Az egyeduralom kiépítése, a hatalom jellege
Amikor Octavianus az Antonius felett aratott győzelmek után, Kr. e. 29-ben visszatért Rómába, gyakorlatilag birtokában volt a Római Birodalom feletti korlátlan hatalomnak. Ennek a hatalomnak az alapja a hadsereg, a veteranok és a testőrség, az ún. praetorianus-gárda volt. Jogi alapját, törvényes kereteit azonban az ezt követő időszakban kellett kiépíteni, s ennek a munkának Octavianus igen nagy körültekintéssel látott neki.
Minden forrásunk, amely az időszak történetével foglalkozik, vagy amely Octavianus hatalmának jellegét írja le, egyértelműen arról árulkodik, hogy a birodalom új ura levonta a tanulságokat a korábbi időszak eseményeiből. Különösen megszívlelendő volt számára örökbe fogadó apjának sorsa.
A Rómába való visszatérése után tartott káprázatos diadalmenettel a béke helyreállítását ünnepelte meg, a pax Romana (római béke) egyik legfontosabb politikai jelszava maradt. Ugyanebben az évben censor lett, ennek a hivatalnak a birtokában alapos tisztogatást rendezett a senatus soraiban. Ettől az időszaktól kezdve az ő neve szerepelt a senatus névjegyzékének élén, ő volt a princeps senatus (a senatus első embere). Évről évre megválasztották consulnak is.
Kr. e. 27-ben váratlan fordulatra került sor, január 13-án ünnepélyesen lemondott rendkívüli hatalmáról, s bejelentette a köztársaság helyreállítását. Három nappal később a senatus határozatot hozott, miszerint nevében viselheti az „Augustus” (fenséges) jelzőt. Ezután különleges proconsuli imperiummal ruházták fel. Emellett megtartotta a consuli méltóságot is. Kr. e. 23-ban életfogytiglani tribunusi hatalmat (tribunicia potestas) kapott, ezzel személye „szentté és sérthetetlenné” vált. Ugyancsak 23-ban kapta meg a törvények előterjesztéséhez való jogot, ez gyakorlatilag törvényhozó hatalmat biztosított számára. Kr. e. 19-ben megszavazták számára a consuli jelvények viselésének jogát.
Úgy tűnik tehát, hogy Augustus a maga hatalmát a köztársaság korából örökölt, törvényesen ráruházott tisztségeken keresztül gyakorolta.
Ezeket a tisztségeket azonban a köztársasági gyakorlattól lényegesen eltérő rendben és eltérő felhatalmazással viselte. Ez persze nem volt új jelenség, a köztársaság válságjelenségeinek kibontakozása óta szinte mindennapos gyakorlattá vált a tisztségviselés szabályainak felrúgása. A komolyabb hatalmat biztosító magistraturák közül egy van, amely feltűnő módon hiányzik az Augustus által viselt méltóságok listájáról, s ez a dictatura. Caesar sorsának ismeretében ez egyáltalán nem volt véletlen.
Kr. e. 27-től a birodalom első embere a következő hivatalos nevet viselte egészen haláláig: Imperator Caesar Augustus divi filius. A név elemeinek az eredetét már ismerjük, világosan utalnak ezek egyrészt a caesari hagyomány folytatására, másrészt a hatalom katonai alapjaira. Természetes módon adódik a kérdés, miért sikerült Augustusnak megvalósítania azt, amiért Caesar az életével fizetett?
Mint már korábban láttuk, a köztársaság válságának természetes megoldása volt az egyeduralom. Ezt megszerezni csak az tudta, aki rendelkezett hadsereggel, s aki képes volt legyőzni riválisait. Ez sikerült Caesarnak is, Augustusnak is. A lényegi eltérés közöttük a hatalom megtartásában volt. Augustus éppen ezen a területen járt el körültekintőbben, s kerülte el a Caesar által elkövetett hibákat. A köztársaság helyreállítása csak propagandaszólam volt, de ezzel megkímélte a senatorok érzékenységét. Ellenfeleinek egy részét eltette láb alól, másik részüket megfélemlítette vagy megnyerte magának.
Nagyon fontos az a kiemelkedő szerep, amelyet a pax Romana töltött be az augustusi jelszavak között. Az egyeduralom kiépítése az egész római társadalom számára a véres polgárháborúk lezárását, a jó egy évszázada tartó zűrzavar végét, a nyugalmas életet jelentette.
Res gestae divi Augusti (Az isteni Augustus viselt dolgai)
Augustus önéletrajza nem sokkal halála előtt keletkezett. Római mauzóleuma mellett két ércoszlopra vésve állították fel, ez az eredeti szöveg azonban nem maradt ránk. Az első példánya, ami Ankarában került elő (ezért nevezik a szöveget Monumentum Anchyranumnak is), egy kétnyelvű, latin-görög másolata volt. Később a birodalom területén máshol is találtak töredékeket.
Rendkívül izgalmas mű ez abból a szempontból, hogyan látta és hogyan akarta láttatni saját uralmát Augustus. A politikai propaganda mesterművének tekinthetjük.Nemcsak az az érdekes, amiről ír, hanem főleg az, amit elhallgat. Nem említi például egyetlen ellenfelét sem név szerint. Sextus Pompeius legyőzését így jelzi: „a tengert megtisztítottam a kalózoktól”. Az Antonius elleni háború így szerepel: „a háború..., amelyben Actium mellett győztem”. Az előző fejezetben elmondottakhoz leginkább a következő sorok kapcsolhatók:
„Hatodik és hetedik consulságom idején, miután a polgárháborúknak véget vetettem, a legfőbb hatalom közös egyetértéssel rámruházott birtokában az állam ügyeinek intézését a magam hatalmából a senatus és a római nép kezébe tettem le. Ezért az érdememért senatusi határozat alapján Augustusnak neveztek... Ezután tekintély dolgában mindenkit felülmúltam, hatalmam viszont semmivel sem volt több, mint hivatalbeli társaimnak.” (A részletek Borzrák István fordításából valók. Megj. Római történeti chrestomathia, Tankönyvkiadó, Bp. 1963.)
A principatus államszervezete és társadalmi rendje
A principatus hatalmi rendszerének alapja, mint láttuk, a hadsereg volt. Lényegét tekintve tehát katonai diktatúráról van szó. Ugyanakkor szükség volt egy olyanhivatalszervezetre is, amely képes volt ellátni a hatalmas birodalom igazgatásának teendőit, s amely kizárólag a princepstől függött. Augustus korában ez a szervezet csak a legfontosabb (elsősorban a külpolitika, a pénzügyi igazgatás és a princeps alá rendelt provinciák igazgatása) területeken alakult ki. A római császárkor korai szakaszának az az egyik legjellegzetesebb vonása, hogy a császári intézmények szerepe folyamatosan növekedett, de mindvégig fennmaradt a köztársaság korának hivatalszervezete is. Természetesen ez utóbbi szerepe, jelentősége folyamatosan csökkent.
A népgyűlések teljesen elveszítették fontosságukat. Elvben a senatus maradt a legfontosabb törvényhozó-testület, de a princeps kezdeményezési joga ezt formálissá tette. A javaslattételi jogon túl alapvetően befolyásolta a senatus működését az, hogy mindig a princeps szavazott elsőnek. A senatori névjegyzék összeállítása Augustus joga volt, ezzel gyakorlatilag megszűnt a censori hivatal.
A legfőbb magistratus a consulság maradt, évente több pár töltötte be ezt a hivatalt, jelentősége azonban éppen ezért csökkent. A princeps beavatkozott abíráskodásba is, ezzel a praetorok hatáskörét csorbította. A senatori rend tagjai személyükben is függtek a princepstől, például engedélye nélkül nem hagyhatták el Itáliát.
A lovagrend megnyerésére Augustus fokozottan törekedett. Számukra tartott fenn számos fontos tisztséget, ők irányították legatusként a princeps kormányzása alá eső provinciákat, közülük került ki Egyiptom helytartója is. Megnőtt a szerepük a hadsereg tisztikarában, a kialakuló császári hivatalokban és a tartományi közigazgatásban.
Ennek a két legelőkelőbb társadalmi rétegnek, mint a principatus támaszának a megerősítését kívánta elősegíteni Augustus házassági törvényeivel. A polgárháborús időszak alatt a magánéleti erkölcsök is fellazultak, egyre gyakoribb volt a válás, a házasságtörés vagy a gyermektelenség. A princeps törvények egész sorát szavaztatta meg, amelyek büntették a házasságtörést, kötelezővé tették a házasságkötést, hátrányba hozták a vagyon- és örökösödési jog terén a gyermekteleneket. Ugyanakkor a hivatalviselésnél előnyt élveztek a három- vagy többgyermekes senatorok.
A közrendű rétegek számára szintén az anyagi biztonság, a megélhetési és munkalehetőségek növekedése volt fontos. Rómában szabályozták a gabonaellátásrendjét, több mint 200 000 polgár kapott ingyengabonát, sőt Augustus uralma alatt több ízben pénzjuttatást is. Hasonlóan fontos volt a római lakosság számára a szórakozás lehetősége, ezt a rendszeres cirkuszi játékok és a fürdők biztosították.
A principatus rendszere törekedett a rabszolgatartás szabályozására is. Augustus, Caesarhoz hasonlóan, tudatosan törekedett arra, hogy ne növekedhessen a rabszolgák szerepe a hadseregben és a politikai életben. Törvényekkel szabályozta a rabszolgák felszabadításának rendjét, megtiltotta egyszerre száznál több, illetve harminc év alatti rabszolga felszabadítását.
A hadsereg Augustus korában
A polgárháború időszakában érthető módon megnőtt a hadsereg létszáma, Actium után kereken ötven legio állt fegyverben. A békés viszonyokhoz való visszatérés alapfeltétele volt ennek a rendkívüli mértékben felduzzadt haderőnek a csökkentése. Ez azonban komoly pénzügyi problémát is jelentett, hiszen elő kellett teremteni avégkielégítésüket. Augustusnak végül viszonylag zökkenőmentesen sikerült közel 300 000 ember számára biztosítani a veteránföldet – ezzel a haderő a felére csökkent.
Földelkobzásokra a harmincas évektől már nem került sor, Augustus később külön pénzalapot biztosított a leszerelt katonák földjeinek megvásárlására.
Továbbra is fegyverben maradt tehát 25 legio, ez alkotta a birodalom állandó zsoldos hadseregének a magvát. A legiós szolgálatot önként jelentkező római polgárok adták, provinciabelieket az ún. auxiliaris, azaz kisegítő alakulatokba soroztak be. Augustus korában egy legio 5-6000 gyalogosból, 120 lovasból, a kisegítő és a speciális felszerelésű műszaki alakulatokból állt. Állandó hajóhadat is szerveztek, ennek legénységében sok volt a felszabadított rabszolga, az ún. libertinus, ugyanis a flottaszolgálatot kevesebbre becsülték a szárazföldi katonáskodásnál. A legio parancsnokai vagy a propraetori rangú legatusok, vagy Augustus külön megbízottai –legatus Augusti – voltak.
A hadsereg főparancsnoka, függetlenül attól, hogy éppen milyen tisztséget viselt, Augustus volt. Ezt fejezte ki az állandóan használt imperator cím. A hadseregbe belépő katonák az ő nevére tették le a hűségesküt. A princeps itáliai uralmát és személyes biztonságát szolgálta a praetorianus-gárda, amely 9 cohorsból állt, ebből kettő Rómában, a többi Itália területén szétszórva állomásozott. Parancsnokuk a praefectus praetorio volt.
A hadsereg feltöltéséhez évente kb. 2-30 000 újoncot kellett toborozni. A hadsereg ellátására és a végkielégítésre létrehozott pénzügyi alap, az aerarium militaremegteremtéséhez Augustus 170 millió sestertiusszal járult hozzá, feltöltésére vetették ki az 5%-os örökösödési adót és az 1%-os árverési illetéket.
Augustus idejétől a legiókat a határ menti tartományokba osztották el, számuk a hadihelyzet alakulásának megfelelően változott. Mozgásukat az egyes tartományok között az általuk hagyott régészeti anyag alapján igen jól lehet követni.
A tartományok igazgatása
Az ezzel kapcsolatos alapintézkedést, mint már láttuk, a principatus rendszerének kialakításakor, Kr. e. 27-ben hozták. A provinciákat két részre osztották. A senatus hatáskörébe tartoztak a régen meghódított, már békés (pacifikált) területek, ezekben nem állomásozott jelentős számú haderő, csak rendfenntartó alakulatok. Augustus fennhatósága alá a nemrég meghódított, még nem pacifikált vagy fontos határ menti provinciák kerültek. Az Augustus uralma alatt újonnan meghódított területek szintén a princeps kezébe kerültek (lllyricum, Raetia, Noricum, Pannonia és Moesia).
A senatusi provinciákat továbbra is proconsulok és propraetorok kormányozták, a császáriakat megbízottak, akiknek a címe legatus Augusti pro praetore volt. Egyes tartományokba lovagrendi procuratorok kerültek. Augustusnak természetesen volt lehetősége a senatusi provinciák ügyeibe is beavatkozni.
A császári területeken hivatalos megbízottak gyűjtötték be az összeíráson alapuló fizetési kötelezettségeket. A senatusi tartományokban megmaradtak ugyan az adóbérlők, de a visszaélési lehetőségeket itt is korlátozták. A helybéliek közvetlen panasszal fordulhattak a princepshez, ha méltánytalanság érte őket. Minden tartományban évente tarthattak gyűlést, ahol megvitatták helyzetüket, gondjaikat. A békekorszak gazdasági fellendülése előnyös volt a tartományoknak, de a római államnak is. Ebben az időszakban a provinciákból származó adóbevételek évi 400 millió sestertiusra rúgtak.
A római kormányzat mindig különös gondot fordított a tartományi városokra. Ezek kereskedelmi központok és úthálózati csomópontok voltak, de nagyon fontos volt kulturális hatásuk is. Ezek terjesztették nyugaton a római életformát és kultúrát (romanizáció), keleten pedig a hellenizáció bázisai voltak. A Rajna és a Duna mentén a határvidékeken a városiasodás a katonai táborok mellé települt kereskedő- és iparos-településekből, az ún. canabaekból indult ki.
Augustus külpolitikája
A külpolitika terén Augustus gyakorlatilag teljhatalommal rendelkezett. Környezete és a közvélemény elvárásai ellenére ebben a vonatkozásban is érvényesítette a pax Augusta elvét. A caesari időszak nagyszabású hódításai még uralmának viszonylag terjeszkedőbb (expanzívabb) első szakaszában sem tértek vissza. Augustus külpolitikájának alapelve a birodalom határainak a természetes védővonalakig való kiterjesztése és ezen határok védelme volt.
Nyugaton befejeződött Hispania meghódítása, ezzel Róma itt, északnyugaton is elérte a tengert. Augustus mostohafiai, Tiberius és Drusus hódították meg az Alpokterületét és a Duna felső folyásának vidékét. Itt szervezték meg Raetia és Noricum provinciákat. A Duna középső és alsó szakaszán kibontakozó felkelések leverése után alakították ki Pannonia (Kr. e. 12-9) és Moesia tartományokat.
A keleti területeken a katonai fellépés helyett a diplomáciai eszközöket alkalmazták. A Parthus Birodalom belviszályok miatt meggyengült ugyan, Augustus azonban nem tartotta megfelelőnek a helyzetet a katonai fellépésre. A legnagyobb eredménynek ezen a vidéken azt tekintette, hogy Kr. e. 20-ban tárgyalások útján sikerült visszaszerezni a Crassus által elveszített hadi jelvényeket, valamint megegyezés született az Armenia feletti fennhatóságról.
Augustus korának legnagyobb katonai vereségét a germánoktól szenvedte el Róma. Ez a kudarc Germania tartomány meghódításával, valamint megszervezésével függött össze. Kr. u. 9-ben a germánok a mai Osnabrück közelében, a teutoburgi erdőben tőrbe csalták és lemészárolták a Quintilius Varus helytartó vezette három legiót. A princeps ezután lemondott a Rajnán túli hódításokról.
A hatalom utódlásának kérdése
A köztársaság helyreállítását hangoztató princeps hatalmának családjában való átörökítése, azaz a dinasztiaalapítás nem történhetett meg minden további nélkül. Augustus ezt a kérdést nem is szabályoztatta törvényesen, a későbbi uralkodók, jobb megoldás hiányában, követték az általa alkalmazott gyakorlatot. A másik gondot az okozta, hogy a princepsnek nem volt fia.
A hatalom átörökítésére a következő rendszert alakította ki. A kiszemelt utódot örökbe fogadta, vagyis ugyanúgy járt el, mint Caesar az ő esetében. Ennek helyzetét tovább erősítette oly módon, hogy a senatusban különböző megtiszteltetéseket és hivatalokat szavaztatott meg az illetőnek, akit így társává emelt a hatalomba. Az uralom öröklésének azonban a korai császárkorban mindig az volt a döntő pillanata, amikor a hadsereg kikiáltotta az új princepset, a senatus pedig határozatban rögzítette az uralkodóváltás tényét.
Augustusnak egyetlen saját gyermeke volt, a második házasságából született Iulia. Először nővérének, Octaviának az első házasságából született fiát, Marcellustkívánta utódjává tenni. Ezt a célt szolgálta Marcellus és Iulia házassága Kr. e. 25-ben. A fiatalember azonban pár év múlva váratlanul elhunyt. Ekkor, nyilván más lehetőség híján, régi harcostársára, M. Vipsanius Agrippára esett a választása, aki azonban jóval idősebb volt Augustusnál. Agrippa és Iulia házasságából három fiú és két leány született, az utolsó, Agrippa Postumus már apja Kr. e. 12-ben bekövetkezett halála után. De a két idősebbik, Caius és Lucius Caesar sem volt olyan korú még, hogy számításba jöhettek volna örökösként. Ekkor került előtérbe átmenetileg Augustus két mostohafia, akik negyedik feleségének, Liviának az első férjétől, Tiberius Claudius Nerótól születtek. A két fiatalember, Tiberius és Drusus tehetséges hadvezérek voltak, Agrippa halála után Augustus általában rájuk bízta a fontosabb hadjáratok vezetését. Tiberiusnak el kellett válnia feleségétől, s el kellett vennie a már másodszor megözvegyült Iuliát. Időközben azonban Caius és Lucius is felserdültek, s Augustus értésére adta mostohafiának, hogy rá csak átmenetileg volt szükség.
Kr. u. 2-ben váratlanul meghalt a fiatal Lucius Caesar, két évvel később pedig bátyja, Caius is. Már a kortársak körében felmerült a gyanú, hogy a két fiatalember halálában szerepe lehetett Liviának is. Augustusnak már végképp nem volt más választása, mint Tiberius örökbe fogadása. A neve ettől kezdve Tiberius Iulius Caesarlett, s felruházták a tribunusi hatalommal. Egy évvel Augustus halála előtt, Kr. u. 13-ban kapta meg a területi korlátozás nélküli imperium maiust.
Augustus 76 éves korában, Kr. u. 14. augusztus 19-én halt meg. Ekkor már semmi kétség nem merült fel utódjának személyét illetően. Tiberius a praetorianusokat azonnal fel is eskette a saját nevére, de a hatalmat, mostohaapja példájára, csak illően hosszas vonakodás után fogadta el.
A Iulius-Claudius-dinasztia Augustus után (Kr. u. 14-68)
A dinasztia császárai:
Tiberius (14-37)
Caius Caesar (37-41) Claudius (41-54) Nero (54-68)
A korszak gazdasági áttekintéseCaius Caesar (37-41) Claudius (41-54) Nero (54-68)
A mezőgazdaságban a legfontosabb változás az egy tagból álló nagybirtok, az ún. latifundium kialakulása volt. A Kr. e. 2-1. században nagybirtok alatt még az egy kézben tartott, de nem egybefüggő területű, kisebb birtokok halmazát értették. A latifundiumok kezelése bonyolult feladat volt. Cato említett mezőgazdasági tankönyvében még azt írta, hogy a birtokos évente egyszer-kétszer látogasson el a birtokára. A Nero korában született hasonló mű szerzője, Columella szerint már rossz gazda az, aki nem él birtokán. Egyébként Columella vette észre azt is, hogy a mezőgazdaságban nem kifizetődő a rabszolgák kizárólagos igénybevétele, a latifundium központjától távol, a nehezebben ellenőrizhető helyeken s a veszélyesebb munkákra inkább szabadokat kell alkalmazni.
Továbbra is Itália maradt a birodalom gazdasági központja, ez azonban nem azt jelenti, hogy ez volt a gazdaságilag legfejlettebb terület. Mivel az egész birodalomból ide áramlottak a termékek, egyes gazdasági ágak kifejezetten hanyatlásnak indultak. Leginkább jellemző volt ez az itáliai gabonatermelésre, ami szinte teljesen elsorvadt.
Az itáliai ipar központjai Campania és Etruria városaiban jöttek létre. Az etruriai Arretium 100-120 rabszolgával dolgozó fazekasműhelyeiben készültek először az élénk színű, tartós mázzal bevont, domborművű díszítéssel ellátott, különlegesen finom anyagú kerámiák, az ún. terra sigillaták („védjeggyel ellátott agyag”). Az üveg- és a bronzipar legfontosabb városa Puteoli volt. A Kr. u. l. században kezdődött meg a provinciák gazdasági felzárkózása. A tartományok termékei hamarosan versenytársává lettek az itáliai árucikkeknek a piacokon.
Mindez természetesen komoly hatással volt a kereskedelem fejlődésére. Itália gabonával való ellátásának megszervezése olyan komoly feladat volt, hogy maguk az uralkodók is figyelemmel kísérték. Fennmaradt, sőt rendszeressé vált a késő köztársaság idején kialakult ingyengabona-ellátás a római lakosság részére. Ennek biztosítására ki kellett építeni Róma kikötőjét, Ostiát, létre kellett hozni az állami raktárakat, s az ezeket kezelő hivatalt.
A tengeri kereskedelem partmenti hajózással bonyolódott, a hajózási technika korabeli szintje csak ezt tette lehetővé. A szárazföldi kereskedelem a birodalom csodálatosan kiépített úthálózatán zajlott. Ez kapcsolódott a távolsági útvonalakhoz, amelyeket a rajtuk szállított legfontosabb áruról neveztek el. Ilyen volt pl. a Pannonián keresztül északra vezető borostyánút, amin a Baltikum területéről a borostyánkő mellett prémeket és bőrt is szállítottak. A legfontosabb keleti szárazföldi útvonal a Parthus Birodalmon vezetett át, a karavánvárosok közül a szíriai sivatagban fekvő Palmüra volt a legjelentősebb. Augustus korában indult meg az Indiávaltengeri úton folytatott rendszeres kereskedelem.
A császárkor első századában a gazdaság fejlődését csak átmenetileg zavarták meg kisebb válságok. A gazdaság szilárdságát mutatja, hogy a korszak kezdetén és végén kibocsátott pénzek súlya csak minimálisan tért el. Az egyes császárok esztelen költekezése az államkasszát kiüríthette ugyan, de a birodalom még teherbíró maradt.
Tiberius kora (14-37)
Tiberius 55 éves volt, amikor hatalomra került. Korának legtehetségesebb és legsikeresebb hadvezére volt, azonban a tényleges hatalomra való várakozás időszakában őt ért méltánytalanságok és megaláztatások miatt megkeseredett, kiábrándult emberré vált.
Az ókori történetírók által róla rajzolt ellentmondásos kép sokat foglalkoztatta a történeti kutatást is. Annyi bizonyos, hogy az elszenvedett sérelmeinek hatására torzult lelkületű császár számára személyi körülményei tovább nehezítették a helyzetet. Anyja, Livia, aki Augustus végrendelete alapján elnyerte az Augusta címet, másfél évtizeden keresztül gyámság alatt akarta tartani az idős uralkodót. Nagymértékben felelős volt a császári udvarban kialakult légkörért.
A senatus sem könnyítette meg Tiberius dolgát. Klikkekre szakadozva, egymást feljelentgetve próbálták megnyerni az egyre betegesebben gyanakvó, minden kiemelkedő vagy népszerű személyiségben versenytársat látó uralkodó kegyeit. A felségsértés (laesa maiestas) címén indított perekben a halálra, vagyonelkobzásra vagy száműzetésre szóló ítéleteket maga a senatus hozta. 21-ben az Augustus által létrehozott 9 praetorianus cohorsot Róma határában egységes katonai táborbatömörítették. Ettől kezdve Itália egyetlen szervezett katonai egysége tömörítették. Ettől kezdve Itália egyetlen szervezett katonai egysége ban Tiberius elhagyta Rómát és Capreae (Capri) szigetén telepedett le. A hatalom ekkor szinte korlátlanul a testőrparancsnok, Aelius Seianus kezébe került, aki sorra végeztette ki vagy mérgeztette meg a császár családjának és környezetének tagjait, köztük Tiberius saját fiát is. Seianus már-már az öreg uralkodó egyetlen utódának érezhette magát, amikor a császár sógornője, Antonia (öccsének, Drususnak a felesége, mellesleg Antoniusnak Augustus nővérétől született lánya) felkeltette Tiberius gyanúját ellene is. 31-ben Seianust ítélték halálra, kiirtották egész családját, s megindult a hajsza hívei ellen is.
Általánosságban Tiberius politikáját merev konzervativizmus jellemezte, arra törekedett, hogy az Augustus által elrendezett dolgok változatlanul megmaradjanak. Igyekezett fenntartani a társadalom hagyományos tagozódását, biztosítani a senatori és a lovagrend vezető szerepét. Ugyancsak igyekezett a római polgárok lakta területek gazdasági és politikai túlsúlyát fenntartani a provinciák felett. A kormányzás stabilizálásának okán hosszú időre küldte ki a tartományi helytartókat, de szigorúan ellenőriztette őket. Külpolitikájában szintén az Augustus által követett elvekhez tartotta magát, nem hódított, hanem erősítette a védelmet.
Tiberius halála előtt, elődei példáját követve, kijelölte hatalmának örökösét. Nem sok választási lehetősége maradt, öccsének, Drususnak a fiát, Claudiust az egész család gyengeelméjűnek tartotta. Így a hatalom Germanicus fiára, a fiatal Caius Caesarra szállt.
Caius Caesar, Caligula (37-41)
Az ekkor 25 éves fiatalember igen népszerű volt, különösen a hadseregben. Gyermekkorát apja mellett a katonák között töltötte, ekkor kapta a Caligula (kiscsizma) melléknevet. Állítólag a katonák hívták így, mert a gyermek kicsiny katonai lábbelit viselt. Trónraléptekor azonban súlyos betegség tört ki rajta, sokáig kétséges volt az életben maradása is. Forrásaink alapján csak valószínűsíthető, hogy agyhártyagyulladása lehetett. Az azonban bizonyos, hogy a betegség következtében egy őrültkerült a Római Birodalom élére.
Ennek egyik leglátványosabb megnyilvánulása beteges nagyzási mániája volt. Önmagát istennek, istenkirálynak képzelte, szobrát a birodalom minden templomában fel akarta állíttatni. A hajdani fáraók mintájára saját húgát, Drusillát vette feleségül. A legelőkelőbb családok tagjait nyilvánosan megalázta, megfuttatta őket kocsija mellett, vagy megkorbácsoltatta. Voltak olyanok, akiket arra kényszerített, hogy gladiátorként lépjenek fel a cirkuszban. Suetonius róla szóló életrajzában bizonyára sok a túlzás, de annyi bizonyos, hogy őrültségében szörnyűséges tettekre ragadtatta magát. Beteges gyönyörűséget talált mások szenvedésében. Az előkelő családok megaláztatásait azzal is fokozta, hogy – állítólag – Incitatus nevű lovát ki akarta nevezni consulnak.
Rövid uralkodása alatt esztelen pazarlásával szinte teljesen kiürítette a kincstárat. Végül egy senatori körökben szervezett összeesküvés áldozata lett, testőrségének egyik tribunosa, Cassius Chaerea ölte meg 41. január 24-én. A császár halála után a megvadult praetorianusok végigdúlták a palotát. Ekkor találták meg egy fülkébe rejtőzve Caligula nagybátyját, Claudiust. Egyes források szerint gúnyból kezdték kiáltozva imperatorként köszönteni, s mintegy „véletlenül” kiáltották ki császárnak. Valószínűbb azonban az az adat, miszerint Claudius fejenként 15 000 sestertiust ajánlott a testőröknek. Annyi azonban tény, hogy a senatus csak utólag adta meg jóváhagyását az új princeps megválasztásához.
Claudius (41-54)
Róla való ismereteink meglehetősen ellentmondásosak. Állítólag még édesanyja is így minősítette valakinek a szellemi képességeit: „Ez butább, mint az én Caludius fiam.” Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy fiatal korában etruszk és karthágói történelmi tanulmányokat folytatott, s ismerte az akkor már holt nyelvnek számító etruszkot. Kisgyermekkorától különböző makacs betegségekben szenvedett, valószínűleg ez okozta fizikai gyengeségét és gátlásosságát is. Az udvarban háttérbe vonultan élt, lehetséges, hogy ennek köszönhette életben maradását Tiberius és Caligula uralma alatt.
Ha azonban azt vizsgáljuk, hogy mit tett uralkodása alatt, akkor egy széleslátókörű, ügyes szervező áll előttünk. A császári hivatalszervezet kiépítésének első átgondolt lépései az ő nevéhez fűződtek. Ő hozta létre a gabonaellátás kérdéseivel foglalkozó hivatalt, kiépítette a császári magánkincstár szervezetét. Négy nagy központi hivatalt, ún. scriniumot alakított ki. Ezeknek az élén a princeps személyes bizalmát élvező felszabadított rabszolgák álltak. Claudius alkalmazta az állami posta szervezetét, kiépíttette a postaállomásokat. A helyi ügyek intézésére is megszervezte a megfelelő intézményeket, ezek élére magánmegbízottakat. ún.procuratorokat nevezett ki.
Bővebben osztogatta a római polgárjogot a provinciák lakosságának, mint elődei. Megélénkült a városalapító tevékenység is. Külpolitikájában visszatért a hódításgyakorlatához. A brit szigetekre vezetett hadjáratnak az emlékére nevezte el fiát Britannicusnak.
Nagy hatással volt rá környezete, különösen felszabadított rabszolgái (a kortársak talán ezt nehezményezték a legjobban) és feleségei. Második feleségét, Messalinát, akitől fia született, egyik felszabadított rabszolgája vádolta meg házasságtöréssel. Az asszony kivégzése után ugyancsak egy felszabadított tanácsára vette feleségül unokahúgát, Agrippinát (Germanicus lánya, Caligula húga volt). Az asszonynak már volt egy fia, Nero, akit magával hozott a császári udvarba. Ezzel szinte azonnal fellobbantak az öregedő császár körül az utódlás kérdésében vívott harcok. Agrippina elérte, hogy Claudius örökbe fogadta Nerót, hozzáadta a lányát, Octaviát feleségül, sőt Britannicus gyámjává is kinevezte. Ezután megmérgeztette Claudiust, állítólag mérgesgombával. A testőrség parancsnoka, L. Afranius Burrus, aki szintén benne volt a gyilkosságban, a praetorianusokkal együtt, Nerot kiáltatta ki császárnak. A senatus ismét csak utólag szentesíthette a történteket.
Nero (54-68)
Az utókor szemében ő lett az őrült zsarnok megtestesítője, talán az ő szörnyűséges rémtetteit ismerik leginkább. Uralma kezdetén, mivel még csak tizenhét éves volt, anyja, Burrus testőrparancsnok és korábbi nevelője, L. Annaeus Seneca kormányoztak. Ezt a kezdeti időszakot, amely mintegy öt évig tartott, tekintették később uralkodása pozitív szakaszának, bár már ekkor is követett el súlyos bűnöket.
A korábban megrendült államkincstár helyzetét valahogyan rendezni kellett. Ezért a senatus kezelésében lévő kincstár ellenőrzésére kineveztek két császári praefectust, s amikor néhány senator tiltakozott ez ellen, újra bevezették a felségsértési pereket. Ezen kívül hódítással kísérleteztek keleten, ami azonban kudarcot vallott. Ahogy a keleti hadjárat anyagi reményei szertefoszlottak, úgy folyamodott Nero egyre kíméletlenebb vagyonszerzési kísérletekhez. A felségsértés címén perbe fogottak jelentős részének vagyona miatt kellett meghalnia.
Eszközökben egyébként sem sokat válogatott. Megmérgeztette feleségét, Octaviat és mostohaöccsét, Britannicust. Állítólag a császári udvar számára a mérgeket egyLocusta nevű híres méregkeverőnő szállította. De megölette felette gyámkodni akaró anyját, Agrippinát is. Octavia meggyilkolása után feleségül vette Poppaea Sabinát, akit kezdetben nagyon szeretett. Ennek ellenére később hirtelen indulatában hasba rúgta a várandós asszonyt, aki ebbe belehalt.
Burrus halála után Senecát is eltávolította az udvarból. Az új praefectus praetorio Ofonius Tigellinus lett, aki mindenben támogatta az uralkodót. Segítségévelterrorisztikus uralmat vezetett be Nero, s amikor ennek hatására összeesküvésekre került sor, tömeges kivégzésekkel válaszolt.
Nero vérengzéseinek azonban nemcsak politikai okai voltak, Caligulához hasonlóan ő is elmebeteg volt. Önmagát kiváló költőnek, énekesnek és kocsihajtónak képzelte, s ha valaki kétségbe vonta tehetségét, meg kellett halnia. De halál várt arra is, aki sikeres volt ezeken a területeken, és vetélytársának érezte őt a császár.
Nero uralkodásának leghírhedtebb eseménye volt 64-ben a római tűzvész. A közvélemény az akkor már igen népszerűtlen „anyagyilkost” vádolta a város felgyújtásával – minden bizonnyal alaptalanul. Nero azonban megrettent a közhangulattól, ezért a városban akkor megjelenő új vallás, a kereszténység híveit dobták oda áldozatul. Ekkor került sor az első tömeges keresztényüldözésre, ami azonban csak Rómára terjedt ki, s viszonylag rövid ideig tartott.
A helyzet azonban egyre romlott, a provinciákban is felkelésekre került sor. Ezek közül a legnagyobb Iudaeaban robbant ki 66-ban. Leverésére a tapasztalt hadvezért, Flavius Vespasianust küldték ki öt legio élén. A zsidó háború történetét a felkelés egyik vezetője írta meg, aki római fogságba esett, majd Vespasianus szolgálatába állt, felszabadítása után lett a neve Josehpus Flavius.
Nero uralmát végül katonai vezetők és helytartók felkeléssorozata döntötte meg. Elsőként Vindex lázadása robbant ki 68. márciusban, ezt még sikerült leverni. A következő hónapban azonban Servius Sulpicius Galba fordult Nero ellen, s ekkor uralma pillanatok alatt összeomlott. A senatus Galbát elismerte princepsnek, Nerót a haza ellenségének nyilvánította és anyagyilkosként halálra ítélte. Nero ennek hírére öngyilkos lett, utolsó szavai állítólag ezek voltak: „Micsoda művész pusztul el bennem!” (Suetonius: Nero 49.) Ezzel kihalt a IuliusClaudius dinasztia.
A „négy császár éve” (68-69)
Nero halálát rövid, de véres polgárháború követte. Mint láttuk, a senatus elismerte Galbát császárnak, aki azonban súlyos hibát követett el: nem adta meg a praetorianusoknak a Claudius óta szokásban lévő trónralépési ajándékot. A testőrök erre fellázadtak, megölték Galbát, és Salvius Othót kiáltották ki. A senatus ezt is kénytelen volt megerősíteni.
Ekkor azonban – Tacitus szavaival élve – a határokon állomásozó legiók felismerték, hogy császárt nemcsak Rómában lehet választani. A Rajna menti legiók Aulus Vitelliust, a keletiek pedig Vespasianust kiáltották ki. A három uralkodó között a fegyverek döntöttek, a polgárháborúból győztesként kikerült Vespasianust a senatus 69 utolsó napjaiban ismerte el császárnak. Ezzel kezdetét vette a Flavius-dinasztia kora.
A Flaviusok (69-96)
A dinasztia császárai:
Vespasianus (69-79) Titus (79-81)
Domitianus (81-96)
A hatalom megalapozásaDomitianus (81-96)
Augustustól Neróig a római arisztokrácia két ősi nemzetségének, a Iuliusoknak és a Claudiusoknak a tagjai uralkodtak, akik vérségi vagy örökbe fogadott leszármazottai voltak Caesarnak. A „divus Iulius” mintájára a dinasztia minden tagját – kivéve a két őrült zsarnokot, Caligulát és Nerót – haláluk után istenné avatták. Ez adta hatalmuk vallási megerősítését.
Vespasianus alacsonyabb, lovagrendi származású volt, az ő uralmát új politikai alapokra kellett helyezni. Gyakorlatilag a császári hatalmat továbbra is a hadsereg biztosította. Politikai értelemben Vespasianus visszatért Augustus elgondolásához, ami szerint a császár az állam senatus által megbízott és törvényileg körülhatárolt jogkörrel rendelkező, legmagasabb rangú, élethossziglani magistratusa. Megválasztásakor a senatus külön határozatban rögzítette az új császár jogait és kiváltságait. Ez a határozat, annak ellenére, hogy töredékesen maradt ránk, a principatus „alkotmányának” tekinthető.
Az új uralkodó neve Imperator Caesar Vespasianus Augustus lett. Szinte minden évben viselte a consulságot, rendszerint idősebb fiával, Titusszal együtt. Fia utódlását jó előre biztosította, felruháztatta a tribunusi hatalommal és az imperium maiusszal, s testőrparancsnokának is őt nevezte ki.
A reformpolitika
Az államkincstár csődbe jutott, az elmaradt kifizetések – köztük a katonák zsoldja is – fejében mintegy 40 milliárd sestertius adósság terhelte. Vespasianus elkoboztatta Nero egész császári földtulajdonát, majd ebbe beolvasztatta a még meglévő állami közföldeket, az ager publicust is. Így hatalmas, az egész birodalomra kiterjedő császári földtulajdon jött létre, amelyen kívül nem létezett más állami föld. Ezeken a birtokokon jelent meg először nagyobb méretekben a rabszolgamunka helyett a szabad kisbérleti rendszer – a colonus-rendszer.
Mindezeken túl az adók általános emelésével is növelték az állami bevételeket. Különösen Egyiptom terhei váltak nyomasztóvá, ennek a területnek a gazdasági ügyeit egy új hivatal, a fiscus Alexandrinus intézte. Az adóztatáshoz kapcsolódik a következő történet és szállóige. Állítólag fia, Titus szemrehányást tett apjának azért, mert megadóztatta a római nyilvános illemhelyeket. Vespasianus ekkor fia orra alá dugott egy pénzdarabot, ami ebből a bevételből származott, és megkérdezte, van-e szaga. Ekkor hangzott el a mondás: „Pecunia non olet” – azaz a pénznek nincs szaga.
Nagy szükség volt a társadalompolitika reformjára is, hogy a császári hatalom társadalmi bázisát ne csak Rómában és Itáliában, hanem az egész birodalomban megszilárdítsák. Amikor uralomra került, a köztársaság utolsó évszázadának nagy nemzetségei már jórészt kihaltak a felségsértési perek vagy a csekély gyermekáldás miatt. Vespasianus ezért a senatust új elemekkel töltötte fel, akik hadseregének érdemes tisztjei és a vidéki városok jómódú polgárai közül kerültek ki. A testület ennek következtében a római arisztokrácia helyett már az egész birodalom, de főleg Itália leggazdagabb polgárainak gyülekezőhelye lett.
Ezzel együtt növekedett a polgárjog-adományozás is. A települések egyre szélesebb köre kapott önkormányzatot, ezzel segítette a császár a romanizációt, s a provinciák városiasodását (urbanizáció). A hadseregben is megnövekedett a provinciabeli lakosság aránya, s míg eddig csak a segédalakulatokban szolgálhattak, ezután már a legiókba is bekerülhettek.
A római köznéppel szemben a jól bevált „panem et circenses” (kenyeret és cirkuszt) politikát folytatta. A Nero által felállított kolosszális méretű szobor mögött felépíttette a Colosseumot (hivatalos neve amphitheatrum Flavianum), amely Róma legnagyobb körszínháza lett cirkuszi játékok számára. Kb. 60-70 ezer ember foglalhatott itt helyet.
A külpolitikában nem törekedett nagyobb hódításokra. A nagy iudaeai felkelést császárrá választása után Titus verte le végleg, 70-ben elpusztította Jeruzsálemet. A zsidó háború végleges befejezése (72) után együtt tartottak diadalmenetet. A birodalom többi részén egyébként béke honolt, kisebb jelentőségű hódításra csak Britanniában került sor.
Vespasianus fiai
Vespasianus hatalmát először rendkívül népszerű idősebb fia, Titus örökölte, majd annak fiatalon bekövetkezett halála miatt a fiatalabbik fiú, Domitianus került trónra.
Domitianus az uralkodás keményebb módszereihez tért vissza. Felvette a „dominus et deus” (úr és isten) címet, ami azt jelentette, hogy már életében igényt tart az istenítésre. A senatust mellőzve, baráti körének segítségével kormányzott, ez a kör félhivatalos császári tanáccsá vált. Mikor emiatt összeesküvések szerveződtek ellene, véres zsarnokságot vezetett be, egymást követték a felségsértési perek, vagyonelkobzások, kivégzések. Uralmának támaszát nem a társadalom széles felső rétegében, hanem a hadseregben látta. Az ő idejében került sor a második nagyobb keresztényüldözésre, ez a vallás akkor már nemcsak a szegények között terjedt, hanem az arisztokrácia körében is.
Domitianus nem a Iulius-Claudius dinasztia őrült zsarnokaira hasonlított, kegyetlen uralmát hideg fejjel, céltudatosan gyakorolta. Eredményt azonban sehol nem ért el, hódításai is csekély sikert hoztak. Senatori körökben összeesküvést szőttek ellene, ami végül sikerrel járt. Megvesztegették magántitkárát, aki meggyilkolta a császárt. A senatust természetesen nem érte váratlanul az esemény, mielőtt a megdöbbent testőrség felocsúdott volna, rajtaütésszerűen császárrá választották a 66 éves Cocceius Nerva senatort. Vele új időszak kezdődött a római császárkorban, az Antoninusok kora.
Domitianus az uralkodás keményebb módszereihez tért vissza. Felvette a „dominus et deus” (úr és isten) címet, ami azt jelentette, hogy már életében igényt tart az istenítésre. A senatust mellőzve, baráti körének segítségével kormányzott, ez a kör félhivatalos császári tanáccsá vált. Mikor emiatt összeesküvések szerveződtek ellene, véres zsarnokságot vezetett be, egymást követték a felségsértési perek, vagyonelkobzások, kivégzések. Uralmának támaszát nem a társadalom széles felső rétegében, hanem a hadseregben látta. Az ő idejében került sor a második nagyobb keresztényüldözésre, ez a vallás akkor már nemcsak a szegények között terjedt, hanem az arisztokrácia körében is.
Domitianus nem a Iulius-Claudius dinasztia őrült zsarnokaira hasonlított, kegyetlen uralmát hideg fejjel, céltudatosan gyakorolta. Eredményt azonban sehol nem ért el, hódításai is csekély sikert hoztak. Senatori körökben összeesküvést szőttek ellene, ami végül sikerrel járt. Megvesztegették magántitkárát, aki meggyilkolta a császárt. A senatust természetesen nem érte váratlanul az esemény, mielőtt a megdöbbent testőrség felocsúdott volna, rajtaütésszerűen császárrá választották a 66 éves Cocceius Nerva senatort. Vele új időszak kezdődött a római császárkorban, az Antoninusok kora.
Az Antoniusok (96-192)
A dinasztia császárai
Nerva (96-98)
Traianus (98-117)
Hadrianus (117-138)
Antoninus Pius (138-161) Marcus Aurelius (161-180) Commodus (180-192)
Traianus (98-117)
Hadrianus (117-138)
Antoninus Pius (138-161) Marcus Aurelius (161-180) Commodus (180-192)
Az Antoninusokat, „jó császárokként” emlegette a római közvélemény. Ennek oka egyrészt az lehetett, hogy az utolsót leszámítva, a dinasztia tagjai között nem találunk zsarnokokat. Másrészt pedig az, hogy hivatalosan a szabadság, a köztársasági hagyományok és a senatusszal való együttműködés jelszavait hirdették. Uralmuk alatt a birodalom stabilitása nagyobb volt, mint a megelőző időszakokban, a dinasztiát követő korszak pedig a teljes anarchiát jelentette.
Mivel a hadsereg, melynek körében Domitianus igen népszerű volt, élesen szemben állt Nerva uralmával, meg kellett őket békíteni. Domitianus gyilkosát kivégezték, majd a császár utódlási joggal társuralkodóként maga mellé vette a megölt császár korábbi munkatársát, M. Ulpius Traianust. Majd egy évszázadon át úgy tűnt, hogy a Nerva által nyújtott példa rendszerré válik. A császárok közvetlen munkatársaik közül jelölték ki utódukat, örökbe fogadták és társuralkodói jogokkal ruházták fel őket. Ez azonban nem annyira politikai elv, mint inkább kényszer volt. Nerva utódai egyikének sem volt fia, így a dinasztiaalapítás gondolata fel sem merülhetett. Az első közülük, Marcus Aurelius, akinek volt fiúgyermeke, sietett is a hatalmat ennek számára biztosítani.
A Római Birodalom a 2. században
A termelés legfontosabb ága továbbra is a mezőgazdaság, azon belül is a földművelés volt. A termények köre bővült és finomodott, új, keleti eredetű gyümölcsök termesztése honosodott meg, mint pl. a cseresznye és a barack. Mindinkább teret nyert a veteményes- és a kertgazdálkodás. A fejlődés azonban inkább az elért eredmények kiterjedését jelentette, mint új technikai vívmányok megjelenését.
A gabonatermelés jóval kevésbé volt jövedelmező a szőlő- és gyümölcstermesztésnél, ez ennek az ágazatnak a visszaesését okozta. Mivel az állam szervezetten csak Róma és a hadsereg ellátásáról gondoskodott, a nagyobb városokban gyakorta volt éhínség. Ennek elhárítására a 2. században egyre gyakrabban találkozunk a közellátás szervezését végző hivatalokkal a városokban.
Tovább növekedett a colonus-rendszer alkalmazása. A 2. században már a magánbirtokokon is megjelennek a kisbérletek. A tipikus nagybirtok ettől kezdve tulajdonképpen két részből állt: a központi területből, amelyet rabszolgák műveltek, és a colonusoknak bérbe adott parcellák halmazából.
Az ipar
A technikai fejlődés itt sem volt látványos, leginkább az építőiparban mutatkozott előrelépés. Az üvegkészítésben az üvegfúvás technikája, a vaskohászatban a fújtató tökéletesítése jelentett újat. Itália a 2. század folyamán az ipar minden ágában elvesztette vezető szerepét a provinciákkal szemben. Ennek következtében a félsziget lakosságát a legfejlettebb termékekkel a kereskedelem látta el.
A mezőgazdasághoz hasonlóan az iparban is visszaesett a rabszolgák alkalmazása. Egyre gyakrabban végezték szabadok a munkát a műhelyekben.
Az ipar szervezetében bekövetkező másik változás az volt, hogy házi műhelyek, formájában megjelentek ipari üzemek a nagybirtokokon. Ezek használták fel a helyi nyersanyagot, s elégítették ki az igényeket. A nagybirtok tehát önellátásra törekedett, s ez korlátozta a városi ipar piacát.
A rabszolgatartás válságaAz ipar szervezetében bekövetkező másik változás az volt, hogy házi műhelyek, formájában megjelentek ipari üzemek a nagybirtokokon. Ezek használták fel a helyi nyersanyagot, s elégítették ki az igényeket. A nagybirtok tehát önellátásra törekedett, s ez korlátozta a városi ipar piacát.
A rabszolgákkal végeztetett termelésben, mivel ez a munkaerő teljesen érdektelen munkája eredményét illetően, nem lehetett komoly technikai eszközöket alkalmazni. A rabszolgák nem tanulták meg ezek használatát, esetleg tönkre is tették a finomabb vagy bonyolultabb szerszámokat. Ebből a szempontból tehát a rabszolgatartó nagyüzem nem volt fölényben a kisüzemmel szemben. A rabszolgatartás csak abban az esetben volt kifizetődő, ha nagy tömegben és olcsón lehetett beszerezni rabszolgákat könnyen ellenőrizhető fizikai munkára. A nagy hódítások lezárultával azonban pontosan ennek a lehetősége csökkent, egyre inkább felértékelődött a szabad munkaerő.
Kereskedelem
A békés viszonyok legjobb hatással a kereskedelem fejlődésére voltak. A szállításban továbbra is a tengeri utaknak volt a legnagyobb jelentősége. A tengeri kereskedelmet nagyvállalkozók bonyolították le, akik már az 1. században egy-egy körzetben collegiumokba tömörültek.
A szárazföldi kereskedelmet a császárok útépítő tevékenysége segítette. A 2. században az utak már nemcsak Rómát kötötték össze a provinciákkal, hanem a provinciákat egymással is. Ezt a katonai védelem szempontjai is indokolták. Így a provinciák már Itália megkerülésével, közvetlenül is tudtak kereskedni egymással. A szárazföldi szállítás lehetőségét a kezdetleges lószerszámozás korlátozta. A belső vámok nagy részét eltörölték, a fennmaradt vámtételek átlaga sem volt túl magas, 2% körül mozgott.
A távolsági kereskedelemben szerezték be a luxuscikkeket. Ez azonban egyre komolyabb mértékben apasztotta a birodalom nemesfémkészleteit, ugyanis a római ipar csak kevés helyre tudott megfelelő árut szállítani. A keleti árukért fizetni kellett, s a kiáramló nemesfémet a bányászat a 2. században már nem tudta pótolni.
A társadalom a 2. századbanArisztokrácia
A társadalom élén továbbra is a senatori rend és a lovagrend állt. A senatori rendbe az tartozhatott, akinek egymillió sestertiusnyi vagyona volt, és akit a császár kinevezett. A lovagrendbe való tartozást 400 ezer sestertiusnyi vagyon és szintén császári kinevezés útján lehetett elérni. A 2. században a lovagrend már nem pénzemberekből, vállalkozókból állt, jogászok, katonai vezetők, császári hivatalnokok tartoztak ide.
A nobilitas két hagyományos rétege mellé a 2. században felemelkedett egy harmadik is. Ők voltak az ún. curialisok, azaz az önkormányzattal rendelkező városokat irányító tanács, a curia tagjai, családjukkal együtt. Ők kezelték többek között a városok pénzügyeit is. Hivatali idejük lejártakor megkapták a római polgárjogot.
Ez a három társadalmi csoport alkotta azt a birodalmi arisztokráciát, amelyet a 2. században honestioresnek (tekintélyesek) neveztek. Kiváltságos helyzetüket az is jelezte, hogy a 2. században már csak ők fellebbezhettek a császárhoz peres ügyeikben, s csak ők voltak mentesek a testi fenyítés és a kínvallatás alól. Alattuk helyezkedett el a közrendű szabadok, a humiliores (alacsony rangúak) széles tömege.
Közrendű szabadok
Közülük továbbra is bizonyos kiváltságokkal rendelkezett a római plebs. Politikai jogaikat már régen teljesen elvesztették, de a császárok kenyérrel és cirkusszal kárpótolták őket a város nyugalmának fenntartása érdekében. Mivel azonban az állami ellátás csak szükségleteik egy részét fedezte, többségüknek volt kenyérkereső foglalkozása.
A humiliores másik rétegét a vidéki városok iparosai alkották. Helyzetük kedvezőtlenebb volt. A 2. századtól érdekvédelmi, önsegélyező és temetkezési egyesületekbe, ún. collegiumokba tömörültek. Ezt az állam eleinte nem nézte jó szemmel, később azonban egyes, a közszolgáltatásban fontos collegiumok állami elismerést nyerhettek.
Legalul helyezkedtek el a szabad parasztok és kisbérlők (colonusok). Ők a birodalom fejlődésének előnyeiből nem nagyon részesedtek, ezzel szemben az állam fenntartásának terheit bőven érezhették. Ebben nem volt különbség a saját birtokkal rendelkező paraszt és a colonus között.
Rabszolgák
Végül a társadalom legalján helyezkedtek el a rabszolgák. Számuk, mint már volt szó róla, a 2. század folyamán csökkent. Jogi helyzetük azonban ugyanekkor már javult, törvények védték az életüket, testi épségüket. Bizonyos szolgálati idő után illett felszabadítani őket.
Közigazgatás és államgazdaságA közigazgatás egységei
A legalsó helyi szervek az önkormányzattal rendelkező városok voltak, azaz a municipiumok és a coloniák. A közöttük kezdetben meglévő különbségek erre az időre már eltűntek. A városok önellátóak és elvileg önállóak voltak, anyagi nehézségek esetén a helytartó a város élére curatort nevezhetett ki, aki a pénzügyeket ellenőrizte.
A városokat továbbra is a nagyobb közigazgatási egység foglalta egybe: a tartomány, azaz a provincia. A provincia helytartója ellenőrizte az adóbehajtást, ítélkezett a lakosság fölött, és vezette a provincia katonai egységeit.
A központi kormányzat rendelkezett a törvényhozás jogával, legfelső szinten bíráskodott a honestiores tagjai fölött, és irányította a hadsereget. A katonák továbbra is a császár nevére tették le az esküt, a katonai egységek parancsnokait a császár nevezte ki, s ő határozta meg a hadsereg fegyelmét.
Az államgazdaság
A római állam a következő bevételekkel rendelkezett: a provinciák lakói által fizetett egyenesadók, amelyeket általában a föld után kellett fizetni, a közvetett adók (örökösödési illeték, rabszolga-felszabadítási illeték, kereskedelmi forgalmi adó, vámok). Végül ide számíthatjuk a császári birtokok jövedelmét és az egyéb jövedelmeket (büntetések, vagyonelkobzások stb.).
A senatusi provinciák adóit külön kezelték, ezekből fedezték e provinciák közigazgatási költségeit. A császári jövedelmekből tartották fenn a hadsereget, a császári hivatalokat, biztosították Róma gabonaellátását.
Az l. században még nem érezte a lakosság súlyosnak az adóterheket. A 2. században azonban egyre gyakoribbak voltak a magas adók miatti panaszok. Az állami költségvetés erre az időszakra már deficitessé vált, azaz a kiadások meghaladták a bevételeket. A birodalom gazdasági alapjai, a látszólagos jólét ellenére tehát meglehetősen ingataggá váltak a „jó császárok” időszakára.
Traianus (98-117)
Nerva és utóda örökbefogadás útján M. Ulpius Traianus lett. Az új császár felismerte Itália népességi és gazdasági hanyatlását, belpolitikai intézkedéseivel megpróbálta ezt megakadályozni. Bevezette az ún. alimentatio rendszerét, ami a bajba jutott itáliai kisbirtokosoknak nyújtott mérsékelt kamatozású kölcsönöket jelentette. Ugyanakkor megtiltotta a kivándorlást Itália területéről. Építkezéseivel Rómának mint gazdasági központnak a megerősítésére törekedett. A senatusba kinevezett provinciabelieket arra kötelezte, hogy vagyonuk egyharmadát itáliai földbirtok vásárlásába fektessék bele. A provinciákban folytatta az urbanizálás és aromanizáció politikáját.
Mindez azonban igen költséges tevékenység volt. Traianus erre a fedezetet hódításokkal próbálta biztosítani. Ő volt Róma utolsó, sikeresen nagy hódításokat végrehajtó császára, s egyben az ő uralma alatt érte el a birodalom legnagyobb kiterjedését is. Két fő célja az AlDunától északra lévő dák állam aranybányáinak megszerzése, és a keleti kereskedelmi utak feletti nagyobb ellenőrzés kivívása a Parthus Birodalom rovására.
A dák állam
A thrákok rokonai, a dákok a Kr. e. 2. században telepedtek meg az Al-Dunától északra lévő területeken. Ennek a vidéknek a gazdasági jelentőségét ásványkincsei, mindenekelőtt az arany adta. A Kr. e. 1. században alakult ki az egységes törzsszövetség, amelynek élén király állt. Első, nagy hódító királyuk, Burebista (más források szerint Boirebista vagy Burvista) volt. A dák állam újabb megerősödése a Kr. u. 80-as években következett be Decebal trónraléptével. A Római Birodalom ekkor védelmi harcokra kényszerült ellenük.
Traianust a gazdasági érdekeken kívül védelmi meggondolások is vezették, amikor elhatározta a dák terület meghódítását. Gondos előkészítés után két hadjáratotvezetett, az elsőt 101-102-ben, a másodikat 105-106 folyamán. Ennek során sikerült elfoglalni a királyi székhelyet is, Decebal menekülés közben öngyilkos lett, a dákok többsége a harcokban és az azt követő – még római viszonylatban is nagyarányú – vérengzések során meghalt. A területen Dacia néven provinciát szerveztek.
Hódítás Keleten
A második dák hadjárat után, 106-ban kezdődött a keleti hódítás. Első lépése az Arábiaifélsziget északi részének megszerzése volt. A Parthus Birodalom ellen 114-ben indult meg a háború. Kezdetben nagy sikereket arattak a rómaiak, a terület északon a Kaszpi-tengerig, délen pedig a Perzsa-öbölig a kezükbe került. A hadműveletek már a Tigristől keletre eső területeken folytak, amikor fordulat következett be. A hátországban felkelések sora robbant ki Róma ellen, ezek leverésére csapatokat kellett elvonni a támadásból, ami így természetesen elakadt. Mezopotámia déli részét is fel kellett adni. Maga Traianus a harcok közben megbetegedett, és 117-ben meghalt.
Hadrianus (117-138)
Traianus halála után özvegye bejelentette, hogy az elhunyt császár négy nappal korábban fiává fogadta és örökösévé tette Aelius Hadrianust, Syria provincia helytartóját. Vele Traianus környezetének az a csoportja került uralomra, amely aggodalommal figyelte a hódításokat, felismerte ugyanis, hogy ezek költségei meghaladják a révükön szerezhető hasznot. Az új császár első dolga az volt, hogy gyorsan békét kötött a parthusokkal, s ebben feladta Traianus összes keleti hódítását. Ezután összeesküvés címén kivégeztette elődje legtehetségesebb hadvezéreit. Uralkodása alatt egyetlen nagyobb háború folyt a 132-ben kitört zsidó felkelés leverésére. Ennek vezetője Simon Barkosiba volt, akit hívei Messiásnak tekintettek, és BarKochbának, a „csillag fiának” nevezték. A felkelést 135-re sikerült leverni. Hadrianus, hogy a további gondokat megelőzze, a zsidókat kitiltotta Jeruzsálemből.
Munkásságának középpontjában a császári bürokrácia (hivatalszervezet), az igazságszolgáltatás teljes kiépítése, a provinciák kormányzásának javítása és a katonai védelem tökéletesítése állt. Az ő idejében épült ki a császári közigazgatás birodalmi rendszere. A katonáira, jogászaira, hivatalnokaira támaszkodó uralkodó ekkor már korlátlan úr volt, akarata számított a legfőbb törvénynek, minden rang és hatalom tőle eredt.
Hasonló alapossággal végezte a határvédelem kiépítését is. A birodalom védelmi vonalát, a limest, Domitianus kezdte kialakítani, s Hadrianus alatt vált egységes védelmi erődvonallá, amely minden olyan határszakaszon végighúzódott, ahol nem volt természetes határ. Ekkor épült fel pl. Britanniában a hadrianusi fal. A hadsereget teljes egészében a határok mellett helyezte el. A legiókban ekkor már kizárólag a provinciák lakói szolgáltak, számukra a végkielégítésen túl a római polgárjog megszerzésének lehetősége volt a legvonzóbb a katonai szolgálatban.
Hadrianus egyik rokonát, Aurelius Antoninust, aki az egész dinasztia névadójává vált, azzal a feltétellel tette meg uralkodótársának, ha az még az ő életében hajlandó örökbe fogadni további jelöltjeit. Ezek az akkor még fiatalkorú Marcus Aurelius és Lucius Verus voltak. Utolsó éveit a senatusszal kiéleződő ellentétek jellemezték. Mivel ezek során több halálos ítéletre is sor került, „mindenki által gyűlölve” halt meg 138-ban.
Antoninus Pius (138-161) és Marcus Aurelius (161-I80)
A traianusi hódítások, s Hadrianus lázas szervező munkája után a nyugalom évtizedei következtek. Antoninus Pius – ez volt Aurelius Antoninus császári neve – uralkodása alatt egyszer sem hagyta el Rómát. Ezekben az eseménytelen években teljesedett ki az előző korszakok fejlődése, a gazdaság kiegyensúlyozottan működött, a császári kincstár komoly tartalékokkal rendelkezett.
Antoninus Piust az előre kijelölt két utód, Lucius Verus és Marcus Aurelius követte. Ez volt az első példája a kettős császárságnak, melyben a vezető szerep a pontifex maximus címmel is rendelkező Marcus Aureliust illette meg. Lucius Verus 166-ban bekövetkezett halála után pedig teljesen egyedül maradt a birodalom élén.
Uralkodásuk egy parthus háborúval kezdődött, ami 164 és 166 között részsikereket hozott, amelyeket fényes diadalmenettel ünnepeltek meg. Ezzel zárult le tulajdonképpen a római császárság gondtalan időszaka. A keleti hadjáratból hazatérő sereg behurcolta Itáliába a pestist, amelynek a források szerint a civil lakosság egyötöde, a hadseregnek egynegyede esett áldozatul. A borzalmas veszteségek hatására pedig elnéptelenedtek a határmenti erődök.
Minden bizonnyal ennek híre is hozzájárult a korábban Rómával szövetséges germán markomann és kvád törzsek támadásához. A Dunától északra lakó törzsek167-ben törték át a dunai határt, elfoglalták Brigetio (a mai Szőny) legiós táborát, elárasztották Pannoniát Pannoniát ben már Aquileiát fenyegették. A védelmi háborút maga a császár irányította, az ellentámadásra a birodalom minden erőforrását mozgósítani kellett. Csak 174-re sikerült meghódoltatni a markomannokat és a kvádokat, s a következő évben a velük szövetséges szarmatákat.
A nagyszámú hadifoglyot nem tették rabszolgává, hanem, a korábbi római gyakorlattól teljesen eltérően, colonusként letelepítették őket az elnéptelenedett területeken, elsősorban Pannoniában. Így az itt élő, már korábban romanizálódott lakosság barbár elemekkel töltődött fel. A háborúk azonban továbbra sem szűntek meg a Duna mentén, Marcus Aurelius továbbra is a hadszíntéren tartózkodott, s itt érte a halál is 180-ban. Utóda a már korábban társuralkodóvá kinevezett fia, Commodus lett.
Commodus (180-192)
Uralkodása idején a rómaiak azt hihették, Nero napjai tértek vissza. A császár lemondott apja katonai terveiről, s miközben a birodalom egész területét külső támadások és belső lázadások rázták meg, ő maga véres zsarnoki uralmat vezetett be Rómában. Praefectus praetoriójának egy felszabadított rabszolgát nevezett ki. Magát az emberek és istenek között közvetítő lénynek, „földre szállt Herculesnek” nyilvánította, s Nerón is túltéve, személyesen vett részt gladiátorviadalokon.
Végül összeesküvés szerveződött ellene, saját testőreinek egy csoportja gyilkolta meg. Utódául Marcus Aurelius hadvezérét, Helvius Pertinaxot választották meg. Commodusszal lezárult az Antoninusok időszaka, s kezdetét vette a véres, erőszakos eseményekben bővelkedő katonacsászárok kora.
A katonacsászárok kora (192-284)
Azok a belső problémák, amelyek már a „jó császárok” uralma alatt a felszín alatt jelentkeztek, a Kr. u. 3. századra mély válságba sodorták a Római Birodalmat. A válság elemei a rabszolgatartás problémáiban, Itália gazdasági hanyatlásában, a hadsereg személyi állományának csökkenésében és átalakulásában jelentkeztek. Ugyanakkor a birodalom határain kívül olyan változások következtek be, amelyek Rómára nézve igen nagy veszélyt jelentettek, s a belső gondokat felerősítve, drámai fordulatokat okoztak a római történelemben.
A Római Birodalmon kívüli világ a 2-3. században
Kelet
A császárkor kezdete óta Róma többé-kevésbé egyenrangú politikai ellenfele a keleti térségben a Parthus Birodalom volt. A két hatalom vetélytársa volt de vezetői felismerték gazdasági egymásrautaltságukat. A Parthus Birodalom belső gyengeségei pedig nem tették lehetővé, hogy komolyan veszélyeztesse Róma keleti érdekeit.
A 3. század elején Ardaser, az egyik perzsa törzs uralkodója fellázadt a parthus király ellen, 226 körül megdöntötte az Arsakidák uralmát, s megalapította aSzaszanida-dinasztiát. Származását az Akhaimenida uralkodócsaládra vezette vissza. Ezzel az uralkodó nép megváltozott, a parthusokat felváltották a perzsák, és ezzel a politikai és az ideológiai törekvések is megváltoztak. Az új dinasztia erőteljesen központosította a hatalmat, letörte a városok önállóságát, megszüntette a helyi vezetők hatalmát. Már Ardaser felvette az „Irán királyainak királya” címet. Politikai programjában első helyen az óperzsa uralom alatt álló területek visszaszerzése állt. Ez nem jelentett kevesebbet, mint Róma kiűzését az egész ázsiai területről.
Ezt a célt szolgálta a hadsereg átszervezése. A parthus könnyűlovasság helyett a haderő magva a perzsa páncélos nehézlovasság lett. A katonaság fenntartását a földbirtokosok földjein élő parasztok adói biztosították.
A Szaszanida-dinasztia az Újperzsa Birodalom hódító törekvéseit ideológiailag is igyekezett alátámasztani. Egységes államvallássá tették Zarathustra tanításait. Ezt az egyedüli igaz vallásnak tekintették, ami minden más vallás követését kizárja. A birodalom területi kiterjesztése ennek következtében tehát az igaz vallás tanításának terjesztését jelentette.
A Rajna-Duna-vidék
Az ezen a határszakaszon élő germánok a 2. század elején számos, kisebb törzsre szakadtak, erejük arra elegendő volt, hogy megakadályozzák a rómaiak Rajnán túli terjeszkedését, a birodalomra nézve azonban veszélyt nem jelentettek. A római politika ráadásul ügyesen kihasználta egymás közötti ellentéteiket, egyes törzseket szövetségébe tudott vonni, s a határ mellett cliens-királyságok alakultak ki.
A 2. század folyamán a kis törzsek egyesültek. A harmadik század elejére már nagy, Rómával szemben támadó jellegű törzsszövetségek alakultak ki, az alemann, aszász, a burgund, a longobárd és a vandál szövetség. Az első támadásokat a határhoz legközelebb élő alemannok indították, céljuk egyelőre még nem a területszerzés, hanem a zsákmányolás volt.
Az Al-Duna és a Fekete-tenger vidéke
A 2. században Skandinávia déli részéről indult el a gótok vándorlása. A század végére a Fekete-tenger északnyugati partvidékén telepedtek le két nagy törzsszövetségben. Az egyik a vizigótok vagy nyugati gótok csoportja volt, a másikat az osztrogótok vagy keleti gótok alkották. A keleti gótok kapcsolatba kerültek a Feketetenger északkeleti vidékein élő iráni eredetű alánokkal, akiknek a révén eljutott hozzájuk az állam- és hadseregszervezés iráni elmélete és gyakorlata. Lovasnomád hadseregüket páncélos nehézlovasság váltotta fel, s egyre gyakrabban veszélyeztették a Római Birodalom al-dunai határvidékét.
A harmadik század császárainak tehát ezzel a három, nagyjából egy időben keletkezett veszélygóccal kellett megküzdeniük akkor, amikor a birodalom belső helyzete is egyre válságosabb lett.
Septimus Severus (193-211)
A Commodus meggyilkolása után császárrá választott P. Helvius Pertinax helyzete nem volt könnyű. Szinte üres császári kincstárat vett át. Programja a takarékosság, a katonai fegyelem helyreállítása és a senatus tekintélyének növelése volt. Ezzel magára haragította a hadsereget, a praetorianusok pedig az elmaradt ajándék miatt elégedetlenkedtek. A senatusszal azért romlott meg a viszonya, mert törvényt hozott, amelyben a földeket azok tényleges tulajdonába akarta adni, akik vállalkoznak a megművelésére. Intézkedései nem hoztak sikert, három hónap múlva a praetorianusok meggyilkolták.
Ezután egyszerre négy császár megválasztására került sor, közülük Pannonia császári legátusa, Septimius Severus volt legközelebb Rómához. 197-ig tartott a rendkívül súlyos emberáldozatokat követelő polgárháború, amelyben sorra legyőzte három ellenfelét.
A császári hatalom megerősítése
Septimius Severus afrikai lovagrendi családból származott, Marcus Aurelius alatt lett senator. Személyében tehát nem római, hanem a provinciális lakosságnak egy felszínesen romanizált rétegéből való ember került a trónra. Hadseregében az illír és a thrák elem dominált. Érthető bizalmatlansággal fogadta tehát a római arisztokrácia az ő uralomra kerülését.
Erős kézzel látott neki a megrendült császári hatalom megerősítésének. Ez elsősorban a hadsereg megszilárdítását jelentette. A legiók száma 30-ról 33-ra nőtt, zsoldjukat többször is felemelte. A katonáknak megengedte szolgálati idejük alatt a nősülést is, s megnyitotta előttük a lovagrendbe való felemelkedés lehetőségét. Septimius Severus ezzel elérte, hogy a hadsereg hűséges volt hozzá haláláig. Ugyanakkor azonban meglazult a fegyelem, a haderő katonai értéke csökkent, a katonaság a társadalom többi rétegétől elkülönült, zárt kiváltságos renddé vált, és a saját érdekeit egyre követelőzőbb módszerekkel képviselte.
A császári hivatalokban egyre nagyobb szerephez jutottak a lovagrendi jogtudósok lovagrendi jogtudósok ben a praefectus praetorio tisztségét is kettéosztotta, ettől kezdve mindig egy jogász és egy katona töltötte be ezt a hivatalt. A helytartók hatalmát a provinciák kettéosztásával igyekezett korlátozni, ezzel csökkent a hatáskörükbe tartozó legiók száma is.
Gazdaságpolitikája
Mindezekhez természetesen igen sok pénzre volt szüksége, amit a polgárháború alatt és után vagyonelkobzásokkal teremtett elő. Ez azonban nem volt elegendő az állami költségek megnövekedett összegének fedezésére. Ezért két, hatásaiban messze vezető lépés megtételére kényszerült a császár: a közmunkák, az ún. munusokrendszeresítésére és a pénz értékének csökkentésére.
A szabad lakosság ingyenes szolgáltatásokra való kötelezését szinte minden ókori állam ismerte és alkalmazta. A Római Birodalomban erre Septimius Severus előtt rendkívül ritkán került sor. Az ő uralkodásától kezdve azonban rendszeressé vált, hogy bizonyos szervező és irányító feladatokat díjtalanul, de anyagi felelősséggel végeztettek az előkelőkkel, a szegényebb rétegeket pedig meghatározott mennyiségű fizikai munkára kötelezték. Mindezek következtében a munka és a terhek nagyobb része áthárult a rabszolgákról a szabad lakosságra, a pénzszolgáltatások helyett pedig megnőtt a munka és a természetbeni szolgáltatások jelentősége.
A pénzromlás már korábban – a 2. század közepétől – megindult, Septimius Severus uralkodásának kezdetére pedig drámai méreteket öltött. A pénzérmék nemesfémtartalma kb. a felére csökkent, ezzel együtt zuhant vásárlóértékük is, azaz a piacon egyre kevesebb árut lehetett kapni ugyanazért az összegért.
Gazdasági előnyöket szeretett volna elérni a császár a hadjárataival is. Keleten a bomladozó Parthus Birodalom ellen sem tudott azonban győzelmet aratni, s nem hozott sikert britanniai hadjárata sem. Ezen a hadszíntéren érte a halál 211-ben.
A Severus-dinasztia
Septimius Severus még életében utódaiul jelölte ki két fiát, Antoninus Caracallát és Aurelius Getát. Ez volt a Római Birodalomban a második kettős császárság, ami azonban mindössze egy évig állt fenn – Caracalla 212-ben meggyilkoltatta öccsét. Véres kézzel megszerzett hatalmát apja módszerei szerint gyakorolta ezután, elsősorban a hadseregre támaszkodott ő is.
Uralkodásának legnagyobb hatású rendelkezése a 212-ben kiadott Constitutio Antoniniana volt. Ez a Római Birodalom minden polgárának megadta a polgárjogot, csak a fegyverrel feltétlen megadásra kényszerített törzsi lakosság maradt ki ebből. Ezzel az intézkedéssel a polgárjog megszűnt kiváltság lenni, tehát elvesztették vonzásukat azok a szolgálatok, amelyekért ezt el lehetett nyerni korábban (pl. a katonáskodás). Ugyanakkor a csak római polgárokat érintő, s pontosan ebben az intézkedésben 5%-ról 10%-ra emelt örökösödési adó megnövelte az egész lakosság terheit.
Caracalla folytatta apja hódításait a végóráit élő Parthus Birodalommal szemben. Ezen hadjárata közben, 217-ben gyilkoltatta meg saját testőrparancsnoka, Opellius Macrinus, akit a hadsereg egy része kikiáltott császárnak. Császársága mindössze egy évig tartott, a hadsereg Caracalla-párti csoportja ekkor a fiatalkorúHeliogabalust kiáltotta ki. A kirobbant polgárháborúban Macrinus életét vesztette.
A Severus-dinasztia alkonya két gyermekcsászár nevéhez kötődik: Heliogabalus (más néven Elagabalus, állítólag Caracalla törvénytelen fia volt) 218-222 között,Alexander Severus pedig 222-235 között uralkodott. Mindkettőjük helyett ténylegesen a dinasztia nőtagjai birtokolták a hatalmat, Alexander Severus nagyanyja és anyja. Mellettük jelentős szerepe volt a praefectus praetorio tisztségét viselő nagy jogtudósnak, Ulpianusnak. Az ő időszakukban kísérlet történt a hadsereg visszaszorítására, s az Antoninusok kormányzati rendszeréhez való visszatérésre.
Ez azonban nem sikerült, a hadsereg nem tűrte el kiváltságos helyzetének csorbítását. Egy zendülés alkalmával a praetorianusok Alexander Severus szeme láttára koncolták fel parancsnokukat, Ulpianust.
A Szaszanida Birodalom megalakulásával nyomasztóvá váló külső helyzet tovább növelte a katonaság fontosságát, majd ugyanígy hatott az alemann támadás. Amikor pedig a császár a háború terheit zsoldcsökkentéssel akarta kiegyenlíteni, betelt a pohár: Alexander Severust és anyját meggyilkolták.
A katonai anarchia (235-268) és az illír katonacsászárok (268-284)
A Severus-dinasztia uralmát követő időszak a Római Birodalom történetének egyik legválságosabb, legzűrzavarosabb szakasza. Ez a megállapítás egyaránt vonatkozik a katonai anarchia korára és az illír katonacsászárok idejére. A két időszak elválasztását az indokolja, hogy 268 és 284 között minden uralkodó Illíriából származott, alacsony sorból került a császári méltóságba és hasonló módszerekkel próbálta megszilárdítani a birodalom helyzetét.
A külpolitikai viszonyok már korábban ismertetett változásai miatt a birodalom állandó védekezésre kényszerült, a belső helyzet pedig, kaotikussá vált. A birodalom egyes területein állomásozó legiók sorra-rendre kiáltottak ki új meg új uralkodókat, akik között természetesen háborúk dúltak az elsőségért. Jól jellemzi a helyzetet, hogy az időszak számtalan uralkodója közül kettő halt meg viszonylag „természetes” körülmények között, egyikük pestisjárvány, másikuk villámcsapás áldozataként. A többiekkel összeesküvések, zendülések vagy a polgárháború végzett.
A zűrzavaros helyzet egyenes következménye volt a gazdaság viharos hanyatlása. A pénzromlás elképesztő méreteket öltött. A határ menti provinciák lakossága a betörő ellenség elől menekült, vagy helyi felkeléseket robbantott ki, esetleg átállt a támadók oldalára. A földbirtokosok anyagi terheiket a colonusokra hárították, akik ezért egyre gyakrabban vándoroltak el lakóhelyükről. Egyiptomban egész falvak néptelenedtek el, lakóik a sivatagban rablóbandákba tömörültek. A határterületek egyes részei átmenetileg vagy véglegesen elszakadtak a birodalomtól.
A korszak uralkodói közül kettőnek a tevékenysége érdemel külön figyelmet, Gallienusé és Aurelianusé.
A közvetlen fennhatósága alatt álló központi területek legióira támaszkodva kezdte meg munkáját. Meglepő eredményeit többnyire kegyetlenségig menő szigorral tudta elérni, de szükség esetén engedményekre is hajlandó volt. Miután a birodalom védelmét sikerült megszilárdítania, hozzáláthatott belső reformjaihoz (263).
A határvédelem terén már korábban kialakult az a szokás, hogy az egyes különlegesen fenyegetett szakaszok védelmére nem egész legiókat vontak ki más vonalakról, hanem csak kisebb, elkülönített egységeket. Később, a zavaros viszonyok közepette ezeket már nem is küldték vissza a határra, hanem önálló katonai feladatokra használták őket. Gallienus a tartósan kivont egységeket néhány nagyobb központban a hátországban helyezte el. Így a közvetlen határvédelem meggyengült ugyan, de a központokból bárhová ki lehetett küldeni szükség esetén a katonaságot, így a védekezés rugalmasan alkalmazkodni tudott a mindenkori helyzethez.
Valláspolitikája eltért elődeiétől. A század közepe óta egyre jobban terjedő kereszténységet nem üldözéssel próbálta visszaszorítani, hanem kísérletet tett kiegyensúlyozására a hellenisztikus eredetű misztériumvallások támogatásával. Uralmát végül az illír legiók összeesküvése döntötte meg, ennek maga a császár is áldozatul esett.
Aurelianus (270-275)
A császár felismerte, hogy vannak a birodalomnak olyan területei, amelyeknek a védelme katonailag már nem tartható. Ezek közé tartozott Dacia is, ahonnan a katonaság már régebben kivonult, s az aranybányák művelése is megszakadt. Aurelianus ezért teljesen feladta a területet, s a határt az Al-Dunához vonta vissza.
Az egész birodalomban elharapódzott bizonytalanság érzését mutatja a védelmi rendszerek kiépítésére való törekvés. A 3. század közepe óta a provinciális városok fallal vették körül magukat. Aurelianus idejében már nyilvánvaló volt, hogy maga a főváros is a veszélyzónába került. A 271-ben épült ún. aurelianusi városfal Rómában ma is nagyrészt fennáll.
Egységes birodalmi vallássá akarta tenni Heliosz napisten kultuszát, ezért a Capitoliumon templomot építtetett a tiszteletére, amelyet 274. december 25-én, a Napisten születésnapján avattak fel. Nagy jelentőségű reformjait Aurelianus sem tudta befejezni, 275-ben orgyilkosok áldozata lett. Halála után kilenc évi zűrzavar következett, amelynek 284-ben egy C. Valerius Diocles nevű testőrtiszt vetett véget, akit Diocletianus néven kiáltottak ki császárnak.
A kereszténység kialakulása és elterjedése
A keresztény vallás gyökerei a zsidó hitben találhatóak. A zsidóság körében alakult ki az a megváltáshit – a Messiás eljövetelének reménye – amelyen a kereszténység alapul. A keresztények szerint az a Megváltó, akit Isten a zsidó népnek megígért, Jézus Krisztus, az Isten fia. Ő az, aki szenvedése és halála által nemcsak a zsidóságot, hanem az egész emberiséget megszabadította a bűntől, s ezzel lehetővé tette a feltámadást és az örök életet. Mindez azok számára jelent megváltást, akik hisznek Jézus Krisztusban, mint megváltóban, és betartják az általa adott parancsolatokat. Ezek közül a legfontosabb az egyetemes szeretetparancsa. Az emberek mindnyájan Isten gyermekei, tehát közöttük semmilyen különbség nincsen. S mivel Isten mindegyiküket egyformán szereti, nekik is kötelességük egymást szeretni.
Ismerkedjünk meg azzal a történeti háttérrel, amelyben a kereszténység kialakult és elterjedt!Palesztina a Kr. e. 1. és a Kr. u. 1. században
A területen az asszír és a babilóniai hódítást követően hosszú ideig nem jöhetett létre önálló állam. Csak a Kr. e. 2. század folyamán, a hellenisztikus monarchiák meggyengülésével vált lehetővé, hogy a Judás Makkabeus vezette szabadságharc eredményeként kialakuljon a Hasmoneusok állama. Ez az önálló királyság a Kr. e. 1. század közepén a Római Birodalom függésébe került, a Hasmoneusok helyét pedig Nagy Heródes foglalta el. Ő jó viszonyban volt a római princepsszel, Augustusszal, ennek köszönhette, hogy Kr. e. 4-ben bekövetkezett haláláig viszonylag önállóan, bár római ellenőrzés mellett, uralkodhatott országa felett. Kr. u. 6-ban Palesztina egésze római igazgatás alá került. Élén a lovagi rangú praefectus Iudeae állt, akinek közvetlen felettese a szíriai legatus volt. A legismertebb praefectus Iudeae Pontius Pilatus, aki Kr. u. 26-36 között töltötte be ezt a tisztséget. Claudius újjászervezte Iudea provinciát, s az élére procuratort állított. A római procuratorok hol lappangó, hol nyílt ellentétei a helybéli lakossággal vezettek végül 66-ban a nagy zsidó felkelés kirobbanásához, amelyet csak 72-re sikerült végleg leverni.
A „szórvány” vagy diaszpóra
Az asszír hódítás és a babiloni fogság következtében alakult ki, nyugaton a hódítók elől menekülők hoztak létre zsidó településeket, keleten pedig azok, akik nem tértek vissza a perzsa uralom idején Palesztinába. A Kr. e. 1. században a Földközi-tenger medencéjének szinte minden vidékén megtalálhatjuk a környezetüktől vallási okokból elzárkózó zsidó közösségeket. A diaszpóra lakosságát a belső szaporodáson kívül azok a kivándorlók is növelték, akik a mostoha életlehetőségek miatt hagyták el Palesztina területét. A szórványban élők általában a lakosság szegény rétegeihez tartoztak, kivételt ebből a szempontból csak Alexandria jelentett, ahol egy meglehetősen jómódú, kiváltságokkal rendelkező zsidó közösség élt. A görög-római lakosság többnyire nem tanúsított különösebb érdeklődést a tőle mereven elzárkózó, s általában megvetett foglalkozást űző, szegény zsidóság iránt.
A zsidó vallásnak egyetlen Temploma volt Jeruzsálemben. A diaszpóra lakossága a Templomot jó esetben életében egyszer tudta felkeresni. Az ő számukra a vallásgyakorlat színhelye az imaház, azaz a zsinagóga volt. Zsinagógák egyébként Palesztinában is épültek a Jeruzsálemen kívül élő, vidéki lakosság számára, akik csak nagyobb ünnepen látogatták a Templomot. A zsinagógákban az írástudó mesterek, az ún. rabbik voltak a vallási élet irányítói.
A zsidó vallás a hellenizmus korában, vallási csoportok kialakulása
A zsidó közösségek elzárkózása ellenére is hatott hitviláguk alakulására a környezet, amelyben éltek. Erre az időre már teljesen megszilárdult a szigorú monoteizmus, amely kizárta az egyetlen Istenen, Jahvén kívül bármilyen isteni lény létezését. Megkövetelte híveitől az isteni kinyilatkoztatáson alapuló törvények szerinti életet. A törvények ismerete jelentette a kiválasztottságot, betartásuk csak az idegen környezettől való elzárkózás útján volt lehetséges. Ugyanakkor a tökéletes Isten és a tökéletlen anyagi világ ellentmondásának feloldására kialakult az ártó démonok fogalma. Ezek vezére volt a Sátán, az Ősgonosz. A Sátán alakjával kapcsolatos amegváltáshit megszületése. Eszerint az Istennel szemben álló, ellenséges erők működése nem lehet végérvényes állapot, az Úrnak le kell győznie ezeket.
A megváltáshit egyik fajtája már korábban kialakult. Ennek értelmében a Messiás tevékenysége csak a zsidó népre vonatkozik, a Megváltó pedig a Dávid király családjából származó diadalmas király és hadvezér. Ő népe élén legyőzi az ellenséges idegeneket, és helyreállítja Dávid országát. Ehhez képest később egy lényegesen eltérő Messiás-képpel találkozunk. Eszerint a Megváltó „Isten szenvedő szolgája” lesz, aki magára veszi a nép bűneit, szenved és meghal értük, majd dicsőségben feltámad, s népe királya lesz. Eljövetelét Illés próféta visszatérése fogja jelezni, aki Isten tüzes szekerén élve távozott a mennyekbe. Ugyanekkor jelentek meg a zsidó nép gondolkodásában a végítéletre vonatkozó elképzelések. Ezeknek a gondolatoknak a kialakulása és formálódása jól követhető az ótestamentumi próféták könyveiben.
A hellenisztikus időkben alakultak ki a zsidó valláson belül azok az elkülönült csoportok vagy áramlatok, amelyeket Josephus Flavius szektáknak nevez. Az első csoport a szaddukeus irányzat volt, melynek tagjai a papság és a Templom körüli arisztokrácia köreiből kerültek ki. A másik csoportból két irányzat fejlődött ki: afarizeusok és az esszénusok. A farizeusok eredetileg a papsággal szemben álló világi írástudók voltak. Közülük kerültek ki az imaházak vezetői, a rabbik, akik az istentisztelet új módját alakították ki: felolvasták és magyarázták a közösségnek az ószövetség megfelelő szakaszait, a szertartás kerete a közös ima volt. Ők kezdték meg az „írástudók” bibliamagyarázatait, értelmezéseit, kiegészítéseit összegyűjteni, létrehozva ezzel az ún. rabbinikus irodalmat. Az általánosan megfogalmazott eredeti törvényeket igyekeztek minél inkább pontosítani, ezzel nemegyszer szőrszálhasogató, aprólékos előírásokat alakítottak ki.
Az esszénus szekta életmódja és hitvilága is igen különleges volt. Nevük akkor került a történeti kutatás előterébe, amikor 1947-ben előkerült a chirbet qumráni barlangból az ún. Holttengeri lelet. Az 1956-ig tartó ásatások feltárták az esszénus szekta qumráni települését, s így fény derült a közösség életére. Az esszénusok a Holt-tengertől nyugatra elterülő pusztaságban, a legszigorúbb szabályok között, nőtlenségben és vagyonközösségben éltek. Életük középpontjában az ima és az Írás tanulmányozása állt. A Messiás eljövetelét, szerintük, egy harc előzi meg, amit a „világosság fiai” az „Igazság Tanítójának” vezetésével vívnak majd a „sötétség fiai”ellen. Minden bizonnyal az esszénusok között élt fiatal korától kezdve a Jézus előfutárának tekintett Keresztelő János.
Röviden meg kell még említeni a palesztinai vallási áramlatok mellett azt az irányzatot, amely a hellenisztikus nagyvárosban, Alexandriában alakult ki, s amely kísérletet tett a zsidó vallás és a hellénisztikus filozófia összekapcsolására. Ennek legjelentősebb képviselője Alexandriai Philon volt, aki fő műveiben a mózesi törvényeket igyekezett érthetővé tenni nem zsidók számára.
A kereszténység szent könyve: az Újszövetség
„Ime eljönnek a napok, azt mondja az Úr, és új szövetséget kötök az Izráel házával és a Júda házával.
Nem ama szövetség szerint, amelyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, amelyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Egyiptom földéből, de akik megrontották az én szövetségemet...
Hanem ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenökké leszek, ők pedig népemmé lesznek.”
(Jeremiás 31.31-33.)Nem ama szövetség szerint, amelyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, amelyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Egyiptom földéből, de akik megrontották az én szövetségemet...
Hanem ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenökké leszek, ők pedig népemmé lesznek.”
Az új szövetség megkötésének gondolata tehát ószövetségi eredetű. Az Istennek népével eredetileg kötött szövetsége a nép hűtlensége miatt felborult, ennek helyreállítására hivatott a keresztény tanítások szerint Jézus Krisztus, a Megváltó. A keresztény gondolkodás és az Újszövetség középpontjában ennek megfelelően az ő személye áll.
Az Újszövetség könyvei
Az Újszövetség szövegének döntő többsége görög nyelven íródott. Az első könyvről tudjuk, hogy eredetileg a korban Palesztinában használt arám nyelven született, ez a szöveg azonban elveszett. Ez a rész is görög nyelven vált általánosan ismertté. Az első négy könyv az ún. evangéliumok. A szó jelentése örömhír, jó hír – ez Jézus megjelenésére, működésére, tanításaira, azaz a megváltás bekövetkeztére utal. Az evangéliumok szerzői az evangélisták: Máté, Márk, Lukács és János. Mivel az első három nagyjából párhuzamos eseményeket beszél el, ezeket szinoptikusoknak, „egybenézők”-nek nevezzük.
A negyedik evangélium sokban eltér a szinoptikusoktól. Középpontjában nem Jézus egyszerű embereknek elmondott tanításai állnak, amelyek városok utcáin, tóparton vagy hegytetőn hangzottak el, hanem azok a filozófikusabb gondolatok, amelyeknek hallgatói művelt emberek, papok és farizeusok lehettek.
Az ötödik könyv az Apostolok cselekedetei címet viseli. Az apostolok Jézus 12 kiválasztott tanítványa voltak, akiknek feladatává tette a kereszténység terjesztését. Az elnevezés küldöttet jelent. A könyv a Jézus halála utáni eseményeket beszéli el, két központi alakja Péter és Pál apostol. Az ő tevékenységükön keresztül mutatja be a mű szerzője, akit a kutatók Lukáccsal azonosítanak, a keresztény ősegyház kialakulását Palesztinában és a görögrómai világban.
Ezután következnek az apostoli levelek, amelyeket szerzőik egy-egy keresztény közösségnek írtak, általános hitbéli kérdéseken túl egyes konkrét ügyekben is eligazítva őket. Az Újszövetség Szent Pálnak tizennégy, Szent Jakabnak egy, Szent Péternek kettő, Szent Jánosnak három és Szent Júdásnak (természetesen csak névrokona Jézus elárulójának) egy levelét tartalmazza.
Az Újszövetség utolsó könyve a János jelenései, görögül Apokalipszis (apokalüpszisz – feltárás) címet viseli. Szerzőjének általában Szent Jánost, Jézus legfiatalabb tanítványát tekintik, aki művében az utolsó ítélettel kapcsolatos látomásait írta le. Ez az Újszövetség egyetlen prófetikus könyve.
Ez a felsorolás nem a könyvek keletkezésének időrendjét jelenti, hanem azt a sorrendet, amely szerint az Újszövetségben egymás után következnek. Az egyes könyvek keletkezésének időpontját csak hozzávetőlegesen lehet meghatározni, ezért elég sok vita folyt ebben a kérdésben. Az előbb felsorolt, a keresztény egyház által hivatalosan Isten által sugalmazott írásnak elfogadott műveken kívül is vannak evangéliumok, levelek, apostoli cselekedetek és apokalipszisek. Ezeket azonban az egyház nem fogadta el sugalmazott műveknek, azaz nem kanonizálta. Ezeket közös néven apokrifeknek (rejtettek) nevezzük. Az újszövetségi kánon – a kanonizált könyvek sora – a Kr. u. 2. század közepe körül alakult ki.
Az Újszövetségen kívüli híradások Jézusról és a keresztényekről
Az egyik legismertebb ilyen forrás Josephus Flavius Zsidó régiségek (vagy A zsidók története) című munkájának XX. könyvében található. Ennek hitelességét azonban már igen korán kétségbe vonta a történettudomány, s ma teljes az egyetértés abban, hogy az ún. Testimonium Flavianum (flaviusi tanúságtétel) utólagoshamisítvány. A kutatás a szöveg vizsgálata alapján azt is kiderítette, hogy Josephus minden bizonnyal megemlékezett Jézusról, de valószínűleg ellenséges hangon. Ezt a szöveget egy későbbi keresztény másoló átírta.
Tacitus a Kr. u. 2. század elején Nero koráról tudósítva, a 64-es római tűzvész kapcsán írt a keresztényekről, a keresztényüldözésekről. A keresztények nevének magyarázatát így adta meg olvasóinak: „Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette...” (Annales 15.44.)Véleménye meglehetősen lesújtó a kereszténységről, közlésének abból a szempontból van fontossága, hogy tudott Jézus létezéséről és hozzávetőleg halálának időpontjáról is. (Mellesleg Pontius Pilatus rangját rosszul adta meg!) Két nagyon rövid utalást találunk Suetoniusnál Jézus személyére Claudius és Nero életrajzában, az egyik közlésben összetévesztette a zsidókat „Chrestos” követőivel, a másikban már új, átkos babonának nevezte a kereszténységet. Utolsóként említhetjük ifjabb Pliniusnak Traianus császárhoz írott egyik levelét, amely valamikor Kr. u. 111-113 között keletkezett. Ebben arról a keresztények utáni nyomozásról számolt be, amelyet a rábízott tartományban – Bithüniában – folytatott. Ő is babonának minősítette ezt a vallást, de a keresztények életmódjában nem talált semmi kivetnivalót.
Azt nem csodálhatjuk, hogy a római történetírók ebben az időben nem szimpatizáltak a kereszténységgel, s azt sem, hogy felületes, nemegyszer téves információkkal rendelkeztek. Fontosságuk abban áll, hogy megerősítik Jézus Krisztusnak mint történelmi személynek a létét. Ezt ugyanis a keresztényellenes irodalom gyakran kétségbe vonta.
Mit lehet tudni Jézusról, a történelmi személyről?
Születésének időpontja bizonytalan , annak ellenére, hogy a keresztény kultúrkörben ehhez kötötték az időszámítást. Dionysius Exiguus ugyanis minden bizonnyal tévedett számításaiban, hiszen az ő rendszere szerint Nagy Heródes Kr. e. 4-ben halt meg, ugyanakkor az evangéliumok szerint megérte Jézus születését. Ennél későbben tehát Jézus nem születhetett. Van egy másik támpontunk is ebben a kérdésben, nevezetesen az Augustus által elrendelt, s Palesztina területén Quirinius szíriai legatus által végrehajtott népszámlálás. Ezen adat alapján Jézus születését Kr. e. 8 és 4 közé tehetjük. A pontosabb dátum tekintetében az evangéliumok sem adnak felvilágosítást. Ez az oka annak, hogy a különböző felekezetek eltérő időpontban ünneplik a karácsonyt.
Gyermek- és ifjúkorát Galilea tartomány Názáret nevű városában töltötte, s harmincéves kora körül kezdte meg nyilvános működését. Mintegy három évi tevékenység után fogták el, s az evangéliumok egybehangzó állítása szerint a húsvét előtti napon feszítették keresztre.
Ezek azok a tények, amelyeket a történeti források alapján Jézus Krisztusról, a történelmi személyről meg tudunk állapítani. Ami származásának isteni mivoltát és a halála utáni harmadik napon történt feltámadását illeti, az a keresztény hit alapeleme, s mint ilyen, a keresztény teológia vizsgálódási körébe tartozik.
A kereszténység legfontosabb tanai
Mint láttuk, a kereszténység középpontjában Jézus Krisztus alakja áll. A Krisztus szó a görög Chresztosz latinos – Christus – alakjából származik, jelentése ugyanúgy „felkent”, mint a héber eredetű Messiás kifejezésé. Ez a királyi méltósággal való felruházás szertartásához tartozó, illatos olajjal való felkenés kapcsán a Megváltó-király elnevezése volt. Kereszténynek az számít, aki hisz abban, hogy Jézus az Istentől megígért Megváltó, s aki megtartja parancsait.
A parancsok közül a legfontosabb az egyetemes szeretet. Szeretni kell elsősorban az Istent – ez egyben az ószövetségi Tízparancsolat első előírása is. Ugyancsak szeretni kell minden embert, függetlenül attól, hogy barát vagy ellenség, jó vagy bűnös. Az emberek Isten gyermekei, ezért mindannyian testvérek, „felebarátok”. A felettük való ítélkezés jogát Isten fenntartja magának. „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket (tegyetek jót haragosaitokkal) és imádkozzatok üldözőitekért (és rágalmazóitokért). Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek.” (Máté 5.43-46.) „Ne ítéljetek, hogy meg ne itéljenek! Amilyen ítélettel ítéltek, olyannal fognak megítélni titeket, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is. Mit nézed a szálkát felebarátod szemében, a magad szemében pedig nem veszed észre a gerendát?” (Máté 7.1-3.)
Mások megítélése tehát nem az ember feladata, hiszen mindenki bűnös, tehát nem alkalmas az igazság mérlegelésére. „Aki bűn nélkül való közületek, az vesse rá az első követ!” – mondta Jézus a házasságtörésen ért asszony vádlóinak. A személyes sérelmeket pedig meg kell bocsátani, hiszen csak így remélhet az ember a saját maga számára is bocsánatot. „Ha megbocsátotok az embereknek, hogy vétettek, mennyei Atyátok nektek is megbocsát. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” (Máté 6. 14-15.) „Ha vétkezik ellened testvéred, fedd meg, de ha megbánja, bocsáss meg neki. Ha napjában hétszer vétkezik ellened, de hétszer jön hozzád és azt mondja: Sajnálom – bocsáss meg neki.” (Lukács 17.4.)
Jézus tevékeny szeretetet követel tanítványaitól. Nem elég a törvény előírásainak betű szerinti betartása, sokkal fontosabb ennél az embertársakhoz, a „felebarátokhoz” való viszony, a segítőkészség, az adakozás. Jézus óvta tanítványait a mindennapokban könnyen elérhető örömöktől, a gazdagság utáni törekvéstől. Nem zárta ki a gazdagokat sem a „mennyek országából”, csak arra hívta fel a figyelmet, hogy nehéz oda bejutniuk. „Milyen nehezen jut be a gazdag Isten országába! Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába.” (Máté 19.16-26., Márk 10.17-27., Lukács 18.18-27.) A földi javak megszerzése és gyarapítása ugyanis teljesen leköti az ember figyelmét, ezért nem tud a lényeges kérdésekkel foglalkozni.
A menny, az Isten országa az elérendő cél, s ez egyenlő az élet fogalmával. „A szűk kapun lépjetek be! Tágas a kapu és széles az út, mely a pusztulásba visz – bizony sokan mennek be rajta. De milyen szűk a kapu és milyen keskeny az út, mely az életre visz – bizony kevesen találják meg azt.” (Máté 7.12-14.) Ugyanakkor az Isten országa az igazak számára az örök élet ígérete is: „Senki sem hagyja el otthonát, feleségét, testvéreit, szüleit, gyermekeit Isten országáért, anélkül, hogy sokkal többet ne kapna érte ezen a világon, a másvilágon pedig az örök életet.” (Lukács 18.28-30.)
A törvények és előírások aprólékos de külsőleges betartása helyett a belső tisztaságot követeli meg tanítványaitól. Ezért bírálja élesen a farizeusokat is. „Hallgassatok rám mindnyájan és értsétek meg. Nem az szennyezi be az embert, ami kívülről jut a szájába, hanem az szennyezi be, ami az emberből távozik. Akinek füle van, hallja meg. (Márk 7.14-23.)
Jézus nem buzdított a felsőbbséggel való szembefordulásra. Arra a kérdésre, hogy szabad-e adót fizetni a rómaiaknak, a császárnak, így válaszolt: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” (Máté 22.21-22.)
Összefoglalva tehát, Jézus a következőt követeli tanítványaitól: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt.” (Máté 16.24-26.) Máshol pedig:
„Vegyétek magatokra igámat
És tanuljatok tőlem,
Mert szelíd vagyok és alázatosszívű, –
És nyugalmat találtok lelketeknek.”
(Máté 11. 29.)És tanuljatok tőlem,
Mert szelíd vagyok és alázatosszívű, –
És nyugalmat találtok lelketeknek.”
A kereszténység elterjedése
Az őskereszténység
Máté evangéliumának utolsó szavai Jézus parancsát tartalmazzák, amelyet tizenkét apostolának adott a keresztény hit terjesztésére. Ez a vallás tehát létrejötte pillanatától kimondottan és céltudatosan térítő törekvésű volt. Ez az egyik oka annak, hogy a kor viszonyaihoz képest gyorsan elterjedt a létrejötte színhelyétől távol eső területeken is. Jézus tanítványai palesztinai zsidók voltak, többségük egyszerű kétkezi munkás.
Halász volt például Simon, akit Jézus Kéfának (latinul Petrus), azaz kősziklának nevezett, s akit közvetlen utódjának jelölt ki a hívek közösségének vezetésére. Az evangélista Mátéról tudjuk, hogy mielőtt Jézus követője lett, vámszedő volt. A kereszténység kezdetben ugyanezen a területen, a társadalom hasonló rétegeiben terjedt.
A jeruzsálemi keresztény közösséget, melynek életéről részletesen beszámol az Apostolok cselekedetei, valamint az apostolok által Palesztinán kívül alapított egyházakat nevezzük őskereszténységnek. Ez a vallás ugyanis hamar túllépte Palesztina határait, híveket toborzott a hellenisztikus nagyvárosokban, elsősorban Damaszkuszban és Antiokhiában. Ennek megfelelően első hívei zsidó-keresztények voltak, de hamarosan megjelentek közöttük a „pogány”-keresztények is. Szükségessé vált annak eldöntése, hogy mit követeljenek meg a pogányoktól, ha a keresztény hitre át akarnak térni. Elsősorban arról folyt a vita, hogy be kell-e tartaniuk a mózesi törvényeket, hiszen ezek kötelezőek voltak a zsidó-keresztények számára. Egyesek azt követelték, hogy a pogányok előbb térjenek át a zsidó hitre, s csak utána lehessenek kereszténnyé. A kérdés különösen Szent Pál térítő tevékenysége nyomán vált sürgetővé.
Szent Pál élete és működése
Eredeti nevén Saul a kis-ázsiai Tarszoszból származott. Apja sátorkészítő volt, s mivel ezt a tevékenységet a római hadsereg fontosnak tartotta, megkapta a római polgárjogot. Így Saul római polgárnak született. Kezdetben élesen szemben állt a kereszténységgel, az Apostolok cselekedetei szerint jelen volt az első vértanú, István megkövezésénél is. Damaszkuszba tartva azonban megjelent előtte Jézus alakja, ennek hatására megtért, s később ő lett a „pogányok apostola”. Az Újszövetség három nagy térítő útját említi, az első során Ciprusra és Kis-Ázsiába, a második és a harmadik során pedig Kis-Ázsiába és Akhajába jutott el. Ezután visszatért Jeruzsálembe, ahol fogságba került. Mint római polgárnak, joga volt a császárhoz fellebbezni, ezért Rómába vitték, s a hagyomány szerint itt halt meg – Szent Péterrel együtt – a Nero-féle keresztényüldözés során.
Szent Pál leveleiből, amelyeket az általa alapított keresztény közösségeknek írt, részletes képet kapunk a pogány-keresztények életéről. Annak a vitának az eldöntésére, hogy a pogányoknak meg kell-e tartaniuk a mózesi törvényeket, Kr. u. 50 körül került sor Jeruzsálemben. Ennek érdekében az apostolok tanácskozásra, ún. zsinatra ültek össze, amelyről az Apostolok cselekedetei számol be. A zsinaton elismerték a pogány-keresztényeket az egyház teljes jogú tagjának, anélkül, hogy át kellett volna térniük a zsidó hitre, s meg kellett volna tartaniuk a mózesi törvényeket.
Pál apostolnak, amikor térítő tevékenységével a pogányok felé fordult, azzal is számolnia kellett, hogy a palesztinai gyökerű gondolatokat ezek nem értik meg. Leveleiben a keresztény hit alapvető tanításait úgy fogalmazta meg, hogy azok a hellén környezet számára is érthetőek legyenek. A keresztények között hamarosan több volt a pogányságból megtért, mint a zsidó.
A kereszténység és a Római Birodalom viszonya
A rómaiak kezdetben nem sok figyelmet fordítottak a kereszténységre. A társadalom alacsonyabb rétegei körében terjedő vallás az előkelőbb rómaiakig nem jutott el, s ha véletlenül mégis, azt nemigen tudták megkülönböztetni az általuk szintén megvetett zsidó vallástól.
Mint már láttuk, a római vallás nem jelentett szoros lelki kapcsolatot az istenségek és a hívők között. A Kr. e. 1. és a Kr. u. 1. század zűrzavaros politikai viszonyai, polgárháborúi és vérengző császárai között az emberek számára egyre fontosabbá vált az emberfeletti lényekkel való személyes kapcsolat. A társadalom többsége egyre inkább úgy érezte, hogy saját sorsának irányítása kicsúszik a kezéből. Ebben a helyzetben felfokozott érdeklődéssel fordultak a keleti eredetű vallások, elsősorban a misztériumok felé. Forrásaink bőségesen beszámolnak Izisz és Mithrasz kultuszának terjedéséről Rómában. Az állam nem tiltotta ezek követését, csak kultuszhelyeiket száműzte a Pomeriumon, azaz a városhatárokon kívülre. Esetenként sor került egyes vallások papjainak kiűzésére, ha ezek a város közrendjét, biztonságát megzavarták. A hatóságok azonban többnyire megvetéssel vegyes elnézéssel kezelték a „keleti babonaságokat”.
Nagyobb figyelem először Kr. u. 64-ben terelődött a keresztényekre Rómában. Mint láttuk, a római tűzvész okozóiként szerepeltek ekkor, hogy eltereljék a császárra, Neróra esett gyanút. Ekkor került sor az első hatósági üldözésre, amely csak a városra terjedt ki, s amely időben is korlátozott volt.
A Nero-féle üldözésnek nem volt jogi alapja, nem rendelet írta elő, s így azt soha nem is vonhatták vissza. Ez a körülmény a keresztények számáralétbizonytalanságot teremtett az üldözésmentes időszakokban is. Súlyosabb üldözésre Nero után csak Domitianus idejében került újra sor. A kereszténység miatt bevádoltak között ekkor már előkelő rómaiakat is találhatunk. A 2. században nagyobb mértékű, szélesebb körű üldözésre nem került sor, az egyes területek helytartói saját hatáskörükben intézkedtek ebben a kérdésben, s volt példa arra is, hogy a császárok mérsékletre intették őket.
Az egyik ilyen esetet ifj. Plinius, bithüniai helytartó Traianushoz intézett leveléből és a császár válaszából ismerjük.
Pliniusnak a keresztényekkel kapcsolatos eljárások ügyében jogi aggályai voltak. Felvetette például, hogy „vajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt nem követett el, vagy pedig a keresztény névhez hozzátapadó bűnöket”? Ezután beszámolt az általa alkalmazott eljárásról. Traianus válaszában jóváhagyta az eddigi intézkedéseket, majd hozzáfűzte: „... általánosságban nem is lehet megfogalmazni valami meghatározott szabályt. Nem kell utánuk nyomozni; ha azonban följelentik és vádolják őket, büntetendők. Névtelen följelentéseknek azonban egyetlen ügyben sem szabad helyt adni, mert ez a leggyalázatosabb módszer és semmiképpen sem méltó korunkhoz.”
Pliniusnak a keresztényekkel kapcsolatos eljárások ügyében jogi aggályai voltak. Felvetette például, hogy „vajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt nem követett el, vagy pedig a keresztény névhez hozzátapadó bűnöket”? Ezután beszámolt az általa alkalmazott eljárásról. Traianus válaszában jóváhagyta az eddigi intézkedéseket, majd hozzáfűzte: „... általánosságban nem is lehet megfogalmazni valami meghatározott szabályt. Nem kell utánuk nyomozni; ha azonban följelentik és vádolják őket, büntetendők. Névtelen följelentéseknek azonban egyetlen ügyben sem szabad helyt adni, mert ez a leggyalázatosabb módszer és semmiképpen sem méltó korunkhoz.”
A korai keresztény közösségek, az egyházszervezet kialakulása
Az első keresztény közösségek egy-egy igehirdető apostol kezdeményezésére jöttek létre. Kezdetben laza szervezetük volt, élükön az alapító vagy az általa megbízott igehirdető állt. Már a kezdeti időszakban szükségük volt az apostoloknak olyan személyekre, akik a tanítás melletti tevékenységekben, pl. az alamizsnaosztásban segítettek. Ezeket nevezték diakónusoknak (Diakonosz – szolga).
A 2. századra az első keresztény generáció, az apostolok és kortársaik meghaltak. A keresztények a fel-fellángoló majd elcsituló fizikai üldözések mellett szellemi téren is támadásoknak voltak kitéve. Támadta őket környezetük, de problémát jelentett azoknak a fellépése is, akik magukat kereszténynek vallották, de tanításuk eltért a keresztény közösségek többsége által elfogadott, apostolinak tekintett nézetektől. Szükségessé vált tehát a hitelvek lefektetése és védelme, az újszövetségi iratok összegyűjtése és a kánon kialakítása. Mindez az addiginál körvonalazottabb szervezetek létrehozását eredményezte. Ezt a feladatot az ún. apostoli atyákvégezték el.
Az egyes közösségek életét ekkor már állandó felügyelők, görögül episzkoposzok irányították. Innen származik a magyar püspök szó. A püspökök kinevezését az alapító apostolig vezették vissza, ez alapozta meg tekintélyüket. A közösség hitéletén kívül ők irányították az intézményes jótékonykodást, ellenőrizték a gyülekezet irattárában lévő szent iratokat, irányították a szertartásokat és megállapították a helyes hitelveket. Korán kialakult az a szokás, először Kis-Ázsiában, hogy egy-egy tartomány püspökei rendszeresen összejöttek, és együttesen beszélték meg a felmerülő kérdéseket. Ezek az összejövetelek (görögül szünodosz) voltak a zsinatok.
A püspökök mellett kialakult az idősebb, tekintélyesebb tagok, a presbiterek tanácsa. (A görög preszbüterosz szó idősebbet jelent.) Továbbra is megmaradt a diakónusok választásának szokása, a kisegítő feladatok elvégzésére választott nők pedig a diakonisszák voltak. A 2-3. században folyamatosan alakult ki a keresztény szertartások rendje, a liturgia.
A keresztény közösségek mindennapjai
A jeruzsálemi keresztény közösség életéről így ír az Apostolok cselekedetei szerzője: „A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt. Az apostolok pedig nagy hatással tettek tanúságot az úr Jézus (Krisztus) föltámadásáról, és nagy kegyelem munkálkodott mindnyájukban. Nem is volt közöttük szűkölködő, mert azok, akiknek földjük vagy házuk volt, eladták, s az eladott javak árát elhozták és az apostolok lába elé tették. Ebből aztán mindenkinek adtak, kinek-kinek szükségéhez mérten.” (Ap.csel. 4.32-35.) A javaknak a közösség rendelkezésére bocsátása azonban nem volt kötelező előírás, tulajdonával mindenki, aki akarta, szabadon rendelkezett.
A 2. századi keresztények életéről számolt be ifjabb Plinius már említett levelében: „A jelentések szerint azonban az a legnagyobb vétkük vagy eltévelyedésük, hogy bizonyos meghatározott napon hajnalhasadta előtt összegyülekeznek, és váltakozva karban énekelnek az istennek hitt Krisztus tiszteletére, és esküvel kötelezik magukat, nem ám valami gaztettre, hanem arra, hogy nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg esküjüket, a rájuk bízott letét kiadását felszólítás esetén nem tagadják meg: ennek végeztével pedig rendszerint szétszélednek; majd ismét összegyülekeznek, hogy közösen fogyasszák el közönséges és ártatlan lakomájukat.” Ez volt az ún. szeretetlakoma, azaz az agapé.
A dominatus-kori Róma
A Római Birodalom utolsó két évszázada a hanyatlás koraként maradt fenn az utókor emlékezetében. Az effajta értékelések azonban részben félreértésen alapulnak, ugyanis e kor nemcsak a klasszikus ókor utolsó két évszázada, a „középkor nyitánya”, hanem a római történelem sajátságos, fontos szakasza is. Következő fejezetünkben ennek a korszaknak a bonyolult, sokszor talán áttekinthetetlennek tűnő történéseit vizsgáljuk meg.
A dominátus rendszerének megalapítása
Diocletianus (284-305)
A 3. század szörnyű válságának leküzdése az illír katonacsászárok nevéhez fűződik. A határok stabilizálása, a birodalom rendjének megteremtése lényegében minden erőforrást felemésztett. Még tombolt a 280 körül kezdődött pestis, a városok lakossága megfogyott, a termelés akadozott, a határ menti provinciákban egyre nagyobb számban jelentek meg – a sokszor kényszerűségből betelepített – barbárok.
Gallienus császár reformjai következtében nagyszámú barbárral töltötték fel a római jellegét fokozatosan elveszítő hadsereget. A perzsa mintára létrehozott nehézfegyverzetű lovasság mozgékonyságánál fogva alkalmasnak bizonyult a birodalom bármely részén történő bevetésre. A 3. század végén ez a hadsereg vált a birodalom fennmaradásának legfontosabb biztosítékává, ennélfogva a hatalom birtokosává. A politikát, mint korábban, az utolsó két évszázadban is e sereg vezérei „csinálták”.
Valerius Diocles a testőrség egyik tisztjéből lett korlátlan hatalmú császár. A Diocletianus nevet felvett uralkodó belátta, hogy Róma súlyos helyzetén csak átfogó reformokkal segíthet. Nem elég az erőket a hadseregre koncentrálni, rendbe kell szedni a birodalom gazdaságát, ésszerűsíteni kell a korai császárkorból maradt közigazgatást, ugyanakkor meg kell erősíteni az uralkodói hatalmat.
A politikai reformok
Diocletianus az uralkodói hatalom erősítése érdekében szokatlan megoldáshoz folyamodott: megosztotta a hatalmat. A korábban már alkalmilag létező „társcsászári rendszert” bővítette tovább. Róma irányítása két augustus, Diocletianus és régi, kipróbált bajtársa, Maximianus kezébe került, akik maguk mellé egy-egy caesartválasztottak társul, akik augustusaik lányát vették feleségül. Így lényegében négy uralkodó kezébe került a hatalom, ezért is nevezzük e rendszert tetrarchiának, négyes hatalomnak. E reform következménye a birodalom két részre osztása lett. A caesarok nem kaptak külön területet. A korábbi provinciák helyett 101 újat hoztak létre, melyeket 12 diocesisbe, közigazgatási körzetbe soroltak. A diocesisek élén egy-egy vicarius, azaz helyettes állt. A vicariusok az adott területet felügyelő augustus, illetve caesar által megbízott prafectus praetoriónak tartoztak engedelmességgel. E hatalommegosztás legnagyobb előnye kétségtelenül az volt, hogy a császárok közvetlenül irányíthatták és ellenőrizhették a kezükben lévő területet. A császárok a hadsereggel való rendelkezés jogát közvetlenül maguk számára tartották fenn. Az újonnan átszervezett hadsereget a helyi közigazgatástól független hadvezérek, a duxok irányították.
A legfontosabb hadseregreform szintén szervezeti kérdéseket érintett. A rendelkezésre álló erőket három részre osztották. Főleg barbárokból álló határvédelmi alakulatokra, központi erőkre (lovassereg!) és testőrgárdára.
Hogy a császárok a hatalommegosztással nem demokratizálni akartak, annak ékes példája, hogy ebben a korban szüntették meg az utolsó városi autonómiákat, s Itália eddigi különállását és kiváltságos helyzetét is. Feltétlenül szükséges megemlítenünk, hogy az uralkodók egyenrangúsága csak látszólagos volt. A legnagyobb hatalom Diocletianust, az augustus maiort („a nagyobb” augustus) illette. Viselhette a Iovius – Jupiterhez hasonló – melléknevet, társcsászárának pedig a Herculius –Herculeshez hasonló – név jutott. Diocletianus emellett az 1. századi Domitianus mintájára „Dominus et Deus”-nak, „úrnak és istennek” címeztette magát. Palotája már nem a római polgárok előtt nyitva álló hivatal, hanem „Sacrum Palatium”, azaz „Szent Palota”. A császár egyszerű halandó számára alig megközelíthető, bonyolult, perzsa szertartásrenddel körülvett, bíborba öltözött „istenné” változott. Döntéseit már nem a senatusszal, hanem a „szent” császári tanáccsal közösen hozta.
Gazdasági reformok
A politikai reformok elégtelennek bizonyultak volna a birodalom válságának megszüntetéséhez, ha nem kísérték volna őket gazdasági intézkedések. A hivatalok és az újjászervezett hadsereg fenntartása hihetetlen összegeket emésztett fel, melyeket állandóan pótolni kellett. Diocletianus újjászervezte az adórendszert.
Kettős adózási rend lépett érvénybe, melynek lényege a következő: adót a föld és a rajta dolgozó munkaerő alapján szedtek. Maga az adózás földadóegység(iugum) és munkaerőegység (caput) szerint történt, így tehát kétféle adót – iugatio, caputatio – szedtek. A földadóegység száma a föld minőségétől, a rajta termelt növényektől, tenyésztett állatoktól és természetesen a földterület nagyságától függött. A munkaerőegységek mennyisége a földeken dolgozók számán, nemén és korán egyaránt múlott.
A rendszeres bevételekhez jó minőségű pénzre volt szükség. Főként az aprópénz hiányzott, hisz a mindennapokban ennek volt a legnagyobb jelentősége. A császár parancsára 301-ben háromféle új, értékálló pénzt bocsátottak ki: az aureust (5,5 g súlyú arany), az argenteust (3,4 g súlyú ezüst) és a denariust (3,4 g súlyú bronz).
Hogy a pénzromlásnak elejét vegye, a császár meghatároztatta az árak és bérek mértékét. Nyilvánvaló, hogy ezt a rendszert csak mesterségesen lehetett fenntartani, s csak addig működött, ameddig a császár ellenőrizni tudta.
Az új rend minden olyan erőt, mely az „istenekkel való békét” (pax deorum), a fennálló rendet támadta, kíméletlenül igyekezett megsemmisíteni. Így került sor a varázslók, a „gyanús filozófusok” és végül a terjedő kereszténység üldözésére.
Diocletianus valláspolitikája
A császár hamar felismerte, hogy a dominatus rendszerének legfőbb ellenfele az uralkodó isteni hatalmát tagadó, a lakosság körében egyre nagyobb népszerűségnek örvendő kereszténység. Diocletianus nemcsak megsemmisíteni igyekezett az új vallást, hanem – miután kiderült, hogy a hívők kiirtása lehetetlen – megpróbálta a keresztényeket megosztani. 303-ban kiadott rendeleteiben kimondta, hogy „... az e hitet valló emberek ... meg vannak fosztva szabadságuktól, még szavazati joguktól is”. Ám a megtérőknek bántatlanságot ígért. Egyre szaporodtak a pogány isteneknek áldozatot bemutatók, de azok is, akik feljelentették keresztény társaikat.
Napirenden voltak a templomrombolások, nőtt a kényszermunkára ítélt és a mártírhalált halt keresztények száma is. Ám sem az Aurelianus alatt bevezetett Napkultusz, sem a császár személyének istenítése (az adoratio), sem a keresztények megosztására tett kísérletek nem érték el céljukat. Diocletianus valláspolitikája egyértelmű kudarcnak bizonyult. Ennek következményeit azonban a császárnak már nem kellett viselnie. Uralkodásának 20. évében társcsászárával együtt váratlanul lemondott, és visszavonult az államügyek intézésétől. A hatalmat két caesarjuknak, Constantius Chlorusnak és Galeriusnak adták át. A váratlan lemondás okait máig rejtély övezi. A történészek Diocletianus megrendült egészségi állapotára gyanakszanak. Ám sokan valószínűnek tartják, hogy tudatos, előre megtervezett lépésről volt szó.
Constantinus (313-337)
Út a hatalomig
Constantinus Constantius Chlorus fia volt. Diocletianus 305. évi lemondásakor arra számított, hogy apja mellett elnyeri a caesari méltóságot, ám csalódnia kellett: a caesari méltóságok elosztásánál mellőzték. Apja halála (306) után a britanniai légiók augustusnak kiáltották ki. Az itáliai hadsereg szintén ez időben kiáltotta ki császárrá Maximianus fiát, Maxentiust. Diocletianus lemondása után két esztendővel már öt „császár” küzdött a hatalomért. Most mutatkoztak meg a dominatus gyengéi: Diocletianusnak nem sikerült megnyugtatóan rendeznie az utódlás kérdését!
A válságos helyzet megoldására 308-ban újra Diocletianust kérték fel. A nyugati rész trónkövetelőit lemondatták, helyükre Flavius Liciniust nevezték ki közös megegyezéssel augustussá. A caesari tisztséget Constantinus kapta. Békét teremteni ekkor sem sikerült. Licinius Constantinusszal szövetségben biztosította egyeduralmát a birodalom keleti területein. Eközben nyugaton Constantinus, megszerezve a provinciák többségét, döntő támadásra készült Maxentius ellen. Az utolsó ütközetre 312 októberében került sor. Előtte éjjel – a hagyomány szerint – Constantinus álmot látott. A „Krisztus-monogram” jelent meg előtte, majd szózatot hallott: „E jelben győzni fogsz!” Másnap katonái pajzsára festette a jelet, s a győzelem nem maradt el, a Mulvius hídnál Maxentius hadai megsemmisültek, az augustus menekülés közben a Tiberisbe fulladt. A birodalom élére került Constantinus megosztozott Liciniussal a hatalmon. A „szövetség”, bár családi kapcsolat is összetartotta, nem lett időtálló. 324-ben a két augustus nyíltan szakított egymással. A kirobbanó háborút Constantinus hadai gyors győzelemmel zárták. Constantinus az önmagát megadó Liciniust – ígérete ellenére – meggyilkoltatta, így a birodalom egyedüli ura lett.
A birodalom újjászervezése
Constantinus, Diocletianussal ellentétben, a császári hatalom egy kézben való koncentrálására törekedett. Az uralkodó a kereszténység elfogadása után személyében már nem volt isten, de így is isteni hatalommal bírt.
A császári hatalom egy kézbe került ugyan, de Constantinus fenntartotta az államszervezet bevált diocletianusi újításait. Fontosabb változtatásokat főként az állam vezető szerveiben végzett. A legfontosabb hivatalok betöltése a császári kegyen múlott. A polgári hivatalok közül kiemelkedett a „szent palota quaestora”, aki a már Claudius óta létező „ügyosztályokat”, a scriniumokat vezeti. Ő felügyelte az oklevelek kiadását, de ő szerkesztette a törvények végleges szövegét is. A külügyeket, a diplomáciai fogadásokat és szertartásokat a magister officiorum irányította. Feladatai közé tartozott még a provinciák közigazgatásának és a testőrség ügyeinek intézése is. Külön felügyelőt kapott a császári magánkincstár és az állami kincstár, a fiscus is. Az államkincstár ellenőrének hatáskörébe tartoztak a hadsereg és a provinciák gazdasági ügyei.
A vezetés meghatározó tagjainak számítottak a katonai parancsnokok. Külön főparancsnokot kapott a testőrség, a gyalogság és a lovasság. Néha a gyalogság és lovasság vezetését egy személyre bízták, ilyenkor neve „mindkét fegyvernem parancsnoka”, magister utriusque militiae lett. A fent említett hivatalnokok tagjai voltak a császári tanácsnak is.
Constantinus alatt megnövekedett a praefectus praetoriók szerepe, akik a vicariusok számára a császár teljhatalmú képviselőivé váltak. Azzal, hogy Róma városa elvesztette kiemelt helyzetét, a birodalom lényegében egységessé vált. E vezető szerep elvesztése annak következménye volt, hogy 331-re Constantinus új fővárost emeltetett a Boszporusz partján fekvő kis Büzantion helyén, Constantinopolist. A birodalom súlypontja ezzel fokozatosan keletre tolódott. A 4. századtól Róma nyugati és keleti területei eltérő irányban fejlődtek: a keleti megőrizte városias jellegét, a nyugati viszont egyre falusiasabbá lett. Ez utóbbi körzetek egyre több barbár hatást s barbár népelemet fogadtak be, aminek a középkori fejlődés szempontjából döntő jelentősége volt.
Adó- és hadseregreform
Constantinus reformjai nem kerülték el a birodalom biztonságának két sarokkövét, a hadés pénzügyet sem. A hadsereg reformja a Gallienus által kijelölt úton haladt. Constantinus újra „leértékelte” a legiót mint a hadsereg alapegységét. 100 legio szolgálta ugyan Róma védelmét, ám csak 1000-1000 főnyi létszámmal. A legióktól elválasztották a korábban velük szerves egységet alkotó lovasegységeket, ezzel tovább erősítették a Gallienus-féle nehézlovasságot. A katonaság soraiban egyre nagyobb létszámban jelentek meg a barbárok, a császári testőrgárdát pedig már szinte kizárólag ők alkották. A „barbarizálódás” egyébként az állam szinte minden területén érezhetővé vált. Nemcsak egyszerű közkatonákként, hanem vezető hivatalnokokként, de a hadsereg főparancsnokaiként is megállták helyüket az idegenek. Ám a hatalom barbár kezekbe adása igen veszélyes játék volt, melyért az 5. század császárai trónjuk elvesztésével fizettek...
Pénzügyi reformok terén a császár elődei útját próbálta járni. Jó pénzt veretett, majd adót emelt. Az új pénz a 4,5 g súlyú solidus volt, melynek értékét szigorú rendeletek vigyázták. Nem is eredménytelenül, hisz értékét 800 esztendőn át megőrizte! A korábban már tárgyalt adók mellé Constantinus újabbakat vetett ki. Megadóztatta a kereskedőket, az eddig mentességet élvező városlakókat, de még a nagybirtokosokat is rendkívüli földadó fizetésére kötelezte. Az adózás eredményessége és a folyamatos termelés biztosítása érdekében a császár rendeletekkel próbálta a colonusokat helyhez kötni. „Akinél megtalálják másvalakinek a colonusát, az nemcsak a colonust köteles eredeti lakóhelyére visszaszolgáltatni, hanem az eltelt időre fejadóját is meg kell fizetnie” – rendelkezett 332-ben. A szándék nyilvánvaló: a colonust meg kell tartani, mert az adók mértéke az ő számuktól függ.
Az adóztatás ellensúlyozására a császár nem mulasztotta el a vezető rétegeket kárpótolni. Kegyeltjeinek senatori címet adományozott. Ezzel egységes, kiváltságos réteget teremtett, melyre hatalmát alapozhatta. A kiváltságokat örökölni lehetett, így alapvetően zárt társadalmi réteg jött létre. E rétegek kasztszerűvé válása az alsó régiókban is észrevehető. Ezt mutatja a colonusok „röghöz kötése”, s az azonos szakmát űzők kollegiumokba kényszerítése. A későrómai társadalom minden tekintetben merev társadalomnak tűnik az utókor számára. Az uralkodó biztonságot garantált, kedvezményeket adott, ugyanakkor elvárta a feltétlen hűséget és a „rend” tiszteletben tartását.
Constantinus valláspolitikája
Constantinus alatt alapvetően változott meg az állam és a kereszténység viszonya. A Mulvius hídi győzelem után nem lehetett kétséges, hogy hamarosan sor kerül e viszony rendezésére.
A kereszténységet üldöző rendeleteket már Galerius visszavonta halála előtt, 311-ben. Constantinus és társa, Licinius ennél tovább ment, 313-ban Mediolanumban (Milano) rendeletben nyilvánították ki a vallásszabadságot.
A birodalom polgárai szabadon választhatták meg, hogy mely vallást kívánják követni, a „császárok pedig őrködtek afelett, hogy .... módjában álljon szabadon tisztelnie, amit választott”. A császárok tehát nagyfokú vallási türelemről tettek tanúbizonyságot, melynek célja a birodalom egységének megőrzése volt. A kereszténység azonban nemcsak egyik lett a sok vallás közül, hanem a császári kegy kedvezményezettje is. 324-ben Constatinus épp azzal az indoklással támadt Liciniusra, hogy társa ellenfele a kereszténységnek. Valójában Licinius csupán a vallások mediolanumi edictumban (rendelet) kimondott egyenlőségét védelmezte. Constantinus a Licinius feletti gyors győzelmét később „Isten kegyelmének” tulajdonította, ami számára azt bizonyította, hogy a keresztény isten erősebb a többinél. Ettől kezdve a császár a keresztény gyülekezeteket fokozottan támogatta. Célja az volt, hogy a sokszor elszigetelt közösségeket egységes dogmákkal – hittételekkel –, szervezettel és szertartásrenddel bíró szervezetté, egyházzá (ekklészia) alakítsa át.
Ezzel a szervezettel olyan erőt kívánt maga mellé állítani, mely a római lakosság széles rétegeiben népszerűségnek örvendett. Az egyház beépült az államba, és évszázadokra meghatározójává vált annak. A császárság tehát a kereszténység üldözőjéből néhány esztendő alatt annak legfőbb védelmezőjévé lett. Ez a „constantinusi fordulat” lényege.
A nicaeai zsinat (325)
Az egyházszervezet megteremtésének első lépése a 325-ben tartott nicaeai zsinat volt. A „zsinat” (szünodosz) szó egyházi gyűlést, tanácskozást jelent. A Nicaeában ülésező zsinat egyetemes – ökumenikus – volt, tehát a birodalom minden részéről érkeztek rá püspökök, összesen 250-en. A zsinat első feladata a hittételek tisztázása volt. Elfogadták Athanasius alexandriai diakónus tanítását, miszerint az Atya és a Fiú egylényegű (homousius), tehát az Atyaisten, a Fiúisten (Krisztus) és a Szentlélek istenhármasságot alkot. Ez a „Szentháromság” tana, melyet ezután a kereszténység egyetemes, azaz katholikus dogmájának tekintettek. A katolikus (egyetemes) egyház ettől fogva önmagát orthodoxnak, egyedül igazhívőnek hirdette. Arius, alexandriai presbiter tanítását, mely tagadja Krisztusnak az Atyával azonos istenségét, ezáltal a Szentháromságot, a zsinat elutasította. Arius követőit, az „arianusokat” eretnekeknek, azaz „kiváltaknak” bélyegezte. Ennek ellenére, főleg a barbárok körében, ez a tanítás látványosan terjedt.
Constantinust a zsinat a „külső ügyek püspöke” címmel ruházta fel, tehát lényegében lehetőséget adott neki arra, hogy beavatkozzon az egyház ügyeibe. E lehetőséget nem is hagyták kihasználatlanul a későbbi császárok. Nicaeában jelentősen megerősödött a kereszténység, de még nem lett államvallás. A zsinat után azonban megindult a hagyományos vallások fokozatos háttérbe szorítása. Ebben, bár továbbra is ő volt a pontifex maximus, Constantinus is tevékeny részt vállalt. Uralkodásának utolsó éveiben elkoboztatta a pogány templomok kincseinek egy részét, fellépett a filozófusok és a keresztényellenes irodalom ellen. Donatus, karthágói diakónus és követői elutasították a Constantinopolisból irányított egyházat, s önálló, független egyházközösségeket alkottak. Népszerűségük egyre növekedett, s a „donatisták” az arianizmus mellett a másik jelentős eretnekmozgalmat alkották. A kereszténység uralomra jutását az tetőzte be, hogy halálos ágyán, 337-ben maga a császár is felvette a kereszténységet.
A 4. század második felének császárai
Constantinus utódai
Constantinus egységes, tekintélyes birodalmat hagyott utódaira. Úgy tűnt, a perzsákon kívül Rómának nincs méltó ellenfele. Ám Rómára nem is külső veszély, hanem belső kívül Rómának nincs méltó ellenfele. Ám Rómára nem is külső veszély, hanem belső ben meggyilkoltatták, majd felosztották a birodalmat. A béke megteremtése azonban nem sikerült: polgárháború robbant ki, melynek eredményeként II. Constantius szerezte meg az egyeduralmat. De a polgárháború alatt elharapódzott donatista eretnekségen, a colonusok mozgalmain és az afrikai circumcelliók, „a raktárak körül kódorgók” lázadásain már nem tudott úrrá lenni. A helyzetet súlyosbította a galliai hadsereg főparancsnokának, Magnentiusnak lázadása, melyet csak rendkívül véres küzdelem után tudott II. Constantius leverni.
A galliai eseményeket kihasználva a – már évtizedek óta nem támadó – germánok az alemannok vezetésével megpróbálkoztak Gallia elözönlésével. Constantius eközben éppen a Szaszanidák ellen vezetett hadjáratot, így nem tudott a nyugati határokra elég erőt koncentrálni. E válságos helyzetben tűnt fel a Constantius által Gallia élére kinevezett Julianus.
Julianus (361-363)
Julianus Nagy Constantinusnak a 337. évi tragédiát túlélő unokaöccse volt. Környezete álmodozó, a pogány filozófiát kedvelő, csak olvasni szerető „szobatudósnak” tartotta. II. Constantius csak névleges vezetést szánt neki, de hamar kiderült, hogy a fiatalember rendkívül tehetséges államférfi és sikeres hadvezér. A korban csodának számító módon, véres polgárháború nélkül szerezte meg az egyeduralmat. Személyében a kései császárkor legizgalmasabb uralkodóegyénisége került Róma élére. A fiatal augustus óriási vállalkozásba fogott: tanítómestere-az epheszoszi Maximosz – hatására megpróbálta visszaállítani a pogányságot. Jellemző módon híveit „helléneknek” nevezte, ezzel is utalva a görögös műveltség szerepére. Mintaképül Augustus „aranykora” szolgált. Julianus intézkedéseket hozott a régi római erkölcs helyreállítására, csökkentette az állam luxuskiadásait, s megpróbálta kötelezővé tenni a régi istenek tiszteletét. Ez utóbbi törekvésében azonban az itáliai – eddig háttérbe szorított – arisztokrácián és a vidéki lakosság egyes rétegein kívül senki sem támogatta. A birodalom keleti – fejlettebb – felének lakossága már jórészt keresztény volt, így nem üdvözölték kitörő lelkesedéssel az új rendet. Julianus programja felemás sikerrel járt, ami részben annak köszönhető, hogy uralkodása rendkívül rövid volt. 363-ban vezetett perzsa hadjáratában egy összecsapásban életét veszítette. Keresztény szerzők szerint egyik keresztény katonája végzett vele. Az egyház úgy őrizte meg emlékét, mint apostatáét, azaz „hitehagyottét”. Julianussal kihalt a Constantinus-dinasztia, de a hadsereg, a korábbiakból okulva, már „rutinosan” töltötte be a császári trónt.
A Valentinianusok (364-378)
Az első Julianus-utód Jovianus, egy katonatiszt volt, aki feladva Róma mezopotámiai területeit, békét kötött a perzsákkal. Belátta a Julianus-féle vallási kísérlet kudarcát. Szándékában állt a kereszténység visszaállítása, azonban Constantinopolis felé tartván váratlanul meghalt. Állítólag egy frissen vakolt házban szállt meg, s a falak mérges kigőzölgései álmában végeztek vele. Utóda a pannoniai keresztény katona, Valentinianus lett (364-375), akit a sereg és a józan megfontolás trónra lépése után társcsászár választására kényszerített. A társ öccse, Valens lett, aki a könnyebben védhető keleti részt kapta a birodalomból. Valentinianus és hadvezére, Theodosius a nyugati határokra sietett, ahol újra kezdődtek a germán támadások. A császár hatalmas erődítményeket emeltetett a Rajna-Duna-vonalon, szigorú védelmi kötelezettségeket írt elő a városok számára, cserében azonban védte a közrendet a hatalmasokkal szemben. Ezt külön hivatalnok, a „defensor plebis” (a nép védője) felügyelte. Ezen intézkedései közben érte a halál a kvádok földjén. Állítólag a kvád követek viselkedése annyira felzaklatta, hogy szélütés érte.
Halálának évében a birodalom új ellenségei tűntek fel a határoknál: a gótok. A germán gótok két ága, a keleti – osztrogót – és a nyugati – vizigót – a Dnyeszter vidékén élt, ám 360 körül félelmetes hun seregek jelentek meg a térségben, melyek uralmuk alá hajtották az osztrogótokat. A vizigótok ezt nem várták be. Fritigern nevű törzsfőjük vezetésével 100 ezer gót kért bebocsáttatást a birodalomba. Valens császár azzal a feltétellel engedélyezte letelepedésüket Thrákiában, hogy katonai szolgálatot teljesítenek. A római tisztviselők azonban sem zsoldjukat, sem élelmüket nem biztosították, ezért az elkeseredett gótok föllázadtak. A császári terheket már alig tűrő lakosság tömegesen csatlakozott hozzájuk, s a hatalmas lázadó sereg Hadrianopolis felé indult. Valens sebtében összeszedett hadával 378. augusztus 9-én csatát vállalt a város falai alatt, de katasztrofális vereséget szenvedett. Az uralkodó is életét vesztette az ütközetben. E tragikus eseménnyel vette kezdetét a Római Birodalom haldoklása.
A népvándorlás és a Római Birodalom
„A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma: jönnek a szőke és roppant barbárhadak...” (Verlaine: Fáradtság)
A gótok lázadása nyitánya volt a 4. század legfontosabb történeti eseményének, a népvándorlásnak. A népvándorlás már nem csupán a „barbárok” alkalomszerű támadása a birodalom határövezetei ellen, hanem hatalmas észak-déli és kelet-nyugati népmozgást jelent. E népmozgásban a germánokon kívül a szláv, türk és iráni népek is részt vettek. A népvándorlás a 4. századtól a 9. századig több hullámban zúdult Rómára. Ám Róma bukásával sem ért véget: utolsó szakaszának a viking és a magyar vándorlást tekinthetjük.
A népvándorlás okai és mechanizmusa
A népvándorlás okai között elsősorban éghajlati és gazdasági tényezőket szokás említeni. A 2-3. századra Belső-Ázsia sztyeppövezetei jelentős mértékben – a felmelegedő éghajlat hatására – kiszáradtak, így az itt élő nomád hunoknak új legelők után kellett nézniük. A hunok elvándorlását meggyorsították az ekkoriban virágkorát élő kínai Han-dinasztia látványos támadó hadjáratai is. Az így meginduló nomád vándorlás lényegében a „dominóelv” szerint működött. Az új legelőkre áhítozó törzsek maguk előtt hajtva gyengébb ellenfeleiket, lavinaszerű népmozgást indítottak meg. A hunok is kisebb-nagyobb törzsek tucatjait terelve zúdultak át a „népek országútján”, az Urál és a Kaszpi-tó közötti földsávon Kelet-Európába.
A germánok déli irányú vándorlását is csak részben lehet éghajlati tényezőkre visszavezetni. A felmelegedés az Észak-Európában élő germán törzseket a földművelésre alkalmas földek – tehát a déli területek – felé való vándorlásra ösztönözte. Másrészt nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a 4. századi germán társadalom már nem azonos az Augustuskorival. A kiemelkedő nemzetségfők ugyanis a 4. században már népes katonai kísérettel rendelkeztek, s a különböző törzsek gyakran alkottak hatalmas, támadó célú törzsszövetségeket. Ráadásul a letelepedés és a földművelésre való áttérés jelentősen megnövelte a lakosság létszámát. Ekkor ismerkedtek meg a germánok – először a gótok – a kereszténységgel. Wulfila, a gót püspök gótra fordította a Bibliát, majd népét az ariánus kereszténységre térítette.
Nem véletlenül fokozódott a rómaiak ellenszenve az arianizmus iránt a hadrianopolisi csata után! Ezután nem is arianizmusnak, hanem inkább „gót vallásnak” nevezték. A 4. század végén már százezres, jól felfegyverzett, többnyire keresztény germán hadak jelentek meg a Rajna-Duna-vonalon. A római császároknak fel kellett mérniük, hogy milyen eséllyel szállhatnak szembe velük. Hadrianopolis után nyilvánvalóvá vált, hogy a pusztán katonai megoldás nem vezet eredményre.
Nagy Theodosius (379-395)
A gót támadás utáni zűrzavarban egy tehetséges katonát, Valentinianus hadvezérének fiát, Theodosiust választották császárrá. Az új uralkodó súlyos harcok után minden tekintetben új típusú békét kötött a gótokkal, ugyanis engedélyezte nekik, hogy a birodalomban úgy telepedjenek le, hogy állami önállóságukat megőrzik.
Theodosius foederatinak, „szövetséges”-nek ismerte el őket, s külön lakókörzetet jelölt ki számukra. Törzsszövetségük vezetője felvehette a „rex”, király címet, s alattvalói felett szabadon rendelkezhetett.
Theodosius megoldása átmenetileg sikeres volt, ám elindította a birodalom területi bomlását. A nagy katonacsászár mindent megtett e bomlás ellensúlyozására, a birodalom egységének megőrzésére: hosszú küzdelemben legyőzte a hamarosan jelentkező ellencsászárokat, majd elhatározta, hogy rendezi a vallási viszályok által gyengített kereszténység helyzetét. Olyan erőt kívánt megteremteni, amely eredményesen képes szembeszállni az arianizmussal. Egy 380-ban kiadott rendelet kimondja, hogy „... mindenkinek hinnie kell az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységes isteni voltát... (tehát a Szentháromságot), akik ezt a hitvallást követik, a »katolikus keresztények« nevét viselhetik ...” 394-től pedig az „una vers catholica fides”, az „egy igaz katholikus vallás” államvallássá lett.
Theodosius a birodalom védelmi képességét – elődeihez hasonlóan – látványos erődítésekkel és az adóbevételek fokozásával erősítette. Ez utóbbi azonban végsőkig feszítette az amúgy is robbanással fenyegető társadalmi ellentéteket. Az összeomlást azonban már nem érte meg az uralkodó, mert 395-ben elhunyt. Végrendeletében birodalmát – ekkorra már hagyományosnak számító módon – felosztotta két kiskorú fia, Honorius és Arcadius közt. Ezzel a cselekedettel azonban végképpkettéválasztotta a Római Birodalmat.
A Nyugatrómai Birodalom
Theodosius végrendelete értelmében a nyugati birodalmat a kiskorú Honorius kapta, ám helyette a vandál származású magister utriusque militiae, Stilicho„uralkodott”. (Érdekes jelenség, hogy ekkoriban már azt a fáradságot sem vették maguknak a germán hadvezérek, hogy nevüket latinosítsák!) Stilicho egyeduralmat szeretett volna teremteni nyugaton, így jó viszonyt tartott fenn a gótokkal.
A nyugati gótok eközben elhagyták a Balkánt, s Itáliára törtek. Honorius jobbnak látta, ha székhelyét átteszi a Pó mocsarai által védett Ravennába, mely évszázadokra római, majd bizánci császári székhely lett. Az óvatosság valóban nem ártott, 405-ben több százezer osztrogót és egyéb, a hunok elől menekülő germán néptöredék kelt át a Dunán és özönlötte el Itáliát. Egy véres ütközetben még sikerült őket megállítani, ám megtelepedésüket már nem tudták megakadályozni.
Egy esztendő múlva, 406. december 31-én az alánok, burgundok, vandálok, svévek hatalmas tömege kelt át a befagyott Rajnán, s e támadással szemben a birodalom már tehetetlen volt. Így, szükségből erényt kovácsolva, foederatinak ismerték el a barbárokat, s egy újszerű megoldással nekik adták a földek egyharmad, „tertia” részét. Gallia és Hispania lényegében elveszett a római kormányzat számára. Ennek következtében Itáliában barbárellenes hangulat uralkodott el, melynek hatására Honorius kivégeztette Stilichot. Válaszul a nyugati gótok többször ostrom alá vették Rómát, majd 410-ben elfoglalták és kifosztották. A birodalom lakossága megdöbbenve vette tudomásul az addig elképzelhetetlennek tartott eseményt.
A kortársak szerint ez volt a világvége kezdete. A zsákmánnyal megrakott gót hadak Galliába vonultak, ahol Narbonne, majd Toulouse központtal új államot hoztak létre.
Vezérük, Athaulf magával hurcolta Honorius nővérét, Galla Placidiát. A hányatott sorsú császárlány élete jól példázza az akkori állapotokat. A nyugati gót királyság lett az első független állam a Római Birodalom területén. Első királyuk, Theodorik szövetségesi kapcsolatokat létesített Rómával, s megkezdődött a gótok gyors romanizálódása. Az 5. század elején alapították meg államukat a Rajna mentén a burgundok és Afrikában a vandálok. Ez utóbbiak Geiserich nevű királyuk vezetésével 429-ben keltek át a Gibraltáron, s megszállták Karthágót. Ettől kezdve hajóhaduk állandóan nyugtalanította a római partokat. A Földközitenger megszűnt „Mare Nostrum” lenni.
A hunokVezérük, Athaulf magával hurcolta Honorius nővérét, Galla Placidiát. A hányatott sorsú császárlány élete jól példázza az akkori állapotokat. A nyugati gót királyság lett az első független állam a Római Birodalom területén. Első királyuk, Theodorik szövetségesi kapcsolatokat létesített Rómával, s megkezdődött a gótok gyors romanizálódása. Az 5. század elején alapították meg államukat a Rajna mentén a burgundok és Afrikában a vandálok. Ez utóbbiak Geiserich nevű királyuk vezetésével 429-ben keltek át a Gibraltáron, s megszállták Karthágót. Ettől kezdve hajóhaduk állandóan nyugtalanította a római partokat. A Földközitenger megszűnt „Mare Nostrum” lenni.
A 420 körüli években minden eddiginél hatalmasabb ellenfél érkezett a keleti határokhoz: a hunok. A számtalan népből álló hun törzsszövetség központja a Kárpát-medence lett, így közvetlen szomszédságba került Rómával. A birodalom virágzása Attila (434-453) idejére tehető. Az ekkor már nehézlovassággal is rendelkező hun sereg támadásait keleti irányba kezdte, ám II. Theodosius keleti császár pénzzel és ügyes diplomáciával elhárította ezeket. Ekkor a hunok nyugat felé fordultak.Róma trónján ez idő tájt a gótoktól hazatért Galla Placidia fia, III. Valentinianus ült, helyette azonban a pannoniai főparancsnok, Aetius kormányzott. Ő belátta, csak a római fegyverek erejével nem győzhet, ezért megpróbált barbár szövetségeseket szerezni. Dolga nem volt igazán nehéz, hisz a már letelepült germánok számára a hunok éppúgy barbároknak számítottak, mint ők egy nemzedékkel korábban a rómaiaknak.
Ammianus Marcellinus, a kor kitűnő történetírója így jellemzi a hunokat: „Ez a tettrekész és korlátozást nem tűrő emberfajta, mely csak úgy égett a mások dúlásának szörnyű vágyától, a szomszédos népeket végigrabolván és gyilkolván, ... hatolt előre...” (Róm. tört. chr. 267. l.)
A Galliába betörő hunok azonban szinte minden, a birodalmat féltő néppel szembetalálták magukat a catalaunumi csatamezőn. A 451-ben zajlott „évszázad ütközetét” Aetius nyerte, s a hunok elvonultak a csatatérről. Két esztendővel később Attila meghalt, s állama bomlásnak indult. A Nyugatrómai Birodalom fellélegzett.
Az utolsó évek (453-476)
A rómaiak joggal hihették, hogy a hun veszély elmúltával a birodalom újraéleszthető. Ezt bizonyították Róma ezeréves tapasztalatai, s kulturális asszimiláló – beolvasztó – ereje. III. Valentinianus bízott abban, hogy a „baráti” barbárokból védőövezetet lehet létrehozni, mely megakadályozza a további barbár betöréseket. Az optimista várakozásokat azonban derékba törte a 455. évi vandál támadás. Valentinianus, hogy hatalmát megerősítse, megölette Aetiust. Az ezt követő zűrzavart kihasználva Geiserich hadai megrohanták Rómát. Egy hónapi fosztogatás után vonultak csak el. Ezután a barbároknak már nem állt érdekükben a roskadozó nyugati birodalom fenntartása. A hatalom a „római” seregek barbár parancsnokainak kezébe került, akik tetszésük szerint „emeltek fel és tettek le” császárokat.
474-ben a pannoniai Orestes magister utriusque militiae saját fiát, Romulus „Augustulust” tette császárrá a keletről érkezett Julius Nepos helyett. Odoaker, az „itáliai hadsereg” parancsnoka azonban Orestest megölette, s a gyermek császárt fogságba vetette. Ilyen esemény nem volt szokatlan a császárkorban, ez azonban mégis különös jelentőséggel bírt. Odoaker ugyanis nem vette fel az augustusi címet, hanem kérte a keleti uralkodótól, Zénóntól, hogy ismerje el „patrícius”-nak. Odoaker önmagát „Rex Italiae”-nek, Itália királyának címeztette, az augustusi jelvényeket pedig elküldte Zénónnak. Sygarius, római helytartó Galliában, Julius Nepos pedigIllíriában még tartotta magát néhány esztendeig, ám ez már nem változtatott azon a tényen, hogy a Nyugatrómai Birodalom története 476-ban véget ért.
A római kultúra és civilizáció
A római kultúrát alakító tényezők közül a legfontosabbnak az tűnik, hogy a kis városállamból birodalom lett. A birodalom kialakulása alatt és fennállása idején a római szellemi élet folyamatos, sokoldalú és intenzív kapcsolatban állt más népek kultúrájával, átvette és befogadta azok szellemi eredményeit. Az általuk meghódított nem barbár népek műveltségét elismerték, és a sajátjuk részévé tették. Jellemző például, hogy a köztársaság késői időszakában már nem számított művelt embernek Rómában az, aki nem beszélt görögül.
Általánosságban igaz az a megállapítás, hogy a római kultúra kevés területen alkotott eredetit, jelentősége a másoktól átvett tudás széles körű elterjesztésében és gyakorlati alkalmazásában áll. Ezért a kultúra szó helyett sokan szívesebben használják a civilizáció kifejezést műveltségük megjelölésére. A római műveltség, nyelv és életforma elterjesztését nevezzük romanizációnak. Ez elsősorban a birodalom nyugati felén éreztette hatását, a keleti területeken Róma nem tudta legyőzni görög műveltség uralmát.
A külső hatások – a görög mellett legfontosabb az etruszk – olyan mértékben átalakították Róma szellemi életét, hogy az ősi műveltségnek csak a nyomait fedezhetjük fel a kultúra valamilyen oknál fogva konzervatívabb (a régi dolgok megőrzésére inkább törekvő) területein. Ilyen például a vallás és annak intézményei. Fontos azt is megemlíteni, hogy van egy tudomány, ami teljes egészében a rómaiak alkotása – a jogtudomány.
A római vallás fejlődése
A legkorábbi római vallásban nem igazán istenek, inkább az emberfeletti hatalom megnyilvánulásainak tekinthető numenek szerepeltek. Vannak azonban arra mutató jelek is, hogy már a számunkra ismert legkorábbi időben is megkülönböztették a rendezett kultuszban részesülő magasabb rendű istenségeket a numenektől.
Az egyes kisebb-nagyobb közösségeket védelmező istenségek közül vált ki az egész államot képviselő és oltalmazó legősibb istenhármasság: Iuppiter, Mars és Quirinus. A folyamatosan kialakuló személyes istenek már tágabb tevékenységi körrel rendelkeztek, áldozatokban részesültek, aminek elvégzésére papságot biztosítottak számukra. A naptárban külön ünnepük volt. A numeneket a „nagy istenek” szolgáinak minősítették, ők nem részesültek kultuszban.
Az etruszk hatás
Az etruszk hódítás új istenekkel és új szertartásokkal ismertette meg a rómaiakat. Ebben a korban épült az első hivatalos állami szentély Rómában a Capitoliumon. Itt azonban már nem az ősi triasz tiszteletére mutattak be áldozatokat, a „fiatalabb” istenhármasságban a Legnagyobb és Legjóságosabb Iuppiter (Iuppiter Optimus Maximus) mellett Iunót és Minervát találjuk.
Etruszk hatásra alakult ki a római vallás szertartásrendje, s az ennek középpontjában jóslás is. A görögök a jóslás képességét isteni adománynak tekintették, amit nem lehet megtanulni. Az etruszkok ezzel szemben, s utánuk a rómaiak is, a jóslást pusztán iskolában megtanulható technikának tartották.
Jósjeleket nemcsak az istenek adhattak jó- vagy rosszkedvükben, hanem azokat az ember maga is előidézhette. Megfigyelhette például a madarak röptét. Ez volt az ún. augurium, amit csak a király, később pedig a legfontosabb magistratusok utasítására lehetett elvégezni. A legfontosabb állami események előtt az erre hivatott papi testület tagjai, az augurok, a Capitolium egyik magaslati pontján végezték el a „madárszemlét”. Ha az istenek válasza különösen sürgős volt, például hadra kelt seregnél, a „szent csirkék” nyújtotta jósjelekhez folyamodtak. Itt az számított, hogy a vezéri sátor mellett tartott „szent csirkék” milyen étvággyal csipegették fel az eléjük szórt „szent darát”. A legkedvezőtlenebb előjel az volt, ha hozzá sem nyúltak az áldozati ételhez.
Gyakran folyamodtak a rómaiak az áldozati állatok belső szerveiből való jósláshoz is. Ezt a feladatot az auguroknál kevésbé tekintélyes béljósok, a haruspexekvégezték el. A jósjelet a belső szervek normálistól való eltérése adta, a kérdés csak ennek értelmezése volt.
Az istenek gyakran kérés nélkül is kifejezték szándékukat. Erre szolgáltak a természeti katasztrófák vagy rendkívüli jelenségek. Különösen rossz előjelnek számított az istenszobrok verítékezése. Az ezen jelek által jelzett rossz eseményeket megfelelő engesztelő szertartásokkal igyekeztek elhárítani.
A görög hatás
A dél-itáliai görögökkel való érintkezés is komoly hatással volt a római vallás fejlődésére. Átvettek szertartásokat és istenalakokat. Saját, már meglévő isteneiketazonosították a görög istenségekkel. Ennek alapja a funkció hasonlósága volt. Így azonosult Iuppiter alakja Zeuszéval, Iunóé Héráéval, így lett Minerva Pallasz Athéné vagy Venus Aphrodité párja. A második pun háború idejére már mind a 12 olümposzi istennek megvolt a latin megfelelője. Az azonosítás azonban nem állt meg itt, az Olümposzon kívül maradt istenek is megtalálták a maguk latin párját. Az egyetlen római isten, akinek nem sikerült görög megfelelőt találni Ianus volt, a kezdet és a vég kétarcú istene.
A hagyomány szerint a görögök révén jutottak a rómaiak az ősi jóslat gyűjtemény a Sibylla-könyvek birtokába. Állítólag Kümé öreg jósnője, a Sibylla ajánlotta fel megvételre Tarquinius Superbusnak jóslatainak kilenc könyvét. A király sokallotta az árat, ezért nem állt rá a vásárlásra. Ekkor a Sibylla három könyvet elégetett, s a megmaradt hatot ismét felajánlotta ugyanazért az árért. Erre kinevették, és elzavarták. Amikor azonban újabb három könyvet elégetett, s a megmaradt háromért ismét ugyanannyit követelt, a király gondolkodóba esett. Parancsára a madárjósok kiderítették, hogy isteni eredetű értéket utasított vissza. Ezért azt parancsolták neki, hogy feltétlenül vegye meg a maradék három könyvet. A Sibylla-könyveket külön papi testület őrizte. Válságos helyzetben az ő feladatuk volt a megfelelő szövegrész megkeresése.
Minden valószínűség szerint görög hatásra alakult ki a patríciusok capitoliumi istenhármasa mellett a plebejus triász. Ide tartozott Ceres, őt Démétérrel azonosították. A mellette álló Liber és Libera Dionüszosz és Persephoné megfelelője volt. Kr. e. 367-ben megjelent a római vallásban a görögök által ismert elvont fogalmat megtestesítő istenség. Concordia a megszemélyesített Egyetértés volt.
A görög mitológiát is átvették a rómaiak, részben oly módon, hogy a görög istenneveket egyszerűen latinnal cserélték fel, részben pedig kialakították azokat a történeteket, amelyek saját múltjukat az istenek világához kötötték. Istenek voltak eszerint Itália legrégibb királyai, Mars volt az apja Romulusnak és Remusnak, a Lupercusok (a farkasisten papjai) testülete ott gyülekezett, ahol az anyafarkas az ikerpárt táplálta.
Róma templomai és szentélyei, a kultusz
Épített templomok és szentélyek csak az etruszk korban jelentek meg Rómában. Ezt megelőzően csak szent helyek voltak, amelyeket vagy az istenek választottak ki maguknak (pl. a villámcsapással jelezve), vagy az emberek ajánlottak fel nekik. Az isteni tulajdont oltár emelésével jelezték, a korai időkben ezek voltak az istentiszteletek színhelyei. A legrégibb oltárok közé tartozott a római marhapiacon a Forum Boariumon Hercules tiszteletére emelt oltár, az ara maxima.
Az épített szentélyek közül a legrégebbiek közé tartozott Fortuna temploma a Forumon és a triász tiszteletére emelt templom a Capitoliumon. A szentélyek többnyire egy isten tiszteletére szolgáltak, de voltak istencsoportoknak közös szentélyei is. A capitoliumi templomon kívül ilyen volt a plebejus triász temploma az Aventinuson, és a tizenkét legnagyobb isten tiszteletére épült templom a Forum mellett.
A római templomok nem a hívők gyülekezeti helyeként épültek, hanem az adott isten lakóhelyei voltak. Ennek következtében nem kellett tekintettel lenni a befogadóképességre. Középpontjában volt a cella, ahol az isten szobra állt, amögött egy külön teremben őrizték a szentély kincseit. Az áldozat bemutatására a szentély előtt, a szabad ég alatt épített oltáron került sor. A cellába csupán a papok léphettek be.
Fontos vonása volt a római vallásnak az, hogy az egyes személyektől nem várta el a lelki azonosulást, az istenekkel való személyes kapcsolatot. A római polgár, mint a közösség tagja volt köteles részt venni a római istenek tiszteletében.
Az isteni és az emberi világ találkozására a kultusz keretei között került sor, s ez leginkább erre a folyamatra egyszerűsödött: az ember valamilyen cselekvéséhez meg akarja nyerni egy isten támogatását; ennek érdekében ígéretet tesz az istennek, hogy fogadalmi ajándékot fog adni neki, ezután vagy bekövetkezik az isteni segítség, vagy nem. A lezárásként megjelenő felirat általában arról tudósít, hogy valaki teljesítette ígéretét valamely istennek, mert az „megérdemelte”. Ennek tudható be, hogy a római fogadalmi feliratok adásvételi szerződésekhez hasonlítanak. Aggályos pontossággal írták körül, hogy mit kívánnak az istentől, nehogy az félreértse a kérést. Ugyanilyen pontosan rögzítették azt is, hogy teljesítés esetén milyen ajándékra számíthat az isten.
A kultusz cselekményeit csak papok végezhették. A királyság korában az uralkodó volt a hivatalos kultusz és a különböző papi testületek legfontosabb vezetője. A köztársaság korában a papság háromféle szervezeti formába tömörült: voltak egy-egy személy által betöltött tisztségek, voltak papi testületek és papi társaságok.
Papi testületek
A csoportba nem szerveződött papi személyek közé tartozott a tizenöt flamen, akik önállóan végezték kötelességeiket. Ők voltak a legősibb papok, feladatuk az áldozati tűz ébrentartása volt. Közülük a legnagyobb tekintélye Iuppiter papjának – a flamen Dialisnak – volt. Egyszemélyi tisztség volt az ún. rex sacroum, az áldozó király méltósága is, ez valószínűleg a király egykori kultikus hatalmának a maradványa volt. Az ő személyes feladata maradt az egyik legősibb istennek, Ianusnak a kultusza.
A vallási élet irányítása négy nagy papi testület kezében volt. Közéjük tartozott a tizenhat pontifex, élükön a pontifex maximusszal – ő volt a római vallás hivatalos főpapja. Mellettük kell említeni az augurokat, a Sibylla-könyvek őrzésével megbízott tizenöt tagú testületet és a szent lakomák rendezésével megbízott hét papot. Ezekhez csatlakozott a Vesta-szüzek hat fős csoportja is.
A papi testületek tagjait a közösség bízta meg a feladatok ellátásával, kiválasztásuknál nem játszott szerepet személyes elhivatottság vagy rátermettség, egyedül az előkelő származás. Betöltésük életfogytiglan szólt, de nem szólhattak bele a politikai ügyekbe.
Az idegen istenek
A rómaiak nem vonták kétségbe idegen istenek létezését. A saját papjaikon keresztül természetesen csak a saját isteneik tiszteletét kívánták szolgálni, csak az ő támogatásukat akarták elnyerni. Ugyanakkor nem látták értelmét annak, hogy az idegen istenek segítségéről lemondjanak, vagy esetleg magukra haragítsák őket. A rómaiak tehát nagyvonalú megértést tanúsítottak ebben a vonatkozásban, hajlandóak voltak befogadni idegen isteneket, szükség esetén pedig, akár erőszakkal is, betelepítették az ellenség isteneit Rómába.
Ebben a vonatkozásban azonban igyekeztek óvatosan eljárni. A nem teljes mértékben befogadott istenek számára csak a város szentnek tekintett határain (a pomeriumon) kívül lehetett templomot építeni, római polgárok pedig nem vehettek részt kultuszukban. Az olyan vallások híveit, akik téríteni akartak, gyakran kiűzték a városból. Ugyanerre a sorsra jutottak azok, akik vallásgyakorlatuk közben botrányt okoztak, vagy megzavarták a közrendet. Üldözötté azok a vallások váltak, amelyek római polgárokat ki akartak vonni a római istenek kultuszából (pl. a kereszténység).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése