PV-napkollektor

80 Megawatt-Solarnlage in Eggebek der Möhring Energie GmbH










 Losheim (Saarland)

Tévhitek és valóság – Ki volt Könyves Kálmán?

Hat kérdés és hat válasz. Tudnivalók az egyik legnagyobb magyar királyról, Könyves Kálmánról.

6Miért vakíttatta meg öccsét és unokaöccsét?

Szent László (akinek három lánya volt) taníttatta bátyja, I. Géza fiait, Kálmánt és Álmost. László az elfoglalt Szlavónia kormányzását Álmos hercegre bízta, eleinte őt szánta utódjának is. Kálmánt papnak neveltette, váradi püspök lett belőle, de 1094-ben – talán külpolitikai okokból – trónörökösként jelölte meg.

Kálmánról mint Álmos bátyjáról szoktak írni, egyes lexikonokban viszont 1074, illetve 1070 olvasható születésük bizonytalan dátumaként. A Magyar Életrajzi Lexikon 1075-öt adja meg Álmos születési éveként.

Szent László 1095. évi halála után valóban Kálmán lett a király, Álmos a dukátust kormányzó trónörökös. A testvérek közt elhúzódó viszálykodás vette kezdetét, Álmos többször is külföldi segítségért folyamodott, de nem tudta megdönteni bátyja uralmát. Kálmán több alkalommal kibékült öccsével és megkegyelmezett neki, de a nem csillapodó indulatok hatására előbb felszámolta a dukátus intézményét, végül egy kudarcba fulladt összeesküvés után 1115 körül megvakíttatta Álmost, Béla fiával és a legfőbb híveikkel együtt, majd adömösi prépostságba száműzte őket. A korban nem lett volna szokatlan, ha véres leszámolással tesz pontot az ügy végére, a megvakítással csak Álmos és Béla trónigényét akarta ellehetetleníteni (bár István fia halála után Béla mégis király lett).

Könyves Kálmán (Thuróczy-krónika, 1488, forrás: Wikipédia)

5Kik voltak a leszármazottai?

Az első házasságából született ikrek közül László korán elhunyt, II. István 1116–1131-ig magyar király, ám vele kihalt vérvonala. Második feleségét hűtlenség miatt száműzte, a Kijevben megszületett Boriszt – aki később trónkövetelőként lépett fel – nem ismerte el saját fiaként.

4Tényleg púpos és kancsal volt, sántított és dadogott?

A krónikák olyannyira előnytelen színben tüntetik fel Kálmánt, hogy ha minden igaz lett volna, amit róla írnak, talán király sem lehetett volna. A negatív beállítás oka lehet, hogy fia, II. István halála után öccse, Álmos utódai kerültek trónra, tehát az ő szájízük szerint készültek a krónikák. Vak Béla nyilvánvalóan nem rajongott megvakíttatójáért, koronázása után mintegy hetven Kálmán-párti főurat gyilkoltatott meg. Kálmán kétségkívül rátermett uralkodónak bizonyult, kiemelkedő műveltsége révén vált híressé, emellett – halicsi hadjáratát leszámítva – sikeres hadvezér volt.

II. (Vak) Béla és Ilona királyné, aki elrendeli azok kivégzését, akik tanácsára Bélát megvakították
(Képes Krónika, 1358, forrás: Wikipédia)

3Meghódította-e Horvátországot?

Kálmán fegyverrel győzte le Svačić Péter horvát királyt, ám a többi horvát előkelővel megegyezésre törekedhetett, amit nemcsak a biogradi (tengerfehérvári) koronázás ténye, hanem Horvátországnak a Magyar Korona országain belüli későbbi autonóm jogállása is bizonyít. A magyar királyok meghagyták a horvát előkelők birtokait, és kevéssé szóltak bele belügyeikbe: ez volt az államközösség nyolc évszázados fennmaradásának záloga, nem a fegyverek ereje. Nem állomásozott magyar haderő horvát földön, merthogy nem volt rá szükség.

Sokcsevits Dénes: Egy középkori sikertörténet. A magyar–horvát államközösség létrehozása (Nagy Magyarország 2013/2)

Horvátország a 10-11. században
(térkép: Lazányi János, Nagy Magyarország 2013/2)

2Véget vetett-e a boszorkányüldözésnek?

Törvényei közül talán a boszorkányüldözésre vonatkozó vált a leghíresebbé. De strigis vero, quae non sunt, ne ulla quaestio fiat – lidércek ellen pedig, minthogy nincsenek, semminemű kereset ne legyen (I. törvénykönyvének 57. cikkelye). A középkori boszorkányhit a törvényekben is tükröződött: megkülönböztettek rontókat (malefica), jövendölőket (sortilegio), állati alakot öltő, esetleg emberevő bűbájosokat (striga). A strigát szokás leegyszerűsítően boszorkánynak fordítani, ami kissé félrevezető, mert a strigákban vagy lidércekben való hitet már korábban babonának bélyegezte az egyház, ezt csupán megerősítette a fenti törvény. Bár a rontók vagy varázslók felett továbbra is lehetett ítélkezni (lásd I. törvénykönyve 60. cikkelyét), a középkorban csak elvétve akadtak boszorkányperek Magyarországon (Nyugat-Európában is csak a 16. századtól váltak tömegessé). A lidércek elleni perek megszüntetésénél fontosabbnak ítélhetők Kálmán magántulajdon védelmére, bíráskodásra és tanúskodásra, birtokokra vonatkozó, valamint az egyházi életet szabályozó törvényei (I. törvénykönyv a tarcali gyűlés után,II. törvénykönyv az esztergomi zsinat után).

1Hogyan halt meg?

Idézet a Képes Krónikából (1358):

„…a király elfogta a herceget meg kisded fiát, Bélát, és megvakíttatta őket… Az ország főemberei közül megvakította Urost, Vatát és Pált. Mégsem vált hasznára az ártatlan vér kiontása, mert az isteni bosszú korai halál bús italát nyelette le vele, és megbüntette ideigtartó országának romlásával… Álmos herceget pedig Dömösre vitték, a saját monostorába. Ezek után a király súlyosan betegeskedni kezdett; volt egy Draco nevű olasz orvosa, akiben felette megbízott. Ez flastromot rakott a király fülére, mert gyötörte a fejfájás; a flastrom ereje a fül üregén át kiszívta agyának nem kicsiny részét. Amikor tovább már el nem viselhette a flastromot, levette és megmutatta Ottmár ispánnak. Ottmár ispán megnézte a flastromot, látta rajta a kiszívott agyvelőt, és így szólt a királyhoz: »Uram, el kell látnod magadat az útravalóval.« Ennek hallatára megijedt a király, és felsóhajtott.”

E nyugtalanító sorok szokásos értelmezése, hogy Kálmán – aki negyvenkét éves lehetett ekkor (1116) – fülgyulladást kapott, amely elgennyesedett, és ebbe belehalt. Ha az igazságot nem is tudhatjuk meg, érdemes megfontolni Grandpierre K. Endre gondolatait:

„Beteg, elesett embert lehet a legkönnyebben és a legkevesebb kockázattal megölni, megmérgezni, hiszen ilyenkor mindenki természetes halálra gondol, ha pedig sikerült ezt elhitetni (ami történelmi gyilkosságoknál létfontosságú), úgy nincs nyomozás, nincs felelősségre vonás és még csak a gyanú sem éled fel.”

Egy ír szerzetes is megelőzte Kolumbuszt?

A hatodik században az ír Szent Brendan legendás utazásra indult, amely során egyesek szerint egészen Észak-Amerika partjaiig jutott, közel fél évezreddel a vikingeket, s majdnem ezer évvel Kolumbuszt megelőzve. Van igazság a történetben vagy ez csak egy kitalált mítosz?

Ötven évvel Szent Patrik 461. március 17-i halála után egy másik kelta szent vette vállára a pogány Írország megtérítésének nehéz keresztjét. Tengerész Szent Brendan a Kerry megyei Tralee mellett született 484-ben, 28 éves korában pappá szentelték, s azt követően fáradhatatlanul végezte térítő munkáját és több kolostort is alapított. A szerzetes gyakran szállt hajóra, hogy Isten igéjét az ír partokon kívül Skóciában, Walesben, Bretagne-ban, valamint a mai Franciaország északi részén hirdesse.

Egy 1500 éves középkori történet szerint Szent Brendan 93. életévében egy különös utazásba kezdett. A legenda szerint Szent Barinthus elmondta Brendannak a titkát, miszerint nemrégiben tért vissza a Paradicsomból, amely messze a horizonton túl fekszik. Hősünk ezt követően negyven napig imádkozott és böjtölt Nyugat-Írország Dingle-félszigetén, amely ujjként mutat az Újvilágra. Az agg szerzetes végül úgy döntött, hogy szerencsét próbál.

A szent egy hagyományos ír, kerek fenekű, kenu alakú csónakot (currach) épített, bőrökből négyzet alakú vitorlát varrt, s miután legénységet toborzott, elhajózott nyugat felé. A legenda szerint a törékeny hajót össze-vissza sodorták a hullámok, útja közben Szent Brendan óceán fölé magasodó kristályoszlopokat, ökör méretű juhokat, valamint bűzös tűzlabdát dobáló óriásokat látott, míg végül a hajó szárazföldnek ütközött, s egy buja növényzettel, illatos virágokkal, édes gyümölcsökkel és színes kövekkel teli partra érkeztek. Negyven napot töltött itt, míg végül egy angyal felszólította, hogy térjen haza. Hét év után ismét visszatért az ír szigetre, s ezt követően a mai Kerry megye területe a szent 577 körül bekövetkezett haláláig állandóan tele volt zarándokokkal.

Szent Patrikhoz hasonlóan hihetetlen történetei a legendák ködébe vesztek, szájról szájra terjedtek, míg végül egy 9. századi szerzetes rótta papírra Navigatio Sancti Brendani (Szent Brendan utazásai) címmel. A könyvet sokat forgatták a középkorban, s annyira ismertté vált, hogy a térképészek gyakran bejelöltek egy „Szent Brendan-sziget” nevű helyet a térképeken, rendszerint a Kanári-szigetekhez közel. Még a Kolumbusz által használt térképen is szerepelt.

A legtöbb tudós csupán vallásos mesének titulálja a hihetetlen történetet, azonban egyesek szerint tényleges utazáson alapult, amely az évszázadok során mesebeli elemeket kapott. Amikor Kolumbusz és az őt követő felfedezők sem találták a térképen is jelölt mitikus szigetet, egyre többekben felmerült: elképzelhető, hogy a szent eljutott Amerikába, s ott lelte meg a maga Paradicsomát. Az elméletet alátámasztani látszik az a skandináv saga, amely homályosan arra utalt, hogy egy ír már járt a távoli kontinensen, ahova a vikingek 1000 körül érkezhettek meg. A vikingek megemlítenek egy vidéket, amely a Vinland nevű településüktől délre található, s “Irland it Mikla”-ként, vagyis „Nagy-Írországként” nevezik.

A mesebeli lényektől eltekintve, Szent Brendan megtehette a hosszú utat, s elképzelhető, hogy hozzávetőlegesen azon az úton, amelyen később a vikingek is célt érhettek. A kristályoszlopok jéghegyeket jelenthettek, a Feröer-szigetek a mai napig hatalmas juhcsordáiról ismeretesek, míg a bűzös tűzlabdák az izlandi tűzhányókat takarhatták.

Ám felmerül a kérdés: egy transzatlanti út elképzelhető lehetett a hatodik században? 1976-ban egy Tim Severin nevű kalandor próbált meg választ adni a kérdésre: megépített egy currachot, s négy társával elutazott a Dingle-félszigetre. Az uralkodó széljárást kihasználva az Atlanti-óceán legészakibb részére sodródtak, közben elhaladtak az Írország nyugati részén található Aran-szigetek mellett, majd a Hebridák közelében, látták a Feröer-szigeteket, Izlandot és Grönland érintésével végül megérkeztek Új-Fundlandra. Bár Severin bebizonyította, hogy a szent megtehette a mesés utat, a régészek a mai napig nem találtak a korszakból ír „támaszpontra” utaló leleteket Amerikában.

Niente lavorro

Bakker mégmindig nincs melom.AZ a kurva Nagy helyzet, hogy itt mezõkovàcsházán munkahelyet találni lehetetlen, mert nincs!Hát a kormányunk-"fidesz" nagyon jol teljesit.NA nem sajnáltatom magam.

Galícia talán Magyarországnál is hányatottabb sorsú terület, és ebben nekünk is volt szerepünk.

Az Árpád-korban meg akartuk szerezni

A Galícia elnevezés a középkorral összefüggésben használatos ukrán Halics elnevezés latinos változata. A szó eredete vitatott, egyes elképzelések egy mára eltűnt, ám Európa más pontjain, például Spanyolországban is megtelepedő nép nevéből eredeztetik, mások a „csupasz hegy” szláv kifejezéssel kapcsolják össze. Galícia – és a hozzá kapcsolódó Lodoméria vagy más néven Volodimir – földrajzi kiterjedése folyamatosan változott a múltban. Az Árpád-korban Halics a történelmi Magyarországtól északkeletre elterülő szláv fejedelemség volt, ami először a kijevi ruszhoz tartozott, majd a 12. században fokozatosan önálló fejedelemséggé emelkedett, miközben folyamatos harcokat vívtak a magyar királyokkal.

A 13. század elején II. András magyar király több hadjáratot folytatott Halics ellen, uralmát azonban nem sikerült tartósan megerősítenie ezen a vidéken. A magyar királyok azonban fölvették uralkodói címeik közé Halics és Lodoméria tartományt is, amit igényként aztán egészen 1918-ig valamennyi magyar király a címei között viselt.

Galícia címere Heorhij Narbut festményén

Forrás: Origo

A magyar királyok hódítási kísérleteinek végül a tatárok érkezése vetett véget. Kijev elfoglalása után néhány évvel, 1245-ben a halicsi fejedelem kénytelen volt hűséget esküdni és adót fizetni a tatároknak. Halics ezekben az időkben első szláv származású királya, Danyilo uralkodása alatt mégis jelentős tényezővé vált a térségben. 1338-ban aztán ez is megváltozott, és a vidék a virágkorát Nagy Kázmér király uralkodása alatt élő lengyel államhoz került hosszú évszázadokra.

Ide-oda csatolták

A lengyel állam a 18. századra annyira meggyengült, hogy a környező három nagyhatalom, Poroszország, Oroszország és a Habsburg-monarchia fölosztotta maga között az országot. Magyar uralkodóként a Habsburg-uralkodó - a középkorból származó jogigényére támaszkodva - a maga számára követelte Galícia vidékét is. Ez az igénye részben teljesült is: Galícia nyugati vidéke a Habsburg-birodalomhoz került, míg keleti területeit Oroszországhoz csatolták. Az osztrákok az újonnan megszerzett területekhez csatolták Krakkó városát, és Lengyelország további déli területeit, így hozták létre Galícia néven a Habsburg-birodalom legkeletibb tartományát, ahol aztán sok magyar katona is szolgált.

Vágják az erdei utat,

Viszik a magyar fiúkat.

Kit lefelé, kit felfelé,

Egyet sem hazája felé.

Galícia közepébe'

Két kaszárnya van egyvégbe'

Oda viszik szegényeket,

Szegény magyar legényeket.

Magyarlapádi népdal, részlet

A terület etnikailag igencsak sokszínű volt: a lengyeleken, ukránokon és a nagy számú ortodox zsidó lakosságon kívül szlovákok, magyarok és németek is éltek a tartományban. A tartomány a Habsburg-birodalom legelmaradottabb vidéke volt, amin először központosított bécsi irányítással próbáltak változtatni, később Galícia az osztrák császárságon belül kapott némi autonómiát. A szegénység elől sokan kivándoroltak: voltak, akik a Monarchia gazdagabb vidékein, mások a tengerentúlon kerestek új hazát.

hirdetés

Az Osztrák-magyar Monarchia nemzetiségi eloszlása (1911)

Forrás: University of Texas Libraries

Az első világháború idején az Osztrák-Magyar Monarchiának ez a vidéke ismerte meg először a háborús pusztítást, ráadásul a háború vége sem hozott megnyugvást. A háború után Galícia nyugati része a létrejövő lengyel államhoz került, majd az ukrán-lengyel ellenségeskedések eredményeként az egész egykori Galícia az újra létrehozott, győztes Lengyelország része lett. Ez természetesen erős etnikai feszültséget eredményezett, hiszen így jelentős ukrán kisebbség került a lengyel államba, ahol összességében kevéssé törődtek a kisebbségek jogaival.

1939-ben, amikor a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében Németország és a Szovjetunió megosztozott Lengyelországon, Galíciát is kettéosztották. Az 1941-ig tartó szovjet uralom évei alatt legalább 200 ezer galíciait deportáltak Szibériába. A Szovjetunió 1941. évi német megtámadását követően a korábbi szovjet területek is a németekhez kerültek. A második világháború lezárását követően Galíciát ismét kettéosztották: keleti része a Szovjetunióhoz, azon belül is Ukrajnához került, míg a nyugati rész ismét Lengyelország része lett. A térség számára a háború és az azt követő évek sok szenvedéssel jártak: 500 ezer zsidó lakója a holocaust áldozata lett. A háborút követően pedig az ukránokat Lengyelországból Ukrajnába, a lengyeleket pedig Ukrajnából Lengyelországba telepítették; az erőszakkal véghezvitt lakosságcsere is közel félmillió embert érintett.

 Ez meg az utóiratom vagy gondolatom,nem én irtam le ,de ugyan ezt gondolom!!!!!!!!!!!!!

Akárhogy is alakult, ennyi ember nem cserélődött , inkább asszimilálódott .És persze vannak népek(főleg a szegényebb országokba), akik szaporodnak mint a nyulak.
A szerbek így veszítették el Koszovót, ahol a szerb állam megszületett. Mi is bajba vagyunk, mert évente kb. 100e gyerek születik, és annak 60%-a olyan családokba nő fel, ahol nincs szellemi növekedés, sem iskolázottság. Innen már csak matek az egész. Ugye nem kell leírnom kik is ezek a népek?
Nekünk magyaroknak mindig is az volt a bajunk, hogy nem tudtuk belakni az országunkat, és ezért befogadtunk mindenkit szinte azonos jogokkal, és nem követelte senki tőlük, hogy magyarrá kell válnia.
Aki nem hiszi járjon utána András király adománylevelének, amit az Erdélyi szászoknak adott pár száz évvel ezelőtt.
A nagy demokraták a XXI. századba tanulhatnának belőle, akkor nem lenne Ukrán krízis.
Ha itt is mint Trianonba a nyugat akar majd rendet tenni, lesz háború.
Szegény ukránok meg várhatják a segítséget tőlük, mint mi 1956-ba.

Ukrajnában él a magyarság legmostohább sorsú része

Kárpátalján él a Kárpát-medencei magyarság talán leginkább hányatott sorsú része. A XX. század során ötször változott a terület hovatartozása, egy dolog azonban ugyanaz maradt. Bármelyik országhoz is tartozott a természeti szépségekben gazdag vidék, mindig az adott ország perifériáján helyezkedett el. Sem a Trianon előtti Magyarország, sem a két világháború közötti Csehszlovákia, sem a Szovjetunió, sem pedig Ukrajna nem tartotta kiemelten fontosnak a térség fejlesztését.

Kárpátalja benépesülése

A Kárpát-medencei magyar történelem első eseménye rögtön Kárpátaljához kötődik, hiszen a hagyomány szerint a Vereckei-hágón keresztül jöttek be őseink hazánkba a 9. század végén. Ezt követően az országnak a középső vidékét kezdték benépesíteni a betelepülő magyarok, noha a kárpátaljai Ung vármegye már egyike volt az István király által alapított közigazgatási egységeknek. Az ország szélén elhelyezkedő terület azonban gyéren lakott maradt, Árpád-házi királyaink főként a Halics (Galícia) elleni hadjáratok során használták fölvonulási területként.

1241-ben a tatárok is a Vereckei-hágón keresztül törtek be az országba, így először ez a terület pusztult el. IV. Béla újjáépítő tevékenysége nyomán külföldi telepeseket is betelepített, a 13. és a 14. század folyamán pedig megkezdődött az itteni sókészletek föltárása is. Erre az időszakra tehető a szláv lakosság, az ukránhoz közeli nyelvet beszélő ruszinok betelepülése is.

A 16-17. században, az ország három részre szakadásának idején a vidék megyéin Erdély és a királyi Magyarország osztozhatott. A 17-18. század fordulója Kárpátalja történetének talán leghíresebb korszaka. 1686 és 1688 között Zrínyi Ilona két éven át védelmezte Munkács várát, majd 1703-ban lényegében itt kezdődött a Rákóczi-féle szabadságharc is, hogy aztán 1711-re, erejét vesztve erre a területre szoruljon vissza. Kárpátalja volt tehát az a terület, ami az egész szabadságharc alatt a felkelők kezén maradt.

Ukrajna, Vereckei-hágó, a Millennium idején felállított emlékobeliszk (1950-ben elbontották) és a győzelmi kapu

Forrás: Fortepan/SZF

A 18. és a 19. század folyamán alakult ki a térség tarka etnikai arculata, a 19. század végéről valók az első népszámlálási adatok is. Az 1880. évi adatok szerint Kárpátalja 400 ezer lakosának negyede vallotta magát magyarnak, közel 60 százaléka pedig ruszinnak (ukránnak). A maradék 15 százalékot románok, németek és zsidók tették ki. Már ekkor is megfigyelhető volt, hogy a kárpátaljai magyarság többsége egy tömbben, az Alföldnek közvetlenül a mai ukrán-magyar határ túloldalán elterülő részén élt. Kárpátalja belső vidékein, a hegyekben csak szórványosan élnek magyarok. 1910-ben ezen kívül jelentős volt a magyarok aránya a fontosabb városokban, így Munkácson (59%), Ungváron (73%) és Beregszászon (96%) is.

Trianon és a csehszlovák idők

1918 őszén a háborús vereség és a történelmi Magyarország fölbomlása Kárpátalján is éreztette hatását. Kárpátalja azon kevés, nemzetiségek lakta terület közé tartozott, amely 1918 őszén nem kívánt elszakadni Magyarországtól. 1918 decemberében hirdették ki Budapesten azt a törvényt, amely a ruszinok és Kárpátalja – vagyis Ung, Máramaros, Bereg és Ugocsa vármegyék – széleskörű autonómiájáról rendelkezett. A terület egészen 1919 májusáig magyar fennhatóság alatt állt, vagyis néhány hétig még a március 21-én kikiáltott Tanácsköztársaság is hatalmat gyakorolt a vidéken. Végül 1919 májusára a csehszlovák haderő elfoglalta Kárpátalja nagy részét, így a terület az alakulófélben lévő Csehszlovákia része lett.

1919 szeptemberében a Saint-Germain-i, illetve 1920 júniusában a trianoni békeszerződés szentesítette Kárpátalja helyzetét Csehszlovákián belül. A szerződés értelmében Kárpátalja 12 656 négyzetkilométernyi területe került az új államhoz. Lakosságának az 1910. évi népszámlálás szerint 30 százaléka volt magyar. Kárpátalja Podkarpatska Rus néven különálló közigazgatási egységet alkotott Csehszlovákián belül, amit döntően a Csehországból Kárpátaljára települt cseh anyanyelvű tisztviselői kar irányított. A csehszlovák állam megalapításakor még úgy tervezték, hogy Kárpátalja autonómiát kap, ám ez csak az első Csehszlovákia végóráiban, 1938 őszén valósult meg.

A csehszlovák polgári demokrácia uralmának két évtizede összességében ellentmondásos mérleget hozott. Az állam nemzetiségi politikája lehetővé tette a nemzetiségek számára az önszerveződést – Kárpátalján például három magyar párt is működött –, ám számos adminisztratív akadályt gördítettek a szervezetek működése elé. Például Kárpátalján kétszer annyi szavazat kellett egy szenátori mandátum elnyeréséhez a prágai parlamentben, mint Csehországban.

A legnagyobb nehézségek az iskoláztatásban jelentkeztek. Az állam a cseh nyelvű iskolák létrehozását támogatta a vidéken, noha az őslakos cseh vagy szlovák lakosság lélekszáma elenyésző volt. Ebből következően a kárpátaljai magyarság számára nagyon szűkek voltak az anyanyelvű iskoláztatás lehetőségei. Gazdasági szempontból Kárpátalja Csehszlovákia legkevésbé fejlett vidéke volt. Noha az ország összlakosságának 9 százaléka élt itt, az ipari termelésnek mindössze 0,67 százalékát nyújtotta. Bár történtek infrastrukturális beruházások, lényegi fejlődés Kárpátalja gazdasági viszonyaiban nem történt.

Vissza Magyarországhoz

1938 őszének világpolitikai eseményei Kárpátalja sorsát is alapvetően változtatták meg. Hitler és Németország agresszív külpolitikája a hárommilliós német kisebbséget is magában foglaló Csehszlovákiát vette célkeresztbe, aminek első „eredménye” az 1938. szeptember 29-i dátummal a nagyhatalmak által aláírt müncheni egyezmény volt. Ennek értelmében Csehszlovákia németek lakta területei Németországhoz kerültek, a magyarlakta déli területek sorsát pedig Magyarország és Csehszlovákia tárgyalásaira bízta.

A tárgyalások kudarcot vallottak, így a két állam a müncheni egyezmény rendelkezéseinek megfelelően nemzetközi döntőbíráskodást kért. Ebben már csak Olaszország és Németország vett részt, aminek eredményeként 1938. november 2-án megszületett az első bécsi döntés. Ennek értelmében Csehszlovákia – benne Kárpátalja – túlnyomórészt magyarok lakta határ menti sávja Magyarországhoz került, köztük Munkács és Ungvár városa is.

Röviddel ezt megelőzően, 1938 októberében Kárpátalja elnyerte a két évtizede ígérgetett autonómiát a csehszlovák állam maradékán belül. A kárpátaljai autonóm kormány vezetői között akadtak olyanok is, akik már önálló ruszin állam létrehozásáról ábrándoztak, ami a Csehszlovákia végleges fölbomlasztásán munkálkodó német kormánynak sem lett volna ellenére. A magyar kormány is megkezdte Kárpátalja elfoglalásának katonai és diplomáciai előkészületeit, hiszen előre látható volt, hogy a müncheni egyezmény által megcsonkított Csehszlovákia nem lesz hosszú életű.

A magyar kormány terve az volt, hogy amikor a német csapatok bevonulnak Csehországba, a magyar seregek elfoglalják Kárpátalját. 1939. március 14-én Szlovákia kikiáltotta a függetlenségét, amit ugyanezen a napon követett a kárpátaljai ruszin „állam” függetlenségi nyilatkozata is. Ezt azonban a német kormány végül nem ismerte el, így hallgatólagosan lehetőséget biztosított a magyar kormánynak Kárpátalja katonai megszállására.

Magyarországhoz visszacsatolt területek 1941-ig

Forrás: Wikimedia Commons/PANONIAN

1939 márciusában tehát egész Kárpátalja Magyarországhoz került. Ez a terület azonban többségében ruszinok által lakott volt, a magyarok az 1941. évi népszámlálás adatai szerint 30 százalékát adták a lakosságnak, míg a ruszinok 60 százalékát. A területen 1939-ben három „közigazgatási kirendeltséget” hoztak létre, Kárpátalja élére pedig kormányzói biztos került. 1939 és 1941 között több tervezet is készült Kárpátalja autonómiájáról, ám ezen tervek közül egyik sem valósult meg, az „ideiglenes” állapot maradt meg egészen 1944 őszéig. 1941-ben ráadásul a Szovjetunió elleni hadjárat előtt Kárpátalja katonai fölvonulási terület lett, ami tovább gátolta a végleges rendezés lehetőségét. A magyar kormány helyi tisztviselői már 1939-ben figyelmeztettek arra, hogy Kárpátalján komoly feszültséget váltott ki a magyar állam némely tisztviselőjének működése, a csehszlovák időkhöz képest korlátozott szólásszabadság és a folyamatosan romló életszínvonal.

A munkácsi vár 1940-ben

Forrás: Fortepan/Gyöngyi

1944 sorsfordulói

Kárpátalja 1944-ben osztozott Magyarország tragikus sorsában, az első a kárpátaljai zsidóság deportálása volt. 1944. május 15-én Munkácsról indultak az első vonatok a magyarországi holocaust történetében. 1944 októberének elején a Vörös Hadsereg átkelt a Kárpátokon, és a hónap végére teljesen birtokba vette Kárpátalját. Magyarország a háborúban vesztes országként az 1945. január 20-án megkötött fegyverszüneti egyezményben kötelezte magát, hogy az 1937. évi határai közé vonul vissza, így Kárpátaljával kapcsolatban csupán az a kérdés maradt, hogy a Szovjetunióhoz vagy Csehszlovákiához fog tartozni. 1944 és 1945 fordulóján a kérdés még eldöntetlen volt, így az újjászerveződő csehszlovák állam képviselői éppúgy jelen voltak a térségben, mint a szovjet katonai közigazgatás. 1945. június 29-én aztán a csehszlovák és a szovjet kormány Moszkvában szerződést írt alá, amelynek értelmében Kárpátalja a Szovjetunióhoz, azon belül pedig az Ukrán SzSzK-hoz került.

Görög katolikus püspöki palota és székesegyház Ungváron a Káptalan utcában 2009 októberében

Forrás: MTI/Friedmann Endre

A kárpátaljai magyarságra ezt követően történetének legsötétebb órái vártak. A berendezkedő sztálinista hatalom megkezdte az újra kisebbségi sorba került magyar férfilakosság deportálását és gyűjtőtáborba zárását, sokan sosem látták viszont szülőhazájukat. Becslések szerint közel 40 ezer katonakorú magyar és német férfit vittek munkatáborba, ahonnan csak 1946-47-től kezdve engedték haza őket, Sztálin haláláig pedig erős gyanakvással figyelték a háborús bűnösnek tekintett magyarságot.

A szovjet idők alatt a magyarság önszerveződése elé a csehszlovák uralom alattinál is erősebb akadályokat gördített a hatalom, az anyaországgal való kapcsolattartás is jóval nehezebbé vált. Ennek eredményeként a hatalmas birodalom határvidékén élő magyarság létszáma és aránya erős csökkenésnek indult. A 2001. évi népszámlálás szerint mindössze 12 százalék volt a magyarság aránya Kárpátalján, szemben az 1941. évi 30 százalékkal. Kárpátalja 1991 óta a független Ukrajnához tartozik.

A modern kori Ukrajnának csak rövid időszakokra sikerült kivívnia a függetlenségét. Az elmúlt évszázadokban többször is történt kísérlet önálló ukrán állam megteremtésére, ám ez a szándék a legtöbbször a környező hatalmak – főként Oroszország, Lengyelország és Németország – akaratába ütközött. Az önálló ukrán állam megteremtése így lényegében már az első lépésnél elakadt, a vezetők pedig az aktuális helyzet függvényében kerestek szövetségest a környező nagyhatalmak egyikénél a többi riválissal szemben. Az eredmény pedig többször is polgárháború és az önállóság elvesztése lett.

A mai Ukrajna területén az első szervezett állam a Kijevi Rusz volt, amely a 11. században érte el hatalmának tetőpontját. A külső támadások és belső feszültségek eredményeként ez az állam először részekre szakadt, majd 1240-ben a Magyarországot is letaroló mongol támadás adta meg a kegyelemdöfést. A 14. század közepére a mai Ukrajna területének legnagyobb része Lengyelország fennhatósága alá került. Lengyelország a későbbiekben a lengyel–litván unió létrejöttével és megerősödésével évszázadokra megerősítette hatalmát a térségben, amit csak a 16–17. században fölemelkedő Oroszország befolyása kezdett igazán veszélyeztetni. A mai Ukrajna tehát – ellentétben például Magyarországgal vagy Csehországgal – nem tudta középkori államiságát az újkorba átmenteni, így a különféle szabadságmozgalmak nem tudtak a magyarországihoz hasonló évszázados intézményekre támaszkodni.

Az első kísérlet

Bogdan Hmelnyickij

Forrás: Wikimedia Commons

A mai ukrán állam legfőbb előképének a 17. századi, Bogdan Hmelnyickij-féle felkelés eredményeként rövid időre létrejött fejedelemséget tekinthetjük. A lengyel–litván államszövetség vezetői az 1640-es években nem voltak hajlandók megerősíteni és visszaadni az ukrajnai kozákok szabadságjogait, így az eredménytelen tárgyalásokat követően a kozákok 1648-ban Bogdan Hmelnyickij hetman (katonai parancsnok) vezetésével föllázadtak, és elszakadtak a lengyel–litván államtól. A lengyel seregekkel szemben Hmelnyickij kezdetben komoly sikereket ért el, így hamarosan egy független fejedelemség hetmanjának tekintette magát. Ezt az államot ma nem csupán a kozákok, hanem az ukránok államának is tekintik.

Hmelnyickij azonban Lengyelország megerősödése, egyéb ellenségek és országa belső problémái miatt nem tudta fenntartani államának szabadságát. Külső segítséget keresett tehát, amit az orosz cár személyében talált meg, így 1654-ben a perejaszlavi egyezményben megegyezett Oroszországgal. Ezt a szerződést tekintik az ukrajnai, ezáltal pedig az európai orosz befolyás valódi kezdetének, hiszen Ukrajna ezzel a szerződéssel Oroszország „védelme” alá került. A következő évtizedekben a térségben véres, a mai Ukrajna területének pusztulását hozó háborúk következtek, amelyekben oroszok, tatárok, kozákok, lengyelek és törökök harcoltak egymással. Oroszország és Lengyelország is háborúzott egymással, aminek eredménye végül az lett, hogy a mai Ukrajna területét felosztották maguk között. Az 1654. évi perejaszlavi egyezmény valódi következményei csak ezt követően mutatkoztak meg. Az Oroszországhoz került részek a 18. század elejére elvesztették szabadságukat, az egykori Hmelnyickij-féle fejedelemség a 18. század második felére hivatalosan is az orosz állam része lett, Oroszország pedig európai hatalommá vált.

Bogdan Hmelnyickij országának feltételezett kiterjedése 1654-ben. A fehér vonal a mai Ukrajna határait jelöli, a világosabb zöld a térkép közepén Hmelnyickij feltételezett államát

Forrás: Wikimedia Commons/Alex K

A második kísérlet

Az első világháborút megelőzően Ukrajna semmilyen formában nem volt látható a térképen. A legnagyobb része Oroszországhoz tartozott, kisebb részeket pedig az Osztrák–Magyar Monarchia birtokolt belőle. Ennek volt következménye az, hogy az első világháborúban az ukrán nemzet fiai mindkét oldalon harcoltak, kisebb részük a Monarchia hadseregében, nagyobb részük az orosz seregben. Az első világháborút megelőző években erőteljes kibontakozásnak indult az ukrán nemzeti mozgalom, amit Oroszországban a kormányzat igyekezett elfojtani, így a mozgalom leginkább az Ausztriához tartozó Galíciában fejtette ki tevékenységét.

1917-re Oroszország kimerült a háborús küzdelemben, így februárban először az Ideiglenes Kormány, novemberben pedig a bolsevikok szerezték meg a hatalmat. A zavaros politikai viszonyok közepette bomlásnak indult az orosz birodalom területi épsége is, így a novemberi pétervári bolsevik hatalomátvételt követően Kijevben is politikai fordulat történt, aminek eredményeként 1917 novemberében kikiáltották az Ukrán Népköztársaságot, amely 1918 januárjában kinyilvánította teljes függetlenségét, és elszakadt Oroszországtól. A rendkívül zavaros helyzetben a pétervári szovjet-orosz kormány megpróbálta megdönteni az Ukrán Népköztársaság egymással is rivalizáló pártokból álló kijevi kormányát, miközben a térségben aktívak voltak a cári rendszerhez hűséges „fehér” csapatok is.

Az Ukrán Népköztársaság kormánya végül szorult helyzetében úgy döntött, hogy az Oroszországgal még mindig háborúban álló Németországhoz fordul segítségért. Ezt a törekvést egy Kijevben bekövetkezett puccs is segítette, aminek eredményeként 1918 áprilisában egy volt cári tábornok fölvette a hetman címet, és német támogatással alakított kormányt. A Breszt-Litovszkban megkötött orosz–német békét követően a „hetman” stabilizálta hatalmát, s viszonylagos nyugalom honolt az országban. Hatalma akkor omlott össze, amikor 1918 novemberében Németország letette a fegyvert az antant hatalmai előtt, aminek következményeként a német csapatok kivonultak Ukrajnából. A németek támogatta kormány elmenekült Kijevből, és egy ideiglenes direktórium vette át a hatalmat.

A New York Times 1918. február 17-i cikkében mutatta be a születő Ukrajnát. A térkép még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó területek nélkül mutatja az új országot

Forrás: Wikimedia Commons

Az igazi káosz csak ez után kezdődött. 1919 és 1921 között a mai Ukrajna területén mindenki harcolt mindenkivel: a vörösök és a fehérek vívták a maguk háborúját, a függetlenségükért harcoló ukránoknak pedig az újjászerveződő Lengyelországgal és a szovjet-orosz csapatokkal is meggyűlt a bajuk, miközben még az antant beavatkozása is fenyegetett. A szovjet-orosz haderő hamar fölébe kerekedett az ukrán államnak, amelynek vezetői így a lengyelekkel kötöttek szövetséget a bolsevikok ellen – ez viszont a lengyeleknek rendelte alá a létéért küzdő ukrán államot. A háborús eseményeknek végül az lett az eredménye, hogy a más frontokon és gazdasági szempontból is szorult helyzetbe kerülő bolsevik kormány 1921-ben Rigában békét kötött Lengyelországgal. Ennek eredményeként Lengyelország felmondta a szövetséget Ukrajnával, a két hatalom pedig felosztotta maga között az országot. Ukrajna keleti része így a Szovjetunió egyik alapító köztársaságként lényegében visszakerült az orosz érdekszférába, míg a nyugati rész Lengyelország része lett. A független Ukrajna 1921-re megszűnt létezni, ismét felosztották maguk között a szomszédos hatalmak.

A második világháborúban

Az 1920-as évek viszonylag jobb időszakot hoztak a Szovjetunióhoz kapcsolt részeknek, hiszen a szovjet kormány ebben az időszakban kifejezetten támogatta a gazdaság és az ukrán kultúra és nyelv fejlesztését. A föllendülésnek Sztálin hatalomátvétele vetett véget: az 1930-as évektől korlátozták az ukrán nyelv használatának lehetőségét, és erős oroszosítás kezdődött. Ekkor zajlott le a több millió áldozatot követelő nagy ukrajnai éhínség is, aminek kialakulásában elsődleges felelőssége volt a szovjet vezetésnek. A lengyel területeken már az 1920-as évektől kezdve elnyomták az ukrán nemzetiséget, aminek következményeként erős ellenállási mozgalom szerveződött.

A második világháború elején, 1939-ben Németország és a Szovjetunió felosztotta egymás között Lengyelországot, így Ukrajna korábban lengyel fennhatóság alatt álló területei is a Szovjetunióhoz kerültek. Története során ekkor került először egyetlen állam fennhatósága alá valamennyi ukrán terület, ezek együttese alkotta a Szovjetunió tagállamaként az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságot. A szovjet uralom olyannyira kegyetlen módon mutatkozott be, hogy a lakosság jelentős része szinte felszabadítóként üdvözölte a német csapatokat, amikor azok 1941 nyarán megtámadták a Szovjetuniót, és bevonultak Ukrajnába.

A kijevi Hrescsatik sugárút felrobbantott épületei 1942-ben

Forrás: Fortepan/id. Konok Tamás

Volt olyan ukrán földalatti szervezet, amelyik arra számított, hogy a németek támogatásával saját államot hozhatnak létre, így 1941. június 30-án Lvivben kikiáltották Ukrajna függetlenségét. Várakozásaikban csalatkozniuk kellett: a Gestapo a mozgalom vezetőit letartóztatta, Ukrajnában pedig a polgári lakossággal szemben is kegyetlen katonai közigazgatást vezettek be. Ennek az eredménye az lett, hogy létrejött az Ukrán Felkelő Hadsereg, amely megkezdte kétfrontos harcát a szovjet és a német csapatok, valamint a szovjeteket támogató partizánok ellen. Távlati céljuk az volt, hogy egy olyan Ukrajnát hozzanak létre, amely egyaránt mentes a szovjet és a német befolyástól. A fő fenyegetésnek a Szovjetuniót tekintették, ezért erejüket erre a frontra összpontosították, noha a németek ellen is számos akciót vittek véghez. Alkalmanként azonban olyan is előfordult, hogy a németekkel együtt is működtek, mint ahogy az a lengyel polgári lakosság elleni mészárlások során történt.

Ukrajna, 1942

Forrás: Fortepan/Csorba Dániel

A második világháború után az Ukrán Felkelő Hadsereg még a negyvenes évek végéig folytatta harcát a szovjet hadsereggel szemben. A háborút követő években különösen Nyugat-Ukrajnában voltak erősek, ám 1947–1948-ra a szovjet hadsereg megtörte az ellenállást. A mindkét oldalon különösen kegyetlen módszereket hozó küzdelem még az 1950-es évek elején is éreztette a hatását. A mozgalom Nyugaton élő politikai vezetőjét, Sztepan Banderát 1957-ben gyilkoltatta meg a KGB. Az Ukrán Felkelő Hadsereg körüli vitákat mi sem szemlélteti jobban, mint hogy Banderát 2010 elején Viktor Juscsenko elnök Ukrajna hősévé nyilvánította, ám a nagy vitát kiváltó döntést a 2010-ben hivatalba lépett, és nemrég elűzött Viktor Janukovics elnök kezdeményezésére megsemmisítették.

Ukrajna ma 

Forrás: Google

A második világháborút követően Ukrajna jelentős területi gyarapodáson esett át. Területe kiegészült a korábban Lengyelországhoz tartozó vidékekkel és a korábban Magyarországhoz, majd Csehszlovákiához, később ismét Magyarországhoz tartozó Kárpátaljával. 1954-ben – az Ukrajnát Oroszországhoz kapcsoló perejaszlavi egyezmény megkötésének 300. évfordulóján – a Szovjetunió a Krím félszigetet egyfajta szimbolikus gesztusként Oroszországtól Ukrajnához csatolta. A szovjet viszonyok között nem volt nagy jelentősége annak, hogy egy adott terület melyik tagköztársasághoz tartozik. Mindez akkor vált igazán fontossá, amikor Ukrajna és Oroszország 1991-ben független állam lett, határaik pedig nem változtak a szovjet időkhöz képest.

A 400 évvel ezelőtti magyar konyhában

Régi szakácskönyvekből főzni minden szempontból mulatságos és élvezetes, a gasztronómia iránt érdeklődők számára pedig kifejezetten felvillanyozó elfoglaltság. Kulturális és nemzeti önismereti tréning, konyhai történelemóra strébereknek, de nem utolsó sorban menőség is.

Az utóbbi időben mindenki a Cziffray szakácskönyvvel hozakodott elő, ha régi magyar konyháról akart gyakorlati tapasztalatokat szerezni, pedig létezik annál jóval régebbi is - nagyobb kihívás, nehezen értelmezhető szövegek, ismeretlen szavak és ételek, de még nagyobb élvezet. Előbbi népszerűsödése nyomán már az sem újdonság, hogy a pörköltöt nem a hátrafelé nyilazó magyarok találták fel, de a töltött káposztát és a rántott húst sem Emese álmodta meg.

A 400 évvel ezelőtti magyar konyhában a ma magyarosnak nevezett gasztronómiának még az alapjait se könnyű fellelni. Hosszas kísérletezés után erre lehet következtetni legalábbis a 17. századi Szakács mesterségnek könyvecskéje című, két receptgyűjtemény kéziratát egybefoglaló kötetből. Ez volt az akkori Magyarország Horváth Ilonája: több mint száz éven keresztül adták ki újra és újra, ami nagy népszerűségre utal. A receptek jellege nem változott: minimum száz éven keresztül volt tehát változatlan az ország gasztronómiai ízlése, igénye. Polgári szakácskönyvnek szánták, és valóban: egyszerűen elkészíthető, néhány mondatban összefoglalt recepteket tartalmaz, melyeket a szómagyarázatokat gondosan böngésző háziasszony a 21.században is elkészíthet.

Kísérletezgetés közben találhatunk olyan ételeket, melyek ma is élnek - a köménymagos rántott levest, a cukros-ecetes uborkasalátát, túrós ételeket, például derelyét (még Piroska néven), valami mákos guba-féleséget, fánkokat és a még töltetlen palacsintát. A sokféle főzelék is ismerős lehet, ha a sűrítés még kenyérbéllel is történik, a tököt és borsót már tejesen, tejfölösen szeretik.A mai magyar konyha gyökerei persze csak azért nem érnek idáig, mert napjaink kedvelt alapanyagai még nem hódították meg az országot.

Paprikát, paradicsomot, krumplit, hiába hódította már meg Kolumbusz Amerikát, további hosszú évszázadokig nem használtak itthon, vöröshagymát viszont már gyakrabban. Disznóhúst és így zsírt ritkán, csirkét egyáltalán nem említ, ehelyett főként marhát, ürüt, kevés halat és ahhoz képest sok rákot, vadat ír le. A legtöbbet használt alapanyag a tojás, a kenyér és a tej. Rengeteg ételhez és sokkal szélesebb körben használ mandulát, mint mi, édes és sós ételekhez, húsok alá is, sőt, leírja a marcafánt (marcipán) pontos elkészítési módját. Paprikát nem, gyömbért, sáfrányt, szegfűszeget szinte mindig használ, mézzel, borral, ecettel egyengeti el az ízeket és rózsavízzel lágyít. Kedves extraként egy "beteg embernek egésséges ételek" című fejezet olyan kásákat, pépeket mutat be, melyeket ma angolnak (zabkása) vagy a bioforradalom vívmányainak tekintenénk.

Külön fejezet szól a megbüdösödött, elszíneződött borok újjáélesztéséről és a liktáriomokról, azaz a befőzésről, persze hosszú érleléssel, mézzel, külön kezelve, de még nem megnevezve a dzsem és a lekvár fogalmát.Ez a magyar konyha annyira nemzetközi, hogy egy nagy rakás recept neve egyszerűen olasz (olasz rántott, olasz káposzta, olasz saláta, olasz makaró), vagy cseh, német, spanyol, stb. Ami elnevezésében magyar, azt ma biztos marokkóinak, de minimum keletiesnek neveznénk. Ilyen például a magyar lév, ami egy fahéjjal, szegfűszeggel, gyömbérrel ízesített tyúkhúsleves. Más receptek gyaníthatóan egyszerű fordítások: a szömörcsök például spenóttal töltött tojásos tészta, amelyet vízben főznek ki, majd vajba forgatnak - tehát tortellini, a sokféle sült alá adandó lév pedig francia jus adaptációja. Ne tartsanak vissza senkit az olyan kifejezések, mint a tikmony, a tortáta és a sása, vagy a furcsa utasítások: trágyázd meg jól (szórd meg), habard (keverd), de csak távul (a tűzhely szélén, takarékon). A harmadik recept után mindenki rájön, hogy éppen olyan ez a konyha, mint ma bármelyikünké, aki szeret és szokott főzni: egyszerű, színes, nemzetközi, magyar és jó.