Az ősi Róma, a régészeti leletek tanúsága szerint, igen egyszerű település volt. Várossá fejlődésének, kiépülésének első szakasza az etruszk királyok uralkodása alatt következett be. Ekkor épült az első városfal, ami körülvette az ekkor már hét dombra (Palatinus, Capitolinus, Esquilinus, Caelius, Aventinus, Quirinalis és Viminalis) kiterjedő Rómát. Ekkor alapították Ostia kikötővárosát, megépült a Tiberisen az első híd és a Cloaca Maxima – a nagy csatorna.
A legrégebbi időktől lakott Palatinus-domb vált később Róma legelőkelőbb negyedévé. Északi ormán volt a vár, a délin pedig Iuppiter Capitolinus temploma. Itt voltak a senatorok villái, később pedig a császárok palotái is. Az Aventinuson főleg plebejusok laktak, itt állt a latin szövetség szentélye, a Diana-templom. AzEsquilinus volt a legszegényebbek lakóhelye ebben az időben, s itt voltak temetőik is. A Kr. e. 6. században alakították ki a Forum Romanumot, a város legfontosabb közterét.
A köztársaság korában tovább nőtt a város területe, a serviusi falakat jórészt lebontották, benépesültek a távolabbi dombok és Mars hadisten mezeje, a Campus Martius is. A városba áramló hadizsákmányból és adókból futotta az utcák kövezésére, csodálatos középületek és magánházak felépítésére. A köztereket szobrokkal és szökőkutakkal díszítették. Az építkezések jelentős részét a hivatalokat viselő előkelők végeztették, ezzel is növelvén politikai népszerűségüket. A császárok is folytatták ezt a hagyományt, Augustus a Palatinuson építette tovább azt a házat, amelyet egy Hortensius nevű szónoktól vásárolt. A domb nevéből származik a ma is használt palota szó, s az ott lakó Caesarok nevéből a császári cím.
A Forum Romanum
A Capitolinus és a Palatinus aljában volt ez a tér, amely a köztársaság korában a gyűlések és törvényszéki tárgyalások színhelye volt. Ez volt egyúttal a kereskedők és pénzváltók számára a legkedvezőbb nagy forgalmú hely is, a teret szegélyező épületekben kezdetben üzletek voltak. A köztársaság korának végére már csak középületek álltak itt.
A Forumon állt Ianus isten temploma, amelynek kapuját ősi szokás szerint akkor lehetett becsukni, ha a birodalomban mindenhol béke honolt. A teret szobrok és diadalívek díszítették, s itt volt az az aranyozott bronzzal bevont kőoszlop, amelyre a nagyobb városok Rómától való távolságát írták fel. A politikai gyűlések szónokai számára szobrokkal díszített szószéket emeltek. A Forumon vezetett keresztül a régi Róma legfontosabb útja, a Via Sacra, a diadalmeneteknek a Forumtól Capitoliumig vezető „szent útja”, amelynek legdíszesebb épületei a császárkorban készültek el. Itt áll ma is Titus diadalíve, amely Jeruzsálem elfoglalásának emlékét őrzi, s ennek közelében találhatók a régi város legnagyobb épületének, a Colosseumnak (Amphitheatrum Flavianum) a romjai.
Miután a Forum Romanum díszes köztér lett, a piacok számára külön területeket biztosítottak. Ilyen volt a Forum Boarium (marhavásártér), a Forum Piscatorium(halpiac) vagy a Forum Olitorium (zöldségpiac). Emellett a császárok korában szokássá vált, hogy az uralkodók saját magukról elnevezett forumokat is kialakíttattak.
A Campus Martius
Ez a terület, mely a pomeriumon kívül feküdt, eredetileg a hadsereg és a comitia centuriata gyülekezési helye volt. Már a köztársaság korában voltak itt középületek, de nagyrészt Augustus idejétől épült ki. Legnevezetesebb az a ma is álló Pantheon, amelyet Agrippa emeltetett, s amelynek hatalmas kupolája mindmáig lenyűgözi a látogatókat. (A Pantheon görög szó, azt jelenti, hogy a templomot az összes isten tiszteletére szentelték fel.) Itt állt Augustus síremléke, valamint a békepropaganda kifejezésére készült Ara Pacis Augustae, azaz Augustus békeoltára is.
Egyéb épületek
Mint már említettük, a római politikusok szívesen építkeztek a városban, hogy ezzel is növeljék népszerűségüket. A templomok mellett színházakat, közfürdőket, cirkuszokat és fedett oszlopcsarnokokat (porticus) hoztak létre a lakosok kényelmére és szórakozására. A fürdőkben nemcsak tisztálkodni, hanem játszani és az itt létesült könyvtárakban olvasni is lehetett. Az irodalmi és nemritkán a politikai közélet fontos megbeszéléseire is itt került sor.
A középületek mellett természetesen emelték Róma pompáját az előkelők lakóházai, villái, magánpalotái, kertjei. Ezeket az épületeket is számtalan műkincs – szobor, mozaik, dombormű, váza – díszítette.
A csatornázás már a királyság korában megkezdődött, vízvezetékeket azonban csak később építettek. Appius Claudius Caecus Kr. e. 300 körül vezettette be a róla elnevezett aqua Appiát. (Ő kezdeményezte egyébként a Via Appia építését is.)
Róma árnyai
Az előbbiekben megismerkedtünk az elegáns negyedekkel, ahol a középületek és a paloták álltak. A város lakóinak többsége azonban természetesen nem ezeken a helyeken lakott. A kézművesek, kiskereskedők többsége saját szerény házában vagy nagyobb házak bérelt lakásaiban élt. A bérházak többemeletesek voltak, felső szintjeiket fából építették, ez és a zsúfoltság igencsak elősegítette a tűz terjedését. Előfordult, hogy egész városnegyedek leégtek.
Róma legszegényebb negyede a Tiberisen túli terület (Transtiberis) volt. Az áradásoknak kitett városrész lakói egészségtelen viszonyok között éltek. A folyóparton a hajók kirakodását végző alkalmi munkások telepedtek meg, s itt volt a városban szaguk miatt nem tűrt iparok mestereinek lakóhelye is. (Pl. cserzővargák, bőrfeldolgozók, vágóhidak stb.) A Transtiberisen, a Ianiculus-domb oldalában és a városkapuk mellett laktak a megtűrt idegenek is, pl. a zsidók. Temetkezési területeik is a környéken voltak, a felszín alatt kialakított temetkezési üregekben, az ún. katakombákban gyülekeztek az első keresztény közösségek az üldözések idején.
A nyomor, a kilátástalan élethelyzetek itt is a bűnözés melegágyát jelentették. Innen indultak éjjeli portyáikra a rablóbandák, itt éltek a bérgyilkosok, méregkeverők, kerítőnők és csalók. De itt kerestek menedéket a szökött rabszolgák is. A polgárháborúk idején olyan mértékben romlott Róma közbiztonsága, hogy Augustus kénytelen volt megszervezni a vigilek (éjjeli őrök) 7500 főből álló csapatát, akik a rendőri munka mellett tűzoltói szolgálatot is elláttak. Róma egyik legrégebbi épülete volt a Mamertinus börtön, amelynek alsó részét Tullianumnak nevezték. Itt végezték ki Iugurthát, Catilina összeesküvő-társait, s a hagyomány szerint itt raboskodott Péter apostol is.
A város hanyatlása
A köztársaság idején és a korai császárkorban Róma valóban a világ „fővárosa” volt. Központja volt a politikai életnek, a hadsereg irányításának, a gazdaságnak és a kultúrának egyaránt. Amíg a birodalom fejlődésének tetőpontját túl nem haladta, a város ezt a szerepét méltó külsővel meg is tudta őrizni. A viharos 3. század azonban nemcsak a Római Birodalom, hanem Róma számára is végzetes volt. A késői császárkorban már nem volt császári székhely sem, lassú hanyatlását csak betetőzték a barbárok pusztításai.
Hétköznapok és ünnepek
A késői köztársaság korában a római szónokok gyakran emlegették őseik szerénységét, egyszerű és erényes életmódját. A nagy hódítások korszaka után valóban megváltoztak a társadalom felső rétegének szokásai, fellazultak a magánélet és – főleg a válságidőszakban – a közélet erkölcsei. A tehetősebbek egyre inkább arra törekedtek, hogy kényelemben, fényűző környezetben élhessenek. Ezt azonban természetesen a szegényebbek, a kétkezi munkából élő parasztok, iparosok és kiskereskedők nem engedhették meg maguknak. Az ő napjaikat továbbra is a szorgalmas munka töltötte ki, étkezésük és öltözködésük szerény maradt.
Annál inkább megváltozott az előkelők élete. Ők a napot rendszerint azzal kezdték, hogy fogadták clienseik tisztelgő látogatását. A hivatalos és a politikai ügyeket délelőtt intézték, a délben elköltött prandium (villásreggeli) után pihenés, testgyakorlás vagy tanulmányok következtek. Este került sor a lakoma (cena) elköltésére.
A lakomázók az ebédlőteremben az alacsony asztalok mellett kereveten fekve étkeztek, fejükön rózsakoszorú volt, könnyű ruhát és sarut viseltek. Étvágygerjesztő előételek után sülteket, majd csemegéket, süteményeket, sajtot, gyümölcsöt fogyasztottak. Előfordult, hogy valaki a lakoma kezdetén túl sokat evett, de szerette volna a további fogásokat is megízlelni, s ilyenkor pálcára erősített madártollal „segített magán”. Lakoma közben énekesek, zenészek, táncosok és bűvészekmulattatták a társaságot. Könnyű, gyakran vízzel hígított borokat ittak evés közben is, a lakoma befejező szakaszát azonban már csak az ivás jelentette. Énekkel, társalgással, szavalatokkal vagy kockajátékkal szórakoztak.
A férfiak ruházata az ingből (tunica) és a felette viselt tógából állt. Ez volt a legelterjedtebb viselet, a rómaiak magukat gens togatanak, tógás nemzetségnek nevezték. Általában fehér gyapjúból készült anyag volt, amelyet meghatározott módon magukra csavartak, s ráncait gondosan eligazították. A magasabb rangú hivatalnokok tógáján széles bíborszegély volt, a diadalmenetet tartó hadvezérét arannyal hímezték, a császárok pedig Domitianus óta bíbortógát viseltek. A fiúk kb. 16 éves korban ölthettek először férfitógát, s ez azt jelentette, hogy felnőtt férfinak minősülnek. A nők ingszerű hosszú ruhát (stóla), felette pedig bő, redős köpenyt (palla) viseltek, ezt a vállukon ún. fibulával tűzték össze. A hajviseletre mindkét nem nagy figyelmet fordított, a sütővassal bodorított, illatos olajjal bekent frizurákat kedvelték. Nagy gondot fordítottak a testápolásra és ismerték a fogport is. A férfiak a köztársaság és a korai császárság idején többnyire borotválkoztak, a 2. században lett divat a szakáll. Izmaik rugalmasságát a testedzés mellett a masszázs biztosította. A jómódúak sok ékszert viseltek.
A családi élet jeles eseményei
Ide tartozott mindenekelőtt a gyermekek születése. Az újszülöttet a pater familias fogadta a családba, világra jötte után a kilencedik napon mutattak be érte áldozatot, s ekkor kapta meg a nevét is. Az elsőszülött fiú rendszerint apja nevét kapta, a lányokat viszont csak a nemzetség nevével látták el. Ha egy családban több lány született, az ifjabb és idősebb jelzővel különböztették meg őket. A csecsemőnek a rokonság ajándékokat vitt, ezek között volt az ún. bulla, a szemmel verés ellen védő talizmán tokja, amit a gyerekek a nyakukban viseltek.
A házasságkötés szintén fontos esemény volt, erre általában a menyasszony szüleinek házában került sor. A házassági szerződés megkötése után egy idősebb hölgy (matróna) adta össze a fiatalokat, akik kezet fogtak, s a menyasszony a következő szavakat mondta: Ubi tu Gaius ego Gaia (Ahol te Gaius vagy, ott én Gaia vagyok). Este zeneszó mellett vezette az ifjú férj feleségét a házába.
A temetés az ókori Rómában szintén nagyon fontos volt, hitük szerint enélkül a halott lelke nem találhatott nyugalomra. A holttestet fehér ruhában a halottas ágyra fektették, a bejárat mellett ciprusfát vagy ágat helyeztek el. A temetésre kikiáltó hívta meg a családtagokat, barátokat és ismerősöket. A gyászmenetben a meghívottakon kívül fuvolások és fizetett siratóasszonyok is voltak, és felvonultatták az ősök viaszból készült arcmásait. A holttestet máglyán elégették, hamvait urnába rejtették, s így helyezték el a sírban. Ez lehetett családi sírbolt, de szokás volt az utak mentén felállított kőkoporsóba, szarkofágba való temetkezés is. A sírfeliratokon megörökítették a halott nevét, foglalkozását, jeles tetteit és a gyászolók fájdalmát. Az útmenti sírkövek gyakran üdvözölték az arra járókat, s felszólították őket a halottról való megemlékezésre. (A Magyarországon talált sírfeliratok közül talán a legszebb az aquincumi énekesnőé, Aelia Sabináé.)
A magánélet ünnepei természetesen szoros kapcsolatban álltak a vallással. A római emberek nemcsak sorsdöntő események, hanem a mindennapi tevékenység során is fontosnak tartották az istenek segítségét kérni. Ez fogadalomtételt jelentett, amit fogadalmi feliratban rögzítettek. A felkínálható áldozat lehetett vértelen (lepény, sós dara, tejföl, méz, bor vagy tömjén), illetve véres, azaz állatáldozat. Férfiisteneknek hím, istennőknek nőstény állatot kellett áldozni, az alvilágiakat fekete, az égieket pedig fehér áldozat illette meg. Az állatokat felszalagozott és bearanyozott szarvakkal vezették az illetékes isten oltárához, húsát a felajánló vendégeivel és a szentély személyzetével együtt fogyasztotta el.
A közösség ünnepei
A rómaiak ünnepfogalma nem hasonlított a mai felfogáshoz. Manapság az ünnepek többnyire örömteli eseményekhez kötődnek, a rómaiak számára pedig az ünnepnapok többsége baljóslatú, komor nap volt. Ezért nem volt szabad ünnepeken a „törvénykezés szavait kiejteni”, azaz hivatalos ügyeket intézni.
Azokat a jeles napokat, amelyeket a vallás előírásai szerint minden római polgárnak kötelessége volt megtartani, a római naptár tartalmazta. Ezek szertartásai mindvégig megőrizték a Kr. e. 7-6. század hangulatát. A szent cselekmények akkor is ugyanazok maradtak, amikor már senki nem ismerte a jelentésüket. Az ünnepi rend kialakulásakor az évet még márciusban kezdték, s a hagyomány szerint 10 hónapra osztották fel. A tél, a későbbi január és február hónap „holt idő” volt.
Március a munkára és a harcra való készülődés jegyében telt el, akkor tartották a lovasszemlét, a megrozsdásodott fegyverek megtisztítását és a harci kürtök kipróbálását. Sok ünnep csoportosult a hónap 15. napja, március idusa körül. Ekkor „kergették ki” az elmúlt évet jelképező szellemet, üdvözölték az új évet Anna Perenna személyében és ekkor öltötték fel a felserdült ifjak a férfitógát.
Áprilisban a termékenységért tartottak ünnepeket, ezek sikere májusban dőlt el. Ezért ennek a hónapnak a szertartásai komorak, az alvilági istenek kiengeszteléséreszolgáltak. Júliusban a szárazság elhárítását igyekeztek elérni az ünnepek, augusztus pedig a betakarítás és a szüret jegyében telt el.
Szeptember legnagyobb ünnepe a capitoliumi szentély felavatásának évfordulója volt, ekkor tartották egy fehér tulok feláldozásával „Iuppiter megvendégelését”.
Októberben a fegyverek és szerszámok mágikus megtisztítására és nyugalomba helyezésére került sor. Novemberben voltak a plebejus ünnepi játékok, decemberben pedig az asszonyok védőistennőjének, Bona Deának az ünnepe. Ugyanerre a hónapra esett Saturnus isten kiengesztelődést, békét és jókedvet sugárzó ünnepe, a Saturnalia, ami a betakarítás lezárultát köszöntötte. Ekkor a család feje a gazdaság minden tagjával, a rabszolgákkal is egy asztalhoz ült. Mivel Saturnusnak sertést illett áldozni, a lakomán a szerencsét és jó termést hozó malac húsát ették.
A később naptárba illesztett január és február hónapok ünnepei közül a Ianusnak (a kezdet és a vég kétarcú istene) szentelt újévet, illetve az ősök szellemeinek kiengesztelését fontos megemlíteni. Újévkor léptek hivatalba a magistratusok, szokás volt ekkor egymás kölcsönös megajándékozása. A februári Parentalia idején pedig a szülők és rokonok sírjait keresték fel a rómaiak.
Az ókori Róma legszentebb napjai azok voltak, amikor egy-egy saeculum leteltét ünnepelték. A saeculum pontatlan fordítása évszázad, valójában azt az időszakot jelentette, amikor a korszak kezdetén születettek már mind meghaltak. Ez 100-110 évet jelentett a római számítások szerint. Az első ilyen ünnepet Kr. e. 249-ben, a másodikat 146-ban tartották. A számítások szerint. Az első ilyen ünnepet Kr. e. 249-ben, a másodikat 146-ban tartották. A ben kerített sort a százados játékokmegtartására, utódai pedig különböző számítások alapján egy évszázadon belül többször is megünnepelték – propagandisztikus okokból – a saeculum leteltét.
Látványosságok, szórakozásOktóberben a fegyverek és szerszámok mágikus megtisztítására és nyugalomba helyezésére került sor. Novemberben voltak a plebejus ünnepi játékok, decemberben pedig az asszonyok védőistennőjének, Bona Deának az ünnepe. Ugyanerre a hónapra esett Saturnus isten kiengesztelődést, békét és jókedvet sugárzó ünnepe, a Saturnalia, ami a betakarítás lezárultát köszöntötte. Ekkor a család feje a gazdaság minden tagjával, a rabszolgákkal is egy asztalhoz ült. Mivel Saturnusnak sertést illett áldozni, a lakomán a szerencsét és jó termést hozó malac húsát ették.
A később naptárba illesztett január és február hónapok ünnepei közül a Ianusnak (a kezdet és a vég kétarcú istene) szentelt újévet, illetve az ősök szellemeinek kiengesztelését fontos megemlíteni. Újévkor léptek hivatalba a magistratusok, szokás volt ekkor egymás kölcsönös megajándékozása. A februári Parentalia idején pedig a szülők és rokonok sírjait keresték fel a rómaiak.
Az ókori Róma legszentebb napjai azok voltak, amikor egy-egy saeculum leteltét ünnepelték. A saeculum pontatlan fordítása évszázad, valójában azt az időszakot jelentette, amikor a korszak kezdetén születettek már mind meghaltak. Ez 100-110 évet jelentett a római számítások szerint. Az első ilyen ünnepet Kr. e. 249-ben, a másodikat 146-ban tartották. A számítások szerint. Az első ilyen ünnepet Kr. e. 249-ben, a másodikat 146-ban tartották. A ben kerített sort a százados játékokmegtartására, utódai pedig különböző számítások alapján egy évszázadon belül többször is megünnepelték – propagandisztikus okokból – a saeculum leteltét.
Cirkuszi játékokat kocsiversennyel már a királyok korában tartottak. Erre a legalkalmasabb hely a Palatinus és az Aventinus közti hosszú völgy volt, itt épült fel később a Circus Maximus. A cirkusz közepén egy alacsony falat emeltek, végein voltak elhelyezve a célt jelentő oszlopok. A versenyzők feladata az volt, hogy négy vagy két ló vontatta kétkerekű kocsijukkal előírt számú (általában hét) kört tegyenek a pályán. A győztesek pálmaágat, koszorút és pénzt kaptak, egy-egy sikeres kocsihajtó hatalmas vagyont is gyűjthetett. A versenyek rendezésére alakult társaságok színeibe (vörös, fehér, a korai császárkorban alakultak meg a kékek és zöldek) öltözött hajtók mellett a közönség is pártokba szerveződött. Legnagyobb pártja a zöldeknek és a kékeknek volt.
Színielőadásokat az első pun háború után rendeztek először Rómában. A színpad ekkor fából ácsolt, alkalmi emelvény volt, a közönség pedig állva nézte végig az előadást. Az első állandó színházat Pompeius építtette. A bemutatott darabok elsősorban látványosságul, mulatságul szolgáltak, a széles közönséget nem a tragédiák, hanem a komédiák vonzották.
Gladiátori játékokat eleinte a Forumon tartottak, később erre a célra épültek az amphitheatrumok. Maga a harci játék kezdetben nem szórakozás, hanem gyászszertartás része volt. Az elsőt, amiről tudunk, Kr. e. 264-ben rendezték Iunius Brutus fiai apjuk emlékére. A szokás valószínűleg etruszk eredetű, magyarázatára két feltételezés is van. Az egyik szerint a kiontott vér az ősi, emberevő isteneknek lerótt adó volt. A másik szerint kezdetben az elesett harcosok sírján hadifoglyokat áldoztak fel, s ez a barbár szokás „szelídült” az idők folyamán párviadallá. A harci játék elnevezése – a munus – a halottak iránti kötelesség lerovását jelenti.
Az idők folyamán egyre nagyobb közönség gyülekezett ezekre a viadalokra, így ezek is részévé váltak a politikai propagandának. A küzdelmet külön erre a célra kiképzett rabszolgák, a gladiátorok vívták egymással. Egyes sikeres gladiátorok nagy népszerűségre tettek szert, s komoly vagyont is szerezhettek. Fegyverzetük különböző volt, elnevezésüket is erről kapták. A sebesültek sorsáról a játék rendezője és a nézők döntöttek. A beszorított hüvelykujjú felemelt ököl jelentette a kegyelmet, a lefelé tartott hüvelykujj a győztesnek szólt: adja meg a halálos döfést. Kezdetben egyszerre csak egy-egy pár küzdött egymással, a császárkorban azonban szokássá vált, hogy egy időben több gladiátort küldtek a porondra, s a nézők szeme elé valóságos csata képe tárult. Előfordult, hogy külön erre a célra ásott medencékben tengeri ütközetet mutattak be.
Egy másfajta látványosság volt az ún. venatio, amikor vadállatokat ingereltek egymás vagy emberek ellen. Az emberek vagy felfegyverzett gladiátorok, vagy fegyvertelen halálraítéltek voltak. Nero alatt tömegesen jutottak erre a sorsra a keresztények. A vérengző kegyetlenkedések látványosságként való felvonultatása sajátos vonása a római civilizációnak.
A császárkorban terjedtek el görög mintára a sportversenyek, a költői és zenei versenyek. Először a magát művésznek képzelő Nero rendezett ilyen versenyeket, s ezeken maga is a közönség elé lépett. Görögországi útja alkalmával számos városban vett részt ilyen versengésben, s természetesen mindenhol első lett.
Tudományok és művészetek
A tudományok terén a rómaiak teljes mértékben a görögök tanítványai voltak. Etruszk közvetítéssel az ő írásukat vették át, s ebből alakították ki a ma is használtlatin ábécét. Írásra viasszal bevont táblácskákat használtak, erre íróvesszővel, stilusszal karcolták a betűket. Hosszabb szövegeket az Egyiptomból származó papirusztekercsekre írtak. Az általuk kialakított „római” számok – mivel nem ismerték a helyiérték fogalmát – a gyakorlatban elég nehezen voltak használhatók.
A természettudományok terén fő törekvésük az volt, hogy az eddig felhalmozott tudást minél szélesebb körben alkalmazzák. Új dolgok felderítésével nem igazán foglalkoztak. A tudományos élet központja a római korban is Alexandria volt. A római tudósok műveikben nem új felfedezéseket írtak le, hanem az addig összegyűjtött tudásanyag összegzésére törekedtek.
Ilyen jellegű munka volt az idősebb Plinius természettudományi enciklopédiája, Vitruvius építészeti kézikönyve vagy Galenus orvostudományi műve.
A filozófia területén sem született új a római korban. Ismerték a nagy görög filozófusok nézeteit, legtöbb híve Epikurosznak és a sztoikus filozófiának volt Rómában. A filozófiai irodalom jelentősebb szerzői voltak az epikureista Lucretius, Caesar kortársa, a sztoikus Seneca, Nero nevelője és Marcus Aurelius császár, aki szintén a sztoicizmus híve volt.
Az egyetlen „eredeti” római tudomány a jog volt. Az első írásba foglalt törvényektől a Kr. u. 6. században Bizáncban bekövetkezett végső kodifikációig (írásba foglalás és rendszerezés) hatalmas ívű fejlődésen ment keresztül ez a tudomány. Ennek következtében válhatott a későbbi jogrendszerek alapjává. Megfogalmazták apolgári és a büntetőjog alapelveit, aprólékosan szabályozták a peres eljárások rendjét. A római polgárok egyenlőek voltak a törvény előtt, s a bírósági tárgyalásokat nyilvánosan folytatták le.
A gyermekek oktatását művelt görög házitanítók végezték, nem egy közülük rabszolgaként került Rómába. Egyes tanítók nyilvános iskolákat nyitottak, s a rómaiak ezt az oktatási formát jobbnak tartották a versengés buzdító hatása miatt. A gyerekek írni, olvasni, számolni tanultak először, majd megismerkedtek az irodalom remekeivel, szavalni és szónokolni is tudniuk kellett. A tehetősebbek gyermekeiket a tanulmányok lezárásaként valamely híres görög iskolába küldték.
Tudomány és technika a művészetbenA filozófia területén sem született új a római korban. Ismerték a nagy görög filozófusok nézeteit, legtöbb híve Epikurosznak és a sztoikus filozófiának volt Rómában. A filozófiai irodalom jelentősebb szerzői voltak az epikureista Lucretius, Caesar kortársa, a sztoikus Seneca, Nero nevelője és Marcus Aurelius császár, aki szintén a sztoicizmus híve volt.
Az egyetlen „eredeti” római tudomány a jog volt. Az első írásba foglalt törvényektől a Kr. u. 6. században Bizáncban bekövetkezett végső kodifikációig (írásba foglalás és rendszerezés) hatalmas ívű fejlődésen ment keresztül ez a tudomány. Ennek következtében válhatott a későbbi jogrendszerek alapjává. Megfogalmazták apolgári és a büntetőjog alapelveit, aprólékosan szabályozták a peres eljárások rendjét. A római polgárok egyenlőek voltak a törvény előtt, s a bírósági tárgyalásokat nyilvánosan folytatták le.
A gyermekek oktatását művelt görög házitanítók végezték, nem egy közülük rabszolgaként került Rómába. Egyes tanítók nyilvános iskolákat nyitottak, s a rómaiak ezt az oktatási formát jobbnak tartották a versengés buzdító hatása miatt. A gyerekek írni, olvasni, számolni tanultak először, majd megismerkedtek az irodalom remekeivel, szavalni és szónokolni is tudniuk kellett. A tehetősebbek gyermekeiket a tanulmányok lezárásaként valamely híres görög iskolába küldték.
A különböző népektől szerzett tudományos ismereteket és technikai tudást kiválóan kamatoztatták a rómaiak az építészetben. Az etruszk boltozásos technika továbbfejlesztésével, a donga és a keresztboltozat kialakításával az eddiginél nagyobb tereket tudtak befedni oszlopok alkalmazása nélkül. Ugyanezt eredményezte akupola kialakítása. Mindezek segítségével máig lenyűgöző méretű épületeket és építményeket tudtak emelni.
Az épületek díszítésénél a görögöktől átvett elemeket használták. Oszlopokat, szobrokat, falfestményeket, mozaikokat, domborműveket egyaránt alkalmaztak. Szobrászatuk azonban egy vonatkozásban jelentősen eltért a görögökétől, törekedtek az ábrázolt személy valóságos vonásainak megörökítésére, azaz portrékatalkottak. A modell csúnya vonásait, esetleges fogyatékosságait sem szépítették.
Irodalom
A római irodalom szerény kezdeteit a sírkövekre vésett feliratok, az ünnepélyes alkalmakkor énekelt dalok és a temetési dicsőítő beszédek jelentették. Mint annyi más területen, a későbbiekben itt is a görögök lettek a rómaiak tanítómesterei. Az általuk kialakított formák és műfajok adták meg a latin irodalom kereteit is.
A legrégebbi idők csekély fennmaradt emléke után a Kr. e. 3. század közepétől indult meg az irodalom fejlődése. Az alapok megteremtése a Kr. e. 1. század elejéig lezajlott, ezt követte az ún. aranykor, amely Augustus haláláig tartott. Ezután jött az „ezüstkor” a Kr. u. 2. század végéig, végül a „vaskor” a birodalom bukásáig.
Az ún. archaikus kor írói közül a legjelentősebbek Livius Andronicus, Plautus, Terentius és Ennius voltak. Livius Andronicus latinra fordította a görög irodalom egy sor remekét, köztük az Odüsszeiát. Plautus és Terentius vígjátékokat írtak, Ennius pedig elsőként írt latin nyelvű eposzt. Az irodalmi élet megszervezését ebben a korban a két Scipio indította meg, a második pun háború hadvezére, Scipio Africanus, s örökbe fogadott unokája, Scipio Aemilianus. A próza első kiválóságai közé tartozott az idősebb M. Porcius Cato, aki bár maga is jól ismerte a görög kultúrát írásaiban ennek térhódítása ellen hadakozott.
Az aranykor első szakaszát Cicero korának is szokták nevezni. Ez az időszak a polgárháborúk kora Róma történetében, a politikai küzdelmek kedveztek a retorika (szónoklattan) fejlődésének. Cicero beszédei közül 58 maradt ránk, írt értekezéseket a szónoklattan, a filozófia és a vallás különböző kérdéseiről. Leveleiből hatalmas gyűjtemény maradt az utókorra. Kortársai közül kiemelkedő jelentőségű a költő C. Valerius Catullus, akinek Lesbiához írott versei a szerelmi líra remekművei.
Augustus korát három költőóriás határozta meg, Vergilius, Horatius és Ovidius. Vergilius életének fő műve, az Aeneis, a latin eposzköltészet legjelentősebb darabja. Ebben a Trójából elmenekült Aeneas bolyongásainak történetét írta meg. Eklogái a természet, a pásztori élet idillikus világába vágyódó költő érzéseit fejezik ki, aGeorgica pedig mezőgazdasági tanköltemény, mely a szorgos munkát, az okos gazdálkodást, a jámbor istenhitet és az itáliai földet dicsőíti.
Horatius Brutus katonájaként harcolt a polgárháborúk idején, s hazatérése után vált igazán ismert költővé. Gúnyos hangú költeményekkel, ún. szatírákkal ésepodoszokkal tűnt fel az irodalmi életben. Később született dalokból, ódákból, különböző lírai műfajú művekből álló gyűjteménye, a Carmenek. Életelve az „aurea mediocritas”, az arany középút volt. Ez azonban elsősorban a politikai és a gazdasági életre vonatkozott, soha nem jelentett szellemi középszerűséget.
A legfiatalabb, Ovidius először szerelmi költészetével szerzett hírnevet, később a római ünnepekről írt verseket, s Átváltozások címmel foglalta össze a görög-római mitológia történeteit. Ezekben a költeményekben is elsősorban a szerelemmel foglalkozott, stílusa könnyed és játékos volt. Életét a Fekete-tenger partján fekvő Tomiban fejezte be, ahová Augustus száműzte, mivel ez a költészet nem illett bele az általa képviselt eszményekbe.
A korszak költői közül meg kell még említeni a lemondó, szomorú hangú versek, az elégiák szerzőit: Tibullust és Propertiust. Fontos szerepe volt az irodalmi életben Augustus barátjának és diplomatájának, a műértő Maecenasnak. Nem saját műveivel vívta ki magának ezt a helyet, hanem mások irodalmi tevékenységének támogatásával. Az ő köréhez tartozott kora minden jelentős írója, költője, az utókor pedig róla nevezte el a művészetek későbbi pártfogóit mecénásoknak.
Az ezüstkort a római irodalom lassú hanyatlása kezdetének tekintik. Az ékesszólás háttérbe szorult, a költészet nyelve eltávolodott a köznapi beszédtől, finomkodó, mesterkélt lett. A kor költői közül ki kell emelni Lucanust, aki Nero kortársa volt, s aki tehetségével kivívta az őrült császár féltékenységét. A görög Aiszóposz követője volt a felszabadított rabszolga, Phaedrus. Szatírákat – ez az egyetlen római eredetű műfaj – írt Persius és Iuvenalis, Martialis pedig epigrammaköltő volt. A próza műfajában alkotott Petronius, akinek Satyricon című műve töredékekben maradt fenn, a legnagyobb összefüggő részlet a Trimalchio lakomája, amely a felkapaszkodott újgazdagokat gúnyolja ki. A latin irodalom utolsó klasszikusa volt az ezüstkor végén Apuleius, akinek fő műve az Aranyszamár. Ez volt a Satyriconon kívül az utókorra maradt egyetlen latin regény.
A római történetírás
Kezdeteit azok az évkönyvek (annales) jelentik, amelyeket a pontifexek kezdtek el vezetni, feljegyezve bennük egy-egy év jelentősebb eseményeit, a consulok nevét, az ünnepnapokat s a diadalmenetek jegyzékét. Ezek összegyűjtésére s átvizsgálására Kr. e. 130 körül került sor, a bennük felhalmozott anyag a későbbi történetírók fontos forrása lett.
A római történeti irodalom első szerzői közé tartozik a görög Polübiosz, aki politikai túszként került Rómába és a római Q. Fabius Pictor (az ő műve nem maradt fönn). Mindketten a Scipiók köréhez tartoztak. A Kr. e. 1. század történeti irodalmából ki kell emelni Sallustius és Cornelius Nepos műveit. Ide sorolható Caius Iulius Caesar két munkája, amelyek a galliai háború és a Pompeius ellen vívott polgárháború történetét tartalmazzák.
Augustus korának legjelentősebb történetírója Titus Livius volt. Róma történetét a város alapításától (Ab urbe condita) Kr. e. 9-ig írta meg. Az óriási munka 142 könyvéből csak 35 maradt meg, az elveszettek anyagát a fennmaradt kivonatokból ismerjük. Köztársasági érzelmei ellenére elismerte Augustus érdemeit a birodalom békéjének helyreállításában. Bár sok forrás állt rendelkezésére, a történetírói pontosságnál nagyobb hangsúlyt helyezett a szép előadásra.
A Kr. u. l. században a történetírók többsége udvari szerző volt, műveikben igazodniuk kellett az éppen uralkodó császár kívánalmaihoz. Írásaikban sok tárgyi tévedés van, stílusuk pongyola, szellemeskedés és pletykálkodás jellemzi őket. Közülük magányos óriásként emelkedik ki Publius (?) Cornelius Tacitus (kb. 55-kb. 120). Rövidebb művei (Iulius Agricola élete, Germania, Beszélgetés a szónokokról) után írta meg két nagy történeti munkáját: a Historiaet (Korunk története) és azAnnalest (Évkönyvek). Történetírói alapelvét a szállóigévé lett „sine ira et studio” (harag és részrehajlás nélkül) kifejezéssel határozta meg, de mi sem állt távolabb tőle, mint a hűvös távolságtartás. Soraiból csak úgy süt a császári zsarnokság gyűlölete. Kora társadalmát és a történelem mozgását sötét pesszimizmussal szemlélte, és kategorikusan elutasított mindent, ami Augustusszal keletkezett. Lefordíthatatlanul tömör, súlyos mondatait a latin írásművészet csúcsának szokták tartani.
A római életrajzírók közül ki kell még emelni Suetoniust. De vita Caesarum (Caesarok élete) című munkája a Iulius-Claudius-dinasztia, a négy császár éve és a Flavius-dinasztia uralkodóinak életrajzait tartalmazza. Mint Hadrianus levéltárosa, töméntelen mennyiségű forráshoz jutott műve megalkotásakor. Fő törekvése az volt, hogy érdekes legyen, s kihasználta, hogy a jó császárok idején bátran lehetett bírálni az elődöket. Műve ennek következtében valóságos botránykrónika és pletykagyűjtemény lett.
Végezetül három, görög nyelven író szerzőt kell megemlítenünk, akiknek művei a római történeti irodalomba tartoznak. Az első közülük Plutarkhosz, aki a Kr. u. 1. század második felében élt. Párhuzamos életrajzok című munkájában egy-egy görög és római történelmi személyiség életét írta meg, ezekben több érdekességet, mint lényegest mond el a múltról. A 2. század végén született az alexandriai Appianosz „Római történet”-e, a hatalmas műnek nem egészen a fele maradt ránk, többek között az itáliai polgárháborúkról szóló részek. Kortársa, a bithüniai Cassius Dio ugyanezzel a címmel írt egy 80 könyvből álló munkát, amelyben évről évre haladva rögzítette az eseményeket saját consulsága évéig. Ebből mindössze 25 könyv maradt ránk, s a belőle készült kivonatok.
Pannonia, a római provincia
A mai Dunántúl területét a rómaiak Kr. e. 12-9 között vették birtokukba Tiberius hadjáratának eredményeképpen. Az erre irányuló hadjáratok azonban már korábban megkezdődtek, Kr. e. 35-ben a Száva vidékének meghódításával, Siscia (Sziszek) elfoglalásával. A további előnyomulás a Duna partjáig megfelelt Augustus külpolitikai elképzeléseinek, célja a természetes határok elérése volt. A provinciát Kr. e. 11 -ben szervezték meg, ekkor még Illyricum néven, ennek északi része az itt élő kelta eredetű pannon törzsekről kapta később a Pannonia nevet. A meghódítottak lázadásai később is sok gondot okoztak. Kr. u. 6-9 között került sor a nagy pannon felkelésre, melynek leverésére újra Tiberiust küldte ki Augustus.
A római Pannonia területe nagyobb volt, mint a Dunántúl ma, mert hozzá tartozott a mai Ausztria keleti pereme, Horvátország, Szlavónia és Bosznia egy része is. A tartományt a Kr. u. 2. század elején két részre osztották, keleti részét Pannonia Inferiornak, a nyugatit pedig Pannonia Superiornak nevezték. (Később ezt egy újabb felosztás követte Diocletianus idejében.) Pannonia Inferior helytartói székhelye Aquincumban (Óbuda), Superioré pedig Carnuntumban (Petronell) volt. Aquincum első helytartója a későbbi császár, Hadrianus volt.
A provinciából Itáliába gabonát, állatbőrt, vadállatokat és prémeket szállítottak. Gazdasági jelentősége azonban eltörpült katonai fontossága mellett. A hadsereg érdekeinek megfelelően folytak a telepítések, a város- és útépítések. Fontosak voltak természetesen a közvetítő kereskedelem szempontjai is, Pannonián vezetett át az ún. Borostyánút, amely a Baltitenger vidékét kötötte össze Itáliával.
A területen több mint 25 colonia és municipium alakult ki, ezek voltak a római kultúra színterei. Az első polgári települések a legiós táborok mellett jöttek létre, a hadseregnek mindvégig fontos szerepe volt a tartomány életében. A 2. század közepére esett Pannonia virágkora, ekkor gyorsult meg a gazdaság fejlődése, a városok kiépülése, a közművek és az úthálózat kialakítása. Ebből a századból származik az az egyedülálló lelet, amely Aquincumban került elő, egy hordozható bronz orgona maradványai. Ez a legrégibb ilyen hangszer az egész világon. Hamarosan megakadt azonban a nyugalmas fejlődés, a markomannok és a kvádok támadásai miatt hadszíntérré vált a tartomány. A filozófus császár, Marcus Aurelius életének utolsó éveit Pannonfában töltötte, Elmélkedéseinek két könyvét itt írta meg.
Pannonia fontossága akkor nőtt meg újra, amikor Septimius Severus személyében e provincia helytartója lett a császár. A Severusok uralmának legfontosabb támasza éppen az itteni katonaság volt, császárságuk a tartomány újabb gazdasági felvirágzását hozta meg. A 3. század nagy válsága nem kímélte meg ezt a területet sem. Hosszú hanyatló időszak után végül a népvándorlás barbár támadásai söpörték el a római uralmat Pannonia földjéről.
Pannonia életét az itt élő, tarka összetételű helyi lakosság és az ide vezényelt legiók katonasága alakította. A romanizáció nem jutott olyan fokra, hogy egységesítette volna a szellemi életet. A keletről származó katonák honosították meg Mithrasz és Izisz misztériumait. A római istenvilágból a nem különösen jelentékeny, mezőgazdasági tevékenységeket védelmező termékenységisten, Silvanus kultusza terjedt el leginkább. A katonaság körében különösen erős volt PannoniábanIuppiter Dolichenus kultusza, amelyet Septimius Severus is pártfogolt.
A KORAI KÖZÉPKOR Az 5. századtól a 10. századig A középkori Európa létrejötte
Bevezetés
Fejezetünk az 5-10. század közötti időszakról, az ún. korai középkorról szól. Ennek az időszaknak a történései már nem csak a hajdani Római Birodalom területén játszódtak. A koraközépkori Európa fogalma elválaszthatatlan a germánoktól, az általuk lakott vidékek kerültek a történelem középpontjába. A barbár és a nyugatrómai világ találkozásából itt alakult ki a középkor gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális rendje – a feudalizmus. Itt jött létre az „új Római Birodalom” eszméje, melyet először a frankok, később a németek próbáltak megvalósítani. Ebből a birodalomeszméből ered a középkori Európa civilizációjának egysége. A germán „Európa” mellett léteztek olyan területek is, melyek a fejlődésnek ettől eltérő sajátosságait mutatták. Ilyen volt Skandinávia és a szlávok lakta terület túlnyomó része, meg a Mediterraneum két fontos civilizációja: Róma örököse, valamint Bizánc és az iszlám világ.
Bevezetésünk végén megállapíthatjuk, hogy a „középkor” az európai civilizáció fogalma, alapvetően az európai civilizáció kibontakozásának első szakasza.
A feladatunk éppen az, hogy e korszak sokszínűségével megismerkedjünk.
A feladatunk éppen az, hogy e korszak sokszínűségével megismerkedjünk.
A barbár államok
Róma után
A nyugati birodalom történetét a „barbár” Odoaker fejezte be, amikor 476-ban az uralkodói jelvényeket összecsomagoltatta és elküldette Constantinopolisba, a hasonlóan (vagy talán még inkább) barbár Zénónnak, aki isauriai rablóvezérből lett a keleti Róma ura. A Mediterraneumot összetartó politikai rendszer megszűnt létezni, ám a római civilizáció maradt. A következő évszázadok fő kérdése éppen az volt, hogy sikerül-e e civilizáció eredményeit túlszárnyaló újat építeniük a „barbár népeknek”.
A kezdetek nemigen kecsegtettek látványos eredményekkel. A kortársak számára Róma bukása a vég kezdete volt, s minden egyes újabb esztendő a római világ egy-egy emlékének – hídnak, amfiteátrumnak, fürdőnek, vízvezetéknek – a pusztulását jelentette. Az emberek fokozatosan falvakba költöztek, s önellátásra rendezkedtek be. A városi élet látványosan hanyatlott, s a nagyobb települések egyházi központokká változtak. Városban lakni egyébként sem jelentett már olyan előnyt, mint Róma idejében.
Az államapparátus – a hivatalnokszervezet – lényegében megszűnt, a társadalom egyébként sem tudott volna nagyszámú hivatalnokot eltartani. A falusi lakosság főképp olyan mezőgazdasági termelésbe kezdett, mely gyökeresen eltért a korábbi gyakorlattól. A társadalom legfontosabb egységei a fokozatosan kialakuló falusi közösségek lettek, melyek a bérbe vett földeket közösen művelték. Ők voltak azok, akik a germán eredetű nehézekével már képesek voltak a kötött északi talajokat is feltörni, s ott a mezőgazdasági termelést meghonosítani.
A kora középkor (5-10. század) földművelőinek köszönhetően a civilizáció – ha lassan is – túllépett a Római Birodalom volt határain.
A korszak legfontosabb politikai változása a világi és a vallási hatalom kettéválása. Az előző a barbár elit, az utóbbi pedig a Róma által vezetett egyház kezébe került. Európa legfontosabb politikai kérdése az lett, hogy milyen viszonyt tudnak és akarnak e hatalmak egymással kialakítani. Ebből a szempontból döntő szakasznak tekinthető a keresztény királyságok létrejötte: egyház és állam egymásra találása.
Kísérlet Itália vezető szerepének visszaállításáraA keleti gótok
Odoaker nem sokáig kormányozhatta Itáliát, bár mindent megtett a római kontinuitás (folyamatosság) fenntartása érdekében. Restauráltatta Róma középületeinek egy részét, gondoskodott a város lakosságának gabonaellátásáról – pedig ez a vandál hajók miatt nehéz volt –, cirkuszi játékokat rendezett. Összességében megpróbált együttműködni a senatori réteggel és a „római néppel”.
Hatalma azonban pusztán addig tartott, ameddig különböző germán törzsekből verbuvált hadserege kitartott mellette. 487-ben a Hun Birodalom bukása után Pannoniában letelepült keleti gótok megrohanták Itáliát. Királyuk, Theodorik három évi ostrom után elfoglalta Odoaker utolsó menedékét, Ravennát. Az önmagát kegyelemre megadó „Itália királyát” Theodorik meggyilkoltatta, ezzel létrejött az Illíriát és Itáliát magába foglaló keleti gót királyság.
Nagy Theodorik (493-526)
Theodorik lett az első „barbár” uralkodó, aki római és barbár hagyományokra támaszkodva megpróbálkozott a birodalomépítéssel. Ennek első lépéseként rokonsági kapcsolatokon alapuló szövetségi rendszert épített ki a Földközi-tenger nyugati medencéjében. Elsősorban a nyugati gótokkal tartott fenn baráti viszonyt. Itália uralma római mintákat követett. A bizánci uralkodótól – akit elismert – ő is megkapta a „patrícius” címet. A polgári hivatalok jelentős részét a hozzáértő rómaiak kezében hagyta, a katonai méltóságokat viszont a gótok töltötték be. A rómaiak szabadon gyakorolhatták a katolikus vallást, a gótok pedig az ariánust. Rómaiakra a római, a gótokra pedig a gót törvények vonatkoztak. (Ez utóbbiak inkább szokásjogon alapultak.) Az uralkodó mindenki számára igyekezett biztosítani az egyéni szabadságjogokat (civilitas), cserében elvárta az együttműködést.
Theodorik nagy pártfogója volt a művészeteknek és a tudományoknak. Udvarában működött Cassiodorus senator, aki 12 kötetben megírta a rómaiak és gótok történetét, és Boethius, a kora középkor legismertebb filozófusa. Róma és a gótok „kibékülését” látványos restaurációs munkálatok és – főleg Ravennában, a székhelyen folyó – építkezések tették érzékelhetővé. Az 510-es években azonban váratlanul megszűnt a gót-római jó viszony. Theodorik kivégeztette Boethiust, letartóztatta a senatus egy részét, és erőszakosan lépett fel a katolikus egyházzal szemben.
A váltás oka összetett, de felderíthető. 507-ben a katolikus frankok legyőzték és Hispaniába űzték a nyugati gótokat. Ugyanekkor látványosan megjavult a római egyház és Bizánc viszonya. A bizánci császárok egyre nyíltabban fogalmazták meg igényüket Kelet és Nyugat újraegyesítésére. A gótok úgy érezték, hogy magukra maradtak, ezért megpróbáltak leszámolni vélt vagy valós ellenfeleikkel. Theodorik nagy kísérlete – rómaiak és barbárok békés együttélése – kudarcot vallott, nevét azonban így is a „Nagy” jelzővel ruházta fel az utókor. Alakja a középkori mondavilágba is bekerült Dietrich von Verneként. (Magyarul Veronai Detre, l. Arany J.: Buda halála.)
Nagy Theodorik halála után hamar elkövetkeztek a gót uralom végnapjai. Utódai között trónviszály tört ki, amit sikeresen használt ki Justinianus, keletrómai uralkodó. 535-ben bizánci hadak jelentek meg Itália partjainál. A gót uralom elégtelensége hamar kiderült. A majd száz év alatt erejükből csak arra futotta, hogy utánozzák a rómaiakat, s mikor ezt már nem lehetett, a királyság vészesen meggyengült. A bizánci hadaknak így is húsz esztendeig tartó rendkívül súlyos harcokban sikerült Itáliát „pacifikálni”, azaz meghódítani és békére kényszeríteni. A békének azonban óriási ára volt: Itáliában végleg megrendült a római világ. A bizánciak is Ravennában rendezkedtek be, de győzelmük gyümölcsét nem sokáig élvezhették. Itália határainál újabb ellenfél jelent meg, a langobardok.
