Kárpátalján él a Kárpát-medencei magyarság talán leginkább hányatott sorsú része. A XX. század során ötször változott a terület hovatartozása, egy dolog azonban ugyanaz maradt. Bármelyik országhoz is tartozott a természeti szépségekben gazdag vidék, mindig az adott ország perifériáján helyezkedett el. Sem a Trianon előtti Magyarország, sem a két világháború közötti Csehszlovákia, sem a Szovjetunió, sem pedig Ukrajna nem tartotta kiemelten fontosnak a térség fejlesztését.
Kárpátalja benépesülése
A Kárpát-medencei magyar történelem első eseménye rögtön Kárpátaljához kötődik, hiszen a hagyomány szerint a Vereckei-hágón keresztül jöttek be őseink hazánkba a 9. század végén. Ezt követően az országnak a középső vidékét kezdték benépesíteni a betelepülő magyarok, noha a kárpátaljai Ung vármegye már egyike volt az István király által alapított közigazgatási egységeknek. Az ország szélén elhelyezkedő terület azonban gyéren lakott maradt, Árpád-házi királyaink főként a Halics (Galícia) elleni hadjáratok során használták fölvonulási területként.
1241-ben a tatárok is a Vereckei-hágón keresztül törtek be az országba, így először ez a terület pusztult el. IV. Béla újjáépítő tevékenysége nyomán külföldi telepeseket is betelepített, a 13. és a 14. század folyamán pedig megkezdődött az itteni sókészletek föltárása is. Erre az időszakra tehető a szláv lakosság, az ukránhoz közeli nyelvet beszélő ruszinok betelepülése is.
A 16-17. században, az ország három részre szakadásának idején a vidék megyéin Erdély és a királyi Magyarország osztozhatott. A 17-18. század fordulója Kárpátalja történetének talán leghíresebb korszaka. 1686 és 1688 között Zrínyi Ilona két éven át védelmezte Munkács várát, majd 1703-ban lényegében itt kezdődött a Rákóczi-féle szabadságharc is, hogy aztán 1711-re, erejét vesztve erre a területre szoruljon vissza. Kárpátalja volt tehát az a terület, ami az egész szabadságharc alatt a felkelők kezén maradt.
A 18. és a 19. század folyamán alakult ki a térség tarka etnikai arculata, a 19. század végéről valók az első népszámlálási adatok is. Az 1880. évi adatok szerint Kárpátalja 400 ezer lakosának negyede vallotta magát magyarnak, közel 60 százaléka pedig ruszinnak (ukránnak). A maradék 15 százalékot románok, németek és zsidók tették ki. Már ekkor is megfigyelhető volt, hogy a kárpátaljai magyarság többsége egy tömbben, az Alföldnek közvetlenül a mai ukrán-magyar határ túloldalán elterülő részén élt. Kárpátalja belső vidékein, a hegyekben csak szórványosan élnek magyarok. 1910-ben ezen kívül jelentős volt a magyarok aránya a fontosabb városokban, így Munkácson (59%), Ungváron (73%) és Beregszászon (96%) is.
Trianon és a csehszlovák idők
1918 őszén a háborús vereség és a történelmi Magyarország fölbomlása Kárpátalján is éreztette hatását. Kárpátalja azon kevés, nemzetiségek lakta terület közé tartozott, amely 1918 őszén nem kívánt elszakadni Magyarországtól. 1918 decemberében hirdették ki Budapesten azt a törvényt, amely a ruszinok és Kárpátalja – vagyis Ung, Máramaros, Bereg és Ugocsa vármegyék – széleskörű autonómiájáról rendelkezett. A terület egészen 1919 májusáig magyar fennhatóság alatt állt, vagyis néhány hétig még a március 21-én kikiáltott Tanácsköztársaság is hatalmat gyakorolt a vidéken. Végül 1919 májusára a csehszlovák haderő elfoglalta Kárpátalja nagy részét, így a terület az alakulófélben lévő Csehszlovákia része lett.
1919 szeptemberében a Saint-Germain-i, illetve 1920 júniusában a trianoni békeszerződés szentesítette Kárpátalja helyzetét Csehszlovákián belül. A szerződés értelmében Kárpátalja 12 656 négyzetkilométernyi területe került az új államhoz. Lakosságának az 1910. évi népszámlálás szerint 30 százaléka volt magyar. Kárpátalja Podkarpatska Rus néven különálló közigazgatási egységet alkotott Csehszlovákián belül, amit döntően a Csehországból Kárpátaljára települt cseh anyanyelvű tisztviselői kar irányított. A csehszlovák állam megalapításakor még úgy tervezték, hogy Kárpátalja autonómiát kap, ám ez csak az első Csehszlovákia végóráiban, 1938 őszén valósult meg.
A csehszlovák polgári demokrácia uralmának két évtizede összességében ellentmondásos mérleget hozott. Az állam nemzetiségi politikája lehetővé tette a nemzetiségek számára az önszerveződést – Kárpátalján például három magyar párt is működött –, ám számos adminisztratív akadályt gördítettek a szervezetek működése elé. Például Kárpátalján kétszer annyi szavazat kellett egy szenátori mandátum elnyeréséhez a prágai parlamentben, mint Csehországban.
A legnagyobb nehézségek az iskoláztatásban jelentkeztek. Az állam a cseh nyelvű iskolák létrehozását támogatta a vidéken, noha az őslakos cseh vagy szlovák lakosság lélekszáma elenyésző volt. Ebből következően a kárpátaljai magyarság számára nagyon szűkek voltak az anyanyelvű iskoláztatás lehetőségei. Gazdasági szempontból Kárpátalja Csehszlovákia legkevésbé fejlett vidéke volt. Noha az ország összlakosságának 9 százaléka élt itt, az ipari termelésnek mindössze 0,67 százalékát nyújtotta. Bár történtek infrastrukturális beruházások, lényegi fejlődés Kárpátalja gazdasági viszonyaiban nem történt.
Vissza Magyarországhoz
1938 őszének világpolitikai eseményei Kárpátalja sorsát is alapvetően változtatták meg. Hitler és Németország agresszív külpolitikája a hárommilliós német kisebbséget is magában foglaló Csehszlovákiát vette célkeresztbe, aminek első „eredménye” az 1938. szeptember 29-i dátummal a nagyhatalmak által aláírt müncheni egyezmény volt. Ennek értelmében Csehszlovákia németek lakta területei Németországhoz kerültek, a magyarlakta déli területek sorsát pedig Magyarország és Csehszlovákia tárgyalásaira bízta.
A tárgyalások kudarcot vallottak, így a két állam a müncheni egyezmény rendelkezéseinek megfelelően nemzetközi döntőbíráskodást kért. Ebben már csak Olaszország és Németország vett részt, aminek eredményeként 1938. november 2-án megszületett az első bécsi döntés. Ennek értelmében Csehszlovákia – benne Kárpátalja – túlnyomórészt magyarok lakta határ menti sávja Magyarországhoz került, köztük Munkács és Ungvár városa is.
Röviddel ezt megelőzően, 1938 októberében Kárpátalja elnyerte a két évtizede ígérgetett autonómiát a csehszlovák állam maradékán belül. A kárpátaljai autonóm kormány vezetői között akadtak olyanok is, akik már önálló ruszin állam létrehozásáról ábrándoztak, ami a Csehszlovákia végleges fölbomlasztásán munkálkodó német kormánynak sem lett volna ellenére. A magyar kormány is megkezdte Kárpátalja elfoglalásának katonai és diplomáciai előkészületeit, hiszen előre látható volt, hogy a müncheni egyezmény által megcsonkított Csehszlovákia nem lesz hosszú életű.
A magyar kormány terve az volt, hogy amikor a német csapatok bevonulnak Csehországba, a magyar seregek elfoglalják Kárpátalját. 1939. március 14-én Szlovákia kikiáltotta a függetlenségét, amit ugyanezen a napon követett a kárpátaljai ruszin „állam” függetlenségi nyilatkozata is. Ezt azonban a német kormány végül nem ismerte el, így hallgatólagosan lehetőséget biztosított a magyar kormánynak Kárpátalja katonai megszállására.
1939 márciusában tehát egész Kárpátalja Magyarországhoz került. Ez a terület azonban többségében ruszinok által lakott volt, a magyarok az 1941. évi népszámlálás adatai szerint 30 százalékát adták a lakosságnak, míg a ruszinok 60 százalékát. A területen 1939-ben három „közigazgatási kirendeltséget” hoztak létre, Kárpátalja élére pedig kormányzói biztos került. 1939 és 1941 között több tervezet is készült Kárpátalja autonómiájáról, ám ezen tervek közül egyik sem valósult meg, az „ideiglenes” állapot maradt meg egészen 1944 őszéig. 1941-ben ráadásul a Szovjetunió elleni hadjárat előtt Kárpátalja katonai fölvonulási terület lett, ami tovább gátolta a végleges rendezés lehetőségét. A magyar kormány helyi tisztviselői már 1939-ben figyelmeztettek arra, hogy Kárpátalján komoly feszültséget váltott ki a magyar állam némely tisztviselőjének működése, a csehszlovák időkhöz képest korlátozott szólásszabadság és a folyamatosan romló életszínvonal.
1944 sorsfordulói
Kárpátalja 1944-ben osztozott Magyarország tragikus sorsában, az első a kárpátaljai zsidóság deportálása volt. 1944. május 15-én Munkácsról indultak az első vonatok a magyarországi holocaust történetében. 1944 októberének elején a Vörös Hadsereg átkelt a Kárpátokon, és a hónap végére teljesen birtokba vette Kárpátalját. Magyarország a háborúban vesztes országként az 1945. január 20-án megkötött fegyverszüneti egyezményben kötelezte magát, hogy az 1937. évi határai közé vonul vissza, így Kárpátaljával kapcsolatban csupán az a kérdés maradt, hogy a Szovjetunióhoz vagy Csehszlovákiához fog tartozni. 1944 és 1945 fordulóján a kérdés még eldöntetlen volt, így az újjászerveződő csehszlovák állam képviselői éppúgy jelen voltak a térségben, mint a szovjet katonai közigazgatás. 1945. június 29-én aztán a csehszlovák és a szovjet kormány Moszkvában szerződést írt alá, amelynek értelmében Kárpátalja a Szovjetunióhoz, azon belül pedig az Ukrán SzSzK-hoz került.
A kárpátaljai magyarságra ezt követően történetének legsötétebb órái vártak. A berendezkedő sztálinista hatalom megkezdte az újra kisebbségi sorba került magyar férfilakosság deportálását és gyűjtőtáborba zárását, sokan sosem látták viszont szülőhazájukat. Becslések szerint közel 40 ezer katonakorú magyar és német férfit vittek munkatáborba, ahonnan csak 1946-47-től kezdve engedték haza őket, Sztálin haláláig pedig erős gyanakvással figyelték a háborús bűnösnek tekintett magyarságot.
A szovjet idők alatt a magyarság önszerveződése elé a csehszlovák uralom alattinál is erősebb akadályokat gördített a hatalom, az anyaországgal való kapcsolattartás is jóval nehezebbé vált. Ennek eredményeként a hatalmas birodalom határvidékén élő magyarság létszáma és aránya erős csökkenésnek indult. A 2001. évi népszámlálás szerint mindössze 12 százalék volt a magyarság aránya Kárpátalján, szemben az 1941. évi 30 százalékkal. Kárpátalja 1991 óta a független Ukrajnához tartozik.
A modern kori Ukrajnának csak rövid időszakokra sikerült kivívnia a függetlenségét. Az elmúlt évszázadokban többször is történt kísérlet önálló ukrán állam megteremtésére, ám ez a szándék a legtöbbször a környező hatalmak – főként Oroszország, Lengyelország és Németország – akaratába ütközött. Az önálló ukrán állam megteremtése így lényegében már az első lépésnél elakadt, a vezetők pedig az aktuális helyzet függvényében kerestek szövetségest a környező nagyhatalmak egyikénél a többi riválissal szemben. Az eredmény pedig többször is polgárháború és az önállóság elvesztése lett.
A mai Ukrajna területén az első szervezett állam a Kijevi Rusz volt, amely a 11. században érte el hatalmának tetőpontját. A külső támadások és belső feszültségek eredményeként ez az állam először részekre szakadt, majd 1240-ben a Magyarországot is letaroló mongol támadás adta meg a kegyelemdöfést. A 14. század közepére a mai Ukrajna területének legnagyobb része Lengyelország fennhatósága alá került. Lengyelország a későbbiekben a lengyel–litván unió létrejöttével és megerősödésével évszázadokra megerősítette hatalmát a térségben, amit csak a 16–17. században fölemelkedő Oroszország befolyása kezdett igazán veszélyeztetni. A mai Ukrajna tehát – ellentétben például Magyarországgal vagy Csehországgal – nem tudta középkori államiságát az újkorba átmenteni, így a különféle szabadságmozgalmak nem tudtak a magyarországihoz hasonló évszázados intézményekre támaszkodni.
Az első kísérlet
A mai ukrán állam legfőbb előképének a 17. századi, Bogdan Hmelnyickij-féle felkelés eredményeként rövid időre létrejött fejedelemséget tekinthetjük. A lengyel–litván államszövetség vezetői az 1640-es években nem voltak hajlandók megerősíteni és visszaadni az ukrajnai kozákok szabadságjogait, így az eredménytelen tárgyalásokat követően a kozákok 1648-ban Bogdan Hmelnyickij hetman (katonai parancsnok) vezetésével föllázadtak, és elszakadtak a lengyel–litván államtól. A lengyel seregekkel szemben Hmelnyickij kezdetben komoly sikereket ért el, így hamarosan egy független fejedelemség hetmanjának tekintette magát. Ezt az államot ma nem csupán a kozákok, hanem az ukránok államának is tekintik.
Hmelnyickij azonban Lengyelország megerősödése, egyéb ellenségek és országa belső problémái miatt nem tudta fenntartani államának szabadságát. Külső segítséget keresett tehát, amit az orosz cár személyében talált meg, így 1654-ben a perejaszlavi egyezményben megegyezett Oroszországgal. Ezt a szerződést tekintik az ukrajnai, ezáltal pedig az európai orosz befolyás valódi kezdetének, hiszen Ukrajna ezzel a szerződéssel Oroszország „védelme” alá került. A következő évtizedekben a térségben véres, a mai Ukrajna területének pusztulását hozó háborúk következtek, amelyekben oroszok, tatárok, kozákok, lengyelek és törökök harcoltak egymással. Oroszország és Lengyelország is háborúzott egymással, aminek eredménye végül az lett, hogy a mai Ukrajna területét felosztották maguk között. Az 1654. évi perejaszlavi egyezmény valódi következményei csak ezt követően mutatkoztak meg. Az Oroszországhoz került részek a 18. század elejére elvesztették szabadságukat, az egykori Hmelnyickij-féle fejedelemség a 18. század második felére hivatalosan is az orosz állam része lett, Oroszország pedig európai hatalommá vált.
A második kísérlet
Az első világháborút megelőzően Ukrajna semmilyen formában nem volt látható a térképen. A legnagyobb része Oroszországhoz tartozott, kisebb részeket pedig az Osztrák–Magyar Monarchia birtokolt belőle. Ennek volt következménye az, hogy az első világháborúban az ukrán nemzet fiai mindkét oldalon harcoltak, kisebb részük a Monarchia hadseregében, nagyobb részük az orosz seregben. Az első világháborút megelőző években erőteljes kibontakozásnak indult az ukrán nemzeti mozgalom, amit Oroszországban a kormányzat igyekezett elfojtani, így a mozgalom leginkább az Ausztriához tartozó Galíciában fejtette ki tevékenységét.
1917-re Oroszország kimerült a háborús küzdelemben, így februárban először az Ideiglenes Kormány, novemberben pedig a bolsevikok szerezték meg a hatalmat. A zavaros politikai viszonyok közepette bomlásnak indult az orosz birodalom területi épsége is, így a novemberi pétervári bolsevik hatalomátvételt követően Kijevben is politikai fordulat történt, aminek eredményeként 1917 novemberében kikiáltották az Ukrán Népköztársaságot, amely 1918 januárjában kinyilvánította teljes függetlenségét, és elszakadt Oroszországtól. A rendkívül zavaros helyzetben a pétervári szovjet-orosz kormány megpróbálta megdönteni az Ukrán Népköztársaság egymással is rivalizáló pártokból álló kijevi kormányát, miközben a térségben aktívak voltak a cári rendszerhez hűséges „fehér” csapatok is.
Az Ukrán Népköztársaság kormánya végül szorult helyzetében úgy döntött, hogy az Oroszországgal még mindig háborúban álló Németországhoz fordul segítségért. Ezt a törekvést egy Kijevben bekövetkezett puccs is segítette, aminek eredményeként 1918 áprilisában egy volt cári tábornok fölvette a hetman címet, és német támogatással alakított kormányt. A Breszt-Litovszkban megkötött orosz–német békét követően a „hetman” stabilizálta hatalmát, s viszonylagos nyugalom honolt az országban. Hatalma akkor omlott össze, amikor 1918 novemberében Németország letette a fegyvert az antant hatalmai előtt, aminek következményeként a német csapatok kivonultak Ukrajnából. A németek támogatta kormány elmenekült Kijevből, és egy ideiglenes direktórium vette át a hatalmat.
Az igazi káosz csak ez után kezdődött. 1919 és 1921 között a mai Ukrajna területén mindenki harcolt mindenkivel: a vörösök és a fehérek vívták a maguk háborúját, a függetlenségükért harcoló ukránoknak pedig az újjászerveződő Lengyelországgal és a szovjet-orosz csapatokkal is meggyűlt a bajuk, miközben még az antant beavatkozása is fenyegetett. A szovjet-orosz haderő hamar fölébe kerekedett az ukrán államnak, amelynek vezetői így a lengyelekkel kötöttek szövetséget a bolsevikok ellen – ez viszont a lengyeleknek rendelte alá a létéért küzdő ukrán államot. A háborús eseményeknek végül az lett az eredménye, hogy a más frontokon és gazdasági szempontból is szorult helyzetbe kerülő bolsevik kormány 1921-ben Rigában békét kötött Lengyelországgal. Ennek eredményeként Lengyelország felmondta a szövetséget Ukrajnával, a két hatalom pedig felosztotta maga között az országot. Ukrajna keleti része így a Szovjetunió egyik alapító köztársaságként lényegében visszakerült az orosz érdekszférába, míg a nyugati rész Lengyelország része lett. A független Ukrajna 1921-re megszűnt létezni, ismét felosztották maguk között a szomszédos hatalmak.
A második világháborúban
Az 1920-as évek viszonylag jobb időszakot hoztak a Szovjetunióhoz kapcsolt részeknek, hiszen a szovjet kormány ebben az időszakban kifejezetten támogatta a gazdaság és az ukrán kultúra és nyelv fejlesztését. A föllendülésnek Sztálin hatalomátvétele vetett véget: az 1930-as évektől korlátozták az ukrán nyelv használatának lehetőségét, és erős oroszosítás kezdődött. Ekkor zajlott le a több millió áldozatot követelő nagy ukrajnai éhínség is, aminek kialakulásában elsődleges felelőssége volt a szovjet vezetésnek. A lengyel területeken már az 1920-as évektől kezdve elnyomták az ukrán nemzetiséget, aminek következményeként erős ellenállási mozgalom szerveződött.
A második világháború elején, 1939-ben Németország és a Szovjetunió felosztotta egymás között Lengyelországot, így Ukrajna korábban lengyel fennhatóság alatt álló területei is a Szovjetunióhoz kerültek. Története során ekkor került először egyetlen állam fennhatósága alá valamennyi ukrán terület, ezek együttese alkotta a Szovjetunió tagállamaként az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságot. A szovjet uralom olyannyira kegyetlen módon mutatkozott be, hogy a lakosság jelentős része szinte felszabadítóként üdvözölte a német csapatokat, amikor azok 1941 nyarán megtámadták a Szovjetuniót, és bevonultak Ukrajnába.
Volt olyan ukrán földalatti szervezet, amelyik arra számított, hogy a németek támogatásával saját államot hozhatnak létre, így 1941. június 30-án Lvivben kikiáltották Ukrajna függetlenségét. Várakozásaikban csalatkozniuk kellett: a Gestapo a mozgalom vezetőit letartóztatta, Ukrajnában pedig a polgári lakossággal szemben is kegyetlen katonai közigazgatást vezettek be. Ennek az eredménye az lett, hogy létrejött az Ukrán Felkelő Hadsereg, amely megkezdte kétfrontos harcát a szovjet és a német csapatok, valamint a szovjeteket támogató partizánok ellen. Távlati céljuk az volt, hogy egy olyan Ukrajnát hozzanak létre, amely egyaránt mentes a szovjet és a német befolyástól. A fő fenyegetésnek a Szovjetuniót tekintették, ezért erejüket erre a frontra összpontosították, noha a németek ellen is számos akciót vittek véghez. Alkalmanként azonban olyan is előfordult, hogy a németekkel együtt is működtek, mint ahogy az a lengyel polgári lakosság elleni mészárlások során történt.
A második világháború után az Ukrán Felkelő Hadsereg még a negyvenes évek végéig folytatta harcát a szovjet hadsereggel szemben. A háborút követő években különösen Nyugat-Ukrajnában voltak erősek, ám 1947–1948-ra a szovjet hadsereg megtörte az ellenállást. A mindkét oldalon különösen kegyetlen módszereket hozó küzdelem még az 1950-es évek elején is éreztette a hatását. A mozgalom Nyugaton élő politikai vezetőjét, Sztepan Banderát 1957-ben gyilkoltatta meg a KGB. Az Ukrán Felkelő Hadsereg körüli vitákat mi sem szemlélteti jobban, mint hogy Banderát 2010 elején Viktor Juscsenko elnök Ukrajna hősévé nyilvánította, ám a nagy vitát kiváltó döntést a 2010-ben hivatalba lépett, és nemrég elűzött Viktor Janukovics elnök kezdeményezésére megsemmisítették.
A második világháborút követően Ukrajna jelentős területi gyarapodáson esett át. Területe kiegészült a korábban Lengyelországhoz tartozó vidékekkel és a korábban Magyarországhoz, majd Csehszlovákiához, később ismét Magyarországhoz tartozó Kárpátaljával. 1954-ben – az Ukrajnát Oroszországhoz kapcsoló perejaszlavi egyezmény megkötésének 300. évfordulóján – a Szovjetunió a Krím félszigetet egyfajta szimbolikus gesztusként Oroszországtól Ukrajnához csatolta. A szovjet viszonyok között nem volt nagy jelentősége annak, hogy egy adott terület melyik tagköztársasághoz tartozik. Mindez akkor vált igazán fontossá, amikor Ukrajna és Oroszország 1991-ben független állam lett, határaik pedig nem változtak a szovjet időkhöz képest.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése