)* szintén fejenkint, puskával s egyébkint is jól ellátva keltek fel. Egy hónapig a székelyek közül senki zsoldot nem kapott, hanem magát táplálta, s dijazva csak akkor voltak, ha a hadjárat egy holnapnál tovább tartott.

Terhes volt a hadkötelezettség főként a nemzeti fejedelmeknek küzdelemteljes korszakában, azért ez alól mentesitendők magokat, sokan a kevéssé terhelőbb jobbágyság köpenye alá bujtak; de hogy ez akadályozva legyen, arról is gondoskodott a törvényhozás*, elrendelvén, hogy „a Generalis (főkapitány) czirkálja meg a széleket s kik jobbágygyá tették magokat, helyezze vissza előbbi osztályukba; ki másodszor is megpróbálná azt, halállal büntessek.”

De daczára e szigoru rendeletnek mégis sokan lettek jobbágyokká, ha nem önkéntesen is, de a nemesség tulhatalmaskodása által s azért 1635-ben Rákoczi maga személyesen ment a székely földre, s a törvénytelenül jobbágygyá letteket kiszabaditja, s örökségeikkel egyetemben registráltatván a tiszteknek hivataluk elvesztésének terhe alatt megparancsolta, hogy azokat szabadságukban oltalmazzák.* 1633-ban az is törvénnyé lett,* hogy pixidariustól jószágot örök áron meg venni 500 frt. büntetés terhe alatt tiltva van, nagy szükségben is zálogjára az értéknek csak harmadába köthesse le jószágát.*

De nemcsak a szabad székely elsülyedése, hanem a nemesség tulhatalmaskodása felett is őrködött a törvényhozás. Mátyás király fennebb emlitém rendeletében a nemeseknek zsarolását, jószágok feldulatása, a lustralis beosztás megváltoztatását infamia terhe alatt megtiltja, az 1666-ki országgyülési végzések 8-ik czikkelye pedig erre vonatkozólag azt mondja: „székely atyánkfiai szabadságuknak megbántódásával jelentik, hogy ő kmek közül a főrendek gyülésbe (országgyülésre) regalissal hivatnak; végeztük azért, hogy az ő kmek közt lévő főrendek ennekutána gyülésbe regálissal ne hivassanak, hanem aziránt is ő kmek régi szabadságokban maradjanak”.

Nagyon terhes volt a székelynek hadkötelezettsége, mely nagy vész idején a fejenkénti felkelést, kisebb csatározások alkalmával a fegyveres erő ötöd részének kiállitását tette köteleségévé, s e mellett Fehérvártt 2000 lovas s annyi gyalog volt őrizetül; ezen felül főként a három nemzetnek 1544-ki tordai unioja után* akár hányszor résztvettek az adóban is a székelyek*, hanem ezt mindig önkénytesen, a többi társnemzetek iránti méltányosság és testvériségből esetről esetre ajánlották meg. Igy az 1662-ben, octoberben Medgyesen tartott országgyülés megadóztatta a székely szabad rendet is*, de kimondatott „hogy az az országnak rendkivüli pusztuló állapotjában a nemesi szabadság sérelmével kivételesen esik, s ha isten az ellenséget elviszi, adóval ujabban terheltetni nem fognak.”

A székelyek adómentességét a leopoldi kötlevél* és az alvincziana resolutió* is biztositotta.*

E kor azonban a jogtiprás és törvénysértés korszaka volt, a tököli beütése által percznyire jogtisztviselővé lett bécsi kormány ujból visszatért hagyományos beolvasztási és magyar elnyomási vétkes politikájára, s nem csak a székely, hanem a magyar alkotmány is naponta, nyirbálva sértve volt, hűtlenül megszegve az eskü és szerződés, mely ezeket biztositá. A jogérzetében megsértett nemzet fegyvert ragadott; de hiába vívta hős Rákóczi Ferencznek vezetése alatt évtizeden át a szabadság és jogvédelmének legdicsőbb harczait; a fegyverrel le nem győzhetett nemzet lekenyereztetett, az alkotmány, nyirbálás és beolvasztási törekvések üdvtelen politikája tovább folytattatott.

A székelység a Rákóczi mozgalomnak mind végig legkitartóbb, legönfeláldozóbb támogatója lévén, legelőbb fegyverétől fosztatott meg, azután adómentessége is megszünt, az 1714-ki országgyülés azon végzése alapján, mely kimondá, hogy mind azon nemes, kinek két, a község terheit supportáló embere (jobbágya) nincsen, adózni tartozik, mely a székelység nagy részét adó alá vonta. 1762–64-ben a madéfalvi vérfüdőnek gyászos keresztségével felerőszakoltak a fegyvert a székelység egy részére,* mig másik része adó alatt maradt; de a fegyvert viselő nép sem volt egészen adómentes, mert az 1764-ki törvénytelen katonai reglementum VII-ik articulusa szerint a katonáskodó székely is tartozott béke idején az adó két harmadát fizetni; háboru idején pedig az olyan család, melyből egy vagy több egyén harczban volt, adó-mentessé tétetett.*

A fegyverek törvénytelen felerőszakolása és más jogsérelmek ellen annyiszor szólaltak fel a székelyek, valahányszor arra alkalmuk nyilt; az 1790–91-ki országgyülés folyama alatt nyomatékosan követelték, hogy helyeztessenek vissza a leopoldi kötlevél által biztositott adómentességükbe*. Az ország rendei magukévá tevén az ügyet, felirták, s végre hosszas feliratok és izenetek után, vegyes bizottság neveztetett ki, mely munkálatába a székelyek hadkötelezettségét és adómentességét vette fel alapul, minek lassu eredménye végre is csak annyiban lett, hogy 1804-ben a katonáskodó székelyek adókötelezettsége megszüntetett*, de a fegyverviselőknek régi nemzet-ellenes szervezete meghagyatott* s daczára ezen demoralizáló rendszernek, daczára a nemzeti szellemet és szabadságérzetet minden módon kiirtani törekvő német tiszteinek 1848-ban a székelyhatárőri katonaság utolsó emberig a nemzet szent ügye mellett, szabadságra és alkotmányáért harczolt, nem többé kötelességből, mert a határszéli katonaság megszüntetése elvileg kimondatott, hanem a haza és szabadság iránti szeretetből, melyben a székely minden időben emelkedett, és nagy volt, s szabadságharczunknak valódi hősies harczosai kerültek ki a székelyek közül, és e dicső korszaknak legdicsőbb jelenetei, legbámulatosabb fegyvertényei kétségtelenül azok, melyek Háromszék önvédelmi harczában felmerültek,* s melyek nemzeti történelmünk legfényesebb lapjait töltik be.