A langobardok
Egy langobard történetíró szerint népe a nevét szakálláról kapta. Egy alkalommal a langobardok Odin isten elé járultak, aki feleségétől megkérdezte: „Kik ezek a hosszú szakállúak (longibarbae)?” A név tehát Odintól származik. Eredetükről ennél biztosabbat tudunk. A germán nép Skandináviából indult hosszú útjára. Az Elba mentén vándorolva jutottak a mai Csehország területére, onnan pedig a gótok által elhagyott Pannoniába. A 6. század közepén a Kárpát-medencében a hódító török nép, az avarok lovasseregei jelentek meg.
Így hát a langobardok felkerekedtek, s Itália felé indultak. 568-ban érkeztek meg a gótbizánci háborúkban kivérzett félszigetre. Először a maradék gót államot számolták fel, majd megtámadták az alig berendezkedett bizánciakat. E támadás eredménye azonban nem győzelem lett, hanem Itália kettéosztása. A bizánciak megtartották foglalásaik döntő részét, ám a római világ megszűnt Itáliában. Egyszerűen azért, mert a langobardok elpusztították.
A langobard uralommal új korszak köszöntött be. Az új nép vezetői lemondtak arról, hogy római módon kormányozzanak. Államalapításukat rablás és erőszak vezette be, majd a folyamat egy királyság – Pávia – és több tőle független törzsi „hercegség” – Spoleto, Benevento, Tuscia stb. – létrehozásával ért véget. A félsziget déli részébe azonban ezután is vezettek rablóhadjáratokat. A 7. század elejére csillapultak a harcok, s Itália széttagoltsága – már előlegezvén a későbbi állapotokat –állandósult. Ez persze nem jelenti azt, hogy a langobard királyok nem törekedtek egységes vezetés létrehozására. Uralmukat a katonai erőre és kezdetben az arianizmusra, majd az ortodoxiára próbálták építeni. Aribert király a 7. század közepén látványosan katolikus hitre tért, s megkoronáztatta magát a langobard „vaskoronával”. Szintén e korra esik a langobard törvénykezés megjelenése: Rothari király 643-ban adta ki törvénykönyvét (Edictus Rothari), mely már a középkori jog elemeit tartalmazza.
A langobard hadjáratok a 8. század közepén kezdődtek újra. Aistulf király kísérletet tett arra, hogy a gyengülő bizánci uralmat végképp megtörje. 751-ben sikerült is neki Ravennát megszállnia, s ezután az utolsó jelentősebb város, Róma felé fordult. A pápa, hogy városát megóvja, a frankokhoz fordult segítségért. Királyuk, „Kis” Pippin nem sokáig habozott: a frank seregek a 8. század közepétől egyre gyakrabban jelentek meg Itália földjén. Nagy Károly, a legnagyobb frank uralkodó, 773-74-ben megsemmisítette a Langobard Királyságot. A csapást a hercegségek egy része túlélte, de ez a lényegen nem változtatott: Itália sorsa ezután a frankok, később a helyükbe lépő németek és a pápák kezébe került. A langobard állameszme azonban tovább élt, aminek bizonyítéka a későbbi német-római császárok igyekezete az itáliai királyság – a langobard vaskorona – megszerzésére.
A vandálok
A történelem iránt érdeklődők általában annyit tudnak a vandálokról, hogy „hírnevüket” a Nyugat-római Birodalomban elkövetett „vandál” dúlásaikkal – elsősorban Róma 455. évi kifosztásával – szerezték. Való igaz, hogy az egy hónapos fosztogatás, mikor Geiserich parancsára még a capitoliumi Juppiter-templom tetőzetét is leszedték, sokáig nyomot hagyott a rómaiak emlékezetében. Tevékenységük nyomát még ma is őrzi a kollektív emlékezet, pedig maga a nép néhány évtized alatt eltűnt Európa történetéből. Talán ők voltak azok, akik legtávolabbról – a mai Norvégiából – indultak, s a legmesszebb – Afrikáig jutottak hosszú vándorlásuk során. A gótok nyomására vándoroltak a Morva és a Garam folyók, valamint a Kárpátok által határolt térségbe az 5. században, majd onnan nyugatnak fordulva a 406. évi nagy rajnai áttörés alkalmával kerültek Róma területére. Itt azonban nem az Itália felé vezető utat választották, hanem Hispaniába vonultak, ahol a rómaiak foederatiként letelepítették őket. A nemsokára megérkező nyugati gótok elől azonban tovább kellett vándorolniuk.
Legnagyobb királyuk, Geiserich (428-477) vezetésével átkeltek a gibraltári szoroson, majd eljutottak Africa provinciába (429). Tíz esztendei ostrom után elfoglalták a térség legfontosabb városait, utoljára magát Karthágót, 439-ben. Ez a város lett központja a Vandál Királyságnak, az első független germán államnak a Római Birodalom területén. Karthágó megszerzésével a vandálok kezébe került a Földközi-tenger kereskedelmének ellenőrzése. Újonnan szervezett hajóhaduk állandóan nyugtalanította az egyiptomi gabonaszállítmányokat, s ezzel sakkban tartotta Rómát. A nyugati császárok tettek ugyan néhány erőtlen kísérletet a Vandál Királyság megsemmisítésére, ám ezek csúfos vereséggel végződtek: Africa a vandáloké maradt.
Ottani államszervezésüket azonban nem kísérte siker. Sőt, inkább csak kudarcokról beszélhetünk. A városi élet látványosan hanyatlott, a pénzrendszer megszűnt, a létfontosságú vízvezetékek – karbantartás híján – elpusztultak. Emellett a hódítók igyekeztek elkülönülésüket is hangsúlyozni. 534-ben Afrikába bizánci hadak érkeztek: Justinianus, keletrómai császár ugyanis elérkezettnek látta az időt a Földközi-tenger medencéjének visszaszerzésére. Ezek a Belizarius vezette seregek megsemmisítették a Geimber király irányításával küzdő, magukat a városokban elsáncoló vandál katonaságot. Maga a nép hamar szétszóródott, s utolsó maradékait is elnyelte a 7. századi iszlám áradat.
A burgundok
A vandálokhoz hasonlóan rövid a burgundok története is, ám nemcsak ez kapcsolja össze a két népet, hanem a származás is. A vandálokkal rokon nép Bornholm szigetéről – talán nevük is innen ered – származtatta magát. Az, 5. század elején érkeztek az ekkor igencsak mozgalmas Rajna-vidékre. Itt kerültek kapcsolatba a hunokkal, de ezek a kapcsolatok korántsem indultak békésnek. 437-ben a hunok Worms mellett súlyos vereséget mértek rájuk. Az esemény emlékét a burgund hagyományokat tartalmazó Nibelung-ének őrizte meg számunkra. A hun kapcsolat továbbélését bizonyítják a korabeli temetkezési együttesekben talált torzított – hun szokás! – koponyák is. A rómaiak – bár maga Aetius kérte a hun segítséget ellenük – nem tudták megakadályozni a burgundok letelepedését a Rhône folyó vidékén. E terület évszázadokon át nevében őrizte emléküket.
A letelepedés Gundahar (a Nibelung-énekben Günter) király vezetésével történt meg. Róma bukásával néhány évtizednyi békekorszak következett, mely elegendő volt arra, hogy a burgundok beolvadjanak az itt élő romanizált gallok közé. Mivel ez a terület a Római Birodalom fejlett körzetei közé számított, romanizáló hatása is ennek megfelelően erősnek bizonyult. A burgundok hamar megtanulták a fejlett mezőgazdasági technikát, de nem lett tőlük idegen a városi élet sem. Ez segített fenntartani a római civilizációt.
A Burgund Királyság mintegy ütközőállamot képezett a két gót királyság között. Éppen ezért Bizánc elemi érdeke volt támogatása. A burgund királyok folyamatosan nyerték el a „patrícius” és a „magister militum” címet. Az uralkodók felismerték, hogy érdemes a távoli Bizánc barátságát keresniük. A 6. század elején már egyértelműen a római eredetű intézményekre támaszkodva kormányoztak. A Bizánchoz való közelítés utolsó állomása az arianizmus orthodox kereszténységre „cserélése” volt. Gundobad király létrehozta a burgund törvénykönyvet – Lex Burgundiorum -, majd utóda, Sigismund 517-ben felvette a katolikus vallást. Ám nem sokkal korábban Gallia északi részén megszületett az ugyancsak katolikus frank állam, mely a kirobbanó hatalmi harcban erősebbnek bizonyult, s 534-ben elfoglalta Burgundiát.
A sors különös játéka, hogy a két rokon nép – a vandál és a burgund – állama azonos időpontban semmisült meg. A vandáloké talán azért, mert képtelenek voltak a római világhoz alkalmazkodni, a burgundoké pedig, mert ez túlságosan is jól sikerült nekik.
A vizigótok A vizi – a szó „nyugatit” jelent – gótok története elválaszthatatlan a Római Birodalom utolsó két évszázadának eseményeitől. Ezekkel már részben megismerkedhettünk:
Kr. u. 3. sz. – a vizigótok megjelenése Daciában
375 – a hunok elől menekülve Fritigern bebocsáttatást kér a birodalomba
378 – a hadrianopolisi csatában Valens császár hadait megsemmisítik a gótok
410 – Alarik, az első gót király kifosztja Rómát
419 – A gótok megkapják Gallia déli részét, ők az első szövetségesek (foederati)
375 – a hunok elől menekülve Fritigern bebocsáttatást kér a birodalomba
378 – a hadrianopolisi csatában Valens császár hadait megsemmisítik a gótok
410 – Alarik, az első gót király kifosztja Rómát
419 – A gótok megkapják Gallia déli részét, ők az első szövetségesek (foederati)
A Gallia déli részén létrejött gót állam meglehetősen vegyes etnikai összetételű volt. A gótokkal ugyanis iráni, szláv és finnugor népelemek is érkeztek a Római Birodalom területére. A gótokkal együtt vándorló legnagyobb népcsoport a svév volt. Az újonnan létrehozott „gót” állam súlypontja fokozatosan tolódott dél – a Pireneusok – felé. Ennek oka az erősödő frank nyomás volt. 507-ben a két germán nép között összecsapásra került sor. Klodvig frank király Poitiers közelében súlyos csapást mért a gót hadakra, az ütközetben uralkodójuk, II. Alarik is elesett, s a gót kincstár a frankok kezére került.
Az államszervezés
A gótok a 6. század elején kiürítették Galliát, s a Pireneusok hágóin átkelve elözönlötték Hispaniát. A félszigeten ekkoriban körülbelül 6 millió romanizált lakos élt, a gótok és a svévek lélekszáma pedig kb. 300 ezerre tehető. A hódítók és a meghódítottak számaránya nyilvánvalóvá tette, hogy meg kell találni az együttélés normáit, mert nyers erőszakkal a germán uralmat fenntartani nem lehet. E feladatnak a gótok sikerrel feleltek meg.
A hispaniai gót államot Amalarik (kb. 521-531) szervezte meg. Országa központjává Sevillát tette, s igyekezett a városi lét folyamatosságát fenntartani. Szövetségesi kapcsolatot alakított ki Nagy Theodorik államával, majd – hogy egyeduralmát biztosítsa-megpróbálkozott a svévek bekebelezésével. A 6. század közepén a vizigótoknak súlyos harcokat kellett vívniuk a megerősödő Bizánccal, melyekből győztesen kerültek ki. A vizigót állam megerősödését jelezte a gazdasági élet fellendülése, a svévek legyőzése, valamint és a római és gót lakosság közeledése. Ennek eredményeképp Rekkared király (586 k. – 601) felvette a katolikus vallást, és sikerült megszereznie a katolikus egyház támogatását. A vizigót királyság legfontosabb városává az egyházi központ, Toledo vált, a királyokat Toledo érseke koronázta.
A középkori királykép megjelenése
A világi és egyházi hatalom összefonódását jelezte a megváltozott koronázási szertartás. A 7. századtól kezdve a királyt a toledói érsek nemcsak megkoronázta, hanem szentelt olajjal „felkente” – az olajat a fejére csurgatva -, azaz jelképesen átadta neki az isteni kegyelmet. A király ettől kezdve uralkodó és egyszersmind „minister Dei”, tehát Isten szolgája is. A középkori királykép legfontosabb elemei valójában már Szent Ágoston (Aurelius Augustinus, 430 †), a kiváló későrómai egyházatya De civitate Dei (Isten városáról) című munkájában megfogalmazódott. „... boldogoknak mondjuk az uralkodókat akkor, ha igazságosan uralkodnak, ha tisztelőiknek magasztaló beszédére és magasztalóik nagyon alázatos hízelgésére nem fuvalkodnak fel, sőt eszükbe veszik azt, hogy ők is csak emberek. Boldogok, ha hatalmukat leginkább Isten tiszteletének a terjesztésére és Isten fenségének a szolgálatára fordítják. Boldogok, ha az Istent félik, szeretik és tisztelik... Boldogok, ha lassabban állnak bosszút, és gyorsabban megbocsátanak. Boldogok, ha a büntetést az állam kormányzása és védelme szempontjából és nem az ellenséges gyűlölet kielégítésére alkalmazzák.... Boldogok, ha azt, amit többnyire szigorúan kénytelenek voltak elhatározni, könyörületes szelídséggel és jótékonysággal helyrehozzák.”
Az uralkodó jelzői között egyre gyakrabban jelent meg a „Pius-Kegyes”, a „JustusIgazságos” és a „Victor-Győzedelmes”, ami a középkori királykép kialakulásának jele. Az uralkodó személye tehát szent lett, hisz hatalmát Istentől nyerte.
A hatalom birtokában a gót királyok megpróbálkoztak a közigazgatás egységesítésével, a gót előkelőket hűségesküre kötelezték. Cserében azonban el kellett ismerniük az előkelők jogait az általuk birtokolt területeken. Itt megkezdődött a korábban szabad rétegek – elsősorban a parasztság – függő helyzetbe kényszerítése. A hűségeskük ellenére sem sikerült a közigazgatást egységesíteni, a széttagoltság állandósult, sőt a 7. századra egyre súlyosabb problémákat okozott. Az egyházi és világi előkelők mind nagyobb szerephez jutottak, az általuk tartott toledói zsinatok határozatai a királyra is kötelezőek voltak. Véglegesen kialakult az uralkodás ama rendszere, mely szerint a királyi hatalom szent, a gyakorlatban azonban az egyház és az előkelők nélkül mit sem ér.
Az iszlám Hispaniában
A gót uralkodók hatalma a 7. század végén rohamosan csökkent. 710-ben Hispánia északi részén királyellenes lázadás tört ki az ebben az évben királlyá választottRoderik ellen. Míg a királyi haderő északon volt lekötve, a királyellenes gót előkelők észak-afrikai berber és arab csapatokat hívtak be Roderik ellen. A király seregei erőltetett menetben vonultak a Tarik kormányzó vezette iszlám és a velük szövetséges gót sereg ellen. 711 tavaszán azonban megsemmisítő vereséget szenvedtek. Ezután akadály nélkül szállhattak partra az iszlám seregei, amelyek – beavatkozva a gót polgárháborúkba – fokozatosan teret nyertek. A 8. század közepén már csak néhány kis hercegség állt ellen nekik a Pireneusok lábainál.
Az arabok nem tudták lábukat megvetni a Pireneusokon túl. Martell Károly 732-ben Poitiers mellett megállította hadaikat, így kénytelenek voltak Hispaniában berendezkedni. Uralkodói központjukká Cordobát tették, s országukat al-Andalusznak (a szó a Vandalica – vandál kifejezés módosult formája) nevezték el. Az új állam virágkorát III. Abd ar-Rahmán (912-961) alatt élte. Az emír – katonai vezető – kinyilvánította államának függetlenségét az Arab Birodalom központjától, Bagdadtól. Önmagát kalifának, a próféta utódának tekintette. A Cordobai Kalifátus Európa vezető hatalmai közé emelkedett, még a német király, I. Ottó is kereste a kalifa barátságát. Követeik által gyakorta cseréltek eszmét a „nemzetközi helyzetről”. Feljegyezték, hogy a kalifa igen tájékozott volt az európai ügyekben, s a legaktuálisabb kérdésnek a kalandozó magyarok elleni fellépést tartotta. A kalifátus fénykora al-Manszúr haláláig (1002) tartott. Utána az állam kb. 30 kis fejedelemségre esett szét, lehetőséget kínálva az északi keresztény államocskáknak a megerősödésre. No meg arra, hogy megkezdjék a lassú, de folyamatos reconquistát, a „visszahódítást”.
Kasztília , a Leon-asztúr királyság és Aragónia uralkodói ügyes diplomáciával, gyakorta a frankoknak és az araboknak egyidejűleg fizetett adóval és alkalmas időben mért katonai csapásokkal gyarapítgatták területeiket. Az első látványos sikerek a 12. században következtek be, ám ez már túlmutat kötetünk keretein.
A kora középkori egyház
„De én is mondom néked, hogy te Péter vagy és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.”
Fejezetünkben a „római” egyház történetéről lesz szó, melynek működése Péter és Pál apostolok római térítésével vette kezdetét. A 4. században a kereszténység elismerésével és uralkodóvá válásával az egyháztörténet új szakasza kezdődött. Ennek legfőbb jellemzője a pápaság megerősödése, valamint a szerzetesség létrejötte és európai elterjedése.
A pápaság történeteA pápaság kialakulása
313-ban Constantinus és Licinius császár az úgynevezett milanói edictumban a következőképp rendelkezett: „... a keresztényeknek megadtuk a szabad és feltétlen vallásgyakorlat jogát... a hasonlóképpen nyílt és szabad vallásgyakorlat jogát... másoknak is engedélyeztük.”
A dokumentum kinyilvánítja, hogy a kereszténység elismert vallás, igaz, ekkor még csak „egy a sok közül”. Későbbi jelentősége jórészt attól függött, mennyiben sikerül önmagát megszerveznie, és ehhez milyen mértékben kapja meg a világi hatalom támogatását. (Mert hogy kap, az a Mulvius hídi ütközet után nem lehetett kétséges.) Constantinus császár támogatása nem késett soká: a keresztény papság immunitást, tehát minden teher alóli mentességet kapott. A kincstár jelentős összegeket biztosított egyházszervezésre, templomok építésére.
Róma püspöke megkapta a Laterán dombon álló volt császári palotát, mely ezer esztendőre székhelye lett. Péter apostol sírja fölé bazilikát (Szent Péter bazilika) emeltek, mely a keresztény világ első számú központjává vált. Constantinus önmagát nyilvánította az egyház fő védnökévé és a hit védelmezőjévé (defensor ecclesiae). A 325-ben Nicaeában tartott ökumenikus zsinaton (egyetemes egyházi gyűlés) megtörtént a hittételeknek, dogmáknak az egész kereszténységre érvényes egységesítése. Mindazokat, akik nem fogadták el a zsinati határozatokat, anathemával (egyházi átokkal) sújtották, tehát kiközösítették az egyházból. Ezzel az egyház és az állam véglegesen összefonódott, s a kereszténység megtette az első lépéseket az államvallássá váláshoz.
Ezzel sok évszázados gyakorlat vette kezdetét: a dogmákat elutasítók elleni fellépés. A hívők közösségéből kizártakat eretnekeknek (kiváltaknak) nevezték, a pogány (paganus) – vidéki elnevezés pedig a kereszténységet egyáltalán nem követőket „illette meg”. Három évszázadon át a legjelentősebb eretnekmozgalom éppen a Szentháromság-tagadó ariánusoké („Arius követői”) volt, míg a pogányság fokozatosan visszaszorult, s a hatodik századra lényegében eltűnt. A Római Birodalomba özönlő barbárok döntő része érkezésekor már ariánus volt, sőt a Constantinus utáni császárok egy része is rokonszenvezett „Arius hitével”. Nem véletlenül vált tehát az arianizmus a római egyház legnagyobb ellenfelévé. A kor átlagembere számára az ortodox és az ariusi irányzat közötti különbség nem a dogmatikai kérdések síkján jelentkezett. Az ortodoxia bonyolult, gyakorta elvont problémákkal foglalkozó vallási rendszer volt. Igen nagy, de csak a művelt emberek számára érthető szakirodalommal rendelkezett. Az arianizmus ezzel szemben egyszerűbb, közérthetőbb, s a szélesebb rétegek számára ezért hozzáférhetőbb irányzat volt.
A nicaeai zsinat után megerősödött a kiemelt szerepe néhány városnak – Alexandria, Antiochia, Jeruzsálem és Róma -, ahol apostoli alapítású keresztény közösségek voltak. Ezeket egyházi központokká, metropoliákká tették. A metropoliák sorába Constantinus nyomására nemsokára Konstantinápoly is bekerült. A legfontosabb szerepet azonban Róma játszotta, mert a birodalom teljes nyugati felére kiterjedt fennhatósága. A város püspökét egyre gyakrabban nevezték pápának. Az ősi kifejezés kezdetben minden egyházközösséget vezető személyt megilletett, eredeti jelentése „atya” volt.
380-ban újabb zsinaton nyilvánították ki, hogy az orthodox – igazhitű – kereszténység (tehát a nicaeai zsinat dogmái) kötelező államvallás a birodalom területén. Ez már a sokszor véres incidensekkel járó vallási viták kora volt. Róma vallási szerepe a nyugati birodalom hanyatlásával folyamatosan növekedett, s míg keleten az állam valósággal rátelepedett a Bizánc vezette egyházra, nyugaton a pápára egyre nagyobb világi felelősség hárult. A keleten terjedő bizánci hatás ellenében a római pápák a kereszténység latin elemeit hangsúlyozták. 380 körül Szent Jeromos latinra fordította a Bibliát, az 5. század elején működő Szent Ágoston pedig (430 †) De civitate Dei – Isten országa – című 22 kötetes munkájában felvázolta az eljövendő ideális keresztény állam képét.
Az 5-8. századi pápaság
A népvándorlás elsöpörte a nyugati császárok hatalmát, még magát az „örök várost”, Rómát is nehezen – könyörgéssel, ajándékokkal – sikerült I. Leo pápának megvédenie a hunoktól. Az 5. század végén gótok telepedtek le Itáliában, s ariánus voltuk ellenére meglehetős türelmet tanúsítottak a katolicizmus iránt, ami alkalmat adott a pápai hatalom megerősítésére. Kialakultak a pápaválasztás szabályai, s a pápák egyre gyakrabban hangoztatták, hogy minden vallási kérdésben övék a döntő szó. Justinianus gót háborúi azonban nemcsak Itáliát nyomorították el, megváltoztatták az egyház helyzetét is. A császár a pápa vallási és világi ügyeibe egyaránt megpróbált beavatkozni. A korszakban művelt görög származású egyházfők sora viselte a pápai méltóságot. Az 568-ban bekövetkezett langobard támadás darabokra szakította Itáliát, s ezzel megszűnt a bizánciak befolyása a pápaság felett. A római egyházfőnek nem maradt más választása, mint államot szervezni a langobard hercegségek gyűrűjében lévő városból és a körülötte fekvő, részben elpusztított földekből.
Nagy (Szent) Gergely (590-604) egyházfőségéhez (pontifikátus) kapcsolódik a pápai hivatal – Kúria – kiépítésének kezdete. Rómához csatolta a város környéki területeket. Ezzel kialakult „Szent Péter öröksége” (Patrimonium Sancti Petri), olyan birtokok összessége, melyek felett csak a pápa rendelkezett. A befolyó jövedelmeket egyházi célokra fordították. Nagy (Szent) Gergely kora jelentős egyházi írója is volt, legfontosabb művei a Szentírásmagyarázatok, a Lelkipásztorkodás Könyve, a Párbeszédek Könyve és levelei. Megreformálta a liturgiát (egyházi szertartásrend), róla nevezték el a kor egyházzenei stílusát gregoriánnak. Ekkor kezdődtek meg a nagyarányú térítések. A 6. században katolikussá lett Britannia, a nyugati gótok és a frankok. Hiába ért azonban el jelentős sikereket Nyugat-Európában, Itáliában a pápaságnak élethalálharcot kellett vívnia az ariánus langobardokkal és Bizánccal. 751-ben a langobardok elfoglalták a bizánci ellenállás központját, Ravennát, majd megindultak Róma felé.
II. István pápa kétségbeesett lépésre szánta el magát: az Alpokon átkelve a még megkoronázatlan frank királyhoz, Kis Pippinhez utazott. Pippin egyházfőnek kijáró tisztelettel fogadta, és ígéretet tett, hogy megvédi ellenségeitől. Cserében a pápa frank királlyá koronázta. Ezzel a pápaság végérvényesen nyugat felé fordult.
A pápaság a 8-10. században
A következőkben tárgyalt események szorosan kapcsolódnak a Frank Birodalom kialakulásának történetéhez. Ezért az itt leírt események utalásszerűen említett frank vonatkozásai a későbbi, „A frankok” című fejezetben olvashatók részletesen.
Pippin Itália északi részét visszafoglalta, s a pápának adományozta, ezzel létrejött a Pápai Állam, viszonzásképpen a pápa segítette Pippin birodalomépítését.Természetesen az egyházat aggasztotta is a frankok térnyerése, ezért igyekezett hatalmát biztosítani. Ekkor készült az a hamis oklevél, mely szerint a Nyugatrómai Birodalom feletti hatalmat Nagy Constantinus a mindenkori pápának adományozta. Ha nincs császár, akkor a császári hatalom is őt illeti. A koholt „constantinusi adományra” – Donatio Constantini – még évszázadokon át hivatkoztak a hatalmukat féltő egyházfők.
A pápai állam megteremtésével stabilizálódott Róma helyzete. Ekkor már nem volt létkérdés erős pápa megválasztása, ezért a város környéki nemesség kísérletet tett a pápai hatalom megkaparintására. A pápák e korban az erőviszonyoknak megfelelően hol a frank, hol a bizánci uralkodó jelöltjei voltak. A felemás helyzet mindaddig tartott, amíg Nagy Károly el nem határozta, hogy a Pápai Államot és a Frank Birodalmat szorosan egymáshoz láncolja.
Károly Itáliába vonult, ahol megsemmisítette a langobard állam maradékát, majd 800. december 25-én császárrá koronáztatta magát III. Leóval. Nagy Károly fejére került a langobard vaskorona is, annak jeleként, hogy a császár egyszersmind Itália királya is. Az újonnan létrehozott államalakulatot Szent Római Birodalomnak nevezték. A birodalom világi feje a császár, vallási vezetője a pápa lett. A császárnak meg kellett védenie egyházát, s köteles volt megadni a pápának járó tiszteletet. A pápa koronázta a császárt, s ezzel kinyilvánította, hogy az Isten akaratából uralkodik.
Nagy Károly halála után birodalma részekre bomlott, s erélytelen utódai képtelenek voltak Itáliát megvédeni. Előbb arabok, majd normannok törtek a félszigetre, még Rómát is meg-megsarcolva. A pápai trón Róma és Közép-Itália nemesi családjainak kezébe került, s a város utcáin polgárháborús jelenetek játszódtak. Az alig 30-40 ezres lélekszámú város amúgy sem nagyon emlékeztetett már az egykor milliós metropoliszra. Itália jelentősége mélypontra zuhant, a hagyomány szerint még női pápát is választottak, ám erre semmiféle bizonyíték nincs. Jóval nagyobb port vert fel egy 897-ben történt eset. VI. István pápa zsinaton ítéltette el politikai ellenfelét, az ekkor már kilenc hónapja halott Formosust, aki a pápai székben elődje volt. A holttestet felültették a pápai trónra, úgy ítélkeztek. A „hullazsinaton” elítélt pápa testét megcsonkítva a Tiberisbe dobták. Nem sokkal volt jobb a 10. század elejének „ringyóuralma” sem, amikor a pápák szeretői kormányozták a várost. A pápai hatalmat gyakorlatilag egyetlen nemesi család – Theophülaktosz és rokonsága – birtokolta több mint fél évszázadon át.
A pápaság válságából a felemelkedő szász uralkodók segítségével lábalt ki. A szász I. Ottó, aki már a német királyi címet viselte, elhatározta, hogy felújítja Nagy Károly birodalmát. Seregével 962-ben Itáliába vonult, megszabadította a pápát szorongató ellenfeleitől, majd megerősítette a Karoling adományokat. XII. János pápa császárrá koronázta, s ezzel létrejött a Szent Német-római Birodalom. A német királyok ezután időről időre Itáliába vonultak, hogy császárrá koronáztassák magukat, és egyszersmind hatalmukat is éreztessék. Ha viszont a császárt, mint például II. Ottót, a német ügyek kötötték le, újra nemesi családok marakodhattak a pápai hatalmon. A pápai és a császári hatalom összekapcsolását III. Ottó kísérelte meg utoljára. Nevelőjét, Gerbert-t tette meg pápának, aki felvette a II. Szilveszternevet (999- 1003). Ottó elképzelése az volt, hogy nevelőjével együtt uralkodjanak egy új világbirodalmon, ám a fiatal császár korai halála meghiúsította a szép elképzelést. Az ezredfordulón a pápaság mármár visszazuhanni látszott az anarchiába, amikor megtalálta a megújulás lehetőségét. Cluny távoli kolostorában olyan reformmozgalom bontakozott ki, melynek élén a pápák „nagyhatalommá” tették az egyházat.
A katolikus egyház szervezete
Az egyházszervezet történetileg létrejött bonyolult rendszer, amelynek itt csak néhány elemét tudjuk bemutatni.
A katolikus egyház élén a pápa áll, akit kezdetben a Róma környéki püspökök, később a bíborosok testülete – pápaválasztó joggal bíró püspökök – választ. Övé alegfőbb törvényhozási jog, az általa és a zsinatok által hozott egyházi törvényeket kánonoknak nevezzük. A pápa a hit kérdéseiben a legfőbb tanító, feladata a dogmatika (dogmák rendszere) tisztaságának megőrzése. Peres ügyekben az egyházon belül ő a legfőbb bíró, kinevezi a püspököket, joga van boldoggá és szentté avatni. Évszázadok alatt alakult ki a pápai csalhatatlanság tana, mely szerint az egyházfő a hit kérdéseiben nem tévedhet, s ítéleteiért el nem marasztalható. A pápa legismertebb jelvényei a tiara – hármas pápai süveg – és Szent Péter kulcsai. Az egyház rendjében a pápa alatt a püspöki szervezet helyezkedik el. A középkortól a püspökök egy-egy egyházmegye felett álltak. Az egyházmegyék egyháztartományokat alkottak egy-egy érsek vezetésével. Független érsekség léte az állami önállóság jele volt. Egyes érsekek a királykoronázás jogát is gyakorolhatták (pl. Németországban Köln érseke). A 7. századtól a püspök jelvénye a pásztorbot és a gyűrű lett. A püspököket kormányzati ügyeikben a diakónusok segítették. A püspökségek székhelyén az idők folyamán számos egyházi személy gyűlt össze. Életüket a 8. század óta egyházi szabályok
– kánonok – határozták meg. Ezért közösségüket kanonoki testületnek (magyarul káptalan), ennek tagjait kanonokoknak nevezzük. A püspök mellett részt vettek az egyházmegye életének szervezésében. Az egyházi iskolák többségét ők hozták létre, szerepük fontos volt az oklevelek előkészítésében és őrzésében is. Élükön aprépost vagy a dékán állt.
A katolikus egyház élén a pápa áll, akit kezdetben a Róma környéki püspökök, később a bíborosok testülete – pápaválasztó joggal bíró püspökök – választ. Övé alegfőbb törvényhozási jog, az általa és a zsinatok által hozott egyházi törvényeket kánonoknak nevezzük. A pápa a hit kérdéseiben a legfőbb tanító, feladata a dogmatika (dogmák rendszere) tisztaságának megőrzése. Peres ügyekben az egyházon belül ő a legfőbb bíró, kinevezi a püspököket, joga van boldoggá és szentté avatni. Évszázadok alatt alakult ki a pápai csalhatatlanság tana, mely szerint az egyházfő a hit kérdéseiben nem tévedhet, s ítéleteiért el nem marasztalható. A pápa legismertebb jelvényei a tiara – hármas pápai süveg – és Szent Péter kulcsai. Az egyház rendjében a pápa alatt a püspöki szervezet helyezkedik el. A középkortól a püspökök egy-egy egyházmegye felett álltak. Az egyházmegyék egyháztartományokat alkottak egy-egy érsek vezetésével. Független érsekség léte az állami önállóság jele volt. Egyes érsekek a királykoronázás jogát is gyakorolhatták (pl. Németországban Köln érseke). A 7. századtól a püspök jelvénye a pásztorbot és a gyűrű lett. A püspököket kormányzati ügyeikben a diakónusok segítették. A püspökségek székhelyén az idők folyamán számos egyházi személy gyűlt össze. Életüket a 8. század óta egyházi szabályok
– kánonok – határozták meg. Ezért közösségüket kanonoki testületnek (magyarul káptalan), ennek tagjait kanonokoknak nevezzük. A püspök mellett részt vettek az egyházmegye életének szervezésében. Az egyházi iskolák többségét ők hozták létre, szerepük fontos volt az oklevelek előkészítésében és őrzésében is. Élükön aprépost vagy a dékán állt.
A vidéki közösségeket – plébániák – presbiterek vezették, ám őket egyre gyakrabban nevezték plébánosnak. A klérus – papi rend – a katolikus vallás 6. szentsége, mely tagjaitól megkívánta a cölibátust, a nőtlenséget. Az egyházszervezet fenntartásában nemcsak klerikusok (a klérus tagjai), hanem laikusok, tehát világi személyekis részt vettek. E szervezet lényegi elemeit napjainkig őrzi.
Az egyház fenntartásának legfontosabb forrása a decima, a termés egytized része, melynek beszolgáltatását minden hívő számára kötelezően a frank Nagy Károly és fia, Jámbor Lajos rendelte el. E mellett jelentős jövedelem származott az egyre gyarapodó egyházi földbirtokokból és a hívők adományaiból is.
A szerzetesség „Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem...” (Máté 8,34)
A szerzetesi mozgalom a 4. századi Egyiptomból indult útjára. Alapját Krisztus követésének (Imitatio Christi) a vágya, s az ehhez kapcsolódó aszkézis – önmegtagadó életmód
– képezte. Keleten a sivatagba kivonuló remetéket Szt. Vazul szervezte közösséggé. A nyugati szerzetesség valamivel később, az 5. század végén jött létre. A legfontosabb különbség a keleti és a nyugati szerzetesség között az, hogy az előbbi a világtól való elvonulást, az egyéni elmélyülést helyezte előtérbe, az utóbbi viszont a térítést, a közösségi életet és az Isten dicsőségére szolgáló munkálkodást vallotta legfőbb feladatának.
Nursiai Szent Benedek– képezte. Keleten a sivatagba kivonuló remetéket Szt. Vazul szervezte közösséggé. A nyugati szerzetesség valamivel később, az 5. század végén jött létre. A legfontosabb különbség a keleti és a nyugati szerzetesség között az, hogy az előbbi a világtól való elvonulást, az egyéni elmélyülést helyezte előtérbe, az utóbbi viszont a térítést, a közösségi életet és az Isten dicsőségére szolgáló munkálkodást vallotta legfőbb feladatának.
A legnagyobb hatású szerzetesi közösséget Nursiai Szt. Benedek alapította 529-ben a Róma és Nápoly között félúton fekvő Monte Cassinóban. Közösségének szabályzatot, regulát adott, ezzel meghatározott előírásokat követő renddé (ordo) szervezte. Szt. Benedek regulája mintául szolgált szinte minden szerzetesi közösség számára egészen a 11. századig.
A szerzetesi élet színtere a kolostor, a közösség élén az apát áll. „A fölösleges embereknek két fajtája van, azok, akik másoknak ártanak, és azok, akik nem akarnak hasznosak lenni” – írta egy 8. században élt szerzetes. Szent Benedek igyekezett, hogy szerzetesei „hasznosak” legyenek. „Ora et labora!” – „Imádkozzál és munkálkodjál!” – hangzott jelmondatuk.
Ha valaki szerzetessé kívánt lenni, először novíciusként (jelölt) tevékenykedett a kiszemelt kolostorban. Felavatásakor szegénységi, szüzességi-tisztasági és engedelmességi fogadalmat kellett tennie. Benedek regulája hét imaórát írt elő, melyek egyenlő arányban osztották fel a napot. Napi két, hústalan étkezést javasolt. Az imák közi időszakot olvasással vagy munkával töltötték. A „munka”, főként az önellátás szükségessége miatt, a földművelés volt. Nagy szerepe volt a kódexmásolásnak és -díszítésnek is. Mivel a szerzetesek szegénységi fogadalma csak az egyénre vonatkozott, a kolostorok vagyona – főleg világiak adományaiból – fokozatosan gyarapodott. A 10. századra a világi nagyurak már mindent megpróbáltak azért, hogy a kolostori vagyonokat visszaszerezzék.
E századtól általános gyakorlattá vált a „magánegyházak” alapítása. A birtokos réteg egyre gyakrabban alapított saját földjén egyházat, s a javadalmazásért cserében elvárta, hogy a klerikusok az ő érdekeit szolgálják. Az alapítás másik oka az volt, hogy a nemesi családok fiatalabb fiai a birtokot nem örökölhették. Így viszont biztosították a jövőjüket, hisz lehetőségük volt kolostorba vonulva a jövedelmet élvezni. Az efféle alapítások jelentős mértékben megnövelték a laikusok befolyását az egyházra.
A fegyelem lazulása ellenére a kolostori mozgalom rendkívüli gyorsasággal terjedt. Ezer esztendő alatt 15 ezer bencés regulát követő kolostor jött létre Európa-szerte.
Itália mellett jelentős számú – a bencéstől lényegében független – szerzetesi közösség jött létre Írországban. Kolostoraik többnyire az ír nemzetségek (klánok) központjaiban épültek. A 6. század az ír (kelta) szerzetesség virágkora volt. Térítői Svájctól Germániáig tevékenykedtek sikerrel. Mivel Írországban a latin szent nyelvnek számított, a latin hagyományokra kiemelt gondot fordítottak, így kimagasló szerepük volt a római civilizáció megőrzésében. Európaszerte híressé váltak az ír másolóműhelyek és kolostori könyvtárak. Érdekes jelensége a kornak, hogy míg az írek Európában tevékenykedtek, addig a bencések az angolszászok közt térítettek. Angliában született a kora középkor legnagyobb térítője, Szt. Bonifác, aki az Északitenger partvidékén és Frízföldön végezte misszióját a 8. században. A hagyomány szerint kivágta a frízek szent tölgyfáját, s mikor a pogányok látták, hogy isteneik nem büntetik meg a merénylőt, megtértek. A 10. század az egyház sikerei mellett a szerzetesi élet válságának is korszaka. Nagy Károly idején igyekeztek a kolostori életet szigorítani, de kevés sikerrel. A válságban fontos szerepet játszott a népvándorlás 10. századi utolsó hulláma is. Már úgy látszott, hogy a szerzetesi mozgalom képtelen lesz feladata betöltésére, mikor Vilmos, Aquitania hercege új bencés kolostort alapított, Clunyt. Innen indult el az a mozgalom, amelynek fő célkitűzése a szerzetesség alapvető reformja volt.
Itália mellett jelentős számú – a bencéstől lényegében független – szerzetesi közösség jött létre Írországban. Kolostoraik többnyire az ír nemzetségek (klánok) központjaiban épültek. A 6. század az ír (kelta) szerzetesség virágkora volt. Térítői Svájctól Germániáig tevékenykedtek sikerrel. Mivel Írországban a latin szent nyelvnek számított, a latin hagyományokra kiemelt gondot fordítottak, így kimagasló szerepük volt a római civilizáció megőrzésében. Európaszerte híressé váltak az ír másolóműhelyek és kolostori könyvtárak. Érdekes jelensége a kornak, hogy míg az írek Európában tevékenykedtek, addig a bencések az angolszászok közt térítettek. Angliában született a kora középkor legnagyobb térítője, Szt. Bonifác, aki az Északitenger partvidékén és Frízföldön végezte misszióját a 8. században. A hagyomány szerint kivágta a frízek szent tölgyfáját, s mikor a pogányok látták, hogy isteneik nem büntetik meg a merénylőt, megtértek. A 10. század az egyház sikerei mellett a szerzetesi élet válságának is korszaka. Nagy Károly idején igyekeztek a kolostori életet szigorítani, de kevés sikerrel. A válságban fontos szerepet játszott a népvándorlás 10. századi utolsó hulláma is. Már úgy látszott, hogy a szerzetesi mozgalom képtelen lesz feladata betöltésére, mikor Vilmos, Aquitania hercege új bencés kolostort alapított, Clunyt. Innen indult el az a mozgalom, amelynek fő célkitűzése a szerzetesség alapvető reformja volt.
A frankok
„Éljen Krisztus, ki a frankokat szereti. Oltalmazza meg királyságukat. Töltse el vezéreiket kegyelmének világosságával... Jézus Krisztus a Föld uralkodóinak legfőbb uralkodója, jóságában adja meg nekik a béke örömét és boldogságát. Mert ez ama vitéz és bátor nemzet, amely fegyverrel kezében rázta le magáról a rómaiak elviselhetetlen igáját.”
(Részlet a száli frankok törvénykönyvéhből, a „Lex Salica”-ból)Frankok Galliában
Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a középkor a frankok történetével kezdődik. Ők voltak a későrómai világ leginkább nagyra hivatott „barbár” népe. Államalapításuk sikeresnek bizonyult, a frank királyság területe Európában vezető szerepre emelkedett. A Rajna-Szajnavidék a kontinens legfontosabb gazdasági-politikai egysége lett.
A frankok első említése a Kr. u. 3. század végéről való. A korabeli források két frank törzsszövetségről – a száli és a ripuári frankokról – tudósítanak. A száliak a Maas folyó vidékén, a ripuáriak pedig Köln környékén éltek. A két törzsszövetség a népvándorlással jutott a Római Birodalom területére: a száliak Gallia északi részén, a ripuáriak viszont a középső Rajna-vidéken telepedtek le. A romanizált gallokkal való együttélés hatására megkezdődött romanizálódásuk. A frank lovasság már a rómaiak szövetségeseként vett részt a catalaunumi ütközetben (451).
A birodalom bukása után a vezető szerep a száliak kezébe került, s a Meroving nemzetségből származó Klodvig sikeresen egyesítette a frank törzseket.
A korabeli államalapításokkal szemben a frankok nem távolodtak el eredeti törzsterületeiktől, így a frank hadsereget jelentős számú parasztság is követte Galliába. A frank állam magja tehát nem „barbárok” és romanizáltak kényszerű együttéléséből született, ezért jóval stabilabb volt kortársainál.
Klodvig az egyesítés után sikerrel próbálkozott meg királysága területének gyarapításával. Két legfőbb ellenfele Gallia utolsó római helytartója, (dux) Sygarius és az alemann törzsszövetség volt. Sygariust 486-ban a soissons-i ütközetben sikerült megvernie. Soissons városát királyi székhellyé tette, s ezzel megszületett a Frank Királyság. Tours-i Gergely püspök, a kor jeles történetírója feljegyzett egy történetet, mely fényt vet Klodvig uralmának jellegére. A Soissonsnál szerzett zsákmány elosztásánál vita támadt a király és az egyik harcos között. A vita tárgya egy értékes váza volt. A harcos, ragaszkodván az ősi szokáshoz, miszerint a zsákmányra senkinek sincs előjoga, nem akarta átengedni, inkább bárdjával szétvágta azt. A király nem szólt, de nem is felejtett. Egy idő múltán egy katonai szemlén azonban bárdjával váratlanul végzett a harcossal. „Így tettél te is Soissons-nál ama vázával” – szólott. S hogy ez meghalt, a sereget elbocsátotta, és e tettével nagy félelmet ébresztett maga iránt – fejezi be a történetet Tours-i Gergely. Bizony, inkább a félelem, mintsem királyuk tisztelete tartotta össze a nagy célra szövetkezett frankokat. Klodvig kortársainál hamarabb ismerte fel, hogy létfontosságú a katolikus egyházzal való jó viszony. Az alemannok elleni hadjárata alkalmával keresztelkedett meg, nyilvánvalóan politikai céllal. Tours-i Gergely – bizonyára nem véletlenül!
– Constantinuséhoz hasonlítja Klodvig megtérését.
– Constantinuséhoz hasonlítja Klodvig megtérését.
A hagyomány szerint az alemannok elleni döntő ütközet előtt tett fogadalmat, ha győz, megtér. A pogány Klodvig tudta, ha felveszi a kereszténységet, megszerzi annak támogatását az állam megszervezéséhez. Emellett megtartotta a frank királyok hagyományos katonai és bírói főhatalmát is.
Ennek az erőnek tudatában Klodvig megkezdte országa határainak kiterjesztését. Eszközeiben nem válogatott, a ripuári frankok királyát követeivel együtt egyszerűen megölette. 500 körül döntő csapást mért az alemannokra, majd a burgundokra támadt, sikere azonban a vizigótok fellépése miatt csak részleges volt. Erre Klodvig a vizigótok ellen fordult, s 507-ben Vouglénál, Poitiers közelében vereséget mért rájuk. A gótok távoztak Galliából, s e győzelem eredményeként a Frank Királyság határai elérték a Pireneusokat. A bizánci uralkodók gyorsan reagáltak a nyugati viszonyok megváltozására. Anasztáz császár küldöttei felkeresték Klodvigot, és egy levelet adtak át neki, melyben a következő állt: „Úgy tetszett a császárnak és a szenátoroknak, hogy a Birodalom (Bizánc) barátjának, patríciusnak és a rómaiak tanácsadójának tegyék meg őt.” (Tours-i Gergely)
A bíborpalástot öltött „frank augustus” azonban korántsem a „rómaiak barátja” címre pályázott. A rómaival vetekedő birodalom volt az álma. A 6. század elején új nagyhatalom született, s ezzel a történelem súlypontja végleg Nyugat-Európába került.
Klodvig utódai
A frank állam hódításainak lendülete Klodvig halála (511) után sem csökkent. Négy fia ugyan felosztotta az országot, a frank katonai erő azonban így is elegendőnek bizonyult a – most már kelet felé irányuló – terjeszkedésre. Három évtized alatt olyan hatalmas területű állam jött létre, mely sem etnikai, sem gazdasági-politikai szempontból nem volt egységes. Ennek hátrányai hamar megmutatkoztak a birodalmon belül. Fokozatosan nagyobb területi egységek alakultak ki, melyeket már nehéz volt együtt tartani. Ráadásul Klodvig utódai nem szűnő harcokat folytattak a hatalomért. Mikor Klodvig utolsó fia, I. Chlothar is meghalt (561), a birodalom három részre szakadt, Austrasiára, Neustriára és Burgundiára. Austrasia a keleti területeket foglalta magában, Neustriához tartoztak a frank „törzsterületek” Párizzsal és a leginkább romanizált vidékkel, Burgundia pedig a hagyományos „Burgund Királyságot” foglalta magában. Dagobert (628-638) volt az utolsó olyan uralkodó, aki átmenetileg úrrá tudott lenni a nehézségeken.
A 7. században tényleges versengés Austrasia és Neustria között alakult ki. A politikai széttagolódás eredményeként fokozatosan megnőtt a germán-római arisztokrácia és az egyház szerepe. „Ekkor kezdett a frankok királysága lealacsonyodni és lezülleni, és a királyok elődeik bölcsességétől nagyon is távol kerültek. Az országot udvaroncok kormányozták, és ezután főlovászmesterek, kiket udvarnagyoknak mondottak. A királyoknak csupán a nevük maradt meg, s az evésen-iváson kívül semmivel nem törődtek....” – írja az ún. Szent Dénes-krónika. Austrasia és Neustria versengéséből az előbbi látszott győztesen kikerülni. A királyi hatalom mindkét területen gyenge volt, s a tényleges erő a majordomusok kezébe került. Így a rivalizálást tulajdonképpen a majordomusok személyes képességei döntötték el. Pippin, austrasiai majordomus 687-ben legyőzte Neustriát, ezzel egyesítette a birodalmat.
A majordomusok
A majordomusokat a 7. század közepén említik először a források. Ez a latin szó udvarnagyot jelent. Kezdetben a király kíséretének vezetője, majd a királyi udvar és az uralkodói birtokok felügyelője volt. A sok kiskorú Meroving király idején nőtt meg szerepük, hisz helyettük ők kormányoztak. Minden részállamnak megvolt a maga majordomusa mindaddig, míg Pippin, Austrasia udvarnagya meg nem szerezte az összes terület feletti uralmat. A Meroving királyok azonban a korabeli felfogás szerint Isten kegyelmét hordozták, ún. szakrális hatalommal bírtak, így nem lehetett minden további nélkül félreállítani őket. Ezért a majordomusok hivataluk keretein belül igyekeztek hatalmukat növelni. A vezető pozíciókat saját embereikkel töltötték be. Ezt azonban csak úgy voltak képesek megtenni, ha embereiknek hűségükért ajándékokat – elsősorban földet – adományoztak. Új típusú kapcsolatrendszer alakult ki: a hűbériség.
A hűbériség
Pippin nagyszabású kísérletét, a hatalom koncentrálását nem hajthatta volna végre a hagyományos germán kíséretre támaszkodva. A szabad harcosok (a „frank” szabadot jelent!) alkalmi támogatására számítva nem lehetett volna a Frank Királyságot egyesíteni. Olyan hadseregre volt szükség, mely mindenkor ütőképesnek bizonyult. Ez nem lehetett más, mint a vérttel, lándzsával, karddal felszerelt nehézlovasság. Ennek a kiállítása azonban a korábbinál nagyobb terhet jelentett a szabad lakosságnak. Az évenként, márciusban tartott seregszemléken – még a távolmaradókat sújtó büntetések ellenére is – egyre kevesebb harcos jelent meg.
A 8. század elejére a frank királyok és majordomusaik a katonai szolgálat ellentételezésére kényszerültek. Híveiknek jótéteményt, ún. benefíciumot adományoztak. A benefícium földbirtok volt, melyért cserébe a megajándékozott hűséggel – fides – és katonai szolgálattal tartozott az adományozónak. A két személv közt személyes jellegű függés alakult ki. Az adományozót hűbérúrnak – senior -, a megajándékozottat pedig vazallusnak – „kísérő” – nevezzük. Az adományok elfogadását kezdetben kevéssé korlátozták, így előfordult, hogy egy vazallusnak akár több seniora is volt. A vazallus maga is továbbadományozhatott benefíciumot, s ezzel seniorokból és vazallusokból álló láncolat alakult ki, a hűbéri lánc.
A vazallus ünnepélyes külsőségek között hűbéresküt tett. Ez lényegében a vazallus commendatiója (felajánlkozása) volt, melyet hűségeskü szentesített. Ura elé térdelt, kezeit ura két keze közé tette, s elmondta az esküformulát. Ezután a senior felszerszámozott lovat és fegyvereket ajándékozott neki. E cselekedet a frank felfogás szerint a két felet örök hűségre kötelezte.
Mindezek ellenére a benefícium visszavonható volt. A 9-10. századtól azonban öröklődővé vált. Általában ettől kezdve nevezik feudumnak, s a hűbériség rendszerét feudalizmusnak. A hűbériség rendszere, amely a 10. századtól Frankföldön uralkodóvá vált, az állam politikai berendezkedését alapvetően megváltoztatta. A király lett a legfőbb hűbérúr, így az egyházi és világi méltóságok – akik egyúttal hatalmas területek seniorai is voltak – kötelesek voltak esküt tenni neki. A nehézfegyverzetű lovasként harcoló, feudummal rendelkező réteg, a lovagság vált a társadalom legfontosabb tagjává. Önmagát egyre gyakrabban tekintette nemesnek. Uralkodójától mentességeket – immunitas – és előjogokat – privilégium – igyekezett szerezni. A 11. század elejére Nyugat-Európa szinte minden régiójában kialakult a fegyverhordozóival hadba vonuló lovagság.
A KarolingokMartell Károly (714-741)
Austrasia sikeres majordomusának, Pippinnek örökébe törvénytelen fia, Károly lépett. Hivatalát nehéz küzdelemben szerezte meg, majd folyamatosan gyarapított birtokai és vazallusai révén a frank állam legtekintélyesebb vezetőjévé vált. Katonai erejére hamarosan égető szükség lett. Észak felől frízek és szászok támadtak a birodalomra, a déli területeket pedig a tenger felől arabok tartották rettegésben. 732-ben arab sereg lépte át a Pireneusokat, s látványos iramban haladt Gallia központi körzetei felé. A gyenge Meroving hatalom összeomlani látszott, ám Károly lovassága megállította az iszlám hadait. Az ütközetre Poitiers mellett került sor. Bejai Izidor, hispaniai krónikás így tudósít az eseményről:
„(Károly) Csatasorba állította a seregét, és oly merészen támadt rájuk, mint ahogyan az éhes farkas szokott juhok közé rontani. A mi Urunk nevében és erejében oly nagy gyilkolást vittek véghez a keresztény hit ellenségei között, hogy miként a történelem tanúsítja, e csatában háromszázezret öltek meg közülük... Ettől kezdve nevezték őt Marteltnek, mert miként a kalapács széttöri és elrepeszti a vasat és acélt és minden más fémet, úgy repesztette és zúzta szét e csatában ellenségeit...”
A nyilvánvaló túlzások ellenére sem szabad lebecsülnünk az ütközet eredményét: a feudalizálódó Európa visszaverte az iszlám rohamát. Az ezután már Martell (Pöröly) Károlynak nevezett majordomus a győzelem után délre vezette hadait; megszerezte Burgundiát és Provence-ot. Az európai tekintélyű államférfi a kereszténység védelmezőjeként lépett fel, így a papság kénytelen volt szemet hunyni afelett, hogy az egyház birtokait és egyéb vagyonát győztes katonáinak osztogatta. Hatalmának tudatában Martell Károly erélyesen lépett fel a Merovingok ellen, s mikor Neustria királya meghalt, egyszerűen elfoglalta trónját. Családja, aKarolingok kezébe került Tours-i Szent Márton köpönyege, mely Frankföld egyik legfontosabb ereklyéje (latinul reliquia = maradvány) volt. Ezáltal megnövelte famíliája tekintélyét. Martell Károly volt az, aki a Karolingok családi hatalmát megalapozta. E hatalom birtokában fia – a termetéről „Kis”-nek nevezett –, Pippinvégrehajthatta ambiciózus tervét, a haldokló Meroving királyság megdöntését.
Kis Pippin (741-768)
„A király kénytelen volt beérni a puszta címmel; hosszú hajjal és nyíratlan szakállal ült a trónon és játszotta az uralkodót, aki fogadja a mindenünnen érkező követeket, távozásukkor pedig felmondja a betanított vagy előírt válaszokat.... Ha valahová el kellett mennie, olyan szekéren utazott, amelyet egy pár igásökör vont. Az államigazgatásról pedig és mindarról, amit bent vagy kifelé tenni vagy elintézni kellett, az udvarnagy gondoskodott” – jellemzi a Meroving király helyzetét Einhard,Nagy Károly történetírója. Pippin és Karlmann, Martell fiai mégis kénytelenek voltak a Meroving uralmat fenntartani. Jól tudták, hogy szakrális hatalmuk még mindig uralkodóvá teszi őket a frankok számára. A frank felfogás szerint a királyok e hatalmat nyíratlan hajukban és szakállukban hordták. 747-ben azonban Karlmann váratlanul kolostorba vonult, s Pippin elérkezettnek látta az időt a trón megszerzésére.
Helyesen ismerte fel, hogy tervéhez nélkülözhetetlen az egyház és a pápa támogatása, ezért Róma áldását kérte. A pápát ekkor épp a langobardok szorongatták, így a Karoling hatalomtól megmentését várta. 751-ben Pippin kolostorba záratta az utolsó Merovingot, III. Childeriket, haját levágatta, s ezzel megfosztotta hatalmának utolsó jelétől. A 752-ben trónjára lépő II. István pápa elismerte, hogy Pippin „Isten kegyelméből’ (Dei gratia) uralkodik. A langobard veszély súlyosbodása azonban nehéz döntésre indította a pápát. 754-ben átkelt az Alpokon, hogy Pippint katonai beavatkozásra kérje. Több mint fél évig tartott, míg az újdonsült király meggyőzte nemeseit a beavatkozás szükségességéről, és ígéretet tett „Szent Péter jogainak” megvédésére. István pápa kijelentette, hogy csak Pippin közvetlen leszármazottait ismeri el királynak, sőt, a frank uralkodót patríciusnak és az egyház védelmezőjének nevezte. Cserében Pippin két sikeres hadjáratot vezetett a langobardok ellen, majd a tőlük elvett területeket a pápának adományozta. Ezzel létrejött a Pápai Állam. A katolikus egyházfő kente fel Pippint és két fiát, s ezzel létrehozta a Karoling monarchiát. A frank király hatalma teljében – sikeres kül- és belpolitikai tevékenység után – hunyt el.
Halála előtt országát Károly és Karlmann nevű fiai közt osztotta fel. A germán jog szerint ugyanis az uralkodó a királyságát saját birtokának tekintette, ezért szabadon rendelkezett vele. Karlmann 771-ben bekövetkezett halála után Károly egyedüli uralkodó lett. Személyében a korai középkor legnagyobb hatású uralkodója került a Frank Királyság élére.
Nagy Károly (768-814)
Aligha lehet jobban jellemezni Nagy Károly tevékenységét, mint azzal, hogy majd félévszázados uralkodása alatt több mint félszáz hadjáratot szervezett, melyek felét személyesen vezette. Einhard, Károly történetírója mértékletes, kellemes megjelenésű, harchoz, vadászathoz értő, több nyelven beszélő férfiúnak írja le. Olvasni és írni nem nagyon tudott, de a tudományok, művészetek és az írásbeliség lelkes pártfogója volt. Négyszer nősült, s feleségeitől és ágyasaitól számos gyermeke született. A fiúk közül azonban csak egy érte meg a felnőttkort, Lajos.
A hadjáratok
Károly uralkodása a frank történelem legmozgalmasabb időszaka volt. Az állandó háborúk jelentős létszámú hadseregek felállítását és mozgatását tették szükségessé. A hadjáratok néhány esettől eltekintve a tavaszi nagy seregszemle után indultak. Itt a gyalogosoknak pajzzsal, lándzsával, íjjal, a könnyűlovasoknak ezen felül karddal, a 12 szolgáltató parasztcsaláddal rendelkezőknek pedig páncélban kellett megjelenniük. Ez utóbbi gyűrű-, esetleg pikkelypáncél volt. Akik nem tudtak a seregszemlén részt venni, azokat „fegyverváltsággal” sújtották. A katonáskodás egyre inkább a módosabbak privilégiuma lett és az erre képtelenek pedig fokozatosan szabadságukat is elveszítették, hisz a germán szabadság legfontosabb eleme éppen a katonáskodás joga volt. Ez a rendszer Károly uralkodása alatt azonban még megfelelően funkcionált.
A frank király, apja nyomaiba lépve, legsikeresebb hadjáratait uralmának kezdetén, a langobardok ellen vezette. 774-ben a frank hadak – a történetíró szerint – „vastól feketéllő tengernyi hullámaikkal” rázúdultak Itáliára. Desiderius, langobard király bezárkózott Paviába, de a várost Nagy Károly elfoglalta, Desideriust kolostorba záratta, majd a még ellenálló hercegeket leverte. Ezután felvette a „langobardok királya és a rómaiak patríciusa” címet. Károly Itália után a Pireneusok irányába fordult, s beavatkozott az arab államok belharcaiba. A nagy távolság azonban lehetetlenné tette tartós sikerek elérését, ezért a frankok visszafordultak. Visszavonulás közben a Pireneusok baszk lakói rajtaütöttek az utóvéden, és lemészárolták. Itt esett el a breton gróf, Hruotland (Roland), kinek emlékét a francia nemzeti eposz, a Roland-ének őrizte meg. Ezek után a Pireneusoktól délre létrehozta a spanyol őrgrófságot (mark).
A hetvenes években kezdődtek, s majd három évtizedig tartottak a szász háborúk. E háború „a leghosszadalmasabb, legkegyetlenebb és a frankok népe számára a legmegerőltetőbb volt” – írta Einhard, Károly életrajzírója. A szász a Rajna és az Elba közti hatalmas területen élő
– utolsó még meg nem keresztelt – germán nép volt. A szászokat tehetséges vezérük, Widukind évekig buzdította ellenállásra, végül azonban meghódolt a túlerő előtt. Megkeresztelkedett, s elismerte Károlyt urának. (Egyébként, a korra jellemző módon, Károly volt a keresztapa.) A szászok azonban újrakezdték a harcot. A frankok rendkívül kegyetlen módon áttelepítéssel és kiirtással próbálták erejüket megtörni, ez azonban nem vezetett sikerre. Így el kellett ismerniük ellenfeleik egyenjogúságát. Még a szász háborúk idején sikerült Nagy Károlynak vazallusává tennie a Bajor Hercegséget, így biztosította uralmát a korábbi alemann területeken.
– utolsó még meg nem keresztelt – germán nép volt. A szászokat tehetséges vezérük, Widukind évekig buzdította ellenállásra, végül azonban meghódolt a túlerő előtt. Megkeresztelkedett, s elismerte Károlyt urának. (Egyébként, a korra jellemző módon, Károly volt a keresztapa.) A szászok azonban újrakezdték a harcot. A frankok rendkívül kegyetlen módon áttelepítéssel és kiirtással próbálták erejüket megtörni, ez azonban nem vezetett sikerre. Így el kellett ismerniük ellenfeleik egyenjogúságát. Még a szász háborúk idején sikerült Nagy Károlynak vazallusává tennie a Bajor Hercegséget, így biztosította uralmát a korábbi alemann területeken.
Ezután kezdődött a Kárpát-medencét megszálló avarok elleni támadás. A Rába környékén épített hatalmas, kerek avar földvárak voltak a hadjárat céljai. „A hunok (avarok) földjeit kilenc, kör alakú védőmű övezte... Tölgy-, bükk- és fenyőtörzsekből állították ezt össze: húsz láb széles és ugyanolyan magas volt... A lakott helyeket oly módon helyezték el, hogy egyik gyűrűtől a másikig a kürt harsogása jelzésként szolgálhatott... Ebben az erődítményben halmozták fel a hunok (avarok) mindazt a gazdagságot, amit az általuk elpusztított Nyugattól nyertek” – írta Einhard. A frankok azonban lerombolták a gyűrűket. Hihetetlen zsákmány került a kezükbe, melynek szépségére fényt vethet az avar fejedelmi kincs egy csekély része, melyet Nagyszentmiklóson találtak az ásatások során. Az avar kagán – főfejedelem – békét és menedéket kért maradék népe számára. Az itt élő nyugati szlávok védelmezőjükként üdvözölték a frank királyt. Nem véletlen, hogy a szláv nyelvek egy részében a „király” szó Károly nevéből származik (pl. a cseh kral). A magyarok is innen vették át, s nyelvünkben „király”-já módosították.
Az avar háborúkkal lezárultak a nagy frank hódítások, Nagy Károly birodalma Itáliától az Északi-tengerig, s a Pireneusoktól a Dunáig terjedt. Hatóköre ennél azonban lényegesen nagyobb volt. Fennhatóságát elismerték a Pannoniában lakó népek éppúgy, mint a keleti határokon túl élő nyugati szlávok. Nagy Károly jó kapcsolatokat épített ki a pápával és az angolszász uralkodókkal. Tűrhető viszonyt teremtett Bizánccal, Harún ar-Rashid kalifával pedig egyenesen „baráti” szövetségre lépett. A barátságot nyilván a távolság is növelte. Későbbi pletykák szerint a kalifa még azt is felajánlotta, hogy a Szentföldet Nagy Károly nevében fogja kormányozni, erre azonban semmi adatunk nincs. Valószínű, hogy Nagy Károly hatalmát volt hivatva érzékeltetni a legenda.
A birodalom megszervezése
Károly a birodalomépítésnél újszerű problémákkal találta szemben magát. Országa eltérő fejlettségű területekből állt, s ezek együtt tartásához hiányzott a rómaiaknál megszokott hivatalszervezet. Ugyanakkor már nem létezett a hagyományos nemzetségi körzetek, a „gau”-k összetartó ereje sem a germánok között. Viszont kialakulóban volt a hűbériség rendszere, amely feleslegessé tette a Meroving-kori kíséretet. Károly az állami hivatalokat sikeresen építette be a hűbéri láncba, így az ellenőrzést közvetlenül gyakorolhatta felettük.
A Frank Birodalom területét grófságokra osztotta, melyek élén egy-egy gróf – comes – állt. A comes „kísérőt” jelent. Ők voltak az uralkodó legfőbb hűbéresei, tehát szolgálatukért jelentős birtokokat kaptak. A gróf köteles volt a királyi hatalmat képviselni a rábízott körzetben. A gróf volt a grófság haderejének mozgósítója, a legfőbb bíró és a jövedelmek behajtója. Hogy a határokat biztosítsa, a király a határmenti körzeteket őrgrófsággá (mark) vonta össze. Élükre az őrgrófot állította, akinek elsősorban határvédelmi feladata volt. A legfontosabb őrgrófságok a spanyol, az avar és a dán voltak. A későbbiekben kiemelkedő jelentőségre tett szert a„keleti mark”, Ostmark, melyből Ausztria alakult ki hosszú folyamat után.
Hogy hűségük felől meggyőződhessen, Nagy Károly királyi küldöttekkel – missi dominici – ellenőriztette grófjait. Ezek közül az egyik egyházi, a másik világi személy volt. A grófok fontos szerepet játszottak a király által összehívott birodalmi gyűléseken is. Ezeken nagy számban vett részt a főpapság is. Ők és a grófok alkották az uralkodó melletti királyi tanácsot, melynek Károly idején ugyan mérsékelt, de gyengekezű utódai alatt annál jelentősebb befolyása volt a vezetésre. A grófságok rendszerének létrehozása ellenére azonban nem jött létre az a hivatalszervezet, amely valóban képes lett volna összetartani a birodalmat. A királyi küldöttek nem tudták megakadályozni, hogy a grófok ne építgessék saját tartományúri hatalmukat, mely végzetes lett a kései Karolingok uralmára. (Egy idő után a küldötteknek egymást is ellenőrizniük kellett.)
Károly, hogy a központ erejét megőrizze, igyekezett erős, tőle függő hivatalokat létrehozni. E hivatalok hátránya az volt, hogy nem állt mögöttük olyan szervezet, amely képes lett volna végrehajtani a döntéseiket. A végrehajtás gyengesége egyébként az egész középkor jellemzője.
Az udvari hivatalok legfontosabbika a kancellária volt, mely általában egy hozzáértő egyházi személy, a kancellár irányításával az oklevélkiadás munkáját végezte. Itt készültek Nagy Károly rendeleteinek, az ún. capituláréknak végső fogalmazványai is. A majordomusi hivatal megszűnt, helyette az udvartartást a kamarás vezette. Fontos méltóság volt a főlovászé
– marsall -, a főpohárnoké és az asztalnoké. Ezek később névlegessé váltak, csak birtokosuk befolyását voltak hivatva érzékeltetni. Az ítélkezést a király nevében a birodalmi ítélőszék végezte. Károly birodalmának érdekessége, hogy az egyház is beépült a kormányzásba. Az uralkodó lényegében korlátlanul gyakorolta a püspökök kinevezésének, az invesztitúrának a jogát. A király még teológiai problémákba is beavatkozott. Papjaira rendkívül gyakran bízott politikai jellegű feladatokat. Az udvarban élő papok összessége, az udvari kápolna, a kormányzás nélkülözhetetlen segítője volt.
– marsall -, a főpohárnoké és az asztalnoké. Ezek később névlegessé váltak, csak birtokosuk befolyását voltak hivatva érzékeltetni. Az ítélkezést a király nevében a birodalmi ítélőszék végezte. Károly birodalmának érdekessége, hogy az egyház is beépült a kormányzásba. Az uralkodó lényegében korlátlanul gyakorolta a püspökök kinevezésének, az invesztitúrának a jogát. A király még teológiai problémákba is beavatkozott. Papjaira rendkívül gyakran bízott politikai jellegű feladatokat. Az udvarban élő papok összessége, az udvari kápolna, a kormányzás nélkülözhetetlen segítője volt.
Mint már említettük, a hivatali szervezet csak részben volt alkalmas feladata ellátására, ezért az uralkodónak többször is meg kellett esketnie hűbéreseit, hogy a birodalomhoz és uralkodójukhoz hűségesek lesznek. Károly birodalomszervező tevékenységének betetőzése a császárság 800-ban történő létrehozása volt.
A császárság
Károly és a pápaság kapcsolata a langobard háborúkig nyúlt vissza. Ezek sikeres befejezése után Károly megerősítette Pippin adományait, a pápa langobard területekre vonatkozó igényeit azonban nem fogadta el. Szándéka nyilvánvaló volt: nem a pápa, hanem saját hatalmát kívánta erősíteni. Bár elismerte a pápa elsőségét, önmagát egyre gyakrabban nevezte egy „imperium Christianum” – keresztény birodalom – vezetőjének és a kereszténység fő védnökének.
A pápának, hogy támogatását elnyerje, területi engedményeket tett. Lépései sikeresek voltak, II. Leó (795-816) hűségesküt tett Károlynak. A király felismerte, hogy itt az alkalom birodalmának illő tekintélyt teremteni. A pápát római ellenfelei 799-ben foglyul ejtették. Ő azonban megszökött, és a frank királytól kért segítséget.
A következő évben Károly személyesen jelent meg Rómában, hogy a bonyodalmakat rendezze. Uralkodói díszben fogadta az eléje járuló egyházfőt. A karácsonyt is Rómában ünnepelte, s ekkor történt meg a rendkívüli jelentőségű esemény: a december 25-én tartott ima közben III. Leó „váratlanul” megkoronázta a frank királyt. A jelenlévő római nép kórusban kiáltotta: „Éljen és győzedelmeskedjék ellenségei felett Károly, az Augustus, a rómaiak Istentől megkoronázott és békét teremtő császára!” Einhard, a már említett történetíró szerint Károlyt igen meglepte a váratlan koronázás, ez azonban aligha hihető. A tényen azonban ez mit sem változtat:megszületett a Római Császárság. A császár a koronázást úgy értelmezte, hogy hatalma egyenesen Istentől származik, a pápa viszont magát tekintette a hatalom birtokosának, aki pusztán kinevezte a császárt. Ez a felemás helyzet rányomta bélyegét a két személy viszonyára. Károly ügyelt arra, hogy függetlenségét hangsúlyozza. Székhelyét nem Rómában, hanem Aachenben rendezte be. Korábbi címeit – frank és langobard király – is megtartotta. Legnagyobb sikerét 812-ben érte el, ugyanis I. Mihály, a bizánci császár elismerte császárságát. Ezért cserében Károly hangsúlyozta, hogy igényei csak a nyugati területekre terjednek ki. Az új császárság katolikus germán és római népeket egyesített két méltóság vezetése alatt. A világi hatalom a császáré volt, akit Defensor Ecclesiae-nek, az egyház védelmezőjének tekintettek. A vallási vezetés a pápa kezében maradt, de később többször meg kellett küzdenie ezért. 500 éven át az ő feladata volt a császárkoronázás. Károly hatalmának csúcsára érkezett: ő lett az összes nyugati keresztény uralkodója. Ezáltal Károly nem a római, hanem a keresztény császáreszmét valósította meg.
Gazdaság és társadalom Nagy Károly birodalmában
A 9-10. században zajlottak le azok a változások, melyek a középkor egészére nézve meghatározóak voltak. A legfontosabb társadalmi változásnak a korábban sem egységes szabadok további differenciálódását tekinthetjük. A hadseregreformok következtében sokan elveszítették korábbi szabadságukat. A kiemelkedő vagyonos, a hadakozás költségeit fedezni tudó réteg – elsősorban a volt kíséret – egyre több immunitást és privilégiumot szerzett. A létrejövő hűbéri láncban is ők játszották a legfontosabb szerepet. E változások következtében visszaszorult a korábban oly jellemző közös földhasználat. A földek jelentős része magántulajdonba került, így a rajta élő szabadok függő helyzetbe jutottak. A 10. századra kialakult az uradalmak rendszere. Az uradalom birtokosa a földesúr volt, a birtokon élő népek különböző – jogállapotuktól függő – szolgálattal tartoztak neki. A birtok központjában kezdetben az udvarház, később az úr lakótornya, esetleg vára állt.
A hűbériségből adódóan a legfőbb birtokos a király volt, jövedelmeinek túlnyomó része a királyi birtokból származott. Éppen ezért nagy súlyt fektetett a jó gazdálkodásra. A korábbi kétnyomásos helyett – a föld felét pihentették – uralkodóvá vált a háromnyomásos gazdálkodás. A földnek csak harmadát pihentették – a trágyázás hiánya miatt ez létszükséglet volt –, a többibe fele-fele arányban tavaszi és őszi vetésű gabonát ültettek. A nehézeke lehetővé tette a kötött földek feltörését, ezért telepesek tömegei indultak a lakatlan vidékek felé. A földesurak az érkező hospeseknek (vendégeknek) kedvezményeket biztosítottak. Azok cserében feltörték az ugart, lecsapolták a mocsarakat, kiirtották az erdőket. Az alacsony lélekszám és a gazdaság bizonyos fellendülése a korai középkor e szakaszában viszonylagos jólétet biztosított a paraszti rétegnek. A telepesmozgalmak lezárulásával lassan megindult a földesúri birtokon élők jogi egységesülése, a szolgáltatások azonos mértékűvé válása.
A király fokozatosan elveszítette a szabadok feletti bíráskodás jogát, s az átkerült a földesúr kezébe. A hűbéri rendszerben ugyanis a senior nemcsak a földet adja vazallusának, hanem a földhöz tartozó jogokat is. A hűbérbirtok fokozatosan elidegeníthetetlenné vált, tehát a földesúr megszerezte a teljes immunitást, „más jogától való mentességet”. Ez azt jelentette, hogy sem birtokával, sem személyével nem rendelkezhet senki, kivéve a hűbéri kötelezettségeket.
A 11. századra a nem saját birtokon élők döntő része jogilag egységes, szabad költözési joggal bíró jobbággyá változott. Kialakult az ideálisnak tekintett középkori társadalom: az oratores, az egyházi személyek, a bellatores, a lovagok és a laboratores, a dolgozók egymásra utalt hármassága.
A „Karoling-reneszánsz”
Róma bukása után Európa kulturális fejlődése nagymértékben elmaradt Bizánc és az arab világ mögött. A 9. század fordulóján a Frank Birodalom hódításai lezárultak. A császárság megteremtésével fokozódott az antik világ iránti érdeklődés, ami nem utolsósorban Nagy Károly személyes ambícióinak következménye volt. Károly minden eszközzel szerette volna új birodalma fényét növelni, és ez megkövetelte az antik örökség felújítását. Ebben igen nagy segítséget nyújtott az Írországból és Angliából elinduló térítő mozgalom, emellett Róma és Bizánc hagyományai. Nagy Károly székvárosában, Aachenben gyűjtötte össze kora legkiválóbb tudósait és művészeit. Tisztában volt vele, hogy a kultúra terjesztéséhez nélkülözhetetlen az írásbeliség. Ehhez azonban írni-olvasni tudókra van szükség, akiknek képzését meg kell oldani. A császár elsőként oktatási reformokat léptetett életbe.
Az oktatás központjai a középkorban a kolostorok voltak, ezért Károly igyekezett számukat gyarapítani, uralkodása alatt közel kétszázat alapított. A Yorkból érkezett tudós szerzetes, Alkuin hatására a jelesebb iskolákban bevezették a hét szabad művészet – a septem artes liberales – oktatását. Két fő csoportjuk létezett. Az első az „alsó fokozat”, a trivium volt, melybe három tárgy tartozott: a grammatika (a latin nyelv szabályainak elsajátítása), a retorika (a kifejezés művészete) és a dialektika (az érvelés és vitatkozás) tudománya. A „felső fokozat” a quadrivium, az aritmetika (számtan), a geometria, az asztronómia (csillagászat) és a musica tantárgyait foglalta magában.
A tanulást persze nem mindenki tartotta szívügyének. A kortársak feljegyezték, hogy az uralkodónak gyakorta kellett haragos szóval serkentenie az udvari iskolában tanulókat. A jó oktatáshoz sok és jó könyv kell. Nagy Károly ezért szorgalmazta a könyvmásolást, s a régi, megromlott, olvashatatlanná vált kéziratok kijavítását. A Karoling scriptoriumokban – íróiskolákban – új, jól olvasható, kis, kerek betűkből álló írást alakítottak ki, az ún. karoling minusculát. A másolatokon kívül jelentős számú önálló alkotás is született, az állatmesétől a politikai bölcseletig. E művek közül is kiemelkedik Einhard Vita Caroli (Károly élete) és a langobard Paulus Diaconus Langobardok története című történeti munkája.
Az irodalom mellett jelentős eredményeket produkált a – bizánci mintákat követő – építészet (aacheni palotakápolna) is. Aligha tévedünk azonban, ha azt állítjuk, hogy a „Karoling-reneszánsz” legfontosabb eredménye az antikvitás kincseinek megőrzése volt. 1100 év távlatából is csodálat illeti az uralkodót, hogy temérdek államszervezési feladata mellett akart és tudott időt szakítani a civilizáció fejlesztésére. Ez nemcsak rendkívüli teherbírásról, hanem szokatlanul széles látókörről is tanúskodik.
Nagy károly utódai
Károly tudta, hogy halála után birodalmát fiai fel fogják osztani, s hogy ezt megelőzze, maga rendelkezett a felosztás módjáról. Erre azonban az idősebb fiúk halála miatt nem került sor. Így 814-ben a legfiatalabb, Lajos egyedül jutott a nagy császár hagyatékához. „Jámbor” Lajos (814-840) nehezen birkózott meg az apjától rámaradt súlyos örökséggel. Úgy vélte, ha idejekorán rendezi az utódlást, elejét veheti az esetleges későbbi trónharcoknak. Ezért birodalmát már életében felosztotta három fia – Pippin, Lothar és Lajos – között.
„Jámbor” Lajosnak a második házasságából azonban újabb fia született, „Kopasz” Károly. Hogy neki is juttasson valamit, megváltoztatta korábbi döntését, s Károlynak adta Alemnanniát.
Az idősebb fiúk kisemmizve érezték magukat és ezért fellázadtak apjuk ellen. Hosszú polgárháború kezdődött, mely után 843-ban „jámbor” Lajos még életben lévő fiai – Lothar, Lajos és Károly – a verduni szerződésben újabb, most már véglegesnek tűnő felosztás mellett döntöttek. Lothar, a császár az Északi-tengertől Itália közepéig húzódó keskeny területsávot kapta, a „kuglipályát”. Ide tartoztak a „császárvárosok” – Aachen és Róma – is. „Német” Lajos a keleti-frank területeket, „Kopasz” Károly pedig a nyugatiakat szerezte meg.
855-ben, Lothar halálával azonban minden megváltozott. A keleti és a nyugati területek ura egyaránt megpróbálta befolyását kiterjeszteni Lothar örökségére. Sűrűn követték egymást az újabb és újabb szerződések, melyek eredménye a keleti és a nyugati birodalom fokozatos elkülönülése lett. A császári cím a keleti-frank uralkodók kezére jutott.
A 10. században új ellenségek jelentek meg a határoknál, északon és nyugaton a vikingek, keleten a magyarok, délen, a Rhône völgyében pedig az arabok. A belső viszonyok sem voltak valami fényesek. A 10. század elejétől mindkét királyságban általános anarchia lett úrrá, ami ellen a kései Karolingok eredménytelenül vették fel a harcot. Így a barbár betörések elleni védelem megszervezése a helyi előkelők – hercegek, őrgrófok és püspökök – feladata lett. Ez az adott hatalmasságnak nagy terhet jelentett, az esetleges siker azonban jelentősen növelhette későbbi befolyását. Az idegenek elleni védelem megszervezése juttatta vezető szerephez nyugaton Párizst és környékét, keleten pedig a szász hercegségeket.
A nyugati-frank állam
987-ben a fiatalon elhunyt V. Lajos, nyugati-frank király halála után az ország előkelői célszerűbbnek látták, ha nem az idegen Karolingok, hanem a helyi vezetők közül választanak uralkodót. Így lett király a Capeting családból származó Hugó, a jelentős katonai erővel bíró frank herceg. 987-ben Capet Hugó koronázásával megszületett a középkori Francia Királyság. Igaz, a királyok hatalma kezdetben csak Párizs környékére – Île de France – terjedt ki, de évszázadok szívós küzdelmével létrehozták az egységes, erős európai nagyhatalmat: Franciaországot.
A keleti frank állam
Hasonló események játszódtak le a keleti-frank államban is. Bár e területek távol estek a vikingek által „kedvelt” vidékektől, 900 és 955 között sokat szenvedtek a magyar kalandozásoktól. Ezek Arnulf király halálával (899) kezdődtek, és az Augsburg melletti ütközettel (955) végződtek. Az utolsó keleti-frank király, „Gyermek” Lajos (899-911) képtelen volt a védelem megszervezésére, már csak azért is. mert viszálykodó hűbéresei gyakorta maguk hívták be a magyarokat, hogy katonai erejüket egymás ellen felhasználják. Egyedül a szász hercegek tudták a védelmet sikerrel megszervezni. Sikerükben fontos szerepet játszott az, hogy a szász területeken jelentős számú szabad, katonának alkalmas paraszt élt.
919-ben a frankok és szászok „együttes akaratából” német királlyá választották I. „Madarász” Henriket (919-936). Ezzel formálisan is megszűnt – a gyakorlatilag már rég nem létező – Frank (Római) Császárság. Henrik dolga nem volt könnyű, mert a bajor hercegek nehezen törődtek bele abba, hogy a birodalom hatalmi központja északra, a szász vidékre került. Henrik és utódai azonban sikeres politikával elismertették uralmukat. A szász királyi család vezető szerepét erősítette a magyarok elleni győzelem.család vezető szerepét erősítette a magyarok elleni győzelem. 973) az Augsburg melletti Lech-mezőn döntő győzelmet aratott a magyarok felett.
A Német-római Császárság
Ottó tudatosan készült egy új, a korábbi frankkal vetekedő birodalom megalapítására. Példaképe Nagy Károly volt, de Lotharingia kivételével nem sikerült visszaszereznie a nyugati területeket. Figyelme inkább a szlávok és Itália felé fordult. A nyugati szlávok földjének meghódítása után az Elba-vidéken őrgrófságokat hozott létre, majd erőszakos térítésbe kezdett. Kezdetben itáliai politikája is sikeresnek ígérkezett.
Lothar állama száz esztendő alatt számtalanszor gazdát cserélt, ami csak fokozta a langobardok óta létező széttagoltságot. A helyzetet tovább súlyosbították a 10. századi magyar támadások. Itália királya – a 10. századra ennyi maradt Lothar királyságából – a magyarokat hívta segítségül politikai ellenfelei, köztük a pápaság ellen. Ezért 962-ben XII. János pápa a német királyhoz fordult segítségért.
I. Ottó Itáliába vonult, legyőzte II. Berengárt, „Itália királyát”, majd megerősítette a pápaságot Karoling adományaiban. Viszonzásképp a pápa német-római császárrá koronázta. Új, keresztény császárság született, amely azonban csak részben hasonlított Károlyéra.
I. Ottó nem kívánta a teljes keresztény világot uralma alá vonni, „csupán” az uralkodók közti elsőségét hangsúlyozta. Vezető szerepét a pápa támogatásával szerette volna biztosítani, ezért igyekezett az egyház befolyását a maga oldalára állítani. Német püspökeinek, hogy elnyerje hűségüket, hatalmas hűbérbirtokokat adományozott. Itáliában azonban csak úgy tudta hatalmát biztosítani, hogy saját jelöltjeivel töltette be a pápai trónust. Ezek uralma azonban csak addig tartott, míg a császár katonái Itáliában tartózkodtak. Épp ezért a mindenkori német-római császárok fontos feladatuknak tartották a gyakori itáliai erődemonstrációt. A pápasággal való kezdeti korrekt viszonyuk súlyos gyámkodássá vált, ami alól a pápák az első adandó alkalommal igyekeztek megszabadulni.
I. Ottó sikerrel hajtotta végre a Római Birodalom megújítását – renovatio imperii Romani –, ám ez a birodalom már csak nevében „római”, valójában a középkori Európa vezető német hűbéri állama volt.
Anglia a 4-11. században
A római uralom
Anglia Európa történetébe először a római hódítással kapcsolódott be. Kr. e. 55-54-ben Caesar legiói szálltak partra a szigeteken, ám egy rövid, de sikertelen expedíció után távozniuk kellett. A szigetek kelta (brit) lakossága visszanyerte függetlenségét. A Kr. u. 1. század elején hozta létre királyságát egy kelta törzsfő, Cunobelin, akiről később Shakespeare Cymbeline figuráját mintázta. Cunobelin felvette a „britek királya” címet, s uralma alatt egyesítette DélAngliát. Halála után azonban állama összeomlott, így Anglia könnyű zsákmányává vált a Claudius által küldött római legióknak. A rómaiak az általuk elfoglalt területen megszervezték Britannia provinciát, s megkezdődött az itt élő kelták romanizálódása. A hódítók által lakott városok között kiemelkedő szerepet játszott London, York, Exeter és Chester. A rómaiaknak azonban nem sikerült a pax Romanát Britannia minden területén megvalósítani. Az északra szorult kelták állandó támadásokkal nyugtalanították a déli területeket, ezért Hadrianus császár parancsára falat emeltek ellenük. „Hadrianus fala” még ma is látható Anglia és Skócia határán.
A 2. században Britanniában is megjelentek az első keresztények , s az új tanok hamarosan elterjedtek a kelták és a rómaiak között. A 4. század végén pogány kelták, piktek és skótok támadtak a romanizált területekre. 367-ben áttörték a megerősített határt, és elözönlötték Britannia provinciát. Ez idő tájt érkeztek hajóikon a germán angolszászok is, akik a mai Dánia környéki hazájukat hagyták ott, hogy új lakóhelyet keressenek. Norfolk és Kent között a „Szász part”-on szálltak partra, s ők vetettek véget a római uralomnak. A rómaiak az 5. század elején kiürítették provinciájukat, a magukra maradt keresztény kelták pedig megkezdték a „barbárok” elleni harcukat. E küzdelem emlékét őrzi a félig legendás Arthur király mondaköre.
A kelta kereszténység
Az 5. században az erősödő angolszász nyomás elől a kelta lakosság kénytelen volt Wales, Skócia és Írország területére húzódni, más részük pedig a kontinensre, Bretagne-ba költözött. A szigeten maradt keresztények elszakadtak a kontinenstől, s szerzetesi közösségek által létrehozott, a püspöki hatalomtól független apátok vezetése alatt álló, önállóan működő egyházakat alapítottak. Ezeket monasztikus egyházaknak nevezzük. A keresztény közösségek főként Írországban, Cornwallban és Walesben tevékenykedtek.
A 6. századra az ír kolostorok maradtak Európa nyugati részén a római kultúra utolsó szigetei. Szerzeteseik az antik tudomány és művészet klasszikus értékeinek áthagyományozásában rendkívül fontos szerepet játszottak. Ekkor működött Írország későbbi védőszentje, Szent Patrick és az ír térítés legnagyobb alakja, Szent Columba.
Szent Columba és követői a 6. század végén elhagyták a korban szokatlanul békésnek számító kolostoraikat, hogy Skócia és a kontinens pogányait megtérítsék. Sikeres munkásságukat számos kolostor alapítása jelzi. Columba a 6-7. század fordulóján 25 esztendőn át tevékenykedett Galliában és Itáliában.
Ekkor alapította az itáliai Bobbió kolostorát, mely a kora középkori kódexmásolás központjává vált. Egyik társa, Szent Gallus egészen Svájcig jutott, s itt létrehozta a később róla elnevezett Sankt Gallen kolostorát, melynek könyvtára európai hírnévre emelkedett.
A bencés térítés
Miközben Columba Európában tevékenykedett, 597-ben Nagy Szent Gergely pápa negyven bencés szerzetest küldött Augustinus vezetésével Angliába, hogy ott regulájukat terjesszék. Augustinus megkeresztelte Kent angolszász királyát, s megszervezte a canterbury érsekséget, melynek első érseke lett. A 7. század közepére Anglia kereszténnyé vált, a 664-ben Whitby-ban tartott zsinaton az angol egyház elismerte Róma vezető szerepét, s elfogadta a latin liturgiát.
A 8. század a missziós tevékenység újabb virágzását hozta. Szent Bonifác (754 †), „Germánia apostola” sikeres térítő tevékenységet végzett a német területeken, melynek betetőzéseként megalapította a nagy jelentőségű Fulda kolostorát. Évszázadokra ez lett a bencés mozgalom német központja.
A 8. század elején alkotott Beda Venerabilis (735 †), aki megírta latin egyháztörténetét, és megvetette az angolszász történetírás alapjait.
A germánokat kezdetben maguk a romanizált kelták hívták Angliába, hogy segítsenek a Hadrianus falát áttörő skótok, piktek és „barbár” kelták ellen. Ám a segédcsapatokból nemsokára hódítók lettek, akiknek erejét folyamatosan növelték a Dániából és a Rajna-vidékről érkező angolszászok. Az „angolszász” nem egységes etnikum, hanem angolok, szászok, jütök és egyéb germán törzsek keveréke volt.
A hódítók Angliában hét királyságot hoztak létre, melyek közül a legjelentősebbek Northumbria, Wessex és Mercia voltak. Az angolszászok a 7. században ismerkedtek meg a kereszténységgel. Ethelbert kenti király Meroving hercegnőt vett feleségül, akit új hazájába bencés térítők kísértek. A whitbyi zsinat után néhány évvel már minden angol királyság keresztény volt. A 8. századra e királyságok jó kapcsolatokat építettek ki a Karoling állammal. Közülük is kiemelkedett Mercia, melynek uralkodója, Offa felvette a „Rex Anglorum” – az angolok királya – címet, s önmagát még Nagy Károllyal is egyenrangúnak tartotta. A két uralkodó egyébként korrekt viszonya lehetővé tette a sziget és a kontinens gazdasági és kulturális kapcsolatainak szorosabbá válását. Már úgy tűnt, hogy Anglia lassan megindul az egységesülés útján, mikor váratlan ellenfél jelent meg a sziget partjainál: a vikingek.
A vikingek Angliában
A viking támadások 793-ban kezdődtek és Hódító Vilmos 1066. évi hadjáratával fejeződtek be. A keleti parton partra szálló dánok Yorkban hozták létre királyságukat, s innen vezették pusztító hadjárataikat. 869 és 875 között minden angol királyság behódolt, csupán Wessex folytatta a küzdelmet. A tehetséges, fiatal wessexi király, Nagy Alfréd (871-899) sikerrel készítette fel országát a várható csapásra. Felismerte, hogy rendszeres adók és „állandó” hadsereg nélkül nincs reménye a győzelemre, hisz a dánokat csak ajándékokkal vagy katonai csapásokkal lehetett eltéríteni. Ehhez azonban szervezett államra volt szükség, s Alfréd megtette az ebbe az irányba vezető első lépéseket. Pénzt veretett, királyi csapatokat szerelt fel, és megteremtette a közigazgatás egységeinek, a shire-eknek (grófság, megye) alapjait. A dánokkal pedig igyekezett megegyezni, s a sikeres megegyezés eredményeként az idegenek letelepedhettek Wessexben.
Alfréd utódai alatt a hódítók és az angolok összeolvadása jelentős mértékben felgyorsult. Edgar (959-975) wessexi király sikerrel próbálta meg az angolszászok egyesítését. Ekkor vált Anglia vezető erejévé a wessexi királyság. Ám Edgar örököseinek uralkodása idején a dán támadások új lendületet vettek. Nagy Knutegyesített birodalmának erejével szemben az angolszászok tehetetlennek bizonyultak: a dán király 1016-ban megszállta és birodalmához csatolta Angliát. Halála (1035) után azonban fiainak nem sokáig sikerült uralmukat fenntartaniuk. 1042-ben birodalmuk összeomlott, s az angolszász királynak sikerült hatalmát visszaállítania. Angliának, Hitvalló Edward (1042-1066) alatt azonban belső meghasonlással kellett szembenéznie. Edward anyja ugyanis normann volt, s maga is Normandiában nőtt fel. Angliába visszatérvén normann papokat és tanácsadókat hozott magával. Udvarának angolszász előkelői azonban nehezen viselték a normann befolyás erősödését. Az „angol” és a „normann” párt között nemsokára összecsapásra került sor, melynek eredményeképp a hatalom Edward sógorának, az angol párt vezetőjének, Haroldnak a kezébe került. Ám a trónra igényt tartott Edward unokatestvére, Vilmos, normann herceg is, akit törvénytelen származása miatt „Fattyú”-nak neveztek.
A várható összecsapásra mindkét fél készült, de Harold hátrányosabb helyzetbe került, ugyanis 1066 őszén Yorkshire-ben váratlanul norvégok jelentek meg. Harold ellenük vonult, s legyőzte őket. Az alkalmat azonban nem hagyta kihasználatlanul Vilmos, seregével 1066 októberében partra szállt. Az erőltetett menetben érkező angolszászokat 1066. október 14-én Hastingsnél megsemmisítette. Harold és az angol előkelők színe-virága a csatatéren lelte halálát. A hastingsi ütközettel új fejezet kezdődött Anglia történetében.
Államok alakulása Európa peremén
A vikingek
„...hajóorr hasítson örvényt, védelmet adjon a pajzs, kard pengéje csapást, csókot a lány.”
(A Fenséges beszéde, Edda-dalok)
Skandinávia hegyes-völgyes vidékei a 8. században váltak Európa történetének talán legfontosabb színterévé. Az itt élő germán népek – a svédek, a norvégok és a dánok – két évszázadon át özönlötték el és tartották rettegésben a kontinens számos vidékét. A velük kapcsolatba kerülő népek normannoknak, vikingeknek,varégeknek (varjágoknak) nevezték őket. A „normann” a nordman (északi ember) kifejezésből ered, s leginkább Nyugat- és DélEurópában gyökeresedett meg. A név ma is megtalálható Normandia elnevezésében, „varjágoknak” Európa keleti részén, a Baltikumban, Oroszországban, majd később Bizáncban hívták őket. Legáltalánosabb elnevezésük azonban egyértelműen a varjággal rokonjelentésű „viking”. A szó eredetileg talán a tengerek öblein lakó, hajózó-kereskedő-rabló embert jelentett, tehát nem népet, hanem életmódot takart.
A „viking” elnevezést először Ádám, brémai érsek használta egy 11. századi történeti munkájában, s innen terjedt el szinte egész Európában. A sok elnevezés egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ezek a népek a 8-11. századi történelem meghatározói voltak.
A norvégok eljutottak Skóciába, Írországba, Észak és Dél-Franciaországba, hajósaik felfedezték Izlandot, s régészeti bizonyítékok alapján elérték Amerikát. A svédek uralmuk alá vonták a Balti-tenger medencéjét, majd Oroszország nagy folyóin leereszkedve egészen Bizáncig jutottak, s kapcsolatba kerültek az arabokkal. A dánok fő terjeszkedési iránya Anglia volt, de hajóik megjelentek a Földközi-tengeren is.
Ennek az utolsó nagy népvándorlási hullámnak a jelentősége nemcsak a pusztításában keresendő. A vikingek olyan államokat alapítottak, melyek mintaként szolgáltak a Karoling-kori anarchiából kilábalni képtelen Európa népei számára. A 10. században létrejött a normann hercegség Normandiában és a Kijevi Rusz Oroszországban (Rusz: Oroszország), ezeket a 11. században két újabb államalapítás követte: a szicíliai normann hercegség és az angliai normann királyság. Az északiak folyamatos támadásai azonban lassanként egységbe kovácsolták Európát, a létrejövő kereskedelmi utak rendszere eddig érintetlen térségeket kapcsolt be a kontinens „vérkeringésébe” (pl. német lengyel síkság). Fejezetünk a vikingek történetéről szól.
Európa a vikingek korában
A 8-9. századi Európa történetét négy fontosabb államalakulat befolyásolta. Az egyik a Karolingok Dunáig nyúló birodalma, a másik a vele „korrekt” viszonyt fenntartó Bizánc, a harmadik a Mediterraneum döntő részét uralma alatt tartó arab kalifátusok, a negyedik a Volga és az Urál vidékén elterülő hatalmas, nomád türkök (törökök) által alkotott Kazár Birodalom.
Ez utóbbi szerepe rendkívül fontos, ugyanis átmenetileg meggátolta, hogy Ázsia népei a „népek országútján” újra eláraszthassák Európát. A kontinensen végre nyugalom honolt, így lehetővé vált a gazdasági és kulturális kapcsolatrendszerek kiépülése és a kereszténység elterjedése. Mi sem jellemzőbb az új típusú kapcsolatok létezésére, mint Nagy Károly és Harún ar-Rashid kalifa baráti viszonya.
A római birodalom bukása utáni válságot lassan kiheverő, gazdagodó Európát azonban féltékenyen figyelték a kontinens peremterületein élő népek, s időről időre – bár kevés sikerrel – megpróbálkoztak azzal, hogy gazdagságára rátegyék a kezüket. Nagy Károly birodalma kezdetben még sikerrel állta az északi tengerek felől meginduló rohamokat, sőt erejéből ellencsapásokra, hódításokra is futotta. A Károly-unokák osztozkodása folytán létrejött államok azonban már képtelenek voltak a megújuló viking rohamokat kivédeni. A frank utódállamok könnyű zsákmányaivá lettek a tenger felől érkező idegeneknek.
A viking „kalandozások” kereskedelmi expedíciók, „földrajzi felfedezések”, területszerző akciók és rablóhadjáratok egyaránt lehettek. Egy-egy hadjárat persze gyakorta mutatja mindegyik jellegét. A szó szoros értelmében tehát nem népvándorlásról van szó.
Földrajzi környezet
Skandinávia földrajzi adottságaitól elválaszthatatlan a viking történelem alakulása. Dánia sík területei jórészt lakatlanok voltak, neve is erre utal: Danmark – „dán határország”. Hogy a gyakori frank támadásokat elhárítsák, a dánok már 800 körül földsánccal zárták el a déli határaikat. A belső területekkel ellentétben a tengerpart, mely alkalmas kikötőket kínált, sűrűbben lakott volt, hisz innen egyaránt lehetőség nyílt az Északi- és a Balti-tenger ellenérzésére.
Svédország keleti irányban nyitott, ezért a svédek terjeszkedése a Baltikum felé irányult. (A Skandináv-hegység ugyanis megnehezíti a nyugati irányú átjárást.) Az ország neve a Sviár (királyság) szóból ered, ami talán arra utal, hogy a három skandináv állam közül legkorábban vált királysággá.
Norvégia a legészakibb terület. Maga az országnév, Norge (angolul Norway) is „északi utat” jelent, s talán a kereskedelem korai kibontakozására utal. Norvégia a legkedvezőbb fekvésű, hisz a tengerekbe torkolló fjordok sosem fagynak be – az észak-atlanti áramlás miatt –, így igen kedvező kikötőhelyeket kínálnak egész esztendőben. Igaz, az „ország” rendkívül hosszan nyúlik el észak-déli irányban, s csak a szűk partmenti sáv lakható, ezért a területi egység nagyon ritkán jött létre. A földrajzi adottságokból következően a norvég terjeszkedés elsődleges iránya nyugati, s a norvégok figyelme főként az Atlanti-óceán ismeretlen vidékei felé fordult.
A „viking történet”
A dán támadások Jámbor Lajos (Nagy Károly fia) alatt kezdődtek. E rohámoktól legtöbbet a Frank Birodalom északi határa, Friesland szenvedett. A 9. században a nagyobb francia folyókon felfelé haladva Párizsig jutottak a dán hadak, s a nyugati frank királyok adófizetésre kényszerültek. A legnagyobb offenzívára 878-ban került sor, s ez több mint 13 esztendeig tartott.
A Szajna torkolatában táborozó dánok nemcsak Frankföldet, hanem Angliát is megtámadták. A több, egymással vetélkedő angolszász királyságra oszló szigetország képtelen volt ellenállni mindaddig, míg Nagy Alfréd (871-901), Wessex uralkodója újonnan épített hajóhada segítségével nem aratott látványos tengeri győzelmet. A 10. században a dánok figyelme ismét a nyugati frank állam felé fordult. Rollo nevű norvég vezérük 911-ben a frank királytól hűbérbe megkapta Normandiát, de cserében meg kellett akadályoznia a további viking partraszállásokat. Rollo hercegi címet kapott, népét letelepítette, felvette a kereszténységet, majd kialakította a hűbéri szervezetet. Az anarchikus Frank Birodalomban „mintaállamnak” számított Rollo hercegsége. (Másfél évszázad múlva a normann herceg, Vilmos, már elég erős lesz, hogy egész Angliát meghódítsa.)
Az egységes dán királyságot „Kékfogú” Harald hozta létre. I. Ottó német-római császár nyomására megkeresztelkedett, ám a két állam közt a viszony ellenséges maradt. Harald fia, „Villásszakállú” Sven sikeres harcokat vívott a németekkel, sőt erejéből még Anglia elleni támadásokra is futotta. Az ő fia, Nagy Knut (1016-1035) alatt Dánia virágkorát élte. Az uralkodó rövid időre ugyan, de mindhárom skandináv államot és Anglia jelentős részét is egyesítette. Uralkodása azonban állandó küzdelemben telt a zsákmányt hiányoló, a kereszténységet és a király kemény uralmát nehezen tűrő viking előkelőkkel. Velük szemben csak az egyházra és vejére, II. Henrik német-római császárra támaszkodhatott. Nagy Knut halála után a dán portyák újrakezdődtek, de a megerősödő Európa kiállta a próbát.
A norvégok
Mint már említettük, Norvégiában hosszú ideig nem jött létre egységes királyi hatalom. Több „király” és törzsi vezetőkből lett jarl (kormányzó) „uralkodott”, s vezette a népét távoli kalandokra. Az ország fekvésének megfelelően a fő célpontok az északi szigetek és Írország voltak. Ez utóbbi elfoglalása csak részben sikerült, mert vetélytársként a dánok is jelentkeztek. A 9. század közepén a norvég hajósok a Pireneusi-félszigetig jutottak, kirabolták a gazdag Sevillát. Nemsokára Itália partjainál jelentek meg, s Pisát – melyről azt hitték, Róma – dúlták fel. „Széphajú” Harald király alatt norvégok érkeztek egy nagy északi szigetre, melyet„Jégföldnek” – Izlandnak – neveztek el, bár éghajlata akkoriban jóval kedvezőbb volt. Egyikük a délnyugati part gejzírei mellett telepedett le, s e helyet Reykjaviknak – füstölgő öböl – nevezte el. Itt jött létre Észak-Európa első, népgyűlés kormányozta „keresztény köztársasága”. Az innen induló expedíciók fedezték fel a 10. század elején Grönlandot. 982-ben az Izlandról száműzött Vörös Erik letelepült „Zöldországban” (Grönland). Az ő fia, Leif fedezte fel Amerikát, melynek az általa megismert területeit Vinlandnak, „Szőlőországnak” keresztelte el. A tartós megtelepedés azonban – elsősorban az őslakosság ellenséges magatartása miatt – nem valósult meg. Amerika őslakói ennek ellenére évszázadokon keresztül őrizték a „fehér, tengeren túlról jött idegenek (istenek?)” legendáját.
Norvégia a térítő „Szent” Olaf (1016-1029) alatt szembekerült Nagy Knut Dániájával, és a küzdelemben alulmaradt. Knut halála után a független norvégok folytatták támadásaikat Anglia felé mindaddig, míg Harold, szász király 1066-ban le nem győzte őket. Anglia a diadalnak csak három napig örülhetett. 1066. október 14-én „Fattyú” Vilmos, Normandia hercege, lovasseregével elsöpörte Harold angolszász hadait.
A svédek
A 8-9. században az Uráltól nyugatra fekvő hatalmas területet két birodalom, a kazár és a volgai bolgár uralta. Az északiak már korán kapcsolatot kerestek velük.Az itt élő népek varjágoknak (varég) nevezték a Volgán és a Dnyeperen dél felé hajózó svédeket. A varjágok a 9. században kijutottak a Fekete-tengerre, sőt elérték a Bagdadi Kalifátus határait is. A mézzel, prémmel és szláv rabszolgával kereskedő svédek a Ladoga-tó partján letelepedve inkább kereskedelemből, mintsem zsákmányoló hadjáratokból éltek. Ezeket, a már korábban az anyaországot elhagyó, majd letelepedő svédeket nevezték ruszoknak.
A 11. században keletkezett Orosz (Rusz) Őskrónika elbeszéli, hogyan alapították meg a ruszok fejedelemségüket az itt élő keleti szlávok fölött. A hagyomány szerint éppen az őslakók hívták be őket, mert: „... Országunk gazdag, de nincs benne rend. Gyertek és uralkodjatok közöttünk.” A rusz dinasztiát Rurik alapítottameg, fővárosává Novgorodot (Újváros) tette. A Volga mentén egyre-másra jöttek létre a rusz telepek. Ezek egyike, Kijev, amely később rendkívüli jelentőségre emelkedett, ugyanis hercege felvette a kereszténységet, így megkezdődhetett a keleti szlávok és ruszok összeolvadása. A rusz területek első egyesítése
Oleg (879-912) novgorodi fejedelem nevéhez fűződik. A 10. században Novgorod ura, Szvjatoszlav (961-972) megsemmisítette a meggyengült kazár és volgai bolgár államot. Úgy vélte, ereje elegendő Bizánc ostromára is, ám kudarcot vallott. Utóda, Nagy Vladimír (Valdemar – fényes nap) (978-1015) elfoglalta a testvére által uralt Kijevet, és így létrehozta az egységes „Kijevi Ruszt”. Feleségül vette II. „Bolgárölő” Bazileosz bizánci császár húgát, majd látványos külsőségek közt megkeresztelkedett (989). Ezzel országa a bizánci kereszténység második államává, s Kelet-Európa jelentős hatalmává lett.
Eközben Svédország tovább őrizte pogány hagyományait: svéd hajók adóztatták Angliát, svéd kereskedők járták Kelet-Európát, még a bizánci testőrséget is varégok adták. Ám a varég kalandozásoknak nemsokára leáldozott.
A viking állam és társadalom
A viking társadalom szervezete az ősi germánra emlékeztet. A szabad harcosok közösségének élén a király állt, akit a törzsek előkelői választottak, gyakorta csak ideiglenesen. Hatalma csak a 11. század végén vált örökletessé. Helyzetét mi sem jellemzi jobban, mint ez a 10. századi történet: Kalandozó vikingekhez frank követ érkezett, aki vezérükkel kívánt szólni. „Mi a neve uratoknak?” – kérdezte. „Nincs urunk, mindnyájan egyenlőek vagyunk” – hangzott a válasz. A király amúgy is korlátozott hatalmát jarlokkal (kormányzókkal) volt kénytelen megosztani. Ezek többnyire saját kísérettel rendelkező, önálló hadjáratokat vezető nagyurak voltak. A társadalom döntő többségét hadakozó szabad parasztok tették ki. A korban szokatlan kivételként, teljes jogúnak számítottak a nők is. Voltak jogtalanok is, a többnyire szláv rabszolgák. (Az angol nyelv még mindig őrzi ennek emlékét, hisz rabszolgát jelentő szavuk a slave – szláv.)
A társadalmat érintő kérdésekben a népgyűlés szava döntött. Ilyen volt például a kalandozások irányának meghatározása. Legfontosabb feladata azonban az ítélkezés volt. Nem írott törvények, hanem „szokásjog” alapján történt az ítélethozatal. Legsúlyosabb büntetésnek a kiközösítés számított. (Vörös Erik!) A közösségből kizárt személy mást nemigen tehetett, mint hogy hajóra szállt.
A vikingek életmódja
A viking életmódról rengeteg írott és íratlan forrás maradt fenn. A régészek táborokat, földvárakat, hajókat, fegyvereket, ékszereket találtak Európa szinte minden tengerhez közeli táján. A frank, német és orosz krónikák mellett bizánci és arab utazók gyarapították értékes leírásokkal ismereteinket a korról. Szép számban maradtak fenn emlékek az ún. „rúnaköveken”. Ezek sajátságos rovásírással díszített hatalmas emlékkönyvek. A korról talán a sagák adják a legtöbb ismeretet. A sagák epikus hősköltemények, melyeknek legtöbbje Izlandról származó 10-11. századi alkotás. Összefoglaló néven Edda-énekeknek nevezik őket.
A megélhetés forrásai
A viking életmód tagadhatatlanul érdekes, hisz kalandra épül. A telet otthonaikban vagy a kirablandó területekhez közeli támaszpontokon (ilyenek voltak a Szajna, a Loire és a Themze torkolatában) katonai táborokban töltötték, hisz a viharos tenger megnehezítette a hajózást. Nyáron aztán elérkezett a „betakarítás” ideje: vagy kirabolták az ellenállni alig-alig képes területeket, vagy a megkímélés fejében adót vetettek ki rájuk. Anglia pl. 1018-ban 80 ezer fontnyi összeget fizetett Nagy Knutnak. Az is megtörtént, hogy a jól fizető európai uralkodók zsoldjába állva akár saját honfitársaik ellen is hadrafoghatóak voltak. Ilyesféle szerződést kötött 911-ben Rollo és „Együgyű” Károly nyugati-frank király is.
Természetesen kevésbé harcias tevékenységet is végeztek, elsődlegesen a földművelést.
A vikingekről köztudott, hogy művészei voltak a hajózásnak. Nem kell nagy bátorság annak kimondásához, hogy a hajózás ugyanolyan életforma volt, mint a harc. A hajó a viking technika csúcsteljesítménye. Általában 20-25 m hosszú, 5 m széles, 1,5-2 m mély alkotmány volt, sekély merülése miatt rendkívül könnyedén manőverezett. Általában tölgyfából építették, csak a kormánylapát és néha az árboc készült fenyőből. A hajó orra spirálvonalban emelkedett, a palánkot rolószerűen illesztették a tőkére úgy, hogy mindegyik ráfeküdjön az előzőre. A réseket szurokba áztatott kóccal tömítették. A palánk tetejére egymást részben takaró pajzsokat erősítettek. A hajókat 16 pár evezővel látták el, ám az evezősök számára nem építettek padokat, talán hogy több hasznos teher számára maradjon hely. Fontos szerepet játszott még a nagy, négyszögletes vitorla, bár a mozgatás döntő része az evezősökre hárult. A hajótest közepén állt az egyetlen fedett helyiség, a raktár, ahol alkalmasint tüzet is lehetett gyújtani. (A múlt század végén egy ilyen hajóval minden különösebb erőfeszítés nélkül sikerült az Atlanti-óceánon való átkelés!) Egy felszerelt hajó 20-30 főt tudott szállítani, s több ezer kilométeres utat is jól bírt.
Egyedül nagyon ritkán indultak útnak, többnyire néhány hajóból álló flottákba tömörültek, ám fontosabb hadjáratokra 2-300 hajónyi hadat is bevetettek. A háromszáz hajóból álló „nagy hadsereg” évekig nyugtalanította a frank partokat a 9. század végén.
A hajózással szorosan összefüggött a viking hadművészet is, mely jórészt a meglepetésen alapult. A tenger vagy folyóparti város előtt váratlanul megjelent egy viking flotta, s a partra szálló, rendkívül fegyelmezetten harcoló vikingek kifosztották az alig ocsúdó lakosságot. Gyakorta alkalmaztak különböző hadicseleket. 860 körül az itáliai Luna városa előtt viking had jelent meg. Vezérük holtnak tettette magát. A harcosok pedig arra kérték a város püspökét, hogy a székesegyházban celebráljon neki gyászmisét. A ravatalon fekvő vezért harcosainak nagy és fényes csoportja kísérte. A gyászmise közepén a „halott” váratlanul felugrott a ravatalról, csatabárdjával agyonütötte a püspököt, szerteözönlő harcosai pedig elfoglalták a várost.
Néha pusztán váltságdíjat – „a dánok adóját” – szedtek, aztán továbbálltak. Hosszas ostrommal csak ritkán próbálkoztak, de tudunk olyan esetről, mikor jó ideig „körülülték” a megtámadott erősséget (pl. a 9. század végén Párizst).
Bár a fegyverkészítésnek nem jutottak olyan magas fokára, mint az arabok, mégis egész Európa rettegte fegyvereiket. Ez elsősorban a kard és a – máshol már divatjamúlt – csatabárd volt. Emellett rendelkeztek dárdával, íjjal és nyíllal is. Minden harcosnak jutott bőr- vagy fémvértezet, pajzs és sisak.
Az ütközetet általában nyílzápor – „mely elsötétítette az eget” – nyitotta meg, ezután elhajították dárdáikat, majd a kézitusa következett. A vezéreket jól képzett, fanatikusan küzdő katonák vették körül. A magukat amúgy szabadnak valló harcosok a háborúban vakon engedelmeskedtek parancsnokaiknak. Nemcsak hajón, hanem szárazföldön is jól harcoltak, emellett kiváló lovasnak is bizonyultak. Mint láttuk, a hastingsi ütközetet éppen Vilmos lovasrohama döntötte el.
Viking szokások és hiedelmek
Ha a beszámolóknak hihetünk, életük mértékletes volt. Központi szerepet játszott a család, mely megvédte, de korlátozta is tagjait. Legnagyobb értéknek a dicsőséget tartották. Ibn Fadlan arab utazó feljegyzett egy rusz hagyományt, mely szerint az apa újszülött fia elé egy kardot dobott, e szavak kíséretében: „Nem hagyok vagyont rád, csak annyid lesz, amennyit ezzel a karddal meg tudsz szerezni!”
A vendégbarátság törvénynek számított, nemcsak a barátot, hanem bármely idegent illett szívesen látni, s korlátlan ideig tartóztatni. A viking férfi fő erényének mindazonáltal a körültekintés és a bölcsesség számított.
„Napnyugtával a napot,
holtával az asszonyt,
suhantával a kardodat ...”
holtával az asszonyt,
suhantával a kardodat ...”
– tartotta a viking bölcsesség. Ez persze nem jelentette azt, hogy mindennapjaikból száműzték volna a vidámságot. Hamar észrevették társaik vagy királyaik furcsaságait, amit ragadványnevek sokasága bizonyít: Kékfogú, Szőrösnadrágú, Keménykezű, Vérescsatabárdú stb.
A sok háborúskodás hamar megtanította őket tisztelni az egészséget. Különösen a sebészethez értettek, de az asszonyok gyógyhatású növények garmadáját is gyűjtötték. Többnyire nem sokat adtak a tisztálkodásra, bár a vendéget illett vízzel és törülközővel fogadni. A „jól ápolt” araboknak ez fel is tűnt, s nem rejtették véka alá véleményüket. „A ruszok Isten legmocskosabb teremtményei. Nem mosakodnak akkor sem, amikor természetes szükségleteiket elvégezték, és nem mosnak kezet étkezés után sem. Olyanok, akár az elbitangolt szamár...” – írja az élesszemű, bár néha kissé cinikus Ibn Fadlan.
Táplálkozásuk rendkívül változatos volt: sok húst, gabonakását, mézet, tejet, sajtot, szárított és nyers gyümölcsöt, bort és sört fogyasztottak. Kedvencük az ínyencek módjára elkészített húsleves volt, de szűk esztendőkben bizony asztalra került a hínár, fakéreg és zúzmó is.
A viking hiedelemvilág főként a temetkezés köré csoportosult. Halotti kultuszról, az elhunytak emlékének megőrzéséről sok forrás szól, főleg rúnakövek és „hajós-temetkezések” maradtak ránk. Az elhunyt előkelőkkel gyakorta temették együtt hajóikat, lovaikat, néhány rabszolgájukat és kedves tárgyaikat.
A viking „vallás”
A viking vallási képzetek jelentős része rokonságot mutat a Tacitus által leírt régi germán vallással. A viking kort kezdetben (7-10. század) a pogány politeizmus, később a kereszténység jellemezte, melyet ír és német térítők révén ismerhettek meg.
A régi viking vallás középpontjában az istenek lakhelye, az Ásgard állt. Itt található a legfőbb isten, Odin palotája, a Walhalla, ahová az elhunyt harcosok lelkei kerülnek. Az Ásgard az égben áll, a Föld korong alakú, a világtenger veszi körül. A földkorong alatt kezdődik a halottak országa, a Hel (angolul hell – pokol).
A számtalan viking istenség közül kiemelkedik Odin, Thór és Tyr istenhármassága. Mindhármuk összetett jellem. Odin a háború, a halott harcosok, de másrészt a költészet istene is. Fél szemmel azért ábrázolják, mert a bölcsességért feláldozta egyik szemét. Az elesett harcosokat nőnemű felhőszellemek, a walkürök viszik Odin seregébe. E seregre fontos szerep vár majd a ragnarök küzdelmeiben.
Thór kezében kalapácsot tartó, kecskék által vont kordén ülő, vörös szakállú, szimpatikus figura. A mennydörgés és földművelés istene ő, a viking paraszt legfőbb védelmezője, a termékenység őre. Hirtelen haragú, de békülékeny isten. A vikingek jobban kedvelték, mint Odint. Tyr nehezen meghatározható alak, többnyire hadistenként tisztelték.
E három isten fontossága mutatja, hogy a hét három napját nekik szentelték: kedd – Tyr napja (Tuesday), szerda – Odin napja (Wednesday), a csütörtök pedig – Thor napja (Thursday). A germán nyelvek máig őrzik ennek emlékét, mint az itt látható angol is.
E három istenen kívül még számtalan istenség, szellem, lélekkel bíró állat – farkas, medve, róka – teszi változatossá az emberfeletti lények világát.
Az északi népek isteneiknek oltárokat, templomokat emeltek. Az egyik ilyenről érdekes beszámolót készített Brémai Ádám érsek. A svédországi Uppsalában álló épületben több isten is helyet kapott, akiknek többnyire állatáldozatokat mutattak be. Jeles alkalmakkor azonban – ilyen volt a 9 évente tartott nagy termékenységünnep – nem volt ritka az emberáldozat sem. A kultuszokban jelentős szerepet játszott a szexualitás, különösképp az ezt jelképező Frey isten tisztelete.
A viking kereszténység korszaka a 9. században kezdődött, de az új vallás csak kétszáz év múlva vált általánossá. A dánok „Kékfogú” Harald alatt tértek meg, de csak a türelmetlen Nagy Knut alatt terjedt el a kereszténység egész Dániában. A norvég térítést „Szent” Olaf végezte a 11. század elején. Svédországban sokáig küzdött egymással a régi és az új vallás, ám a 12. század elejére a kereszténység diadalmaskodott. Ekkorra azonban már véget ért Skandinávia „nagy korszaka”.
Az északi népek isteneiknek oltárokat, templomokat emeltek. Az egyik ilyenről érdekes beszámolót készített Brémai Ádám érsek. A svédországi Uppsalában álló épületben több isten is helyet kapott, akiknek többnyire állatáldozatokat mutattak be. Jeles alkalmakkor azonban – ilyen volt a 9 évente tartott nagy termékenységünnep – nem volt ritka az emberáldozat sem. A kultuszokban jelentős szerepet játszott a szexualitás, különösképp az ezt jelképező Frey isten tisztelete.
A viking kereszténység korszaka a 9. században kezdődött, de az új vallás csak kétszáz év múlva vált általánossá. A dánok „Kékfogú” Harald alatt tértek meg, de csak a türelmetlen Nagy Knut alatt terjedt el a kereszténység egész Dániában. A norvég térítést „Szent” Olaf végezte a 11. század elején. Svédországban sokáig küzdött egymással a régi és az új vallás, ám a 12. század elejére a kereszténység diadalmaskodott. Ekkorra azonban már véget ért Skandinávia „nagy korszaka”.
A szláv államok létrejötte
A 9. században a keresztény Európa fogalma Nagy Károly birodalmának utódállamait jelentette. Az Elbától és a Duna vonalától keletre fekvő területek nem tartoztak „Európához”. Itt skandináv, balti és szláv népek laktak, és a 10. századtól szinte beékelődött közéjük a magyarság.
Ezek a népek törzsi szervezetben éltek, tehát nem feudális állam fogta össze őket. Az északiakról a vikingeknél esett szó, itt most a szláv népek fejlődését nézzük meg részletesebben.
A szláv őshaza valahol a Kárpátok és a Don közt terült el , a keleti népcsoportok nyomására azonban a 4. századtól kezdve nagy hullámokban jelentek meg Európa keleti részén, és egészen az Elbáig nyomultak előre.
Rendkívül sok szláv nép létezett, a történelem azonban elsősorban azok nevét tartotta fenn, akik képesek voltak a törzsi szervezetből állammá szerveződni. Ezért „tűntek el” az Elbavidéki és balti szlávok (obodritok, pomeránok, liuticsok). A szlávok 3 nagy néptörzsre különültek el a 6-7. század folyamán. A keleti szlávok(oroszok, bjeloruszok, ukránok), a nyugati szlávok (csehek, morvák, lengyelek) és a déli szlávok (bolgárok, horvátok, szerbek és szlovének) adták a 3 csoportot. A szláv népek többsége a 8-10. századig terjedő időszak alatt állammá szerveződött.
„Az átalakulás, ahhoz képest, hogy mennyire különböző népeket érintett, meglepően hasonlóan ment végbe. A pogány törzsfők egyike magához ragadta országában a kezdeményezést, lehetséges vetélytársait félretolta, olykor családjukkal együtt kiirtatta, majd külföldről térítő papokat hívott be, akik megteremtették az új hit szervezeti kereteit... A mű befejezéséhez rendszerint két nemzedékre volt szükség. A régi rend rombolását, mondhatni a piszkos munkát elvégezte az első, a másodikra már jobbára hálásabb feladat, az országépítés hárult” – írja Engel Pál az északi és keleti térség államalapításairól. A szerveződésben természetesen szerepet játszott a kereszténység is. Mind Bizánc, mind Róma a saját hitét szerette volna terjeszteni, ezért igen aktívan részt vállalt az államalapításokban.
Nézzük meg ezután az egyes szláv népek fejlődését (természetesen csak a legjelentősebbekről lesz szó részletesebben).
A bolgár állam elsőként jött létre a szláv államalapítások sorában. A mai bolgárok két nép keveredéséből alakultak ki. Az egyiket azok a szláv népcsoportok jelentették, akik a 7. századtól folyamatosan harcban álltak Bizánccal a Balkán-félsziget megszerzéséért. Őket egyes történészek bolgár szlávoknak nevezik. A másik részük egy török eredetű népcsoport, mely a 7. század közepén jelent meg a Duna torkolatvidékén és kezdte el támadni a „bolgárokat”. Őket bolgár-törökökneknevezik a történészek. Az állam kialakulása a 7. század végén történt, s a folyamatról a források hiánya miatt szinte semmit sem tudunk. A tények egyedül azt mutatják, hogy az állam nevét a bolgár-törökök adták, de ők maguk beleolvadtak a helyi szláv lakosságba.
A 8. század a bolgár törzsi viszálykodás időszaka, amibe mindig beleszólt a fenyegető déli szomszéd, Bizánc is. A század végére sikerült felszámolni a belső problémákat és kiverni a bizánciakat a területről.
Az első Bolgár Birodalomi (800-1018)
Krum kán uralkodása (803-814) alatt az állam kiterjesztette határait a Duna-Tisza közére és a Tiszántúl területére is. Az erdélyi részek megszerzésével a birodalom szomszédos lett a frankokkal és a morvákkal. A 9. század első felében a bizánciak elleni sikeres háborúkban a birodalom határai délnyugati irányban is kitolódtak, és elérték az Adriai-tengert. Krum kán az országára törő bizánci sereget megsemmisítette, Nikephorosz császárt megölte, majd koponyájából ivókupát csináltatott.
Borisz fejedelem uralkodása (852-889) idején megtörtént a kereszténység felvétele kereszténység felvétele ben a fejedelem megkeresztelkedett, majd megkezdte a bizánci vallás erőszakos terjesztését. Borisz önálló egyháztartományt szeretett volna létrehozni, mert félt Bizánc politikai terjeszkedésétől. Ez nem sikerülhetett teljesen, hiszen a papság nagy része Bizáncból jött. A fejedelem öregkorára kolostorba vonult, s utána előbb idősebb, majd fiatalabb fia következett a trónon.
Ez utóbbi, Simeon uralkodása (893-927) jelentette az első Bolgár Birodalom történetének csúcspontját. Nagy Simeon folyamatos sikereket ért el a Bizánci Birodalommal szemben. Először adó fizetésére kötelezte, majd egymás után elfoglalta balkáni területeit. Felvette a cár (császár) címet, és bár fő célja a bizánci trón elfoglalása volt, a várost sohasem sikerült bevennie. A hódítások zsákmánya lehetővé tette egy új főváros (Preszlav) kiépítését is. Ezt ezután Cargradnak – Császárvárosnak nevezték. Az uralkodó a kultúrát is támogatta, az irodalomtörténészek uralkodását az óbolgár irodalom aranykorának tartják.
A virágzás ellenére a hosszú háborúk egészen aláásták a birodalom erejét. A 10. század közepén terjedt el a bogumilok szektája, akik az őskereszténységhez szerettek volna visszatérni. Tagadták az egyházat, ráadásul szerintük a jobbágyság ellenkezik a Szentírás tanaival. Bár az állam üldözte ezeket a tanokat, a nézetek a Balkán egyéb részeire is eljutottak. A belső gondokat kihasználva a megerősödött Bizánci Birodalom megkezdte az északi terjeszkedést. Először Szvjatoszláv kijevi fejedelem segítségével támadott (967), majd 972-ben egyedül elfoglalta a bolgár állam keleti területeit. A maradék Nyugat-Bulgáriának ugyan sikerült az újraegyesítés, de a végső küzdelemben alulmaradt. A harcok 1001-ben kezdődtek és szinte megszakítás nélkül folytak két évtizeden keresztül. 1018-ban gyakorlatilag egész Bulgária
– csaknem 200 évre – bizánci fennhatóság alá került. Ezzel véget ért az első Bolgár Birodalom időszaka.
A horvátok– csaknem 200 évre – bizánci fennhatóság alá került. Ezzel véget ért az első Bolgár Birodalom időszaka.
Míg a bolgároknak Bizánc ellen, addig a horvátoknak az avarokkal, a bajor hercegekkel, a langobardokkal, majd a frankokkal kellett harcolniuk függetlenségükért. A 9. század elejétől sorozatosak voltak a felkelések, majd a század közepén egyesültek a horvát törzsek. A bolgárok után másodikként szerveződtek állammá ésTomiszláv (910-928) nevű fejedelmük 925-ben felvette a király címet. A horvátok, mivel a déli szlávság nyugati csoportját jelentették, a római kereszténységet vették fel, szintén 925-ben.
A szerbek
A szerb törzsek egyesítése lassabban ment, mint a másik két délszláv csoporté. Ennek belső okai a terület természetes széttagoltságában (hegyláncokkal szabdalt) kereshetők, a külsők pedig a túl erős szomszédokban. Bizánccal, az avarokkal, a frankokkal és Bulgáriával szemben kellett a szerb érdekeket érvényesíteni. A 10. század közepén sikerült az egyesítés és a függetlenség kivívása (Caslav fejedelemsége), de 960-ban szétesett az első „szerb állam”. A 11. század elején – a Bolgár Birodalom bukása után – a szerb területek Bizánc fennhatósága alá kerültek.
A nyugati szlávokA morvák
A szláv törzsek egyesülését a külső veszély tette szükségessé. Az avarok 568-ban elfoglalták Pannoniát és támadásokat intéztek a szomszédos területek ellen is. Ennek megakadályozására jött létre az első nyugati szláv törzsszövetség 623-ban. A küzdelem élére egy Samo nevű frank kereskedő állt, kinek vezetésével előbb az avarokat, majd a frankokat is legyőzték. Samo halála után (658) azonban az „állam” szétesett. Bár voltak ezután is államalapítási kísérletek, igazán csak a Nagymorva Birodalomnak sikerült egyesítenie a területet.
A Nagymorva Birodalom (830-906)
A birodalom első fejedelme Mojmír volt (830-846), kinek uralma alá tartoztak a KözépDuna, valamint az Elba és az Odera felső folyásánál fekvő területek. Az egyesítést a frankok viszonylagos gyengesége tette lehetővé. A verduni szerződés után a keleti frankok Német Lajos vezetésével 846-ban megtámadták a birodalmat, és Mojmír helyett unokaöccsét, Rasztiszlavot ültették a trónra. Rasztiszlav uralkodása alatt (846-870) megpróbált függetlenedni a frankoktól, s ennek érdekében 863-ban a bizánci császártól kért hittérítőket. A görög származású Konstantin (Cirill) és Metód tevékenysége minden szempontból előnyös volt. Az ország bekapcsolódott a bizánci kultúrkörbe, megteremtődött a bizáncihoz hasonló egyházszervezet. A térítők szláv nyelvre fordították az evangéliumot és ugyanakkor ők vetették meg az ószláv nyelvű írásbeliség alapjait. Ez utóbbi érdekében Cirill létrehozott egy új ábécét, az ún. glagolita írást. A bizánci „terjeszkedés” azonban nem volt hosszú életű, mert az új uralkodó, I. Szvatopluk (870-894) a nyugati egyházra és annak papjaira támaszkodott.
A Nagymorva Birodalom már jóval szilárdabb állam volt, mint a korábbi kísérletek. II. Szvatopluk halála után azonban felszínre törtek a belső ellenségeskedések, mert bizonyos területek elszakadtak. A morva állam bukását végül a magyarok támadása okozta 906-ban.
A csehek
Csehország történetéről írott forrás 845-ben tudósít először, mikor is Regensburgban 14 cseh törzsfő felvette a kereszténységet. A 9. században a cseh törzsek a Nagymorva Birodalomhoz tartoztak, de egyre egységesebb területet jelentettek, Prága központtal. A birodalom felbomlása után megkezdődött Csehország önálló állammá szerveződése.
Első uralkodója Szent Vencel fejedelem volt, aki 929-es mártírhalála után Csehország későbbi védőszentjévé vált. Az államszervezet és egyházszervezet azonban csak a Premysldinasztia idején alakult ki. I. Boleszláv (935-967) és II. Boleszláv (967-999) megerősítették a központi hatalmat és befejezték a területek egyesítését. 972-ben megalakították a prágai püspökséget, mely azonban a mainzi érsekségnek volt alárendelve. A német befolyás és az, hogy a cseh uralkodók a német császárokhoz fordultak segítségért a magyarok ellen, azt eredményezte, hogy 1041-ben Csehország beolvadt a Német-római Birodalomba.
A lengyelek
A lengyel törzsi fejedelemségek már a 8. század végére létrejöttek. A fejedelemségek központok köré tömörültek, majd a 9. század közepén már csupán két területről beszélhetünk. Kis-Lengyelország a wislánok, Nagy-Lengyelország pedig a polánok fejedelemsége volt. Mivel az előbbit a Nagymorva Birodalom meghódította (877), az utóbbi vált a születő lengyel állam alapjává.
A terület végleges egyesítését a Piast-dinasztia hajtotta végre, melynek első ismert fejedelme I. Mieszko (960-992) volt. A lengyel állam, mely az Odera és a Visztula völgyében alakult ki, kb. 250 000 négyzetkilométer kiterjedésű volt. Mieszko uralma idején az államszervezet szinte teljesen kiépült. Megkezdődött a keresztény térítés is, a királyné révén cseh papok jöttek az országba. 966-ban Mieszko és kísérete is felvette a római kereszténységet, és ez – hasonlóan Csehországhoz – itt is a német befolyás erősödését eredményezte. 990-ben Szilézia területével növelte a lengyel államot.
Fia, Vitéz Boleszláv (992-1025) befejezte a lengyel földek egyesítését, Lengyelországhoz csatolta Krakkót és vidékét, mely előzőleg a cseh fejedelemséghez tartozott. Nagy feladatot jelentett a lengyel-német viszony rendezése, melyre Gniezóban került sor (1000-ben). III. Ottó beleegyezett az önálló lengyel egyház felállításába is, melynek központja a gniezói érsekség lett. Ezzel tulajdonképpen formálisan elismerte Lengyelország függetlenségét. Vitéz Boleszláv király terjeszkedő külpolitikát folytatott. Majdnem két évtizeden keresztül folytatott változó sikerű háborút a németekkel, 1003-ban egész Csehországot elfoglalta, de egy év múlva ki kellett ürítenie Prágát. Beleavatkozott a kijevi trónviszályokba is, s ennek eredménye Galícia egy részének megszerzése lett. 1025-ben királlyá koronáztatta magát, mégpedig a császár előzetes beleegyezése nélkül. Halála után Lengyelország hanyatlásnak indult.
Bizánc
Az első ötszáz év története (476-960)
A Nyugatrómai Birodalom bukása után Bizánc legfontosabb kérdése az volt, sikerül-e túlélnie a népvándorlás hullámait. A birodalom sikerrel hárította el a vízi-, majd az osztrogót támadást, így közvetlen veszélyt csupán Afrika vandál megszállása jelentett. A belpolitikai stabilitás jórészt a szaporodó vallási-egyházi problémák sikeres megoldásán múlott. A 4. századtól a kereszténység keleti központja a magát Rómával egyenrangúnak tekintő Bizánc lett, melynek a kereszténység megszilárdulásával lehetősége nyílt arra, hogy fellépjen a különböző eretnekségekkel szemben. Ezzel jó néhány terület elveszett ugyan, de erősítette is a megmaradottak vallási egységét.
Iustinianus (527-565) császár volt az első, aki már elég erősnek érezhette birodalmát arra, hogy megpróbálkozzon a régi Róma helyreállításával. A támadásba lendülő bizánci hadak megsemmisítették a vandál államot (533), visszafoglalták Itália döntő részét a keleti gótoktól (534-554), majd megszerezték Hispania déli területeit. Az óriási áldozatokkal járó küzdelem után a Földközi-tenger újra „Mare Nostrum” (a mi tengerünk) lett. Iustinianus halála után azonban a kimerült birodalom rettenetes megrázkódtatáson ment keresztül. Itáliára langobardok törtek (568), akiket Bizánc képtelen volt onnan kiszorítani. Bár a Szaszanida Perzsiát súlyos harcok után sikerült legyőzni, Omar kalifa hadai a jarmuki ütközetben (636) megsemmisítő vereséget mértek Hérakleiosz császár seregére. Szíria,Mezopotámia és Egyiptom elveszett, s 674-ben Bizánc falai alatt megjelent az első arab flotta. A bizánci tengeri hegemónia véget ért.
A 7. század végén a Balkánt avar és szláv népcsoportok özönlötték el, s ez utóbbiak ott véglegesen meg is telepedtek. Az új hódítók „elszlávosították” a görög kultúrát, mely így – a gazdag peremterületek elvesztésével – a centrumba szorult vissza. Ezzel közvetve erősödött Bizánc görög jellege olyannyira, hogy a 8. század elejére a hivatalos nyelv is a görög lett. A 717. évi arab flottatámadás visszaverésével a birodalmat fenyegető közvetlen veszély elmúlt, sőt a görög hadak fokozatosan offenzívába mentek át. Ennek sikere után a birodalom területének egy részét katonai körzetekre, themákra, az új hódításokat pedig helytartóságokra, exarchátusokra osztották. Bizánc a 6. század hódításai után hosszú időre védelemre rendezkedett be.
A 8. század a történelemben párját ritkító vallási küzdelemmel telt.
A 8. század a történelemben párját ritkító vallási küzdelemmel telt. ban betiltotta a szentképek (ikonok) tiszteletét, s ezzel megkezdődött a „képrombolás”.ban betiltotta a szentképek (ikonok) tiszteletét, s ezzel megkezdődött a „képrombolás”. ben ugyan lényegében lezárult a képrombolási küzdelem legdrámaibb szakasza, de az elvesztegetett majd egy évszázad súlyos következményekkel járt. A római egyházfő a viszályoktól sújtott Bizánc helyett az erős frank állam felé fordult, s Nagy Károlyt császárrá koronázta (800).
Megszületett a második keresztény „világbirodalom”, melyet I. Mihály császár 812-ben el is ismert. Ezek után a bizánci és a római egyház rohamosan távolodott egymástól. A szentképek tiszteletét helyreállították, s a császárnak be kellett ismernie vereségét. Ráadásul Kis-Ázsiában évekig tartó, nagyarányú lázadás bontakozott ki, melyet csak véres küzdelemben sikerült leverni. A Balkánon ekkoriban jött létre a Bolgár Birodalom, mely két évszázadon keresztül halálos veszélyt jelentett Bizánc számára. A válságból való kilábalás első jeleit az egyház mutatta fel.
863-ban a szláv morvák uralkodója térítőket kért, hogy népének elvigyék a kereszténységet. III. Mihály császár (842-867) felismerte a páratlan lehetőséget: Bizánc a frank területekig terjesztheti befolyását! Térítői – a Szalonikiben született testvérpár –, Konstantin (Cirill) és Metód megalkották a „cirill” ábécét, s létrehozták a szláv nyelvű egyházi irodalmat. Bár a morva térítés nem járt tartós eredménnyel, bizánci papok tucatjai indultak a két „Szláv apostol” nyomában a Balkán és Kelet-Európa felé. 865-ben a bolgárok ura, Borisz kán is megkeresztelkedett, s új egyházát a konstantinápolyi pátriárka alá rendelte.
A 9. század végén a makedóniai katonákból lett császároknak sikerült úrrá lenniük a hadügy nehézségein. Ezt azzal érték el, hogy a birtokos szabadokat földjük fejében katonai szolgálatra fogták. VI. „Bölcs” Leó (886-912) új törvénykönyvet, „Baszilikák”-at alkotott, megerősítette a hadsereget, majd katonáit sikeres hódító hadjáratokra küldte. A nagy tudású császár híres „kézikönyve”, a Taktika a kora középkor alapvető hadtudományi munkájává vált. E műben a szerző a nomád népek harcmodorát tárgyalva megemlékezik a magyarokról is.
A bizánci hadak eredményesen harcoltak a cári (császári) címet felvevő Nagy Simeon bolgár uralkodó ellen. A bolgároknak siker nélkül kellett az ostromlott Konstantinápoly falai alól távozniuk. Ugyanígy jártak a több alkalommal próbálkozó ruszok is. A Makedon-dinasztia hatalmának zenitjére érkezett. Leó fia, VII. (Porphürogennétosz – bíborban született) Konsztantinosz (912-959) alatt rövid békekorszak következett. A császár A birodalom kormányzásáról című munkájában kifejtett módon, békével és ravasz diplomáciával őrizte Bizánc tekintélyét.
Az ezredforduló
Konsztantinosz utódai birodalmuk kormányzásában a katonai megoldásokat részesítették előnyben. Johannesz Tzimiszkész (969-976) kétfrontos háborút vívott a bolgárokkal és Szíriában az arabokkal, s mindkettőt eredményesen fejezte be. Vereséget mért (972) a rusz Szvjatoszlav hadaira, ezzel az oroszok kiszorultak a Balkánról. Johannesz jó kapcsolatokat alakított ki a feltörekvő német-római császársággal. II. Ottó felesége bizánci császári családból származott, de más európai uralkodók is versengtek a bizánci hercegnőkért. A birodalom utolsó fénykorát II. (Bolgárölő) Bazileiosz (976-1025) alatt élte.
A császár szövetséget kötött a Kijevi Rusz fejedelmével, Nagy Vlagyimirral (Valdemar), később megtámadta a magára maradt bolgár államot. 1014-ben a bolgár sereg megsemmisítő vereséget szenvedett. A fogságba esett 14 ezer bolgár foglyot a császár parancsára megvakították. Mikor Sámuel cár megpillantotta a hosszú sorokban menetelő vakokat, láttukra szörnyethalt. A 11. századi Bizánc ismét nagyhatalommá vált, határai a Szávától Örményországig terjedtek.
A kor legnagyobb diplomáciai sikerének Vlagyimir kijevi uralkodó 989. évi megkeresztelkedése számított. Bazileiosz nővérét adta a Rusz urához, Vlagyimir pedig elismerte a konstantinápolyi pátriárka egyházfői hatalmát.
Bizánci állam és társadalom
A bizánci társadalom legfőbb jellegzetessége a rendkívüli etnikai tagoltság volt, amelyet a 4. századtól tartó folyamatos népmozgások eredményeztek. Különféle népcsoportok telepedtek le a birodalomban, s jutottak gyakran vezető pozíciókba. A 6-7. században a császárok tömegesen telepítettek szlávokat a Balkánra, s tették őket sztratiótákká, birtok fejében fegyveres szolgálatot vállaló „parasztkatonákká”. A birodalom katonai jellegét erősítette a – már említett – thema-rendszer is. A themák élén álló sztratégoszok katonai és polgári hatalommal egyaránt rendelkeztek.
A karrier lehetősége elvileg bárki előtt, aki jól beszélte a görögöt és hűséges volt a császárhoz, a bazileioszhoz, nyitva állt a hadseregben vagy a hivatalokban.
A 8-9. század legfontosabb társadalmi változása a korábbi „szabad” rétegek jobbágysorba kényszerítése és a feudális nemesség megjelenése volt. A számtalan keleti jegyet hordozó bizánci társadalom azonban jóval lassabban feudalizálódott, mint nyugati kortársai. A fokozatosan erősödő bizánci nemesség már nem volt feltétlenül hűséges császárához, sőt, támogatását időről időre ajándékokkal kellett megszerezni.
A 8-9. század legfontosabb társadalmi változása a korábbi „szabad” rétegek jobbágysorba kényszerítése és a feudális nemesség megjelenése volt. A számtalan keleti jegyet hordozó bizánci társadalom azonban jóval lassabban feudalizálódott, mint nyugati kortársai. A fokozatosan erősödő bizánci nemesség már nem volt feltétlenül hűséges császárához, sőt, támogatását időről időre ajándékokkal kellett megszerezni.
A császár
A császár a birodalom ötszáz esztendőn át változatlan tekintélyű polgára volt. A 11. század végéig a szerencsés egyszerű ember számára is nyitva állt az út a császári trónus megszerzéséhez. A bizánci császár származásától függetlenül isteni személynek, vallási és világi vezetőnek számított. A cezaropapizmus a vallási és világi hatalom egyesítése, a császárok legfőbb uralkodói tevékenysége volt évszázadok során át. Hatalmuk azonban gyakorta csak látszólagosan volt korlátlan. A bazileusznak – a 8. századtól újra így nevezték – számolnia kellett a lázadó tábornokokkal, az udvari intrikákkal, családi perpatvarokkal és a diplomáciai bonyodalmakkal. Nagyon sok múlott tehát a személyiségen, s a gyenge császár számíthatott rá, hogy csak rövid ideig viselheti a bíbort. Palotája labirintusába zárva, az egyszerű polgár számára megközelíthetetlenül töltötte bonyolult, perzsa szertartásrenddel szabályozott mindennapjait.
A bizánci bazileuszok történetei néha a „mélyről jött” emberek „karriertörténetei”. Ezek közül egyet, talán a leghíresebbet mutatjuk be, Iustinianusét.
Illíriai parasztcsaládból származó tehetséges katona volt, aki látványos karriert futott be a hadseregben, s lényegében puccsal szerezte meg a trónt. Felesége,Theodóra (548 †) Konstantinápoly ismert cirkuszi művésznője, s egyes források szerint talán még ismertebb prostituáltja rendkívül tehetséges, energikus politikussá vált. Iustinianus hatalomra kerülése után a birodalom minden erőforrását egyetlen cél szolgálatába állította: a római nagyság visszaszerzésébe. Ennek érdekében semmitől sem riadt vissza. A kortársak a változásoknak csak hátrányait, a régi világ megrendülését érzékelték. „Örökös virrasztása, fáradozása és törődése egyetlen célt szolgált: hogy szüntelenül, napról napra súlyosabb szerencsétlenséget hozzon alattvalóira” – írta Prokópiosz, a kortárs, a Iustinianust utáló történetíró (Titkos történet).
Uralkodásának kezdetén óriási méretű városi lázadás tört ki ellene. Az események a konstantinápolyi hippodromoszban – cirkuszban – kezdődtek. Két szurkolótábor, a „kékek” és a „zöldek” robbantották ki a jelszaváról „Nika-lázadásnak” keresztelt („Nika!” – győzz!) zavargást 532-ben. A császári katonaság tömegmészárlást rendezett a hippodromoszban, melynek eredménye közel 30 ezer halott volt. Miután a belső rendet helyreállította. a császár a nyugati területek felé fordult. Hogy hátát biztosítsa, 532-ben békét kötött a keleti határokat fenyegető Szaszanidákkal. Ezután megindultak a Iustinianus kedvenc hadvezére, Belizariusz által vezetett bizánci hadak. 533-ban lerohanták a legveszélyesebbnek tartott barbár államot, a Vandál Királyságot.
A következő években megszállták a Földközi-tenger keleti medencéjének szigeteit. Innen indultak a fő célpont, Itália felé. A gótokkal vívott, 17 évig tartó, rendkívül súlyos háború végleg lerombolta a római világot. A fővezér, Belizariusz, majd az újonnan kinevezett Narzész hadai legyőzték a keleti gótokat. Iustinianus a kései nyugati császárok fővárosát, Ravennát tette az újonnan megszervezett exarchátus székhelyévé. A császár ritkán jelent meg a városban, ahonnan exarcha, császári helytartó kormányozta a visszahódított területeket.
A bizánciaknak a pápához való viszonya felemás volt: elfogadták egyházfői szerepét, ugyanakkor igyekeztek korlátozni vallási és világi hatalmát. Belizariusz, a legeredményesebb hadvezér még azt is megtehette, hogy pápákat nevezett ki. A háborúk utolsó felvonásaként a bizánci hadak 552-ben megvetették a lábukatHispaniában, s ezzel lényegében megszerezték az ellenőrzést a Földközi tenger felett.
Iustinianus már a hadjáratok alatt megkezdte a birodalom újjászervezését. Törvénykönyvet – Codex Iustinianus -alkottatott, mely a római jog leghíresebb, mai napig ható summája. A császár szigorúan szabályozta az erkölcsöket, s megpróbált rendet teremteni a hivatalok zűrzavarában. Látványos építkezéseket kezdett, melyek Bizánc erejét voltak hivatva szimbolizálni. Ennek legékesebb bizonyítéka a konstantinápolyi Hagia Sophia, a „Szent Bölcsesség” temploma és a ravennai San Vitale bazilika.
Bár Iustinianus halála után avar, szláv és langobard támadások érték a birodalmat, műve mégis maradandó volt. Hódításai mulandónak bizonyultak, de reformjai megalapozták a birodalom jövőjét. Ez azonban már nem a régi Római Birodalom volt, hanem egy görög jellegű, erős keresztény államalakulat, amelyet fővárosáról egyre gyakrabban neveztek Bizáncnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése