RÓZSA SÁNDOR A ZSADÁNYI BÍRÓVÁLASZTÁSON
Zsadányban a szabadságharc után bizonyos Szabó Ferenc volt a bíró, akit nemsokára Szabó István váltott fel. Na de hogy? Igen nagy lármával esett a választása. Ahogy ilyenkor szokott lenni, mert nagy az öröm a győztes pártban, esznek-isznak az emberek, dicsérik a választást. Meghúzza ez nagyon a bíró bugyellárisát, kiüríti még a ládafiát is, mikor a kortesek meg a barátok barátai, a fő-fő szóvivők begyűlnek a bíró uram házába, és forgatják így meg úgy, hogy mi volt a választáson. Mert hát nem ment simán, hogy is ment volna, az ellenpártnak is voltak hangos emberei, kik aztán nemcsak szóval, hanem fütykössel, fokossal is voksoltak.
Zsadányban a szabadságharc után bizonyos Szabó Ferenc volt a bíró, akit nemsokára Szabó István váltott fel. Na de hogy? Igen nagy lármával esett a választása. Ahogy ilyenkor szokott lenni, mert nagy az öröm a győztes pártban, esznek-isznak az emberek, dicsérik a választást. Meghúzza ez nagyon a bíró bugyellárisát, kiüríti még a ládafiát is, mikor a kortesek meg a barátok barátai, a fő-fő szóvivők begyűlnek a bíró uram házába, és forgatják így meg úgy, hogy mi volt a választáson. Mert hát nem ment simán, hogy is ment volna, az ellenpártnak is voltak hangos emberei, kik aztán nemcsak szóval, hanem fütykössel, fokossal is voksoltak.
- Ez volt az, amit nem lehetett tűrni, fel kellett kötni a gatyát, ha bíró uramat akartuk a helyére tenni! Mert hát oda való, de teljesen, mindenki tudja - így beszéltek Szabó István házában. Meg aztán ilyenkor kell elhencegni a dagadással, töréssel, kéküléssel, miket az ellenpárt okozott a keményebb fejeken. S bíró uramnak, aki most már Isten és a fél falu nevében mindenki nagy hatalmú bírája lett, akinek a kezében ott díszeleg majd a barnára érett, göcsörtös nádpálca, amivel a duhajkodóknak hébe-hóba odacsap, nem szabad sajnálnia most semmi földi jót a megtépett, megrokkant, berekedt jó embereitől. A birkának, malacnak ott a helye a megterített, hosszú asztalon, tálakon persze, elváltozva szépen, és a bornak sem szabad kifogyni ma este a hordóból. Mert a hordó sem a pincében feszíti világba az abroncsot, hanem fenn a pitvarban. Ki győz ilyenkor fel-le szaladgálni boroskancsóval, mikor jönnek-mennek a jókívánságokkal. A nagyházba[20] behozni azért nem lehetett, mert kiszorítaná a mulatozókat. Pedig bíró uram megparancsolta, hogy nem kell nagy lármát csapni, szépen mulassanak a győztes atyafiak, el ne jusson a zaj Szabó Ferenc uram házába is, ahol most úgyis nagy a szomorúság. Már csak egy-két savanyú szájú kortes szomorkodik bor mellett a letűnt bíróval egy asztalnál. De azért mégis elhallik ide az új bíró házából a kurjongatás meg a recsegő dudák hangja, mintha szúnyog döngné az ablakot.
Egyik-másik legény itt az asztalnál, kiknek amúgy is túl sok már a vére, elmegy Szabó István uram kerítéséig. Az utcaajtóig nem mer elsettenkedni, csak a nyitott ablakon át kiabál be: - Könnyű bírónak lenni, hogyha a betyárok választották be kendet, a falu csak tette, amit mondtak! - Micsoda?! Lett nagy zsivajgás odabenn. Szaladt ki a fiatalabbja, ki fokossal, ki bottal, ki mit kaphatott kézhez, hogy az acsarkodót ráncba szedi, de annak most is gyorsabb volt a lába, elszaladt, mint a böjti szél. Szabó István uram ugyan csitítgatta őket: - Ejnye már! Hagyjátok, hadd szaladjon, utóvégre Szabó Ferenc uram atyámfia, rokonom is, mire ez a nagy lárma?! Lassan-lassan nyugszanak a kedélyek, elül a zaj, táncol a fiatalság, pedig a tánchoz kétannyi hely kéne, de azért csak mulatnak. Akkor beront egy legény, siet a bíróhoz. - Bíró uram, itt a vezér, a gazda, Rózsa Sándor! Itt áll harmadmagával a kapu előtt! Bíró uram szelíd-komolyan feláll a lócáról, megrántja magán az ünneplő kabátját, és a feleségével meg a törvénybíróval kimennek a kapuba. Ott megállnak. Sötét van, csak a csillagok ragyognak odafenn, szemben meg három emberszobor lovastul. Egyszerre most mind megelevenedik, három kalap lendül le a fejükről. - Adjon isten jó estét, bíró uram! Adjon egészséget a hivatalához! Töltse a hivatalát békességben, szívünkből kívánjuk! - Hozta isten kendteket is, gazda! Adjon isten kegyelmeteknek is jó erőt, egészséget! - A kalap visszakerül a fejre.
Invitálják Rózsa Sándort a házba a betyárjaival, s a kisbírónak lelkére kötik, hogy a lovaktól egy lépést nem tehet, kösse őket az istállóba, de ott maradjon velük! Odabent illendően köszöntenek mindenkit. Sándor, a félelmetes "gazda" inkább kicsiny, mint közepes ember. Izeg-mozog a szemöldöke, jár a szeme, mint a sasnak, sosem pihen. Egyenes tekintetű, szembenéz, ha szól valakivel. Az a szép kék zsinóros ruha rajta, sötét csizma, hogy bejött, úgy köszönti mindenki, mint a gazdát. Bicskára vette közben a birkapaprikást, annyit azért megjegyez róla, hogy Szegeden paprikásabban készítik a húst, mint itt szokás, Biharban. Szép takarosan szúrkodja a húst, és ami fő, mértéklettel iszik. Figyeli a táncolókat, egy szót sem veszteget hiába. Annyit kérdez csak meg a bírótól, hogy esett-é baj a bíróválasztáson. Elmondják, hogy volt némi kiabálás, verekedés is, de nagyobb baja nem esett senkinek sem. - Így a jó. Nem kell bántani egymást, mind egyforma szűrt viselnek kegyelmedék. De végül valaki csak elböki, hogy imént Szabó Ferenc uram egy embere bekiabált, hogy a betyárok segítségével lett bíró Szabó István!
Rózsa Sándor nem szól, csak a szemöldöke jár alá s fel, s azt kérdi, mikor végighallgatta:
- Semmi több nem volt? - Több semmi. Odahajol erre az egyik betyárjához, egy hatalmas, tagbaszakadt emberhez, mond neki valamit, s az kimegy. Egy óra múlva zörgés, dobogás, kiabálás vegyül a táncba meg muzsikába. Vagy tizenkét darutollas betyár hajt a kapun be vagy kétannyi embert, köztük Szabó Ferencet, a volt bírót. Ki a házban, ki a pitvarban áll meg, ki csak a ház előtt.
A betyárok eltűnnek, mint a kámfor, Rózsa Sándor pedig csendet parancsol.
- Bihari magyarok, szólok kegyelmetekhez! Úgy hallottuk, hogy ellenünk vádaskodtok azzal, hogy a bírót mi választjuk! Azzal, hogy sokadmagunkkal kinn tanyázunk a falu mellett, amíg a választás tart. Feleljenek kegyelmetek! Süket csend, még a légy is hallik a lámpa körül. - Szabó Ferenc uramnak pedig meg kell nyugodnia abban, hogy a nép talált nálánál jobb bírót. A nép meg lássa be, hogy széthúzással az urak kutyája marad, márpedig úgy nem lesz boldogulása, akárhogy is igyekszik! Jár a szeme, villog emberről emberre, mutatkozik a képükön, hogy kínos maguknak számot adni erről, itt, a Sándor előtt.
