gyuru csaba: Festő oriások

Sandro Botticelli, eredeti nevén Alessandro di Mariano Filipepi 1445. március 1-jén látta meg a napvilágot Firenzében, az Ognissanti-templom közelében álló házban a Via Porcellanán. Apja, Mariano di Vani Filipepi mesterségét tekintve cserzővarga volt.
Sandro a negyedik fiúként jött világra.

Művészetében egyre nagyobb teret kaptak a vallásos témák, és lassan kiszorítottak minden mást. Az 1500-ban keletkezett Misztikus Krisztus születése jól mutatja a festő lelkében végbement változást.

Botticelli művészetét minden finomsága, érzékenysége ellenére a kortársak a „férfias” jelzővel illették. Megérezték benne azt a férfias szellemet, erőt és határozottságot, stílusalakító készséget, amellyel példát és utat mutatott az érett reneszánsz művészeinek.

Wierdl Zsuzsa restaurátor és Prokopp Mária művészettörténész véleménye szerint valószínűleg Botticelli egy igen korai freskóját találták meg Esztergomban, Vitéz János egykori esztergomi érsek dolgozószobájában.

Botticelli 1510. május 17-én halt meg; szívének kedves helyen, az Ognissanti-templom temetőjében helyezik örök nyugalomra. Sírja ma a San Pietro d’Alcantara-kápolnában található.

Tiziano Vecellio (1485k-1576)

Egy itáliai kisvárosban született 1485-ben. Szülei őt és testvérét Velencébe küldték nagybátyjukhoz, hogy kitanuljanak egy mesterséget. Tiziano először egy mozaikkészítőnél (Sebastiano Zuccatinál) tanult, majd Gentile Bellini festőnél, később átment Giovannihoz (az előbbi testvére). Tiziano csatlakozott a fiatal festőhöz Giorgionéhoz, együtt festettek ki egy hatalmas raktárt. Az idősebb Giorgione vezetése mellett az olajfestés újabb és újabb technikáit fedezték fel azáltal, hogy a sűrű, hígítatlan anyagot közvetlenül a durva vászonra vitték fel. A köztársaság kancellárja felkérte az Égi és földi szerelem megfestésére. 1516-ban Bellini halála után ő lett a köztársaság hivatalos festője. Első nagyszabású munkája a Mária mennybemenetele című oltárképe.

Munkamódszere: rengeteg színnel, nagyvonalakban vázolta fel a témát, mely a kép kompozíciójának alapját képezte. Azután a képeket befordította a fal felé, és gyakran hónapokig is úgy hagyta őket, anélkül hogy egyetlen pillantást is vetett volna rájuk. Hosszú szünet után visszatérve hozzájuk, megfestette az alakokat, javítgatta, módosította őket, valahányszor szükségesnek érezte. Végül még egyszer korrigálta, a világos részeket ujjával eldörzsölte, hogy a színek és a tónusok harmonizáljanak. Néha ujjával sötét vonalakat vagy élénkvörös pettyeket tett rá, hogy felélénkítse a kompozíciót. Ezekben az utolsó simításokban többet festett ujjával, mint az ecsettel.

Tiziano képei az egész látható világot vászonra vitték. Korai művein a hangulatok egészét adja át, a festményeket csak az egységes benyomás alapján lehet értékelni, nem pedig egy kiragadott részlet alapján.

Tiziano késői stílusában a látogatóknak bizonyos távolságból kell nézniük, hogy a kompozíció egészét be tudják fogadni. Közelről pacákra olvad szét.

KÉPEIBŐL:

Önarckép

A keresztet hordó Krisztus

Diana és Callisto

III. Pál pápa

Az utolsó vacsora

Urbinoi Vénusz

Ecce Homo

Jézus találkozása Mária Magdolnával

Krisztus a keresztfán és a jó lator

Bünbánó Magdolna

Káin és Ábel

Gypsy Madonna.

Profán szerelem

Vénusz tükörrel

La Gloria

Velencei Dozse

A titokzatos férfi

Leonardo di ser Piero da Vinci
(1452. április 15. – 1519. május 2.)

Olasz (akkor még itáliai) származású polihisztor, azaz: festő, tudós, matematikus, hadmérnök, feltaláló, anatómus, szobrász, építész, zeneszerző, költő és író.

A Vinci melletti Anchianóban született Toszkánában, Itáliában egy nótárius, Ser Piero da Vinci, és egy parasztlány, Caterina törvénytelen gyermekeként. Mai értelemben véve nem volt vezetékneve, a Da Vinci ’Vinciből való’-t jelent. Születésekor teljes neve Leonardo di ser Piero Da Vinci volt, ami azt jelenti, hogy ’Leonardo, ser Piero fia Vinciből’.

Leonardót sokszor nevezik a reneszánsz ember őstípusának, akinek láthatólagos végtelen kíváncsisága csak a felfedezéseinek erejével volt egyenlő. Széles körben az egyik legnagyobb festőnek tartják, és egyes vélemények szerint akár ő is lehetett minden idők legműveltebb embere.

MŰVEI:

Önarckép

Angyali üdvözlet (1472-1475 körül)

Utolsó vacsora (1495 1497)

Leda és a hattyú

Madonna benois (1475-1478

Keresztelő Szent János (1513-1516)

Madonna Litta (Madonna és a gyermek Jézus) (1490-1491)

Szegfűs_madonna (1478-1481)

Mona Lisa (1503 - 1506)

Orsós Madonna

Szent Anna harmadmagával (1508-1510)

Szent János a pusztában (1510-1515)

Szent Jeromos (1480)

Áldást osztó Krisztus (utoljára megtalált Leonardonak tulajdonitott mű)

Sziklás_Madonna (1483-1486)

Zenész képmása (1475 körül)

Utolsó vacsora fresco - St. Maria Kolostor - Milan

Mennyezeti fresco - Sforzesco kastély - Milan

MUNKÁCSY MIHÁLY (1844-1900)

Munkácsy Mihály a magyar festészet kivételes tehetségű és különleges sorsú egyénisége volt. Regényes fordulatokban bővelkedő élete Munkácson kezdődött. Szüleit (Lieb Leo Mihály és Reök Cecília) korán elveszítette. Az árván maradt gyermekeket anyai nagybácsik és nagynénik vették magukhoz. Őt Reök István nevelte fel. Az asztalosinasnak tanuló Munkácsy (Lieb) rajztehetségét cégtáblafestő-mester irányításával, később Szamossy Elek vándorfestő mellett fejlesztette. Az utóbbi ajánlásával állami ösztöndíjhoz jutott, amelynek segítségével a bécsi, a müncheni, végül a düsseldorfi akadémia kurzusait látogatta.

A düsseldorfi tartózkodása idején készült, a gyermekkor emlékét idéző Ásító inas (1869), majd a néhány hónappal később festett Siralomház (1869–1870) című alkotásaival a szakma és a közönség elismerését is kivívta. A sikert követően a művészetek fővárosába, Párizsba költözött. Rue de Legendre, majd az 1880-as években épült Avenue de Villiers utcai palotájában az egyik leghíresebb szalon összejövetelei zajlottak, ahol a 19. század második felének legtekintélyesebb alakjai fordultak meg. A vendégek méltó fogadásáról felesége Cecile Papier gondoskodott. Az estélyek során a festő műtermét is felkereshették a megjelentek. Munkácsy e nyüzsgő kulturális légkörben találkozott korának leghaladóbb tanaival. A palotájában zajló mozgalmas élet elől menekülve gyakran barbizoni tájak nyugalmát kereste barátja, Paál László festőművész társaságában. Itt született művei - Cigányok az erdőszélen (1873), Köpülő asszony (1872–1873), Rőzsehordó nő (1873) - életművének napjainkban legismertebb darabjai.

Az 1878-ban festett Milton című képének bemutatása hozta el az újabb sikert. A monumentális méretű mű iránti érdeklődés további nagy formátumú alkotások megfestésére ösztönözte a festőt. A Haynald Lajos kalocsai érsekkel folytatott beszélgetések, közös gondolkodás, valamint Charles Sedelmeyer műkereskedő értő támogatása vezetett a Krisztus életét feldolgozó első két alkotás megszületéséhez. A Krisztus Pilátus előtt, a Golgota, majd több mint tíz év elteltével az Ecce Homo világszerte ismert festővé tette.

A monumentális méretű alkotások elkészítésekor több mű megfestésével is foglalkozott. Számos zsánerkép és virágcsendéletek darabjai jelenítették meg korának polgári miliőjét.

A megfeszített munka továbbáaz ifjúkorában szerzet betegsége - (szifiliszt kapott, amelyből kigyógyult ugyan, de később visszaesett) - felőrölte az idegeit.

Az Ecce Homo budapesti bemutatója után, 1897. február 4-én kitört rajta a téboly. Egyre romló idegállapota miatt először Baden-Badenba, 1897-ben a Bonn melletti, endenichi szanatóriumba szállították. Soha többé nem tért már magához.
1900. május 1-jén elhunyt. A Műcsarnokban történt felravatalozása után, melyet százezrek látogattak meg. 1900. május 9-én örök nyugalomra helyezték a Kerepesi úti temetőben.

MŰVEI :