- Előhozattam Szabó Ferenc uramat, hogy előttünk béküljenek ki Szabó István urammal, igyanak mindenki előtt egymás egészségére, a legény pedig, aki az ablakon bekiabált, álljon elő! Most lett csak síri csend. Végre előállt ifjabbik Tarr Sándor, s azt mondja: - Én volnék az. - Nem baj, öcsém. Állod még a szavad? Mert ha nem, megkövetheted a zsadányi népet, akit megbántottál. Miért volna szüksége rá, hogy mi, betyárok segítsünk neki a bíróválasztásban?! Meg aztán, édes öcsém, a betyár is olyan ember, mint bárki más, csak éppen vadásznak rá. Ezt fogd fel! Megszégyellte magát a legény erre, a boroskancsót szépen körbeadták, s béke lett a régi meg az új bíró között, mindenki előtt, hangos szóval is.
Aztán hajnalig mulatott a két huzakodó párt, muzsika, jó bor mellett, ők maguk is megkönnyebbültek tőle. Rózsa Sándor pedig harmadmagával, úgy, ahogy jött, el is ment az asztaltól. Odakinn lóra ült, kísérték a legények a falu végéig őket, és azóta emlegetik a bíróválasztást, hogy Rózsa Sándornak kellett igazságot tenni. Aki pedig megmondta, hogy egyforma szűrt visel Zsadányban mindenki, ha bíró, ha nem!
Betyáravatás
Eléggé ismert betyárember volt Halas környékén a múlt század ötvenes éveinek vége felé Pányva Jóska. A nevét onnan kapta, hogy jól tudta kezelni az árkányt a kötönyi szilaj ménesnél. Számadója, Hajagos István kedvelte is nagyon, de egy förgeteges nyári éjszakán ménesüket a betyárok megszaggatták. Amikor a hiányt mások méneséből pótolni akarták, Pányva Jóska bajba keveredett. A hatósági üldözés elől a betyáréletben talált menedéket.
Jó ideig egyedül kujtorgott, de a hatvanas évek vége felé jelentkezett egy környékbeli bandánál. A „sorozáson” már átesett, s az avatáshoz azt a feladatot kapta, hogy a közelgő augusztusi halasi vásár végén az állatvásárból degeszre tömött bugyellárissal hazafelé igyekvő Bodoglár-pusztai gazdákat a harkai tó mellett rabolja ki. Pányva Jóska ráállt, s tüstént neki is készült a feladatnak.
Az öreg betyárok a közeli kötönyi csárda ablakából vigyázták, hogyan boldogul. Abban az időben a gazdák csak csoportosan mertek a vásárból a messze tanyák világába útnak indulni. A vásár szélén bevárták egymást, s ha tíz-tizenkét kocsi együtt volt, csak akkor indultak el a félegyházi úton. A harkai tóhoz közeledve a gazdák előhúzták a lőcsfejekbe aggatott tarisznyáikat, hat-nyolc iccés kulacsaikat, és a velük kocsikázó házuk népével falatozni kezdtek, majd a boros kulacsaikat is meg-megkortyogatták. Hirtelen azonban egy hegyes kalapú, cseregombos, bő gatyás ember vágódott eléjük az út közepén. A dereka körültűzdelve pisztolyokkal, s fegyvert tartott mindkét kezében is.
– Álljon mög az első kocsi! – kiáltotta harsányan. – Mindön embör élete a kezemben van!
A kocsik megálltak. Az asszonynép meg egy-két fiatal lány jajveszékelni kezdett.
– A hátulsó kocsiról szálljon le az embör, oszt gyűjjön ide! – folytatta a betyár. – Itt a kalapom a földön, tögye bele a bugyellárisát. De a többi mög ne moccanjon, mert aki mögmoccan, az a halál fia!
Modok Sándor nagygazda ekkor se szó, se beszéd, leszáll a kocsijáról, reszkető inakkal odalábujjhegyez a betyárhoz, és kövér bugyellárisát szó nélkül kalapjába veti.
– No, kend most visszamöhet! Gyűjjön a másik embör! – rikkantotta a betyár.
Kullogtak is a gazdák egymás után a kalaphoz, és hányták bele a bugyellárisaikat, de még a zsebüket is ki kellett forgatniuk. Mukkanni se mert egyikük sem, csak tekingettek egymásra, a fehérnép meg csak siránkozott. Mikor az utolsó ember is elbúcsúzott a pénzétől, Pányva Jóska így hangoskodott:
– Látom, hogy kendtök jóravaló embörök, mög szót is fogadtak! Mindnyájukra ráfér ez a kis pénz, neköm ez most nem köll! Majd feslik még kendtöktől máskor! Most egyenként gyűjjenek kendtök vissza a pénzükért, és vigye mindenki a magáét! De a máséhoz ne nyúljon ám senki, mert aki a máséhoz nyúl, az a halál fia!
A gazdák szép egymásutánban ballagtak vissza, s megkeresték a bugyellárisukat, ki-ki a magáét.
– Nincs-e valakinek hiányossága? – kérdezte tőlük végül a betyár.
– Röndben vagyunk! – dünnyögték a gazdák.
– No, akkor most möhetnek kendtök isten hírével!
A gazdák ekkor a lovak közé vágtak, és megkönnyebbült szívvel hajtottak hazafelé, a betyár meg elégedetten indult a csárda felé. A csárdából elébe jött három öreg betyár, és a levegőbe lőttek annak jeléül, hogy újoncuk jól vizsgázott. A gazdák azonban hallván a lövéseket, azt hitték, hogy újabb támadás készül ellenük. Ijedtükben „szárba kapták” a lovaikat, kifordították kocsijaikat a félegyházi útból, és menekült, ki merre látott, az akkor még baromjárásos pusztában vágtatva Zsanatorok felé. Egyikük-másikuk vetett is akkora vargabetűt, hogy csak másnapra keveredett haza az erdőből.
Az öreg betyárok meg a csárdaajtóban Pányva Jóska tenyerébe csaptak, majd fegyvereiken megemelték, s betyárrá avatták, aztán a zajos áldomást is megitták rá.
Szentül hitték ugyanis, hogy az első rablott pénzt nem szabad megtartani, mert akkor a többiben sem lesz köszönet. A bodoglári gazdáknak ez a betyárbabona volt a szerencséjük, s maradékaik még ma is emlegetik az esetet.
Eléggé ismert betyárember volt Halas környékén a múlt század ötvenes éveinek vége felé Pányva Jóska. A nevét onnan kapta, hogy jól tudta kezelni az árkányt a kötönyi szilaj ménesnél. Számadója, Hajagos István kedvelte is nagyon, de egy förgeteges nyári éjszakán ménesüket a betyárok megszaggatták. Amikor a hiányt mások méneséből pótolni akarták, Pányva Jóska bajba keveredett. A hatósági üldözés elől a betyáréletben talált menedéket.
Jó ideig egyedül kujtorgott, de a hatvanas évek vége felé jelentkezett egy környékbeli bandánál. A „sorozáson” már átesett, s az avatáshoz azt a feladatot kapta, hogy a közelgő augusztusi halasi vásár végén az állatvásárból degeszre tömött bugyellárissal hazafelé igyekvő Bodoglár-pusztai gazdákat a harkai tó mellett rabolja ki. Pányva Jóska ráállt, s tüstént neki is készült a feladatnak.
Az öreg betyárok a közeli kötönyi csárda ablakából vigyázták, hogyan boldogul. Abban az időben a gazdák csak csoportosan mertek a vásárból a messze tanyák világába útnak indulni. A vásár szélén bevárták egymást, s ha tíz-tizenkét kocsi együtt volt, csak akkor indultak el a félegyházi úton. A harkai tóhoz közeledve a gazdák előhúzták a lőcsfejekbe aggatott tarisznyáikat, hat-nyolc iccés kulacsaikat, és a velük kocsikázó házuk népével falatozni kezdtek, majd a boros kulacsaikat is meg-megkortyogatták. Hirtelen azonban egy hegyes kalapú, cseregombos, bő gatyás ember vágódott eléjük az út közepén. A dereka körültűzdelve pisztolyokkal, s fegyvert tartott mindkét kezében is.
– Álljon mög az első kocsi! – kiáltotta harsányan. – Mindön embör élete a kezemben van!
A kocsik megálltak. Az asszonynép meg egy-két fiatal lány jajveszékelni kezdett.
– A hátulsó kocsiról szálljon le az embör, oszt gyűjjön ide! – folytatta a betyár. – Itt a kalapom a földön, tögye bele a bugyellárisát. De a többi mög ne moccanjon, mert aki mögmoccan, az a halál fia!
Modok Sándor nagygazda ekkor se szó, se beszéd, leszáll a kocsijáról, reszkető inakkal odalábujjhegyez a betyárhoz, és kövér bugyellárisát szó nélkül kalapjába veti.
– No, kend most visszamöhet! Gyűjjön a másik embör! – rikkantotta a betyár.
Kullogtak is a gazdák egymás után a kalaphoz, és hányták bele a bugyellárisaikat, de még a zsebüket is ki kellett forgatniuk. Mukkanni se mert egyikük sem, csak tekingettek egymásra, a fehérnép meg csak siránkozott. Mikor az utolsó ember is elbúcsúzott a pénzétől, Pányva Jóska így hangoskodott:
– Látom, hogy kendtök jóravaló embörök, mög szót is fogadtak! Mindnyájukra ráfér ez a kis pénz, neköm ez most nem köll! Majd feslik még kendtöktől máskor! Most egyenként gyűjjenek kendtök vissza a pénzükért, és vigye mindenki a magáét! De a máséhoz ne nyúljon ám senki, mert aki a máséhoz nyúl, az a halál fia!
A gazdák szép egymásutánban ballagtak vissza, s megkeresték a bugyellárisukat, ki-ki a magáét.
– Nincs-e valakinek hiányossága? – kérdezte tőlük végül a betyár.
– Röndben vagyunk! – dünnyögték a gazdák.
– No, akkor most möhetnek kendtök isten hírével!
A gazdák ekkor a lovak közé vágtak, és megkönnyebbült szívvel hajtottak hazafelé, a betyár meg elégedetten indult a csárda felé. A csárdából elébe jött három öreg betyár, és a levegőbe lőttek annak jeléül, hogy újoncuk jól vizsgázott. A gazdák azonban hallván a lövéseket, azt hitték, hogy újabb támadás készül ellenük. Ijedtükben „szárba kapták” a lovaikat, kifordították kocsijaikat a félegyházi útból, és menekült, ki merre látott, az akkor még baromjárásos pusztában vágtatva Zsanatorok felé. Egyikük-másikuk vetett is akkora vargabetűt, hogy csak másnapra keveredett haza az erdőből.
Az öreg betyárok meg a csárdaajtóban Pányva Jóska tenyerébe csaptak, majd fegyvereiken megemelték, s betyárrá avatták, aztán a zajos áldomást is megitták rá.
Szentül hitték ugyanis, hogy az első rablott pénzt nem szabad megtartani, mert akkor a többiben sem lesz köszönet. A bodoglári gazdáknak ez a betyárbabona volt a szerencséjük, s maradékaik még ma is emlegetik az esetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése