Harc a Földközi-tenger nyugati medencéjéért
Karthágó
A hagyomány szerint Kr. e. 814-ben türoszi telepesek kis csoportja érkezett az északafrikai Libüa partvidékének egyik védett öblébe. Nem a szokásos módon, előre megtervezett gyarmatosítási szándékkal érkeztek, hanem menekültek szülővárosukból. Vezetőjük Dido királynő volt (más források szerint Elissza). Bátyja, Pügmalión, miután apjuk halála után megszerezte a királyi hatalmat, meggyilkoltatta Dido férjét, s az özvegy királynő a város előkelői közül kikerülő híveinek egy csoportjával elmenekült.
A menekülők először Küprosz szigetén kötöttek ki, s onnan vitték magukkal Karthágóba az – ugyancsak föníciai – főpapot. Az alapítás a monda szerint úgy történt, hogy az őslakóktól akkora földet kértek, amelyet egy ökör bőrével be lehet takarni. Amikor megkapták az engedélyt, az ökörbőrt hosszú csíkokra szabdalták, s azzal kerítették körül a területet, amelyen a város felépült. A települést Újvárosnak (Karthadast) nevezték, ennek latinos formája volt a Karthágó vagy Carthago.
Az eredethagyomány legendás történeteitől függetlenül a város alapítása szervesen illeszkedik a föníciai gyarmatosítás történetébe. A föníciai városoknak a Kr. e. 12. században már régészetileg is kimutatható kereskedelmi kapcsolataik voltak Tartésszosszal, amely az Ibérfélsziget délnyugati partján jött létre. A mesés kincsekben gazdag területet az Ószövetség is említi Tarsis néven. A távoli területtel való folyamatos kapcsolattartáshoz, a korabeli hajók viszonylag kis méretei miatt, elengedhetetlen volt, hogy az útvonalon kereskedelmi és hajózási támaszpontokat létesítsenek. Itt látták el a hajók személyzetét, s itt végezték az esetleges javításokat is. Az észak-afrikai partvidéken tehát sorra jöttek létre föníciai alapítású kikötővárosok, mint pl. a Karthágónál jóval korábban létesült Utica. Lehetséges, hogy ezekhez a korábbi alapításokhoz és nem Türoszhoz viszonyítva nevezték Karthágónak Dido királynő városát.
Karthágó közvetlenül a tengerparton, de jól védhető öbölben jött létre. Kedvező földrajzi fekvése mellett az a tény, hogy a türoszi arisztokrácia egy csoportja alapította – ezt az eredetmondák történeti magvaként elfogadhatjuk –, kezdettől fogva fölényt biztosított számára a többi észak-afrikai településsel szemben. A város kezdettől fogva nagyobb önállóságot élvezett, saját királyai, saját nemzetségi vezetőkből és papokból álló tanácsa kormányozták, nem pedig türoszi helytartók. Mindezek következtében a föníciai gyarmatosítás válsága és hanyatlása idején Karthágó természetes központja és vezetője lett a Földközitenger nyugati medencéjében lévő föníciai telepeknek.
Ugyanekkor azonban erős gazdasági versenytárs jelent meg a térségben: a gyarmatosító görögök.
Türosz függetlenségének elvesztése megszüntette a többi föníciai telep anyaországi kapcsolatait, a görögök gazdasági versenye őket is hátrányosan érintette. Ebben a helyzetben szükségszerű és ésszerű volt, hogy ezek a gyarmatvárosok Karthágó vezetésével egyesüljenek a közös problémák megoldására.
Így jött létre a Kr. e. 6. század második felében a karthágói birodalom. Kezdetben az észak-afrikai Utica, Leptis, Hadrumetum, Lixosz és Tingisz, a hispaniaiGadeira, a szicíliai Motüé és Lilübaion, valamint a szardíniai Nóra tartoztak a birodalomba. A meglévő településeken túl azonban a hajózás szempontjából fontos pontokon újakat is hoztak létre. A karthágói gyarmatosítás Afrikán túl kiterjedt a Baleári-szigetekre, Máltára, Szicíliára, Szardíniára és Korzikára is. Ezzel párhuzamosan igyekeztek megszilárdítani helyzetüket a libüai hátország felé is.
A város maga is terjeszkedett. A sík tengerpart legrégebbi települése, a kikötői városnegyed (Kóthón) mellett létrejött a felsőváros (Bürsza), ahol a Kr. e. 6. század második felében felépült a fellegvár. A Kr. e. 5. század végére épült ki teljesen az ekkor már 200 ezer lakosú Karthágó. A kikötői negyed volt a gazdasági központ, itt álltak a legrégebbi szentélyek is. Két kikötőt építettek, a külső volt a kisebbik, ami a kereskedelmi hajókat fogadta, ebből lehetett bejutni a belső kikötőbe, ahol ahadiflotta horgonyzott. Ennek közepén, egy szigeten vagy félszigeten állt a tengernagyi hivatal. A szentélyek mellett volt a piac, ahol a népgyűléseket is tartották. A kikötő felől zsúfolt városnegyedek szűk utcái vezettek fel a négy dombra, ahol az újabb lakónegyedek terültek el. Itt lakott a város kézműves, kiskereskedő és kikötői bérmunkás lakossága. A fellegvár a legmagasabb dombon épült, ennek déli lankáira települt a „legmodernebb” városrész, a Megara. Itt álltak a város előkelőinek mozaikokkal és falfestményekkel díszített magánpalotái, díszkertekkel körülvéve.
A szárazföld felől hármas erődrendszer védte Karthágót, ennek méreteiről csak az antik szerzők tudósításaiból értesülhetünk, mivel a rómaiak a város elfoglalásakor lerombolták. A fal mentén voltak a kaszárnyák, valamint a harci lovak és elefántok istállója is. Az egykorú görög városoktól eltérően a pun Karthágónak nem volt vízvezetéke, az ivóvizet ciszternák és kutak biztosították.
A karthágói birodalom létrejötte megszilárdította a város helyzetét, s ez újabb kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok kiépítésére adott lehetőséget. Az uralmi körzetük peremén lévő államokkal kötött szerződéseik kereskedelmi, védelmi vagy szövetségi jellegűek voltak.
Karthágó társadalma és államszervezete
Karthágó lakóinak eredetéből s az eddig megismert viszonyokból, gazdasági tevékenységből egyértelműen következik, hogy a társadalom legfelső rétegét egy gazdag kereskedőkből és hajótulajdonosokból álló arisztokrácia alkotta. Ők irányították a város politikáját, kereskedelmük nemcsak a saját gazdagodásukat szolgálta, hanem az egész állam érdekét is. Ők ültek abban a tanácsban, amely a csekély jelentőségű népgyűlés mellett a valóságos hatalmat birtokolta.
A szegényebb rétegek bekapcsolódtak a kialakuló kézműiparba, kiskereskedelembe, vagy a hajókon és a kikötőkben dolgoztak. A növekvő számú rabszolgát a mezőgazdaságban használták.
A Kr. e. 6. század közepén a város élén Malkhosz állt. Ő szerezte meg Szicília nyugati részét, de szardíniai hadjáratában kudarcot vallott, ezért tanácson belüli arisztokrata ellenfelei megbuktatták. Utóda Mago lett Kr. e. 530 körül.
Mago több évtizedes kormányzásának legfontosabb eredménye a karthágói zsoldoshadsereg megszervezése volt. Ennek a hadseregnek a magvát a karthágói arisztokrácia alkotta, belőlük állt az ún. „szent csapat”, ennek mintája valószínűleg a perzsa „halhatatlanok” nevű katonai egység volt. Ugyancsak karthágóiak adták a tisztikart, a sereg zöme azonban idegen zsoldosokból állt.
Az utánpótlást részben a meghódolt népek katonaállítási kötelezettsége révén, részben toborzással oldották meg. Ezzel a módszerrel Karthágó olyan méretű haderőt tudott kiállítani, amire saját lakossága nem lett volna képes. Ugyanakkor a hadsereg gyengéje is éppen ez volt: egyik része kényszerből vállalta a katonáskodást, másik része pedig csak addig volt hajlandó szolgálni, míg megkapta a zsoldját. Így a hadsereg pont akkor került válságba, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, katonai és gazdasági kudarcok idején. Az is problémát jelentett, hogy ez a hadsereg nem az államhoz, hanem a zsoldot fizető hadvezérhez kötődött. A sikeres hadvezér számára ez aránytalanul nagy politikai befolyást biztosított, ami eleve gyanússá tette őket a tanács előtt. Akár feltűnő siker, akár a legcsekélyebb kudarc a hadvezér bukását okozhatta.
A 480-as évektől alakultak ki azok az intézmények, amelyek az előkelők kollektív hatalmát biztosították. Az állam élére két-két időszakosan választott suffet (bíró) került, az ő kezükben volt a végrehajtó hatalom. A népgyűlés szerepe teljesen formálissá vált, az elvi döntések meghozatalának és a suffetek ellenőrzésének joga a300 tagú nagytanács és a 104 tagú szűkebb tanács joga volt. A konkrét ügyekben való döntés előkészítésére a szűkebb tanácsból jelöltek ki 5-10 fős bizottságokat. Az állam vallási életét 30 tagú papi bizottság irányította.
Karthágó a Kr. e. 5. század folyamán minden energiájával az afrikai területek felé fordult. A tengeren expedíciók indultak el Nyugat-Afrika partvidékének felkutatására, ezek közül a legnagyobb szabású vállalkozás Hanno útja volt a Kr. e. 5. században. Az erről készült beszámoló adatai homályosak, csak feltételezhetjük, hogy a Hanno által elért legdélibb pont a Szenegál folyó és az „istenek hajléka”-ként emlegetett Kamerun tűzhányó lehetett. Még kevesebb ismeretünk van Hanno kortársának, Himilkónak északi irányú útjáról, melynek során egy későbbi forrás szerint eljutott a brit szigetekig.
Ezeknek az utaknak azonban gyakorlati jelentőségük nem volt, mivel túl messze estek a felfedezett területek az anyaországtól, s túlságosan kedvezőtlen volt az éghajlatuk. Annál fontosabb volt az észak-afrikai partvidék meghódítása, amelynek eredményeként a Kr. e. 5. század végére a partmenti sáv az Atlanti-óceántól Kürénéig Karthágó birtokába került. A birodalom területén rendkívül sokféle nép élt, s az egyes népek, illetve városok feletti karthágói fennhatóság sem volt azonos mértékű. Sokkal lazább függésben voltak az eredeti türoszi alapítású városok például, mint a Karthágó alapította telepek. Az előbbiek önkormányzattal rendelkeztek, s formailag egyenjogúak voltak Karthágóval, az utóbbiakat viszont helytartók irányították, egy részüket adófizetésre és katonaállításra is kötelezték. A legsúlyosabb kötelezettségek az afrikai barbár törzseket terhelték. A nagy területen szétszórt birodalom politikai egységét Karthágó hajóhada biztosította.
A gazdaság és a társadalom átalakulása
Ekkor alakult ki az a pun típusú nagybirtok, ami később Róma számára is mintául szolgált. A földtulajdonnak két formáját ismerték. Az egyik a magántulajdonban lévő, rabszolgatartó nagybirtok volt, ennek termelése fedezte a város ellátását. A másik a távolabbi területeken fekvő „állami föld”, amely a várost irányító arisztokrácia közös tulajdona volt (ún. kollektív tulajdon). Az itt termelő törzsek adóit Karthágó a külkereskedelemben értékesítette.
Ennek a gazdasági változásnak a következménye volt, hogy a társadalom legalsó rétegében megjelent és tömegessé vált a rabszolga-munkaerő. A rabszolgák kisebb hányada hadifogoly volt, többségüket kereskedelem útján szerezték be. Ugyancsak ekkor alakult ki a kereskedő-arisztokrácia mellett a nagybirtokos réteg, melynek érdeke már nem az új meg új piacok szerzésére irányuló terjeszkedés, hanem a fennálló helyzet megszilárdítása volt.
További fontos változás volt a Kr. e. 5. század folyamán a kézművesipar fejlődése. Ennek oka is a görög versenyben, illetve a közvetlen görög-barbár kapcsolatokban keresendő. Karthágó ennek következtében kényszerült rá, hogy a közvetítő kereskedelem mellett saját áruival is próbálkozzék. Mivel a görög iparral nem tudott minőségben versenyezni (kivéve a bíborfestést és az üvegipart), az olcsó tömegtermelés lett kézműveseinek a feladata.
Anyagi és szellemi kultúra Karthágóban
A technikai találmányok terén a punok alulmaradtak ókori versenytársaikkal szemben. Karthágó szellemi életéből leginkább a vallásukat ismerjük. Ennek a vallásnak a legősibb rétege természetesen föníciai eredetű. A város legkorábbi két főistene Melqart, Türosz védelmező istene és Astarté, a kánaáni termékenység-istennő voltak. A mögöttük álló istenvilág többi tagja is keletről származott. A két legfőbb isten tengerparton épült szentélye között volt a város közös áldozóhelye, a Tófet. Maradványainak feltárásakor félelmetes kép tárult a régészek szeme elé. A kisgyermekek csontjait és hamvait tartalmazó rengeteg urna azt bizonyítja, hogy Karthágóban is élt az elsőszülött gyermek feláldozásának ősi, barbár szokása. Hitük szerint a termékenységet biztosító istenség részesedést kíván a saját adományából, annak legjavát, „legelsejét”, a termés zsengéjét, az állatok első ellését s a házastársak első gyermekét. Ez a hit különösen erős volt a föníciai-kánaáni térségben – az Ószövetség is ismeri a gyermekáldozatot követelő Molokh istent. Ehhez járult az a hiedelem, hogy nagy veszély esetén az isten segítségét csak különösen értékes áldozattal lehet megnyerni.
Amikor az anyaváros, Türosz elvesztette önállóságát, s ezzel a nyugati gyarmati telepeire való hatását, háttérbe szorultak az ősi istenek is. Melqart utóda Ba al-Hamon, Astartéé pedig Tanit istennő lett. A két isten eredete homályos, a váltás valószínűleg az arisztokrácia kollektív hatalmának kialakulásával köthető össze, akik a királyi hatalmat védelmező Melqartot nem szívesen tisztelték templomaikban. Ugyanebben az időben a többi föníciai istenség meghatározott feladatkört kapott, ebben talán már a görög vallás hatását fedezhetjük fel.
Ugyancsak görög hatás figyelhető meg a pun művészetekben, a vázafestésben, a fal- és mozaikképekben és az építészetben is. A karthágóiak saját irodalommal is rendelkeztek, erről azonban szinte semmit nem tudunk. Amikor a rómaiak elfoglalták a várost, a zsákmányolt kéziratokat egyik szövetségesüknek ajándékozták, s ezek nem maradtak fenn. Az egyetlen alkotás, aminek a tartalmát ismerjük egy Mago nevű szerző (természetesen nem azonos a hadvezérrel) mezőgazdasági tankönyve, amely a nagybirtokos gazdálkodásról szólt. (Ezt a művet később a római senatus utasítására latin nyelvre is lefordították.)
A hatalom csúcsánAmikor az anyaváros, Türosz elvesztette önállóságát, s ezzel a nyugati gyarmati telepeire való hatását, háttérbe szorultak az ősi istenek is. Melqart utóda Ba al-Hamon, Astartéé pedig Tanit istennő lett. A két isten eredete homályos, a váltás valószínűleg az arisztokrácia kollektív hatalmának kialakulásával köthető össze, akik a királyi hatalmat védelmező Melqartot nem szívesen tisztelték templomaikban. Ugyanebben az időben a többi föníciai istenség meghatározott feladatkört kapott, ebben talán már a görög vallás hatását fedezhetjük fel.
Ugyancsak görög hatás figyelhető meg a pun művészetekben, a vázafestésben, a fal- és mozaikképekben és az építészetben is. A karthágóiak saját irodalommal is rendelkeztek, erről azonban szinte semmit nem tudunk. Amikor a rómaiak elfoglalták a várost, a zsákmányolt kéziratokat egyik szövetségesüknek ajándékozták, s ezek nem maradtak fenn. Az egyetlen alkotás, aminek a tartalmát ismerjük egy Mago nevű szerző (természetesen nem azonos a hadvezérrel) mezőgazdasági tankönyve, amely a nagybirtokos gazdálkodásról szólt. (Ezt a művet később a római senatus utasítására latin nyelvre is lefordították.)
A Kr. e. 4. század folyamán Karthágó elérte fejlődése, nagyhatalmi helyzete csúcspontját. A korabeli híradások szerint a birodalom nyugodt, kiegyensúlyozott belső viszonyok között élt.
A felszín alatt azonban súlyos feszültségek alakultak ki. Ellentét volt a kereskedő és a földbirtokos arisztokrácia érdekeiben, politikai irányvonalában. A libüai mezőgazdasági lakosság az állam minden meggyengülése idején fellázadt, s a már ismertetett okoknál fogva ezt tette a hadsereg is. A hatalom csúcsán a külpolitika passzívvá vált, ennek következtében peremterületeinek városai önállósodhattak. Közéjük tartozott a hispániai Gadeira is, aminek következtében megszűnt a hispániai ezüst Karthágóba áramlása. Amikor a pun birodalom szembekerült itáliai versenytársával, Rómával, még nagyhatalomnak számított, történelmi pályafutása delelőjén azonban már túljutott.
Az első pun háború (Kr. e. 264-241)A felszín alatt azonban súlyos feszültségek alakultak ki. Ellentét volt a kereskedő és a földbirtokos arisztokrácia érdekeiben, politikai irányvonalában. A libüai mezőgazdasági lakosság az állam minden meggyengülése idején fellázadt, s a már ismertetett okoknál fogva ezt tette a hadsereg is. A hatalom csúcsán a külpolitika passzívvá vált, ennek következtében peremterületeinek városai önállósodhattak. Közéjük tartozott a hispániai Gadeira is, aminek következtében megszűnt a hispániai ezüst Karthágóba áramlása. Amikor a pun birodalom szembekerült itáliai versenytársával, Rómával, még nagyhatalomnak számított, történelmi pályafutása delelőjén azonban már túljutott.
A rómaiak és itáliai szövetségeseik egy jelentéktelen incidens következtében keveredtek háborúba Karthágóval Kr. e. 264-ben. A harcok célja hamarosan Szicília megszerzése lett. A rómaiak felismerték, hogy tervüket nem tudják megvalósítani Karthágó tengeri uralmának megtörése nélkül. Ekkor láttak hozzá a hadiflottakiépítéséhez, s Kr. e. 260 elejére már száz nagy, ötevezősoros hajó állt készen. Mindeddig Rómának nem volt említésre méltó tengeri hadereje. Ráadásul bevetettek egy rendkívül egyszerű, de annál hatásosabb találmányt, a csapóhidat, amellyel kiegyenlítették a karthágói hajók legénységének nagyobb navigációs gyakorlatát (navigáció: a hajók irányítása). Ennek a csapóhídnak az alkalmazására akkor került sor, amikor két ellenséges hajó megfelelő közelségbe került egymáshoz. A rómaiak átvetették a csapóhidat az ellenséges hajóra, majd ezen átfutva lemészárolták a pun legénységet. Az első nagyobb tengeri ütközetben, Mülai mellett már meg is mutatkozott az eredmény (Kr. e. 260-ban), ezt további győzelmek követték, majd Kr. e. 256-ban az eknomoszi hegyfok melletti csatában döntő csapást mértek a karthágói hajóhadra. Az ezt követő időszakban a hadiszerencse elpártolt a rómaiaktól. M. Atilius Regulus consul vezetésével egy hadsereg kísérletet tett a Karthágó elleni közvetlen támadásra. A punok új hadsereget toboroztak, vezéréül, Karthágó történetében először, egy idegen hadvezért, a spártai Xanthipposzt szerződtették. Regulus serege vereséget szenvedett, ráadásul a hazaszállításukra küldött hajóhad viharba került, és odaveszett (Kr. e. 255). Szárazföldön sikerült kiköszörülni a csorbát, Kr. e. 253-ban bevették a rómaiak Panormoszt (a mai Palermo), majd két év múlva L. Caecilius Metellus aratott hatalmas győzelmet a szigeten. A tengeren a legszerencsétlenebb év a Kr. e. 249 volt, ekkor érte a rómaiakat a drepanai vereség, majd ugyanebben az évben egy vihar gyakorlatilag az egész flottát megsemmisítette. Az ezt követő évek karthágói sikereket hoztak, a punok vezére ekkor már Hamilkar Barkasz volt. De Kr. e. 243 242 fordulójára Róma ismét talpra állt, felépült az új flotta is, így a háború a tengeren dőlt el. Róma sikerrel vívta meg az első pun háború utolsó tengeri csatáját Szicília nyugati partjainál, azAegates-szigeteknél Kr. e. 241-ben.
A több mint két évtizedes háború Karthágót kétségbeejtő helyzetbe sodorta. A békekötéskor át kellett adnia Rómának egész Szicíliát, valamint a sziget és Itália között fekvő szigeteket. Minden római hadifoglyot szabadon kellett engednie, s tíz év alatt 3200 talentum hadisarc fizetésére kötelezték (kb. 83 tonna ezüst). Ráadásul a libüai földeket feldúlták Regulus katonái, az államkincstár teljesen kiürült. Hogy a hadisarcot fizetni tudja, az állam megemelte az adókat és megtagadta a zsold kifizetését a katonáknak. Ennek következtében általános felkelés robbant ki, amit az ókori történetírók „engesztelhetetlen háborúnak” neveztek. Karthágó kénytelen volt hazarendelni a szardíniai és korzikai helyőrségek katonáit, akik Hamilkar Barkasz vezetésével végül leverték a lázadókat. Az őrizetlenül maradt két szigetet Róma elfoglalta.
A veszteségek a római oldalon is igen nagyok voltak. Óvatos becslés szerint a szövetségesekkel együtt több mint százezer ember és ötszáznál több hadihajó esett áldozatul a háború során. Róma azonban magáénak tudhatta a győzelmet, annak minden előnyével együtt. Nemcsak tekintélye, hanem területei is növekedtek, a háború alatt rengeteg rabszolgát szerezett, és megkapta a hatalmas hadisarcot.
A legnagyobb nyereség Szicília volt. Néhány várost (Hierón szürakúszai állama) leszámítva, a sziget településeinek lakói Róma alattvalói lettek, s tized formában adót kellett fizetniük. Kr. e. 227-ben a tengeren túli birtokok igazgatását imperiummal felruházott tisztviselőkre bízták. Az a terület, ahol a magistratus imperiumát gyakorolta, az ő provinciája lett – ettől kezdve így nevezték Róma tengerentúli vagy távolabb fekvő birtokait.
Róma a két pun háború között
A két pun háború közötti időszak Róma számára nem jelentett teljes békét. Az Adriaitengeren folyó kereskedelmet ebben az időben szinte lehetetlenné tették az illír királynő, Teuta alattvalói. Ennek az állapotnak a megszüntetése nemcsak gazdasági, hanem stratégiai okból is fontos volt, hiszen a Ión-tengerre vezető út sem volt biztonságos ilyen körülmények között. A kalózkodás felszámolása nemcsak Róma, hanem a görögök érdeke is volt, így az első illír háborúban (Kr. e. 229-228) az akháj és az aitol szövetség is részt vett. Teuta alattvalóit a szárazföld belsejébe telepítették át, és adófizetésre kötelezték. Ebben az időszakban Róma több görög várossal létesített szövetségi kapcsolatot, így megvetette lábát az Adriai-tenger túlsó oldalán is, ami felkeltette Makedónia aggodalmát. Ez az aggodalom tovább fokozódott, amikor a második illír háborúban (Kr. e. 219) a rómaiak formálisan is megszerezték a partvidéket.
Az illír háborúkban tehát, mint láttuk, fontos gazdasági érdekek is szerepet játszottak. Ez a tény jelzi a kereskedelemmel foglalkozó lovagrend politikai szerepének növekedését. Ugyanezt figyelhetjük meg a pár évvel később (Kr. e. 220-ban) meghozott lex Claudiában, amely megtiltotta a senatoroknak, hogy 300 amphoránál (80 hl.) nagyobb űrtartalmú, tehát kereskedelmi célokra használható hajót tartsanak. Figyelemre méltó belpolitikai változás a centuria-beosztás reformja, ami szintén a két pun háború közé eső időben történt meg. Ezután minden classis 70-70 centuriát állított ki, tehát megszűnt a vagyonosabb classisok magasabb számú centuria kiállításához való joga. Szintén belpolitikai esemény, de szorosan összefügg a terjeszkedéssel, hogy ebben az időszakban született meg a praetor peregrinus tisztsége, azaz olyan praetort választottak, aki a rómaiak és az idegenek között felmerülő peres ügyekben ítélkezett.
A két illír háború közötti időszakban a rómaiak figyelme ismét Észak-Itália felé fordult, ahol a gallok okoztak újra nyugtalanságot. Kr. e. 225-ben az etruriai Telamonmellett Róma hadserege megverte a gall haderőt, majd a győzelmet kihasználva, benyomult a Pó-síkságra, és elfoglalta Mediolanumot (Milánó). A Gallia Cisalpina(Alpokon inneni Gallia) nevet viselő területet ezután egyesítették Itália többi részével.
A második pun háború (Kr. e. 219/218-202)Előzmények
Karthágó új vezetője az „engesztelhetetlen háborút” lezáró Hamilkar Barkasz lett. Hamilkar terveiben Hispania megszerzése szerepelt. Hódító tevékenysége az első időszakban sikeres volt, tíz év alatt (Kr. e. 237-228) nemcsak visszaszerezte a korábban elveszített ezüstbányákat, hanem Hispania egész déli részét Karthágóhoz csatolta. Mindez persze Hamilkar Barkasz személyes hatalmát is nagyon megnövelte. Halála után hatalmát családjának tagjai, a Barkidák örökölték, először veje,Hasdrubal (Kr. e. 228-221), aki megalapította és erős támaszponttá építette ki Kartagéna (Új Karthágó, Carthago Nova) városát. Az ő utóda Hamilkar fia, az akkor alig húszéves Hannibal lett.
Rómában természetesen felfigyeltek a Barkidák hispaniai tevékenységére. Ezért került sor (Kr. e. 223-221 körül) a Róma és Saguntum ibériai város közötti katonai szövetség megkötésére.
Hannibal első feladatának tekintette a karthágói felségterületbe beékelődött római szövetséges, Saguntum megsemmisítését. Ostrom alá vette, és hosszas harcok után el is foglalta a várost Kr. e. 219-ben. Az ezután Karthágóba küldött római követség Hannibal kiadatását követelte a nagytanácstól, amikor pedig erre tagadó választ kaptak, vezetőjük átadta a hadüzenetet.
A hannibáli háború
Hannibal tervei valószínűleg a következő feltételezéseken alapultak. Világosan látta, hogy elkerülhetetlen a két hatalom újabb konfliktusa. A Saguntum elleni támadással minden bizonnyal azt akarta elérni, hogy Róma a gallok ellen vívott háború után ne tudja magát kellően összeszedni. Továbbá azt remélte, hogy egy Észak-Itáliában induló meglepetésszerű támadás hatására a vereség miatt elkeseredett gallok fegyvert fognak Róma ellen. Hannibal úgy gondolta, hogy mindezek hatására széthullik az itáliai szövetség. Ugyanakkor bízott benne, hogy sikerei hatására összekovácsolódik egy szövetség, amelynek az összes veszélyeztetett földközi-tengeri állam tagja lesz. Ezek alapján választotta ki támadásának útvonalát, Kr. e. 218 őszén megkezdte átkelését az Alpok hegyláncain.
Induláskor a haderő 50 000 gyalogosból és mintegy 9000 lovasból állt. Harci elefántokat is vittek magukkal. A hegységen való átkelés nagy veszteségeket okozott. A szokatlan terep, a nagy hideg és az útviszonyok apasztották Hannibal seregét, így Itáliába csak mintegy 20 000 gyalogos, 6000 lovas és egyetlen elefánt érkezett meg.
A gallok tömeges csatlakozásával kapcsolatos remények csak részben váltak be. Igaz, kb. 50 000 gall harcos csatlakozott Hannibalhoz, de csak mint zsoldos, nem lelkesedésből. Az általános itáliai felkelés elmaradt. A pun hadvezér alábecsülte Róma nagy tekintélyét, az itáliai szövetség szilárdságát, a gallok megfélemlítettségét egyaránt. Az erőviszonyok is egyértelműen Rómának kedveztek. Még akkor is 20 légió kiállítására volt képes, amikor szövetségeseinek egy része elpártolt.
Mégis kezdetben a meglepetés Hannibal számára hozott sikereket. Rövid pihenő után a Ticinus folyó mellett szétverte P. Cornelius Scipio consul seregét, majd még a tél beállta előtt a Trebia folyó közelében a két consul egyesített haderejére mért csapást. Ezzel a két ütközettel Észak-Itália még Kr. e. 218 vége előtt elveszett Róma számára. A kudarcok élénk visszhangot keltettek a városban, a szegény rétegek nyomására a következő évben a rendkívül népszerű C. Flaminiust választották consullá.
Kr. e. 217 tavaszán a két consuli sereg az Appenninek hágóinak eltorlaszolásával igyekezett elzárni az Itália belsejébe vezető utat. Hannibal azonban a kiáradt Arnus mocsaras völgyén keresztül a római vonalak hátába került, majd Flaminius seregét a Trasimenus-tónál tőrbe csalta. A sereg java – mintegy 15 000 ember – veszett oda, maga a consul a csata kezdetén elesett. A Hannibal által várt általános Róma-ellenes felkelés azonban még ezeknek a vereségeknek a hatására sem következett be, pedig a pun vezér az összes itáliai, nem római hadifoglyot elengedte.
A Trasimenus-tónál elszenvedett vereség hatására Rómában dictator választására került sor. A Hannibal elleni küzdelmet Q. Fabius Maximusra bízták, aki arra alapozta taktikáját, hogy Hannibal számára nyilván nagy gondot jelent az utánpótlás, az élelmezés. Ugyanakkor azt is belátta, hogy a római hadsereget szétzilálták, megtizedelték és szellemében is megtörték az elszenvedett vereségek. Ezért gondosan ügyelt arra, hogy ne kelljen nyílt ütközetbe bocsátkoznia, hanem állandóan a pun sereg nyomában járva, rajtaütésekkel őrölte az ellenség erejét. Erről a taktikáról kapta a „Cunctator”, halogató melléknevet. Itália vidéki lakossága azonban nem volt elégedett ezzel a harcmodorral, mivel hol a punok, hol maguk a rómaiak pusztították földjeiket, hogy az ellenség ne jusson élelemhez. Az azonban tény, hogy ezzel a módszerrel sikerült elkerülni egy újabb súlyos vereséget.
Kr. e. 216-ban az apuliai Cannae közelében a római hadsereg újabb – katasztrofális – vereséget szenvedett. A punok bekerítették őket, s a római katonák 3/4 része (30-50 000 ember, a források adatai bizonytalanok) ottveszett. A köztársaság ideje alatt ez volt a legsúlyosabb vereség, amit a rómaiak elszenvedtek.
Rómában ekkor minden tartalékot mozgósítottak, besoroztak minden 17 év feletti polgárt, sőt vásároltak 8000 rabszolgát, akik felszabadításuk után szintén római katonák lettek. Hannibal sikereinek csúcsán békére tett ajánlatot, Róma azonban nem bocsátkozott tárgyalásokba. Átmenetileg ismét Fabius Maximus taktikájához folyamodtak az itáliai hadszíntéren, s erőiket az Itálián kívüli területeken mozgósították.
A cannaei csata után Hannibal szövetséget kötött V. Philipposz makedón uralkodóval. Róma első komoly sikere a második pun háborúban az volt, hogy az aitól szövetséggel és Pergamonnal szövetkezve sikerült a makedón királyt távol tartani Itáliától. Így az ún. első makedón háború Illíria és Görögország területén zajlott le (Kr. e. 215-205). A másik fontos siker színhelye Szicília volt, ahol sikerült elfoglalni Szürakúszait és Agrigentumot (Kr. e. 213-211, ill. 210).
A háború kimenetele szempontjából azonban mindennél fontosabb volt a hispaniai hadszíntér. Itt P. Cornelius Scipio, a 218. év egyik consula és testvére, Cnaeus vezette a római haderőt. Kezdetben sikereket értek el, elfoglalták Saguntumot is, Kr. e. 211 -ben azonban Hannibal fivérei, Mago és Hasdrubal legyőzték őket, s mindkét Scipio elesett. A következő évben az ifjabb, akkor mindössze 25 éves P. Cornelius Scipio érkezett Hispániába, hogy átvegye apja és nagybátyja feladatát. Kr. e. 209 és 207 között a félsziget egész délkeleti részét elfoglalta, s Italica néven megalapította az első Itálián kívüli coloniát.
Közben Itáliában is változott a helyzet. Kr. e. 211-ben Róma megostromolta és elfoglalta Capua városát. Hannibal, hogy az ostromlók figyelmét elvonja, közvetlenül Róma ellen vonult. Mintegy 4 km-re megközelítette a várost, s ez érthető riadalmat keltett. Valószínűleg ekkor keletkezett a „Hannibal ante portas!” (Hannibal a kapuk előtt!) szólás. Nem sikerült azonban sem Capua felmentése, sem Róma elfoglalása, Hannibal szerencsecsillaga Itáliában is hanyatlani kezdett.
A háború vége
Kr. e. 205-ben az ifjabb Scipio lett a consul. Ő volt az a római vezér ebben a háborúban, akinek katonai képességei és politikai látóköre Hannibaléhoz mérhető. A következő évben 30 000 főnyi sereggel Leptisnél partra szállt Afrikában. Itt csatlakozott hozzá Massinissa, aki Numidia trónját kívánta megszerezni Karthágó által támogatott riválisától. A végveszély közeledtét érezve, a pun nagytanács sietve hazarendelte Hannibalt.
Hannibal és Scipio háborút eldöntő ütközetére Kr. e. 202-ben, Karthágótól kb. 200 kilométernyire délnyugatra, a Zama közelében fekvő Naragara városkánál került sor. Scipio itt tulajdonképpen lemásolta Hannibal Cannaenál alkalmazott taktikáját. A győzelem megszerzésében nagy szerepe volt Massinissa kiváló numida lovasainak.
A béke megkötésére a következő évben (Kr. e. 201-ben) került sor. A Róma által diktált feltételek gyakorlatilag lehetetlenné tették, hogy Karthágó bármikor a későbbiekben veszélyeztetni tudja a győztes biztonságát. Összes Afrikán kívüli területét elvesztette, afrikai birtokait pedig megnyirbálták a numidiai királyság javára. Ennek a szövetséges államnak az uralkodója Massinissa lett. Karthágó birtokában csak a környékén lévő föníciai települések maradtak meg, nagyjából a mai Tunisz területe. Háborút Afrika területén kívül nem viselhetett, Afrikán belül is csak Róma engedélyével. Nem tarthatott ezután zsoldos hadsereget. Át kellett adnia harci elefántjait és majdnem teljes hajóhadát. Mindezen felül túszokat kellett küldenie Rómába, s 10 000 talentum (kb. 262 tonna ezüst) hadisarc fizetésére kötelezték. Karthágó ezzel végleg kiesett a Földközi-tenger önálló hatalmai közül.
A nyugati medence meghódításának lezárása
A Kr. e. 3-2. század fordulóján Róma lett a Földközi-tenger nyugati medencéjének első számú hatalma. Ennek ellenére nem csökkentek azonnal és erőteljesen a katonai feladatok Karthágó veresége után.
A következő évtizedekben hatalmas háborúk folytak Itália északi részén, Hispaniában, Szardínián és a Földközi-tenger keleti térségében.
Még Kr. e. 203-ban vágtak bele újra a rómaiak Észak-Itáliában Gallia Cisalpina teljes meghódításába, amelyet Hannibal támadása miatt kellett megszakítani. A Pó völgyébe vezetett hadjáratok sora a legerősebb gall törzs meghódolásával zárult le Kr. e. 191-ben.
Hispaniában a Karthágótól örökölt területeket két részre osztották, az egyik provincia a Hispania Ulterior, a másik pedig a Hispania Citerior nevet kapta (túlsó és innenső Hispania). Kr. e. 197-ben négyről hatra emelték az egy évre megválasztott praetorok számát, hogy az új területek kormányzására kellő számú tisztviselő legyen. Az első időszakban Róma módszeresen kifosztotta a területet, kíméletlen bánásmódja sorozatos felkelésekhez vezetett, melyeket csak komoly katonai erővel és viszonylag hosszú idő alatt sikerült leverni.
Még Kr. e. 203-ban vágtak bele újra a rómaiak Észak-Itáliában Gallia Cisalpina teljes meghódításába, amelyet Hannibal támadása miatt kellett megszakítani. A Pó völgyébe vezetett hadjáratok sora a legerősebb gall törzs meghódolásával zárult le Kr. e. 191-ben.
Hispaniában a Karthágótól örökölt területeket két részre osztották, az egyik provincia a Hispania Ulterior, a másik pedig a Hispania Citerior nevet kapta (túlsó és innenső Hispania). Kr. e. 197-ben négyről hatra emelték az egy évre megválasztott praetorok számát, hogy az új területek kormányzására kellő számú tisztviselő legyen. Az első időszakban Róma módszeresen kifosztotta a területet, kíméletlen bánásmódja sorozatos felkelésekhez vezetett, melyeket csak komoly katonai erővel és viszonylag hosszú idő alatt sikerült leverni.
A római külpolitika, a hódítási szándék erre az időre már egyértelműen túllépett Itália határain, a barbárok rovására igyekezett növelni területeit, kezdetét vette a birodalom – imperium – kiépítésének időszaka. Ennek a politikának a következménye volt Kr. e. 125-121 között Gallia Narbonensis (a mai Franciaország Provence nevű tartománya) meghódítása.
A római hódítás a Földközi-tenger keleti medencéjében
A keleti medence hellenisztikus államai közül Róma elsőként Makedóniával került szembe a hannibali háború utolsó időszakában. Az ún. első makedón háború még nem járt területi előnyökkel, célja V. Philipposz Itáliától való távoltartása volt. Amint azonban lezárult a második pun háború, Róma ultimátumot intézett a makedón uralkodóhoz. Ezzel kezdetét vette a Földközi-tenger keleti medencéjének meghódítása.
Ezen térség politikai viszonyai lényegesen eltértek a nyugati medencéétől. Ott az egyetlen nagyhatalom, Karthágó mellett Rómának csak barbár törzsekkel kellett szembenézni. A keleti medencében azonban, mint már láttuk, több, egymással versengő hellenisztikus állam létezett. A három legnagyobb – Makedónia, Szíria és Egyiptom – egymás rovására terjeszkedett, s igyekezett a kisebb államokat befolyása alá vonni. Ezek függetlenségüket katonai erővel képtelenek voltak biztosítani, ezért kénytelenek voltak szövetségeseket keresni. A Kr. e. 3. század végétől mind gyakrabban fordultak Rómához.
Ebben a térségben tehát Róma a hadsereg mellett igen kifinomult és változatos diplomáciát is alkalmazott céljai eléréséhez. Figyelemmel kísérte a hellenisztikus nagyhatalmak uralkodóváltásait is. Nemegyszer egy király váratlan halála vagy a megoldatlan utódlás teremtett olyan konfliktushelyzetet, amelybe bele lehetett avatkozni. Ezen a területen vált gyakorlattá, hogy a hódítást megelőzendő, a kisebb államok uralkodói végrendeletükben Rómára hagyták országukat. Arra is volt példa, hogy az egyik állam felett aratott katonai győzelmet a másik ellen is lehetett kamatoztatni, diplomáciai nyomás gyakorlására.
Mindezek következtében a Földközi-tenger keleti medencéjének meghódítása bonyolult eseménysorozat eredménye volt.A harmadik pun háború (Kr. e. 149-146)
Míg keleten ezek az események zajlottak, megpecsételődött az egykori nagy ellenfél, Karthágó sorsa is. A végső leszámolásra a Karthágó és a Massinissa által vezetett Numidia közötti konfliktus szolgáltatott ürügyet. A numida király folyamatosan zaklatta a punokat rajtaütéseivel, míg végül Kr. e. 149-ben Karthágó fegyvert fogott határai védelmében. A római senatus, mivel előzőleg nem kérték engedélyét a háborúhoz, a béke megszegésének tekintette az eseményt, s hadat üzent.
Ezzel tulajdonképpen annak a politikai csoportnak a kívánsága teljesült, amelynek a nézeteit M. Porcius Cato szállóigévé vált, állandóan hangoztatott javaslata fejezte ki leginkább: „Ceterum censeo Chartaginem delendam esse.” (Egyébként javaslom, hogy Karthágót romboljuk le.) A punok hajlandóak lettek volna Róma követeléseinek teljesítésére, ám amikor az Afrikában partra szállt consulok azzal álltak elő, hogy rombolják le a város falait, s a tengertől legalább 15 km-re építsék fel újra, elszánták magukat az ellenállásra. Az elkeseredetten védekező várossal szemben a római hadsereg kezdetben nem ért el sikert, majd Kr. e. 147-ben Scipio Aemilianus, a zamai győző fiának örökbe fogadott fia vette át a legiók irányítását. 146 tavaszán a rómaiak behatoltak a városba, s egy héten át tartó utcai harcok után elfoglalták.
A leszámolás a bukott versenytárssal kegyetlen volt. Felgyújtották és földig rombolták a várost, majd területét felszántották, és szörnyű átkot mondtak arra, aki a helyén valaha is új települést akarna alapítani. Az életben maradt, kb. 25 000 karthágóit eladták rabszolgának, a városhoz tartozó területen pedig megszerveztékAfrica provinciát.
A hódítások okai, a római politika a meghódított területeken
„ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,
el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass,
és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad.”
(Vergilius: Aeneis VI. 851-853.)el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass,
és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad.”
A római terjeszkedés történetét vizsgáló történészek általában kétféle magyarázatot adnak a hódításokra. Az egyik szerint a területi gyarapodás a védekező politika járulékos következménye volt. A rómaiak saját maguk és szövetségeseik biztonsága érdekében folytattak háborúkat olyan területek ellen, ahonnan vélt vagy valóságos veszély fenyegette őket. Maguk a rómaiak azt hangoztatták, hogy ők csak „igazságos háborúkat” viseltek, ez nagyjából megfelel a fenti magyarázatnak. Más vélemények szerint az erőszakos terjeszkedés olyan rossz szokás volt, amelybe az kergette a rómaiakat, hogy szerettek harcolni, és nagyra becsülték a katonai győzelmet, vágytak a földre és a zsákmányra. E nézet szerint a római politika tudatosan agresszív volt, az „igazságos háború” pedig nem más, mint propaganda vagy a történetírók együgyű meséje.
Mindkét magyarázat hibája az, hogy az események szereplőinek túlságosan nagy céltudatosságot tulajdonít. Kevéssé hihető például az, hogy a rómaiak azért támadták meg V. Philipposzt Kr. e. 200-ban, mert azt gondolták, hogy veszélyezteti az érdekeiket, vagy új alkalmat kerestek a támadó fellépésre. Egyszerűen az események alakulása hozta magával, hogy Róma nem hagyhatta figyelmen kívül Makedónia és Hannibal szövetségét, s a második pun háborút lezárva csapást kellett mérniük a balkáni államra. A római hódítás mozgatója elsősorban tehát nem egy tudatos, előre megfontolt terv megvalósítása volt, hanem a mindenkori körülmények alakulására való reagálás.
A hódítások másik oka, s egyben a hódító háborúk sikereinek magyarázata is, a római hadsereg. Ez a maga egészében Itália meghódítása után formálódott ki. A rómaiak nem a passzív adófizető alattvaló szerepét szánták szövetségeseiknek, hanem katonai partnerré tették őket. Így szinte kifogyhatatlan erőforrásokkal rendelkeztek, óriási veszteségek pótlására voltak képesek, hihetetlen áldozatokat is el tudtak viselni. Teljesen igaza volt Liviusnak, amikor Cannaera utalva kijelentette: „Bizonyos, hogy minden más nép összeomlott volna ilyen rettentő csapás súlya alatt.” (Livius XXII.54.) A hadsereget azonban foglalkoztatni kellettahhoz, hogy bármiféle hasznot hajtson, tehát ebből a szempontból is szükség volt a háborúra. Az állandó gyakorlat pedig növelte a katonai tapasztalatokat, a hadvezérek tudását, növelte a siker lehetőségét.
A hadi sikerek eredményeként nőtt a földterület, az adók, a hadisarcok és a zsákmány növelte a gazdagságot, ezzel együtt a hatalmat és a biztonságot. Ugyanakkor a rómaiak büszkén hangsúlyozták azokat az előnyöket is, amelyeket a római uralom a meghódítottaknak hozott: a civilizációt, a biztonságot és a rendet. Mindezeket csak azok nem élvezték, akik „ostobaságból” vagy „pimaszságból” ellenálltak.
A hódítások nyomán kialakuló római fennhatóság a Mediterrnaeum különböző területein más-más formában valósult meg. A nyugati térségben elsősorban a területek bekebelezése, a közvetlen hatalom és az állandó katonai jelenlét volt jellemző. A keleti részen, a görög világban szívesebben választották a közvetett formát, a helyi kormányokat meghagyták a helyükön, elméletileg ezek függetlenek maradtak, de elvárták tőlük, hogy Róma érdekeinek megfelelően működjenek. Ez a viszony hasonlított ahhoz a kapcsolathoz, amely a római társadalomban a cliens és a patronus között fennállt. Maguk a rómaiak is felismerték ezt a hasonlóságot, ezért használták gyakran ezen államok jelölésére a „cliens állam” kifejezést. Ebben a térségben a közvetett uralmat a provinciaszervezés gyakorlata ott és akkor váltotta fel, ahol és amikor túl sok gondot okoztak a lázadások.
A hódítások hatása a római társadalomra
A nobilitas
A római társadalom legfelső rétegét továbbra is az előkelő patrícius és a közéjük gazdagsága révén felemelkedett plebejus nemzetségek tagjai alkották. Ők voltak asenatori rend. A jelölésükre használt másik kifejezésnek, a nobilitasnak volt egy tágabb és egy szűkebb értelmezése. Tágabb értelemben a nobilitasba tartoztak a senatorok leszármazottai, szűkebb értelemben azonban csak az ún. consularisok, azaz a consulságot viselt férfiak utódai. Ez a réteg a Kr. e. 3. században még viszonylag nyitott volt az alulról felemelkedők, az ún. homo novusok (új emberek) előtt, a 2. században azonban egyre zártabbá vált.
A nobilitas köréből kerültek ki a politikai vezetők, a hadvezérek és az újonnan meghódított területeken szervezett provinciák helytartói. Hatalmuk alapja az eddig is meglévő földbirtok volt, amely a Kr. e. 2. század folyamán óriási méretűre növekedett. A hadizsákmányból és a tartományi kormányzásból származó jövedelmeiket a kisparaszti birtokok felvásárlására, s az ún. ager publicus területeinek bérlésére fordították. Uralmuk biztosításának legfontosabb politikai eszköze a senatus volt, amely igyekezett minél több hatalmat fenntartani magának.
Kr. e. 180-ban szabályozták a hivatalviselés – a cursus honorum – rendjét a lex Villia annalisban. Eszerint az első hivatalra legkorábban 27 éves korban – 10 év tényleges katonai szolgálat vagy a sorozásokon 10 éven át való megjelenés után – lehetett pályázni. Az első megpályázható hivatal a quaestura volt, csak ennek betöltése után lehetett a praeturát, majd a consulságot elnyerni. Egy-egy évi hivatal között legalább kétéves időköznek kellett lenni, s ugyanazt a tisztséget csak 10 év után lehetett újra elnyerni. Ezek az előírások azt célozták, hogy a senatori rendből senki ne szerezhessen aránytalanul nagy hatalmat. Ugyanezt szolgálta a tartományi hivatalok sorsolás útján való szétosztása is.
Ennek ellenére a különböző senatori csoportok között állandó volt a küzdelem a nagyobb hatalomért, befolyásért, az ezt biztosító tisztségek, hivatalok elnyeréséért.
A lovagok továbbra is kereskedelmi és pénzügyletekkel foglalkoztak, s nemcsak a hivatali karrierről mondtak le, hanem a nevüket adó lovaskatonai szolgálatról is. A hódítások nyomán egyik legfontosabb területük az újonnan meghódított tartományok adóinak bérlete volt.
Ez a rendszer a következő módon működött. A római állam a tartományok városaira, lakosságára kirótt adók összegyűjtésére nem tartott fenn külön szervezetet. Az egyes területek adóit a különböző adóbérlő társaságok öt évre előre befizették az államkincstárba, majd a maguk hasznára ennek az összegnek a többszörösét is behajtották a lakosságon. A kiszipolyozottak, ha fizetésképtelenné váltak, ugyanezektől a pénzemberektől vehettek fel kölcsönt, természetesen magas (gyakran 48%-os) uzsorakamatra. Az adóbérlőket publicanusoknak nevezték, s az egész római történelem során osztatlan gyűlölet övezte személyüket és tevékenységüket.
A kisbirtokos parasztság
Az a – római és itáliai szövetséges – kisbirtokos parasztság, amely megfelelő vagyonnal rendelkezett a katonai szolgálathoz, létszámában és anyagi erejében egyaránt megfogyatkozott. A háborús vérveszteségek elsősorban ezt a réteget sújtották. A hannibali háború közvetlenül pusztította a földjeiket, amikor pedig a hadszíntér távol került Itáliától, a férfiak távolléte miatt nem tudott helyreállni a gazdálkodás rendje.
A nagyobb birtoktestek azonban nem adtak munkát, megélhetést azoknak, akik saját földjeiket elveszítették. A hadjáratok során – mint már szó volt róla – rengeteg fogoly került a római hadsereg kezébe, akiket azután eladtak rabszolgának. A nagy tömeg miatt az áruk alacsony volt, tehát bőségesen biztosították a nagybirtokok számára az olcsó munkaerőt. Így a tönkrement parasztok számára egyetlen érték maradt, amit eladhattak, s ez a szavazati joguk volt (természetesen csak abban az esetben, ha rendelkeztek ilyennel).
A tönkrement parasztok tehát Rómába költöztek, megvásárolt szavazataikkal a népgyűlések, a nobilitas játékszerévé váltak. Ezek az emberek teljesen tájékozatlanok voltak a politikai kérdésekben, oda álltak szavazatukkal, ahonnan több ingyenes élelmiszert vagy más ajándékot várhattak. Ők voltak a cirkuszi játékok leghűségesebb közönsége is. Politikai karriert egyre inkább azok tudtak csinálni, akik bőven adtak „kenyeret és cirkuszt” (panem et circenses) a népnek. Ez az elszegényedett, elzüllött réteg alkotta a római proletariátust, nevüket onnan kapták, hogy csak utódaik (proles – gyermek, ivadék) voltak, semmi egyebük.
Még rosszabb helyzetben voltak az itáliai szövetségesek. Ők szintén kivették a részüket a háborúkból, de a haszonból nem részesültek. A római polgárokénál rosszabb feltételek mellett kellett katonáskodniuk, hiszen például nem fordulhattak a népgyűléshez védelemért, ha katonai vétség miatt az életük forgott veszedelemben. Ugyancsak nem védték a törvények a szövetséges katonát a testi fenyítéstől. Az ő kisebb birtokaik szintén tönkrementek, a terjeszkedő nagybirtokok az ő földjeiket is bekebelezték. Számukra még az értékesíthető szavazati jog sem volt adott.
A római gazdaság átalakulása a hódító háborúk után
A hódító háborúk alatt végbement, az előző fejezetben bemutatott társadalmi változások mögött a római gazdaság mélyreható átalakulása állt. Ez az átalakulás két területen látható leginkább, az egyik a földbirtokok nagyságának növekedése, a másik a rabszolga-munkaerő egyre szélesebb körű alkalmazása. Ennek következtében a római mezőgazdaság tipikus színtere a Kr. e. 3-2. század fordulójától a szétszórt birtoktestekből álló rabszolgatartó nagyüzem, az ún. latifundiumlett.
A rabszolgaszerzés lehetőségei
A rabszolgaszerzés lehetőségei
A 2. század közepéig tömegesen tették rabszolgává a hadifoglyokat. Az első és a második pun háború idején a legszerényebb számítások szerint is 60-60 ezer hadifogoly került Itáliába. A Makedónia, Szíria és Görögország területén lefolyt hadjáratok során legalább 250 ezer hadifoglyot tettek rabszolgává. Noha ilyen tömeges rabszolgaságba hurcolás a későbbi időszakban már csak ritkán fordult elő, mégis tovább folyt, sőt növekedett a rabszolgák Itáliába áramlása. Ebben döntő szerepe volt a kilikiai kalózoknak, akik zsákmányszerző útjaikkal rettegésben tartották Szíria és Kis-Ázsia partvidékét és az Égei-tenger szigeteit.
A legfontosabb rabszolgapiac Délosz szigetén volt, ahol naponta több ezer rabszolga is gazdát cserélhetett.
A rabszolga gazdája korlátlan tulajdonában volt , mint bármilyen más vagyontárgy. Adható-vehető, ajándékozható és örökségbe hagyható volt. Saját rabszolgáját bárki akár meg is ölhette minden következmény nélkül. Jogi értelemben tehát a „mancipium” – törvényes tulajdon – szóval jelölték. Ugyanakkor azonban a rabszolga felelős volt minden tettéért, vétkéért akkor is meg lehetett büntetni, ha gazdája parancsára követte el. A halálra ítélt rabszolgát keresztre feszítették, ez volt a rómaiak által alkalmazott leginkább megbélyegző kivégzési mód. Nem köthetett jogilag érvényes házasságot, utódai szintén gazdája tulajdonába kerültek. Bármit szerzett, az szintén a gazdáját illette meg, pénzt csak ura engedélyével gyűjthetett. Ha visszanyerte szabadságát, volt ura nevét kellett viselnie, nem természet szerinti apjáét. Bíróság előtt nem tanúskodhatott, ha azonban valaki gyanús vagy erőszakos körülmények között halt meg, rabszolgáit kínvallatásnak vetették alá. Ha egy rabszolga megölte urát, a házban lévő összes rabszolgát kivégezték, arra hivatkozva, hogy nem akadályozták meg a merényletet, tehát bűnrészesek.
A rabszolgákat foglalkoztatásuk helye szerint két csoportra osztották. A városi házban alkalmazottak alkották a „familia urbana”-t, ide tartoztak mindazok, akik a gazda és családja körüli személyes szolgálatot látták el (szakácsok, öltöztetők, borbélyok, kertészek, kapusok, dajkák, házitanítók, orvosok, zenészek, táncosok stb.). A vidéki birtokon dolgozók jelentették a „familia rustica”-t. Mivel itt nehezebb volt a munka és rosszabbak az életkörülmények, a városi háztartásból falura való áthelyezés büntetésnek számított.
A mezőgazdaságban alkalmazott rabszolgák helyzetéről igen jó képet alkothatunk M. Porcius Cato földművelésről (De agri cultura) szóló műve alapján. Cato nem tartotta szükségesnek túlságosan sok rabszolga alkalmazását, gyakorlati tanácsai elsősorban arra irányultak, hogyan lehet minél kevesebb költséggel minél több eredményt kiszorítani. A rabszolga vagy dolgozzon, vagy aludjon. Sem rossz időjárás, sem a hosszú téli esték nem jelenthettek kieső időt, a szerző hosszasan sorolta az ilyen alkalmakkor végeztethető munkákat. Élelmezésük az évszakok és a végzett munka szerint változott, betegség esetén nem kaphatták meg a teljes fejadagot. Főleg kenyeret, rossz minőségű olajat és ecetes bort kaptak ellátásként. Ruházatukat az évente kiosztott tunica (ing), kétévenként juttatott köpeny és fapapucs alkotta. A szorgalmas munkára – Cato szerint – nem jutalommal, hanem szükség esetén kemény büntetésekkel kellett rábírni a rabszolgákat. Ez a bánásmód azonban csak addig lehetett célravezető, amíg a piacon bőven volt rabszolga olcsó áron.
A földbirtokosokon kívül rabszolgákat alkalmaztak az építkezési vállalkozók, a városi kézművesek, a kereskedők és a bányatulajdonosok is. Ezeken a területeken helyzetüket elsősorban szakmai tudásuk határozta meg, ha értettek valamilyen mesterséghez, természetesen jobb bánásmódban részesültek (mellesleg az áruk is magasabb volt), mint teljesen tudatlan társaik. Ugyanez igaz volt a familia urbana rabszolgáira is.
Sajátos csoportot alkottak a római rabszolgatartásban az ún. gladiátorok. Ők nem munkájukkal szolgáltak, hanem cirkuszi látványosságként, életre-halálra menő viadalokat vívtak egymással vagy vadállatokkal. Erre a célra erős, fiatal hadifoglyokat válogattak ki, s külön kiképezték őket az ún. gladiátoriskolákban. Sorsuk elég kilátástalan volt, hiszen előbbutóbb a cirkusz porondján lelték halálukat, de addig általában jobb körülmények között éltek. Egy-egy különösen sikeres gladiátor a római közönség kedvence lett, s ezeket természetesen jobban megbecsülték társaiknál.
A római állam is alkalmazott rabszolgákat a város rendjének és tisztaságának fenntartásához. Kevesen tudják, hogy pl. a közrendőrök is rabszolgák voltak.
Általánosságban tehát mindenképpen elmondhatjuk, hogy a rabszolgákkal való bánásmód igen különböző volt. Ennek milyenségét a rabszolga ára határozta meg, ami fizikai adottságaitól vagy szellemi képességeitől, szaktudásától függött. A valamilyen szempontból kiemelkedő rabszolgák előbb-utóbb felszabadultak, s nem egy olyan esetről tudunk, amikor karriert csináltak Rómában. Az sem felel meg a valóságnak, hogy az ókori Rómában minden ember vagy rabszolga, vagy rabszolgatartó volt, s hogy minden munkát csak rabszolgákkal végeztettek. Hiszen igen széles réteget jelentett a szegény szabad emberek csoportja, akik nem tudtak rabszolgát vásárolni, és saját munkájukból éltek. Általánosságban igaz az a megállapítás, hogy a rabszolgák száma az ókorban csak a legfejlettebb területeken, s csak egyes korszakokban érte el a szabad lakosság létszámát.
Mezőgazdaság, ipar, kereskedelem
A rabszolgák alkalmazása lehetővé tette a folyamatos termelést, mivel őket nem vették igénybe katonai szolgálatra. A tengeren túli területekkel való kereskedelem biztosította Itália számára azokat a termékeket, amelyek itt egyáltalán nem vagy gyengén termettek meg. Így a rabszolgákkal műveltetett nagybirtok egyre inkább apiacon jól értékesíthető termények előállítására állt át. A megtermelt felesleget pedig a számára szükséges dolgokra cserélte, azaz egyszerűbben kifejezve, uralkodóvá vált az árutermelés.
Itália területe elsősorban szőlő-, olaj-, zöldség- és gyümölcstermelésre volt alkalmas. Jó hasznot hozott az állattenyésztés is. A gabonaféléket egyre nagyobb mértékben a birodalom más területeiről vagy külföldről szerezték be.
A termelékenységet a Kr. e. 2. században már nemcsak a megművelt földterület növelésével (extenzív módszer), hanem a talaj gondos megmunkálásával és trágyázásával is növelték (intenzív módszer). Cato említett mezőgazdasági tankönyve a rabszolgák kihasználása mellett ezzel kapcsolatban is adott tanácsokat a gazdáknak. Részletesen ismertette a hasznos eljárásokat, a megfelelő felszerelést, arra tanította olvasóit, hogy a legtakarékosabb befektetés mellett a legnagyobb hasznot hogyan lehet elérni. Figyelmeztetett a birtokvásárlás alkalmával felmerülő szempontokra: a föld termékenységére, az éghajlatra, a birtok fekvésére. Fontosnak tartotta, hogy legyen a közelben város, tengerpart, folyó vagy legalább forgalmas út. Ezek a tanácsok már egyértelműen mutatják, hogy mennyire fontos a megfelelő értékesítési lehetőség, a piac közelsége. Az értékesítés előnyös módjait is bemutatta, pl. a termés lábon való eladását, ami az időjárás szeszélyeit védte ki, de szólt a megfelelő tárolásról, arra az esetre gondolva, ha az alacsony árak miatt nem célszerű a gyors eladás.
Természetesen ez a gazdálkodási forma nemcsak az Itálián kívüli mezőgazdaság, hanem a városi ipar termékeire is rászorult. Az itáliai iparosműhelyek a városi lakosság és a környékbeli mezőgazdák igényeit egyaránt kielégítették. Rómában a második pun háború időszakában kezdődött el az azonos szakmát űző iparosok közös szervezeteinek, az ún. collegiumoknak a kialakulása. A fényűzési cikkeket Görögországból, a hellenisztikus Keletről és Afrikából szerezték be.
A kereskedelem nagyrészt a tengeren bonyolódott, mint korábban is. A punok kiesése után a görögök mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a római lovagrendkereskedőtársaságokba tömörült képviselői ebben a jól jövedelmező szakmában. A legfontosabb kereskedelmi központok Délosz szigete, Alexandria, Epheszosz ésKhalkisz voltak. Itália legfontosabb kikötője ebben az időben még. Puteoli volt, de már megkezdődött Róma kikötőjének, Ostiának a kiépülése is. A kereskedelmi tevékenység élénkülése természetesen fellendítette a pénzforgalmat, a pénzgazdálkodást is.
A köztársaság válságának kibontakozása
Az a rendkívül sikeres hódítás, amelybe Róma Itália egyesítése után fogott, viszonylag rövid idő alatt birodalommá növelte a hajdani kis városállamot. Már a félsziget megszerzése is imponáló teljesítmény volt, a Kr. e. 2. század közepére azonban Róma a Földközi-tenger medencéjének vitathatatlan első nagyhatalma lett. Ez a sikersorozat azonban olyan belső változásokat eredményezett, amelyek hamarosan súlyos gondokat okoztak, s a diadalmas római államon a válság tünetei ütköztek ki.
Mint már korábban láttuk, a hosszas háborúk pontosan azt a társadalmi réteget gyengítették meg és tették tönkre, amelynek soraiból a római hadsereget toborozták. Ennek következtében akadozott a katona-utánpótlás, egyre kevesebb volt a besorozható újonc. A katonai feladatok pedig éppenséggel nem fogyatkoztak meg, sőt számuk növekedett. Mi volt ennek az oka?
A meghódított területek nagyobbik részén szükség volt katonaságra, hogy a legyőzöttek ne próbálkozzanak változtatni a helyzeten. A határok hosszának növekedésével megnőtt a külső, ellenséges világ is, ahonnan támadásokat lehetett várni. Mindezek mellett a birodalmon belül is egyre nagyobb szükség lett a katonai erőre, hogy féken tartsák a sokasodó elégedetleneket. Ezek közé tartoztak az itáliai szövetségesek, az ő elkeseredésük okairól korábban már szó volt. Állandó veszélyt jelentett a rabszolgák számának rohamos növekedése. Mindehhez képest kisebb problémát jelentett, de ugyanakkor tetézte a gondokat a nobilitas egyes csoportjai közötti feszültségek növekedése. Egymással rivalizáló politikusok, politikai csoportok civakodása mellett a korábban politikai szerepre nem vágyakozólovagrend is egyre inkább igényelte, hogy szava lehessen a közéletben. Ezek a konfliktusok természetesen tovább gyöngítették az államot. A földjüket vesztett hajdani kisbirtokosok beözönlése és proletárrá válása sem növelte Róma nyugalmát, a szavazati jogát áruba bocsátó, kenyeret és cirkuszt követelő tömeg felhasználása a politikai vitákban mérhetetlenül eldurvította a politizálási stílust. A senatus ülésterméből az utcára került ellentétek nemegyszer eredményeztek véres összecsapásokat, tömegverekedéseket.
Mindezek tehát egyre fokozottabb mértékben szükségessé tették a hadsereg létszámának, ütőképességének fokozását pont akkor, amikor erre egyre kevesebb lehetőség adódott. De ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk az államgépezet másik oldaláról, a hivatalnokszervezetről, a hivatalviselés rendjéről sem. A köztársasági alkotmány ezt a szervezetet egy városállamra méretezte, melynek igazgatása könnyen elintézhető volt az évente váltakozó magistratusokkal. A területi növekedés egyre inkább szükségessé tette volna a szakszerű és folyamatos igazgatást, a hosszú időn át hivatalban maradó, az egyre bonyolultabb feladatokkal megbirkózni képes és egységesen irányított szakembergárdát. Ennek kialakítására azonban a köztársasági alkotmány nem adott lehetőséget.
Világos tehát, hogy a hódítások egyenes következményeként át kellett volna sürgősen alakítani az egész római állam szervezetét, a hadsereget és a hivatalokat egyaránt. Erre azonban a római nobilitas jelentős része nem volt hajlandó. Nem kívánta feláldozni politikai vezető szerepét az egységes irányítás kedvéért, féltékenyen őrizte a köztársasági „szabadságot”.
Az első szicíliai rabszolgafelkelés és a pergamoni felkelés
A rabszolgák kisebb-nagyobb mértékű megmozdulása, zendülése a Kr. e. 2. század kezdetétől egyre gyakoribb jelensége lett a rómaiak életének. A kezdeti elszigetelt, szervezetlen zendüléseket hamarosan komolyabb, szélesebb körben kiterjedő felkelések követték. Ezek elfojtására be kellett vetni a hadsereget is.
Különösen sok rosszul tartott rabszolga dolgozott a szicíliai földbirtokokon. Bőrükbe, a karthágóiaktól átvett szokás szerint, tüzes vassal bélyeget sütöttek, ruházatukról, élelmezésükről nem gondoskodtak megfelelően. Botbüntetés nemcsak hanyagság vagy vétek esetén járt, hanem akkor is, ha a rabszolga panaszkodott vagy kért valamit. Hogy a helyzet Szicíliában az átlagosnál rosszabb volt, azt bizonyítja, hogy a rabszolgaságot önmagában természetesnek tartó ókori szerzők is elítélték az itteni viszonyokat.
Mindezek hatására Kr. e. 138 k. a korábbiakhoz képest nagyobb méretű felkelés robbant ki a szigeten.
A szicíliai rabszolgák többsége szír és kilikiai volt, megértették egymás nyelvét, felfogásuk, gondolkodásuk hasonló volt. Ráadásul a felkelés élére kiváló vezető személyiség állt, akinek komoly tekintélye volt társai előtt. Ezen azonban nem hadvezéri képességeket kell érteni, hanem valami egészen mást. A keleti emberek különösen vonzódtak a titokzatos kultuszokhoz, a misztériumokhoz, a jósokhoz. Eunus, akit vezérükké választottak, a híresztelések szerint jós és Atargatisz szíriai istennő pártfogoltja volt. Ezen alapuló tekintélye volt az oka annak, hogy a sziget más részein kirobbanó felkelések vezetői is csatlakoztak, illetve alávetették magukat Eunus irányításának.
A felkelés a hennai Damophilosz birtokán robbant ki a század 30-as éveinek elején. Az első időszakról bizonytalan adataink vannak, így a kezdet időpontja sem határozható meg pontosan, a legvalószínűbb a Kr. e. 138/137 körüli idő. Hennát Kr. e. 135 tavaszán rohanták meg, kihasználva a közeli Etna tűzhányó kitörését. A mozgalom ezután igen gyorsan kiterjedt szinte az egész sziget területére. Mintegy 200 000 rabszolga vett benne részt, ezen persze nemcsak a harcosok értendők, hanem azok is, akik tovább dolgoztak, s ellátták a sereget élelemmel.
Eunust hívei királlyá kiáltották ki, ezután vette fel a szír uralkodók által is használt Antiokhosz nevet. Bizonyos, hogy jóstehetsége mellett kiváló szervező is volt, államtanácsot állított fel, és pénzt is kiadott. A fegyverkészítésben jártas hennaiakat életben hagyta, hogy seregét ellássák.
A felkelés leverése Rómának sok időbe és áldozatba került, a rabszolgasereg több praetori haderőt levert, s csak Kr. e. 132-ben sikerült a consuli haderőnekelfojtani a lázadást. Az a tény, hogy a világhódító légiók ilyen nehezen tudtak erőt venni a szedett-vedett fegyverzetű, kiképzetlen rabszolgák tömegén, világosan jelezte a hadsereg meggyengülését. A szicíliai felkeléssel párhuzamosan a birodalom más területein is sor került mozgalmakra.
Tovább nehezítette a helyzetet a Pergamonban kitört népmozgalom.
Ennek előzménye az volt, hogy a pergamoni uralkodó, III. Attalosz, végrendeletében Rómára hagyta az országát. Amikor azonban Kr. e. 133-ban váratlanul meghalt, a végrendelet nyilvánosságra került, Pergamonban széles körű mozgalom bontakozott ki. A római hadsereg ebben az esetben sem állt a helyzet magaslatán, hosszú harcok és számos kudarc után csak Kr. e. 129-re sikerült leverni a pergamoniakat.
A szicíliai rabszolgák többsége szír és kilikiai volt, megértették egymás nyelvét, felfogásuk, gondolkodásuk hasonló volt. Ráadásul a felkelés élére kiváló vezető személyiség állt, akinek komoly tekintélye volt társai előtt. Ezen azonban nem hadvezéri képességeket kell érteni, hanem valami egészen mást. A keleti emberek különösen vonzódtak a titokzatos kultuszokhoz, a misztériumokhoz, a jósokhoz. Eunus, akit vezérükké választottak, a híresztelések szerint jós és Atargatisz szíriai istennő pártfogoltja volt. Ezen alapuló tekintélye volt az oka annak, hogy a sziget más részein kirobbanó felkelések vezetői is csatlakoztak, illetve alávetették magukat Eunus irányításának.
A felkelés a hennai Damophilosz birtokán robbant ki a század 30-as éveinek elején. Az első időszakról bizonytalan adataink vannak, így a kezdet időpontja sem határozható meg pontosan, a legvalószínűbb a Kr. e. 138/137 körüli idő. Hennát Kr. e. 135 tavaszán rohanták meg, kihasználva a közeli Etna tűzhányó kitörését. A mozgalom ezután igen gyorsan kiterjedt szinte az egész sziget területére. Mintegy 200 000 rabszolga vett benne részt, ezen persze nemcsak a harcosok értendők, hanem azok is, akik tovább dolgoztak, s ellátták a sereget élelemmel.
Eunust hívei királlyá kiáltották ki, ezután vette fel a szír uralkodók által is használt Antiokhosz nevet. Bizonyos, hogy jóstehetsége mellett kiváló szervező is volt, államtanácsot állított fel, és pénzt is kiadott. A fegyverkészítésben jártas hennaiakat életben hagyta, hogy seregét ellássák.
A felkelés leverése Rómának sok időbe és áldozatba került, a rabszolgasereg több praetori haderőt levert, s csak Kr. e. 132-ben sikerült a consuli haderőnekelfojtani a lázadást. Az a tény, hogy a világhódító légiók ilyen nehezen tudtak erőt venni a szedett-vedett fegyverzetű, kiképzetlen rabszolgák tömegén, világosan jelezte a hadsereg meggyengülését. A szicíliai felkeléssel párhuzamosan a birodalom más területein is sor került mozgalmakra.
Tovább nehezítette a helyzetet a Pergamonban kitört népmozgalom.
Ennek előzménye az volt, hogy a pergamoni uralkodó, III. Attalosz, végrendeletében Rómára hagyta az országát. Amikor azonban Kr. e. 133-ban váratlanul meghalt, a végrendelet nyilvánosságra került, Pergamonban széles körű mozgalom bontakozott ki. A római hadsereg ebben az esetben sem állt a helyzet magaslatán, hosszú harcok és számos kudarc után csak Kr. e. 129-re sikerült leverni a pergamoniakat.
Tiberius Sempronius Gracchus reformkísérlete
„Még az Itáliában élő vadállatoknak is – így érvelt – mindegyiknek van búvóhelye, ahol meghúzzák magukat, de azoknak, akik harcolnak és meghalnak Itáliáért, egyebük sincs a levegőnél és a világosságnál; nincs házuk, nincs fejüket hova lehajtaniuk, földönfutókként kóborolnak gyermekeikkel és feleségükkel. Merő hazugság, amit imperatoraik mondanak nekik, amikor a csatákban arra biztatják őket, hogy őseik sírjaiért és templomaiért harcoljanak az ellenséggel, hisz ezek közül a rómaiak közül nincs egynek sem családi oltára, nincs őseiknek temetkezőhelye, vadidegenek fényűzéséért halnak meg; a világ urainak hívják őket, de nem mondhatják magukat egyetlen talpalatnyi föld gazdájának sem.” (Plutarkhosz: Tiberius Gracchus 9.)
A Plutarkhosz által leírt beszédet állítólag Tiberius Sempronius Gracchus, a Kr. e. 133-as év egyik néptribunusa mondta el a rónai Forumon. Ezek a szavak abból az alkalomból hangzottak el, amikor ellenfelei megpróbálták megakadályozni földreformtervezetének benyújtását. De ki volt és mit akart elérni Tiberius Gracchus?
Az előkelő plebejusok közé tartozott a Sempronius nemzetség. Tiberius apja ismert hadvezér volt, édesanyja pedig Scipio Africanus lánya, Cornelia. Tiberius Caius nevű öccsével együtt kitűnő nevelést kapott, s ahogy a legtöbb nagy karriert befutott római politikus, kiváló szónok volt. A rendelkezésünkre álló források alapján nem lehet eldönteni, hogy reformprogramjának kidolgozásához a tönkrement földönfutók iránt érzett szánalom vagy a hadsereg gondjainak praktikus megoldása vezette elsősorban. Annyi azonban bizonyos, hogy a nobilitas széles látókörű kisebbségéhez tartozott, akik felismerték az egész római állam sorsa szempontjából aggasztó problémát.
A bajok orvoslására a következő javaslatot terjesztette elő: újítsák fel a Licinius Sextiusféle, Kr. e. 367-ben hozott törvényt, amelynek rendelkezése szerint egyetlen polgár sem bérelhetett a meghódított állami közföldekből – az ager publicusból – 500 iugerumnál nagyobb területet. (Legfeljebb még 500 iugerurnot, ha volt két felnőtt fia a családfőnek.) Az ezen felül maradó többletet, a korábbi bérlők kártérítésével, ki akarta osztani 30 iugerumos parcellákban a tönkrementek között. Az egész törvény végrehajtásának költségeire Tiberius Gracchus bejelentette a római nép igényét a pergamoni királyi kincstár javaira.
A tervezetet a nobilitas többsége hevesen ellenezte. Az ő képviselőjük volt a szintén néptribunus Marcus Octavius, aki a népgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat ellenvetót emelt. A felháborodott tömeg ekkor Tiberius Gracchus javaslatára megfosztotta hivatalától a nép érdekeivel szembeforduló néptribunust, megszavazta a tervezetet, és végrehajtására három főből álló bizottságot nevezett ki. Ez az eljárás az eddigi római alkotmányos gyakorlatban még soha nem fordult elő. Ugyancsak homlokegyenest ellenkezett a szokásokkal és törvényekkel, hogy Tiberius a következő évre is jelöltette magát néptribunusnak, hogy a bizottság munkáját befejezhesse. Az ellenségeskedés ekkor végleg elfajult, senatorok egy csoportja embereivel, a pontifex maximus vezetésével megtámadta Tiberius Gracchust, őt magát s mintegy háromszáz védelmezőjét a nyílt utcán agyonverték.
A földosztó bizottság munkája azonban ennek ellenére folytatódott tovább. Tevékenységük hatását jól mutatja az a két adat, miszerint a Kr. e. 131/130-as összeíráskor a katonai szolgálatra igénybe vehető, földdel rendelkező római polgárok száma 318 823 fő volt, ez a szám Kr. e. 125/124-re 394 736-ra emelkedett. Mivel azonban a reform nem juttatott földet az itáliai szövetségeseknek, a bizottság ugyanakkor az ő földjeiket is igénybe vette, érthető módon elégedetlenséget váltott ki tevékenységük az italicusok körében. Még folytak a szövetségesek mozgolódásait lecsendesítő fegyveres harcok, amikor Kr. e. 124 decemberében elfoglalta néptribunusi hivatalát Caius Sempronius Gracchus, Tiberius öccse.
Caius Sempronius Gracchus tribunusi tevékenysége
Nagy energiával látott hozzá bátyja művének folytatásához. Pontosan ismerte Tiberius elképzeléseit, hiszen nemcsak a hatalmukat féltő senatorok elleni politikai küzdelemben segítette, hanem tagja volt a földosztó hármasbizottságnak is. Levonta a tanulságot bátyja sorsából, ezért arra törekedett, hogy a nobilitas reformokat ellenző többségével széles ellenzéket állítson szembe. A római szegények mellett igyekezett megnyerni a lovagokat, az itáliai szövetségeseket és a hadsereget. Ennek érdekében egész sor törvényt hozatott.
Felújították Tiberius agrártörvényét, és megszavazták a gabonatörvényt, amely az állam kötelességévé tette a szegény polgárok támogatását. Ok ennek alapján olcsó gabonát vásárolhattak az erre a célra épített állami gabonaraktárból. A provocatio jogát (néphez való fellebbezési jog) kiterjesztették a hadsereg minden tagjára, megtiltották a 17 évesnél fiatalabbak besorozását, és megszüntették a katonák zsoldjából különböző címeken történő levonásokat.
A reformtábor nagyarányú útépítéseket kezdeményezett. Ez egyaránt szolgálta a lovagrendi vállalkozók, a munkaalkalomhoz jutó városi szegények és a piacokra könnyebben eljutó falusiak érdekeit. Pergamon területén megszervezték Asia provinciát, ahol Szicíliához hasonlóan bevezették a 10 százalékos adót, ennek behajtását a lovagok adóbérlő társaságai végezték. Az így nyert állami jövedelmekkel folytatták a kisajátított állami bérletek tulajdonosainak kártalanítását.
Szintén a lovagrend üzleti érdekeit szolgálta az a törvény, amely a provinciákban elkövetett visszaélések kivizsgálását lovagokból álló bíróságokra bízta.
Caius Gracchus terveiben coloniaalapítások is szerepeltek. Ezek egy részét régi kereskedelmi központok helyén akarta felépíteni. Így került sor Karthágó átokkal sújtott földjén colonia Iunonia megalapítására.
Időközben sikerült elérni, hogy a néptribunusi méltóságra ismételten lehessen jelentkezni. Ennek értelmében Caius Gracchust Kr. e. 122-re is megválasztották. Az év elején, a consulok hivatalba lépésének napján beterjesztette azt a törvényjavaslatát, amelyet programja betetőzésének szánt. Ennek értelmében a latin jogú szövetségesek a római polgárjogot, az itáliai jogúak pedig a latin jogot kapták volna meg. Mivel azonban a javaslat beterjesztése után Caius elutazott Afrikába, időt és lehetőséget adott ellenfeleinek a visszavágásra. Caius néptribunustársa egy minden alapot nélkülöző földtörvénytervezettel állt elő. A célja az volt, hogy Caius Gracchust túllicitálva elhódítsa híveit. Ráadásul Caiust a következő évre már nem választották meg néptribunusnak. Ezen felül széles körű agitáció kezdődött az afrikai colonia ellen, a Gracchusok ellenfelei elterjesztették, hogy Iuno istennő kinyilvánította, nem helyesli az átokkal sújtott földön a telep létrehozását. Amikor a consul összehívta a népgyűlést, hogy döntsön a colonia ügyében, Rómában pattanásig feszült a hangulat. Már az előkészületek során véres összecsapásra került sor Caius hívei és a consul kísérete között. Ez kedvező ürügy volt arra, hogy a senatus kijelentse: az állam veszélyben van, s rendkívüli teljhatalommal ruházta fel L. Opimius consult. Ez volt az első eset, amikor a senatus, kiváltságai védelmében, a senatusi véghatározat (senatus consultum ultimum) eszközéhez folyamodott.
A két ellenséges párt között fegyveres összecsapásra került sor a városban, ennek során Caius Gracchus hívei alulmaradtak a consul által kivezényelt krétai íjászokkal szemben. A néptribunus elmenekült üldözői elől, de helyzetét reménytelennek érezte, s hogy ellenségeit megelőzze, rabszolgájával megölette magát.
Caius Gracchus terveiben coloniaalapítások is szerepeltek. Ezek egy részét régi kereskedelmi központok helyén akarta felépíteni. Így került sor Karthágó átokkal sújtott földjén colonia Iunonia megalapítására.
Időközben sikerült elérni, hogy a néptribunusi méltóságra ismételten lehessen jelentkezni. Ennek értelmében Caius Gracchust Kr. e. 122-re is megválasztották. Az év elején, a consulok hivatalba lépésének napján beterjesztette azt a törvényjavaslatát, amelyet programja betetőzésének szánt. Ennek értelmében a latin jogú szövetségesek a római polgárjogot, az itáliai jogúak pedig a latin jogot kapták volna meg. Mivel azonban a javaslat beterjesztése után Caius elutazott Afrikába, időt és lehetőséget adott ellenfeleinek a visszavágásra. Caius néptribunustársa egy minden alapot nélkülöző földtörvénytervezettel állt elő. A célja az volt, hogy Caius Gracchust túllicitálva elhódítsa híveit. Ráadásul Caiust a következő évre már nem választották meg néptribunusnak. Ezen felül széles körű agitáció kezdődött az afrikai colonia ellen, a Gracchusok ellenfelei elterjesztették, hogy Iuno istennő kinyilvánította, nem helyesli az átokkal sújtott földön a telep létrehozását. Amikor a consul összehívta a népgyűlést, hogy döntsön a colonia ügyében, Rómában pattanásig feszült a hangulat. Már az előkészületek során véres összecsapásra került sor Caius hívei és a consul kísérete között. Ez kedvező ürügy volt arra, hogy a senatus kijelentse: az állam veszélyben van, s rendkívüli teljhatalommal ruházta fel L. Opimius consult. Ez volt az első eset, amikor a senatus, kiváltságai védelmében, a senatusi véghatározat (senatus consultum ultimum) eszközéhez folyamodott.
A két ellenséges párt között fegyveres összecsapásra került sor a városban, ennek során Caius Gracchus hívei alulmaradtak a consul által kivezényelt krétai íjászokkal szemben. A néptribunus elmenekült üldözői elől, de helyzetét reménytelennek érezte, s hogy ellenségeit megelőzze, rabszolgájával megölette magát.
Tiberius és Caius Gracchus sorsa, nemes szándékaik ellenére, tragédiába torkollt, terveiket nem tudták megvalósítani. A reformok egyetlen haszonélvezője a lovagrend volt, sem a parasztok, sem a hadsereg, sem a szövetségesek helyzetét nem sikerült megoldani. A következő évtizedek sokasodó problémái azonban kikényszerítenék a reformokat, csak éppen nem a Gracchusok elképzelései szerint. Az ő tevékenységük nyomán alakult ki azonban az a politikai csoport, amely felismerte a változtatások szükségességét – ők, mivel a nép érdekeire hivatkozva tevékenykedtek, „néppártiaknak” (populares) nevezték magukat. Velük szemben állt a minden változtatást ellenzők tábora, a „legjobbak” (optimates). Róma történetének következő évszázadát, a növekvő külső gondok mellett, az optimaták és apopularisok állandó, később polgárháborúba torkolló küzdelmei határozták meg.
A hadsereg válságának következményei
Róma számára ebben az időszakban a legfontosabb feladatot a Hispaniába vezető útvonal biztosítása jelentette. Ennek érdekében Kr. e. 123-ban megszállták aBaleári-szigeteket, legyőzték a hatalmas aeduus törzsszövetséget, és felépítették Aquae Sextiae erődjét (Kr. e. 122). Ezen a helyen van a mai Aix en Provence. Ugyanezt a célt szolgálta colonia telepítése Narbóba, majd Gallia Narbonensis provincia megszervezése az Alpok és a Pireneusok között.
Ezek a feladatok azonban teljesen lekötötték Róma külpolitikai és katonai energiáit. Így a hispaniai sikereket elhomályosították a más területeken elszenvedett kudarcok. A KeletiAlpokban, a Duna mellett és Illíriában nem tudták feltartóztatni a kelta kimber törzsek támadásait.
A másik kritikus pont Afrikában volt. Itt a hajdan Karthágó ellen szövetséges Massinissa numidiai király unokája, Jugurtha okozott problémát. A rendkívül tehetséges, de legalább annyira gátlástalan fiatalember társuralkodókkal osztozott a nagyapai örökségen, azonban nem elégedett meg ezzel, egész Numidiát meg akarta szerezni. A római senatus jogot formált arra, hogy a szövetséges királyság belügyeit ellenőrizze. Jugurtha azonban a Scipio Aemilianushoz fűződő barátsága révén a legbefolyásosabb senatori körökkel állt kapcsolatban. Így sorra megvesztegette az Afrikába küldött senatusi vizsgálóbizottságok tagjait, de nem riadt vissza a politikai gyilkosságoktól sem. Amikor azonban elfoglalta Cirtát, Numidia fővárosát, súlyos hibát követett el: az ott tartózkodó római kereskedők legyilkolása miatt Róma hadat üzent. Kapcsolatai révén ugyan sikerült előnyös békét kötnie, a közvélemény nyomására azonban Rómába rendelték, hogy tetteit kivizsgálják. Ő még itt is folytatta üzelmeit, s orgyilkosokat bérelt fel egyik ellenfele meggyilkolására. Erre kiutasították a városból és felújították a hadműveleteket. A kiküldött hadvezérek azonban sorozatos vereségeket szenvedtek, s ez a megalázó helyzet végül megindította az ügy pontos kivizsgálását.
Marius hadseregreformja
Katonai téren a Kr. e. 109-es év és Q. Caecilius Metellus hozott fordulatot. Neki sikerült benyomulnia Numidia belsejébe, s a Muthul folyó mellett megverte Jugurtha seregét. A numida uralkodó azonban elmenekült, és apósa, a mauretaniai Bocchus király segítségével folytatta a harcot Róma ellen.
Ennek a fordulatnak a következtében került sor Metellus pártfogoltjának consullá választására a Kr. e. 108. évre. Caius Marius a politikában új embernek, homo novusnak számított. Apja kisbirtokos volt, Marius ezt a körülményt gyakran emlegette a nobilitast támadó beszédeiben. Consulként őt bízták meg a Jugurtha elleni további háború vezetésével, s gyors sikerei jutalmaként még távollétében megválasztották a Kr. e. 104. évre consulnak. Ráadásul diadalmenetet tarthatott, amelyen a rabul esett Jugurthát is meghurcolták az ujjongó római közönség előtt. A bukott numida uralkodót a diadalmenet után kivégezték.
Marius sikereinek oka nemcsak hadvezéri képességeiben, hanem nagy jelentőségű hadseregreformjában is rejlett. Ennek egyik eleme taktikai jellegű volt. A régen jól bevált manipulus rendszer helyett bevezette a cohorsra alapozott taktikát. Egy legio tíz, egyenként hatszáz főből álló cohorsra oszlott, amely a három hadrend azonos számmal ellátott manipulusainak összevonása révén jött létre. Ez a nagyobb egység a nagyobb tömegű ellenséggel szemben könnyebben megállta a helyét, de mozgékonyabb volt a légiónál. Ennél azonban sokkal nagyobb jelentősége volt annak az újításának, hogy nem vette figyelembe a katonai szolgálat betöltésénél az eddig megkövetelt vagyoni állapotot. Seregébe az önként jelentkező római proletárokat sorozta be, s ezzel megoldotta a kisbirtokos parasztság tönkremeneteléből adódó utánpótlási gondokat. Ez a hadsereg főhivatású katonákból állt, akiket ennél fogva alaposabban ki tudtak képezni, mint az alkalmanként hadba vonuló parasztokat. Szolgálatukért állandó ellátást és zsoldot kaptak, 16 év után pedig a veteranus (kiszolgált katona) földadományban részesült. Ez a hadsereg tehát állandóan rendelkezésre állt, bárhol be lehetett vetni, az újabb háború nem terhet, hanem újabb hadizsákmányt jelentett számára.
Marius hadseregreformja a pillanatnyi katonai előnyökön túl óriási fordulatot hozott a római köztársaság életében. A katonák egyéni boldogulása ettől kezdve attól függött, hogy az őket irányító hadvezér milyen sikeres. Csak egy jó hadvezér tudta biztosítani a sikeres harcokat követő zsákmányt, a rendkívüli jutalmakat, s ami a legfontosabb hosszú távon, a leszereléskor várható veteránföldet. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a hadsereg birtokában a belső hatalmi harc is eldönthető, a politikai ellenfeleket nem kell kiprovokált utcai verekedések során agyonveretni a római csőcselékkel. Ettől a perctől fogva a populárisok és az optimaták vezető politikusai között megindult a verseny a katonák kegyeiért, a hadsereg pedig már nem a populus romanust szolgálta, hanem az érdekeit képviselő, politikailag és katonailag egyaránt sikeres hadvezért. „Az a hadvezér pedig, aki a hadsereg kegyeiért folytatott versenyben lemaradt, az jobb esetben politikai, rosszabb esetben biológiai hullává vált.” (Hahn István)
Miközben Marius sikeresen befejezte a Jugurtha elleni háborút, a kimberek ellen Kr. e. 105-ben súlyos vereséget szenvedett a római hadsereg. Mi sem volt természetesebb, mint a sikerekben gazdag consul újabb megbízatása. Két éven át tartó felkészülés után – miközben újra meg újra megkapta a consulságot – végre sikerült megállítani a kimbereket s a velük szövetséges germán teutonokat is. A háborút lezáró ütközetekre Aquae Sextiae közelében került sor. Csak ebben a két csatában több mint 60 000 foglyot ejtettek. Marius consuli megbízatásai ellenkeztek a fennálló törvényekkel és az eddig érvényes szokásokkal is. A Gracchusok után most újabb politikus karrierje bizonyította, hogy a sikeres politizáláshoz szükség van a tartósan egy kézben tartott hatalomra.
A második század utolsó évei minden területen bővelkedtek kritikus eseményekben. A külső támadások mellett Szicíliában kitört a második nagyarányúrabszolgafelkelés (Kr. e. 104-101). De nem enyhültek Rómában a populárisok és az optimaták ellentétei sem. A politikai kedélyeket Marius veteránjainak földigényeszította fel, amit a hadvezér – érthető módon – mindenképpen ki akart elégíteni.
A csatatéren oly határozott Marius azonban a politikában már nem találta fel magát olyan könnyen, népszerűsége visszaesett, a politikai életből egy időre ki kellett vonulnia, az őt támogató néppárt meggyengült.
A polgárbáborúk kora (a Kr. e. 2. század végétől Kr. e. 31-ig)
Oka és általános jellemzői
Mint azt az előző fejezetben láthattuk, a Marius-féle hadseregreform legsúlyosabb következménye az volt, hogy lehetőséget adott a politikai kérdések fegyveres eldöntésére, a polgárháborúra. S ha lehetőség volt, azt a politikusok természetesen ki is használták. Ez az oka annak, hogy Róma történetének egyik legválságosabb periódusa ezt a megjelölést kapta: a polgárháborúk kora.
Mi volt valójában a tétje ezeknek a küzdelmeknek? A köztársasági államrend a Kr. e. 2. század végére alkalmatlanná vált a birodalommá növekedett Róma kormányzására. Arra volt szükség, hogy a hadsereg és egy állandó, szakemberekből álló hivatalszervezet támogatásával hosszabb időre egy személy kapja meg a kormányzati hatalmat. A birodalom méretei és a kor viszonyai csak ezt az uralmi formát tették lehetővé. Ez azonban természetesen csak a senatusba tömörültnobilitas hatalmának megtörésével vált lehetségessé. Érthető, hogy ezt a nobilitas nem volt hajlandó tudomásul venni, s minden eszközzel küzdött a saját uralmát kifejező „köztársasági szabadságért” a „zsarnokság”, azaz az egyeduralom ellen.
Ezt a két politikai csoportot fejezte ki a Gracchusok működése nyomán kialakult két politikai párt, amelyet természetesen nem szabad a modern idők politikai pártjaihoz hasonlítani. Módszerek tekintetében egyik csoport sem volt válogatós, az, hogy egy-egy szakaszban melyik párt követett el több politikai gyilkosságot, tömegmészárlást, fegyveres támadást maga Róma ellen, rendszerint a pártot éppen vezető politikus személyiségén és ötletein múlott. Nagyon gyakran egymástól tanultak, egymástól vettek át megoldásokat, amelyek mind az ellenpárt erejének megtörésére irányultak, s egyben megtizedelték Róma elitjét. Ez volt talán a polgárháborúk korának a legnagyobb ellentmondása, azt a társadalmi réteget fenyegette megsemmisüléssel, amelynek a hatalma volt az egész küzdelem tétje.
Az itáliai szövetségesek háborúja
A Marius-féle hadseregreform tovább növelte az itáliai szövetségesek részvételét, súlyát a hadseregben. A szövetségesek polgárjogának kérdését Kr. e. 91-benvetette fel újra M. Livius Drusus, azonban merev ellenállásba ütközött, törvényjavaslatait különböző kifogásokkal visszautasították. Őt magát orgyilkosok ölték meg.
Ennek következtében robbant ki még Kr. e. 91-ben az ún. „szövetséges háború”. A lázadók államszövetséget hoztak létre.
Rómát a háború felkészületlenül érte, s ez látszott is a kudarcokon. A római hadsereget ekkor már gyakorlatilag nem a consulok, hanem a melléjük legatusként beosztott tapasztalt hadvezérek, Caius Marius, L. Cornelius Sulla, és Cn. Pompeius Strabo vezették. A Kr. e. 90-es év végén L. Iulius Caesar, a későbbi ismert politikus apja javaslatára azoknak a szövetségeseknek, akik kitartottak Róma mellett, megadták a polgárjogot, majd a következő évben azoknak biztosították ugyanezt, akik hatvan napon belül leteszik a fegyvert.
Ezek az intézkedések megbontották a szövetségesek közötti összhangot, ennek ellenére is csak Kr. e. 88-ban sikerült a római hadvezéreknek felülkerekedni. A háború befejezése annál inkább sürgős volt, mivel Rómában újra feszültté váltak a belpolitikai viszonyok, keleten pedig Pontosz uralkodója, VI. Mithridatész Eupatórfenyegette támadásával a birodalmat.
Rómát a háború felkészületlenül érte, s ez látszott is a kudarcokon. A római hadsereget ekkor már gyakorlatilag nem a consulok, hanem a melléjük legatusként beosztott tapasztalt hadvezérek, Caius Marius, L. Cornelius Sulla, és Cn. Pompeius Strabo vezették. A Kr. e. 90-es év végén L. Iulius Caesar, a későbbi ismert politikus apja javaslatára azoknak a szövetségeseknek, akik kitartottak Róma mellett, megadták a polgárjogot, majd a következő évben azoknak biztosították ugyanezt, akik hatvan napon belül leteszik a fegyvert.
Ezek az intézkedések megbontották a szövetségesek közötti összhangot, ennek ellenére is csak Kr. e. 88-ban sikerült a római hadvezéreknek felülkerekedni. A háború befejezése annál inkább sürgős volt, mivel Rómában újra feszültté váltak a belpolitikai viszonyok, keleten pedig Pontosz uralkodója, VI. Mithridatész Eupatórfenyegette támadásával a birodalmat.
Marius és Sulla polgárháborúja és a első mithridatészi háború
Pontosz és uralkodója, VI. Mithridatész Eupatór
A Fekete-tenger délkeleti partján a Kr. e. 3. század végén jött létre Pontosz. Ennek uralkodója Kr. e. 120-63 között VI. Mithridatész Eupatór volt, a perzsa Akhaimenidák és a Szeleukidák leszármazottja. Energikus, pompakedvelő, gátlástalan kényúr volt, ugyanakkor rendkívül művelt, számos nyelven beszélt és szenvedélyesen érdeklődött a botanika iránt. (A mérgező növényekről írott könyvét latin nyelvre is lefordították.) Mikor megörökölte apja trónját, hozzálátott, hogy katonailag és gazdaságilag egyaránt erős állammá tegye Pontoszt.
Ismételten beavatkozott a kis-ázsiai államok egymás közötti viszályaiba. A Rómával való összeütközést is egy ilyen viszály robbantotta ki, III. Nikomédész, bithüniai király római biztatásra indított háborút Pontosz ellen.
Mithridatész gyors ellentámadással rövid idő alatt elfoglalta Bithüniát és Kappadókiát, majd betört Asia provinciába. A Kr. e. 89-es évben az itáliai háború miatt Róma nem volt képes jelentős erőt felvonultatni a pontoszi uralkodó ellen, a tartomány lakossága pedig felszabadítóként üdvözölte Mithridatészt. Az adószedők és a helytartók zaklatásai miatt elkeseredett emberek teljesítették a király utasítását, s egy meghatározott napon az összes rómait és itáliait lemészárolták. A forrásainkban szereplő 60 000-80 000 áldozat valószínűleg túlzás, de a legyilkoltak száma bizonyosan elég magas lehetett.
Sulla és Marius polgárháborúja
Rómában közben azon dúlt a vita az optimaták és a popularisok között, hogy kit bízzanak meg a háború vezetésével. A senatus a konzervatív nézetű és nagyon tehetséges L. Cornelius Sullára kívánta bízni a Mithridatész ellen induló római haderőt, míg a lovagok és a velük kapcsolatban álló populárisok jelöltje Marius volt. A popularisok el is érték, hogy a népgyűlés proconsuli jogkörrel ruházza fel Mariust, és megbízza a hadjárat vezetésével. Ezt a döntést azonban sem Sulla, sem a gazdag keleti területek hadizsákmányára sóvárgó katonái nem fogadták el. Azt követelték Sullától, hogy vezesse őket Róma ellen. Ez a város zsarnokságtól való megszabadításának jelszavával meg is történt, Marius Afrikába menekült, de Rómában maradó hívei közül sokakat megöltek. Visszavonták az általuk hozott törvényeket, korlátozták a néptribunusok és a népgyűlés jogkörét. Ezután Sulla seregével elvonult Mithridatész ellen Görögországba.
Rómában hamarosan a mariánusok kerültek ismét hatalomra. L. Cornelius Cinna, a 87. év egyik consula, szinte azonnal fellépett Sulla rendelkezéseinek eltörlése érdekében, s visszahívatta a száműzött vagy elmenekült Marius-híveket. Maga a hadvezér is visszatért afrikai veteránjai élén, seregében felfegyverzett rabszolgák is voltak. Körülzárta Rómát, s a városi rabszolgáknak is szabadságot ígért. A szorongatott rómaiak megnyitották a kaput Marius előtt, aki bevonulása után megkezdte a tisztogatást, a források szerint több napon keresztül folyt az ellenpárt tagjainak lemészárlása. A következő évre ismét Cinnát és, immár hetedszer, Mariust választották consulnak. Sullát megfosztották imperiumától, rendelkezéseit visszavonták. A keleti hadszíntérre, Sulla leváltására, mivel Marius Kr. e. 86 január közepén meghalt, a helyére megválasztott L. Valerius Flaccust küldték. Cinna fő támasza a lovagrend volt, segítségükkel harmadik és negyedik alkalommal is megszerezte a consulságot, míg végül életét vesztette egy katonai zendülés alkalmával.
Az első mithridateszi háború
Ezalatt Sulla Kr. e. 88-ban partra szállt Epeiroszban, és sikeresen vezette Mithridatész hadvezérei elleni hadműveleteit.
A reménytelen helyzetben Mithridatész békét ajánlott Sullának, aki a római események híreinek hatására ezt el is fogadta, a békekötésre Kr. e. 85 őszén került sor.
A győztes hadvezér, miután mindenütt megszilárdította a római uralmat, Kr. e. 83 tavaszán visszatért Itáliába. Itt számos párthíve csatlakozott hozzá, közöttükCnaeus Pompeius és L. Licinius Crassus. Több kisebb győzelem után ismét elfoglalta Rómát Kr. e. 82. november 1-jén. Az ifjú C. Marius consul öngyilkos lett, Sulla alvezérei egész Itáliát megtisztították a mariánusoktól.
A reménytelen helyzetben Mithridatész békét ajánlott Sullának, aki a római események híreinek hatására ezt el is fogadta, a békekötésre Kr. e. 85 őszén került sor.
A győztes hadvezér, miután mindenütt megszilárdította a római uralmat, Kr. e. 83 tavaszán visszatért Itáliába. Itt számos párthíve csatlakozott hozzá, közöttükCnaeus Pompeius és L. Licinius Crassus. Több kisebb győzelem után ismét elfoglalta Rómát Kr. e. 82. november 1-jén. Az ifjú C. Marius consul öngyilkos lett, Sulla alvezérei egész Itáliát megtisztították a mariánusoktól.
Sulla diktatúrája (Kr. e. 82-79)
A Kr. e. 82. év végén Sullát dictatorrá választották. A megbízatás a szokásosnál szélesebb jogkört adott a dictator kezébe a törvényhozás és az állam ügyeinek rendbetételére. Ráadásul időben sem korlátozták hatalmát.
Legelső intézkedése az ún. proscriptio volt. Maga a szó nyilvánosságra hozatalt, kihirdetést, kiírást jelent.
Az intézkedés eredetéről így ír Plutarkhosz Sulla-életrajzában. „Sulla hatalmas öldöklést rendezett, a várost megtöltötték a holttestek, a gyilkosságoknak nem volt se szeri, se száma. Sokan pusztultak el olyanok is, akiknek semmi dolguk nem volt Sullával, de hozzájárult legyilkolásukhoz, hogy barátainak kedvében járjon. A senatusban egy fiatalabb ember, Caius Metellus, merészkedett megkérdezni Sullától, meddig szándékozik elmenni, lesz-e határa a rémségeknek, és várhatják-e, hogy megszűnnek. »Nem azt kérjük tőled – így szólt –, hogy megkíméld azokat, akiknek a vesztét elhatároztad, hanem hogy kételyeiktől megszabadítsd azokat, akiknek életben maradását eldöntötted magadban.« Amikor erre Sulla azt válaszolta, hogy még nem tudja, kiket kímél meg, Metellus félbeszakította, és így szólt: »Akkor hát hozd nyilvánosságra, kiket akarsz megbüntetni.« Sulla erre kijelentette, hogy ezt megteszi.” Ezek után jelent meg az a lista a Forumon, amelyre Sulla döntése alapján bárki felkerülhetett. „A proscribáltak listájára tette mindazok nevét is, akik elbújtattak, vagy megmentettek proscribáltakat, hogy így lakoljanak emberséges viselkedésükért, s ez alól nem volt kivétel sem testvér, sem fiú, sem szülő. Aki proscibáltat megölt, két talentum jutalmat kapott a gyilkosságért, még ha rabszolga ölte is meg urát vagy fiú az apját. De a harag és gyűlöltség miatt megöltek száma semmi sem volt azoknak a számához képest, akiket vagyonuk miatt gyilkoltak meg.” A források adatai szerint közel száz senatort és több mint kétezer lovagot öltek meg.
Sulla törvények egész sorát bocsátotta ki, amelyek a leges Corneliae nevet viselték (Corneliusi törvények). Ezeknek többsége az optimaták érdekeit szolgálta.Átalakította a cursus honorumot, ettől kezdve a consulok és praetorok hivatali évüket Rómában vagy Itáliában töltötték, s csak ennek lejárta után mehettek egy-egy tartományba. Mivel a római provinciák száma időközben tízre emelkedett, a két consul mellett a praetorok számát nyolcra emelték, hogy mindenhova jusson proconsul, illetve propraetor. (A tíz provincia a következő volt: Sicilia, Sardinia-Corsica, a két Hispania, Macedonia, Africa, Asia, Gallia Narbonensis, Gallia Cisalpina és Cilicia.) A quaestorok számát húszra emelték, s újra rögzítették a hivatalok betöltéséhez szükséges életkort. Eszerint a quaesturához 30, a praeturához 39 és a consulsághoz 43 éves korban lehetett jutni. Két hivatal között legalább két évnek kellett eltelni, s ugyanazt a hivatalt tíz évnél hamarabb nem lehetett betölteni.
A senatus létszámát 300-ról 600-ra emelte Sulla, természetesen az új helyeket saját hívei töltötték be. Az általa szervezett új bíróságokba csak senatorok kerülhettek, a korábban lovagi bíróságot is átvette a senatus. Nagyon fontos volt a néptribunusok jogkörének korlátozása. Ettől kezdve csak a senatus által már korábban jóváhagyott törvényjavaslatokat terjeszthették a népgyűlés elé. Megfosztották őket a vétójogtól és kimondták, hogy aki egyszer néptribunus volt, az többé soha semmilyen tisztséget ne viselhessen. Ezzel elérték, hogy tehetséges, ambiciózus fiatal politikusok nem vállaltak néptribunusi megbízatást.
Sulla hatalmának alapja a hadsereg volt. Hogy ennek hűségét biztosítsa, nagyarányú szervezett veterántelepítési akcióba fogott Itália területén. Mintegy 100 000 főt telepített le az elkobzott földeken a katonai alakulataiknak megfelelő zárt egységekben. Így bármikor mozgósíthatta őket szükség esetén. Kivégzett ellenfeleinek rabszolgái közül 10 000 nyerte el szabadságát, őket ezután Cornelii-nek nevezték, feladatuk a népgyűlések megfelelő hangulatának biztosítása volt. Hatalmának csúcsán, Kr. e. 79-ben váratlanul lemondott.
Ennek magyarázatát nemcsak a kortársak nem tudták, hanem a történeti kutatás is csak találgat. Annyi bizonyos, hogy a lemondás után nemsokára meghalt, elképzelhető, hogy súlyos betegsége miatt tette le a hatalmat.
Sulla valójában annak a társadalmi csoportnak az érdekeit sem szolgálta, akikért munkálkodott. A senatus hatalmát akarta megerősíteni úgy, hogy magát a testületet háttérbe szorította. Rendelkezett a hivatalviselés szabályozásáról, ő maga pedig minden köztársasági hagyománnyal ellenkezően viselte a dictatori címet. Hatalmának alapja az a hadsereg volt, amely földigényével éppen a nobilitas birtokainak legfőbb veszélyeztetője volt. A rabszolgák katonai és politikai célokra való felhasználása a rabszolgatartás rendjének mondott ellent. Végül pedig tovább erősítette rendelkezéseivel a senatori rend és a lovagrend ellentéteit.
Politikai helyzet Sulla után
Sulla dictaturája nem oldotta fel a római köztársaság belső feszültségeit, sőt elmélyítette az ellentéteket. A dictator hívei közül elsőként M. Aemilius Lepidus lépett fel Sulla intézkedéseivel szemben. Mint a Kr. e. 78. év consulja, újra bevezette a szegények olcsó gabonával való ellátását, és kísérletet tett a néptribunusok korábbi jogainak visszaállítására. Közben Sulla Etruriába telepített veteránjai ellen kitört a földjüket vesztett itteni birtokosok felkelése, amelyhez Marius veteránjai is csatlakoztak. Lepidus a felkelés élére állt, s hivatali idejének lejártával Róma ellen vonult, hogy a senatust a néppárti követelések teljesítésére kényszerítse. Az optimaták hadvezére azonban legyőzte Lepidust, aki seregének maradványaival először Szardínia szigetére, majd Hispaniába menekült. Itt volt a mariánusok központja, akik Sertorius vezetésével harcoltak a Sulla-féle rendszer ellen.
A senatus Kr. e. 76-ban Pompeiust küldte Hispaniába a Sertoriusszal való leszámolásra. Ő sem érhetett volna el azonban jelentősebb sikert, ha egyéb körülmények nem fordulnak Sertorius ellen. A háborús terhek miatt a helybéli lakosság elégedetlenkedni kezdett, az emigránsok táborán belül pedig hatalmi versengés kezdődött. Sertoriustól végül a római kormányzat gyilkosság útján szabadult meg. Így haderejük felmorzsolódott Pompeius csapásai alatt.
Miközben Hispaniában a mariánus emigráció utolsó éveit élte, a birodalom más területein is fegyveres konfliktusok alakultak ki. Az akkor már az egész Földközi-tengert uraló kalózok ellen Kr. e. 74-ben M. Antonius rendkívüli felhatalmazást kapott, Makedónlába az ismételten be-betörő thrákok ellen M. Licinius Varro Lucullust küldte ki a senatus. Ugyanebben az évben újabb háború kezdődött Mithridatész ellen, a Kr. e. 73. év tavaszán (egyes kutatók szerint 74 őszén) pedig egySpartacus nevű thrák rabszolga vezetésével a capuai Batiatus gladiátoriskolájából kitörtek a kiképzés alatt állók. Ezzel kezdetét vette Róma történetének legnagyobb rabszolgafelkelése.
A Spartacus-féle rabszolgafelkelés
Az a gladiátor, akinek a vezetésével fellázadtak a capuai iskola lakói, korábban római zsoldosként harcolt, majd megszökött a hadseregből. Elfogták, és eladtákgladiátornak. Nagy testi ereje, ügyessége, bátorsága és okossága miatt hamarosan vívómester lett. Ugyanezen tulajdonságai miatt természetes módon ő lett a lázadás vezetője is. Az iskolából kb. hetvenen tudtak kitörni, s a közeli Vezúv erdőibe menekültek. A környékbeli birtokokról sok rabszolga szökött el, hogy csatlakozzon Spartacus embereihez. A felkelő rabszolgák először a helyi római alakulatokat győzték le, mire Rómából az egyik praetort küldték ki ellenük, aki 3000 katonájával megszállta a Vezúvról levezető utat. A felkelők ekkor szőlőindákból erős köteleket fontak, leereszkedtek a hegy járhatatlan sziklaoldalán, s a rómaiak hátába kerültek. A győzelem nyomán újabb fegyverekhez jutottak, ezzel sikerült legyőzniük a másik praetori sereget is. Minden győzelem növelte Spartacus katonáinak létszámát, hiszen egyre többen csatlakoztak hozzájuk.
Spartacus észak felé vonult azzal a céllal, hogy elhagyja Itáliát. Mutinánál legyőzték Gallia Cisalpina helytartójának hadseregét, de a Padus (Pó) völgyéből váratlanul visszafordultak dél felé. Ennek okát nem tudjuk pontosan, a kutatók különböző feltételezésekkel próbálták magyarázni. Annyi bizonyos csak, hogy a visszaforduló rabszolgasereg Picenumnál legyőzte a consuli hadakat, s egyenesen Róma felé fordult. A városban Hannibal idejéhez hasonló rettegés lett úrrá. A senatus rendkívüli teljhatalommal ruházta fel M. Licinius Crassus praetort, aki nagyon energikusan látott neki a felkészülésnek, mindenekelőtt a sok vereség hatására züllésnek indult hadsereg fegyelmét kellett helyreállítani. Ennek során Crassus a már szinte feledésbe merült megtizedelést is kénytelen volt alkalmazni.
Spartacus, értesülve a védelmi előkészületekről, letett a Róma elleni támadásról, s tovább vonult dél felé. Crassus üldözőbe vette, de jelentős eredményt nem ért el, kérésére a senatus visszarendelte Hispaniából Pompeiust és Thrakiából Lucullust.
Spartacus ekkor azt tervezte, hogy átkel Szicíliába, s ott is fellázítja a rabszolgákat. Két alkalommal tettek kísérletet az átkelésre, azonban egyik sem sikerült, Szicíliában pedig Verres helytartó kegyetlenül elfojtott minden megmozdulást. A rabszolgák helyzete ekkor kritikussá vált, amíg ők az átkeléssel próbálkoztak, Crassus lezárta a Bruttiumi-félszigetet, s elvágta az észak felé vezető utat. Spartacusnak innen sikerült még kitörni, de Brundisium felé vonultában hírét vette Lucullus megérkezésének. Pompeius is elindult már Hispaniából.
A döntő összecsapásra végül Kr. e. 71-ben Apuliában került sor. Az akkor már számbeli fölényben lévő római haderő megtörte a rabszolgák ellenállását, magaSpartacus is elesett az ütközetben. A szétszóródott felkelők kisebb csoportjainak felmorzsolása még éveket vett igénybe. A fogságba esett rabszolgák ezreit feszítették keresztre megtorlásul, Róma és Capua között az út két oldalán álltak a keresztek.
A rabszolgák feletti győzelem után Pompeius és Crassus egyaránt igényt tartott a következő év consulságára. A senatus azonban félt a két tekintélyes hadvezér hatalmának további növekedésétől, s nem támogatta elképzeléseiket. Ekkor a két, fiatal kora óta egymással rivalizáló férfi kiegyezett egymással, valamint felvették a kapcsolatot a popularisokkal. Ily módon elérték, hogy a Kr. e. 70. évre ők lettek a consulok. Hivatali idejük alatt számos intézkedésükkel felszámolták Sulla törvényeit, visszaállították a néptribunusok jogkörét, a megvesztegethetőségükről hírhedt senatori bíróságokban ismét helyet biztosítottak a lovagoknak.
Ennek a törvénynek különös jelentőséget adott Verresnek a pere, aki Kr. e. 73-71 között Szicília helytartójaként a szokásosnál is nagyobb mértékű visszaéléseket követett el. A vádat képviselő fiatal M. Tullius Cicerónak sikerült száműzetésre ítéltetni Verrest.
Fellépés a kalózok ellen, L. Licinius Lucullus és Pompeius keleten
Miközben Pompeius Hispaniában hadakozott, miközben Itáliát Spartacus rabszolgái dúlták végig, Keleten is nagy horderejű események bontakoztak ki. Mint korábban már láttuk, Sullának nem volt ideje teljesen megtörni Mithridatész pontoszi király erejét, figyelme a római események felé fordult. Kr. e. 83-82-ben újabb, csekély jelentőségű incidensre került sor Róma és Pontosz között, ezt nevezték második mithridatészi háborúnak. Az ezt követő időszakot a pontoszi uralkodó hatalmának megerősítésére fordította.
Kr. e. 74-ben kezdetét vette a harmadik mithridatészi háború, amelyben a római sereg vezetését a senatus L. Licinius Lucullusra bízta. Lucullus hamarosan átvette a kezdeményezést. Olyan csapást mért Mithridatészre, hogy a király csak nagy nehezen tudott apósához, az armeniai királyhoz menekülni. Lucullus ekkor megtámadta Armeniát, és Kr. e. 68 tavaszán elfoglalta a fővárost. Ekkor azonban váratlan fordulat következett. Lucullus, a korabeli hadvezérekkel ellentétben, kemény fegyelmettartott katonái között, nem tűrte el a polgári lakossággal való önkényeskedést, nem engedélyezte a szabad rablást. Amikor az armeniai főváros bevétele után tovább akart nyomulni, a hadsereg fellázadt, és magára hagyta vezérét. Mithridatész kihasználta a helyzetet, és visszatért Pontoszba.
Lucullus kiábrándultan és sértődötten utazott Rómába, és hamarosan visszavonult a közéletből. Öregkorát birtokán vagyonának élvezetével, lakomázással töltötte. Az utókor emlékezetében nem a kiváló hadvezér, a becsületes és bátor politikus, hanem az ínyencség megtestesítője maradt meg.
Miközben Lucullus irányításával folyt a Mithridatész elleni háború, Rómában elhatározták, hogy végleg letörik a kalózok földközi-tengeri uralmát. Ezzel már korábban is többször próbálkoztak, de csak részsikereket vagy súlyos kudarcokat értek el. A kalózok működése elsősorban a lovagrend üzleti érdekeit veszélyeztette, de aggodalmat keltett a római szegénység körében is, akiknek olcsó gabonával való ellátását a keletről érkező szállítmányok biztosították. Amikor pedig a kalózok már Szicília és Itália területére is betörtek, sőt az ostiai kikötőben állomásozó flottát is megtámadták, végképp betelt a pohár.
Kr. e. 67-ben Pompeiust az egész Földközi-tengerre és a part menti, kb. 70 km-es sávra rendkívüli teljhatalommal ruházták fel, rendelkezésére bocsátottak egy 500 hajóból álló flottát, jelentős szárazföldi haderőt és kb. 6000 talentumnyi (156 tonna ezüst) pénzösszeget. Ezzel az óriási erővel indult a kalózok ellen, és meglepően gyors sikert aratott. Pompeius gyors sikere imponálóan hatott Rómában, úgyhogy amikor megérkezett Lucullus hadserege lázadásának híre, Pompeiust bízták meg a Mithridatész elleni háború folytatásával (Kr. e. 66 elején).
Ezt a háborút tulajdonképpen már Lucullus megnyerte, Pompeius óriási, majdnem 60 000 fős hadseregének gyors, mutatós és könnyű győzelmekkel sikerült learatni a babérokat. Kr. e 66-ban a visszavonuló Mithridatész seregét szétverték az Euphratésznél, Bithünia és Pontosz területét római tartománnyá nyilvánították. Kr. e. 64-ben Pompeius benyomult Szíriába, s a Szeleukidák egykori birodalmának megmaradt területét Syria néven provinciává szervezte. Ezután került sor Judeára.
Itt kihasználta a Hasmoneus-utódok közötti trónviszályt, és bevonult Jeruzsálembe. A római katonák öldöklésének rengeteg áldozata volt. Judea ezzel elvesztette nem egészen száz éve kivívott függetlenségét, Rómának alávetett cliens-királyság lett.
Caius Iulius Caesar pályafutásának kezdete
Miközben Pompeius rendezte a birodalom keleti területein előállott problémákat, Rómában újabb viharok kavarták fel a közéletet. Az időszak egyik legbefolyásosabb politikusa Crassus volt, aki a Kr. e. 70 utáni években a popularisokhoz közeledett. Ennek a pártnak az élén ekkor már a Iuliusok előkelő nemzetségének tagja, az ifjú Caius Iulius Caesar állt. Apja a Kr. e. 90. év consulja volt, maga a nemzetség a Trójából elmenekülő Aeneas fiára, Iulusra vezette vissza származását. Ennek alapján a fiatal politikus a senatori rend legelőkelőbb köreihez tartozott. Ugyanakkor azonban családi kapcsolat fűzte Mariushoz, nagynénje, Iulia a néppárti hadvezér felesége volt. Caesar pedig a szintén néppárti Cinna lányát, Corneliát vette feleségül, s tőle még Sulla kimondott óhajára sem volt hajlandó elválni. Ezért a dictator proscribáltatta, de sikerült elmenekülnie. Sulla halála után visszatért Rómába, s perbe fogatta a dictator több befolyásos hívét. Először különböző papi tisztségeket viselt, majd Kr. e. 65-ben aedilis lett. Rendkívül céltudatos, ügyes politikus volt, s ami egy római karrier esetében elengedhetetlen, ragyogó szónok. A 60-as években taktikai okokból támogatta Crassus és Pompeius törekvéseit.
Catilina összeesküvése
A senatus fokozódó aggodalommal figyelte Crassus és Caesar tevékenységét, amikor újabb megrázkódtatás érte a közéletet: L. Sergius Catilina összeesküvése. Catilina elszegényedett patrícius család tagja volt, zilált anyagi helyzetét sem a proscriptiók idején, sem africai propraetorsága alatt nem sikerült rendeznie. Kr. e. 66-ban pályázott a consulságra, ekkor azonban zsarolás címén vád alá helyezték. Elítélésére ugyan nem került sor, de két évig nem pályázhatott hivatalra. Ekkor kezdett először szervezkedni az elszegényedett patricius fiatalság és a plebs körében. Jelszavai a földreform és az adósságok eltörlése voltak. Érthetően nem tudta megnyerni ezzel a tevékenységgel a sersatus bizalmát, így Kr. e. 63-ra sem sikerült megszereznie a consulságot. Összeesküvése ettől kezdve már a hatalom megszerzésére irányult. Fennmaradt forrásainkban nemcsak Catilina alakja és mozgalmának jellege homályos, hanem bizonytalan képet kapunk Catilina politikai jellegű kapcsolatairól is. Mindmáig nem dőlt el egyértelműen, hogy milyen viszonyban volt pl. Caesarral.
Annyi csupán a bizonyos, hogy Cicero consul leleplezte az összeesküvést, s a senatustól kapott rendkívüli felhatalmazás (senatus consultum ultimum) alapján fel is göngyölítette. A Rómában elfogott vezetőket kivégezték, Catilina seregét pedig szétverték. A csatában az összeesküvés vezetője is elesett. Cicero a haza atyja (pater patriae) címet is megkapta sikeres tevékenységéért, később azonban törvénytelen kivégzések miatt száműzték Rómából.
Az első triumvirátus kora (Kr. e. 60-49)
A Keleten diadalt diadalra halmozó Pompeius Kr. e. 62 decemberében tért vissza Itáliába. Brundisiumban elbocsátotta hadseregét, mivel arra számított, hogy győzelmei után a senatus minden követelését teljesíteni fogja. Hadseregének elbocsátása nagy meglepetést, egyben nagy megkönnyebbülést okozott Rómában, olyannyira, hogy az optimata párt mereven szembeszegült Pompeius kívánságai teljesítésének. Nem hagyták jóvá keleti intézkedéseit, nem biztosították hadseregének a veteránföldeket, s azt is megakadályozták, hogy a consulságra pályázzon. Diadalmenetét is csak egyéves huzavona után tarthatta meg Kr. e. 61 szeptemberében. Nem lehet csodálni ezek után, hogy a halálosan sértődött politikus elfordult eddigi elvbarátaitól, s egészen más körökhöz keresett kapcsolatokat.
A popularisok legjelentősebb politikusa, C. Iulius Caesar ekkor tért vissza Hispaniából. Előzőleg, Kr. e. 63-ban pontifex maximussá és praetorrá választották. Propraetorként kapta Hispania kormányzását, hivatali éve alatt jelentős katonai sikereket aratott, rendezte a tartomány és a saját maga zilált anyagi ügyeit.
Kr. e. 60-ban tért vissza Rómába, s igen gyorsan felmérte az ott kialakult helyzet előnyeit. Kibékítette egymással a közös cosulságuk óta ismét egymásra féltékenykedő Crassust és Pompeiust, majd hárman titkos megállapodást kötöttek arról, hogy a továbbiakban összehangolják politikai lépéseiket. A három tekintélyes politikus közötti titkos szövetséget – a későbbi hivatalos triumvir (három férfiból álló) testület elnevezése mintájára – a történetírás nevezte el első triumvirátusnak.
A szövetséget házassági kapcsolattal is megerősítették, Pompeius Caesar első házasságából született leányát, Caesar pedig Pompeius egyik befolyásos hívének a lányát, Calpurniát vette feleségül. Pompeius és Iulia házassága a politikai érdekkapcsolatok történetében egyedülálló volt, forrásaink egyetértenek abban, hogy igazi szerelmi kapcsolat alakult ki Caesar leánya és az apósánál idősebb Pompeius között. Nem véletlen, hogy Iulia korai halála (Kr. e. 54) után romlott meg végérvényesen a két politikus viszonya.
A megegyezés értelmében Caesar, akit Kr. e. 59-re consullá választottak, legelőször két agrártörvény-tervezetet terjesztett elő. Ennek értelmében közel 20 ezer embert, elsősorban Pompeius veteránjait és a háromgyermekes családokat, kellett ellátni a dél-itáliai és campaniai közföldekből.
Ezek után Caesar gyors egymásutánban valósította meg terveit, melyek a senatus háttérbe szorítására, maga és szövetségesei érdekeinek megvalósítására irányultak. Megerősítették Pompeius keleti intézkedéseit. A lovagrend érdekeinek megfelelően leszállították az asiai adóbérletek összegét – Crassus számos barátját kedvezően érintette ez az intézkedés. Megszigorították ugyanakkor a zsarolási ügyek elbírálását, ezt a leggyakrabban a tartományi helytartók követték el a helybéli gazdagok rovására (lásd Verres esete). Megszervezték a közvélemény rendszeres tájékoztatását, a senatusban és a városban történt események jegyzékét naponta kifüggesztették a Forumon. Így tehát – acta diurna néven – Caesar adatta ki a világ első politikai napilapját.
Consulsága betetőzéseként proconsuli tartományként rendkívüli megbízatással öt évre megkapta Gallia Cisalpinát és Illíriát, majd Pompeius javaslatára Gallia Narbonensist is.
A rómaiak által Alpokon túli Galliának, azaz Gallia Transalpinának nevezett terület a mai Franciaország és Belgium mellett magába foglalta Hollandia és Svájc egy részét is. A korábban meghódított gallok lakta vidékeket, ahol a lakosság már átvette a római kultúra és civilizáció alapelemeit, vagyis romanizálódott, a római köznyelv Gallia Togatának, tógás Galliának nevezte. Gallia Comata, azaz üstökös, borzas Gallia volt a neve az Alpokon túli területeknek, ahol a legkülönbözőbb fejlettségi fokon álló kelta néptörzsek éltek.
Ezek a törzsek állandó harcot vívtak egymással a földekért és a legelőkért, ugyanakkor súlyos belső ellentétek is kialakultak a nemzetségi előkelők, a komoly befolyással rendelkező papság (az ún. druidák) és a városi jellegű településeken élő köznép között. A földeken élő, azt megművelő kelták az arisztokráciától függtek.
Ez a terület több szempontból is előnyös volt Caesar politikai karrierje számára. Alkalmat adott a birodalom határainak kiterjesztésére, eközben hadvezéri babérokat és hadizsákmányt szerezhetett. De ami még ennél is fontosabb volt, erős, fegyelmezett, hozzá minden körülmények között ragaszkodó hadsereget alakíthatott ki. Láthattuk már, hogy ebben az évszázadban a római politikai pályafutás legfontosabb eszköze a hadsereg volt. A hódítás szolgálta a római kereskedők érdekeit is, akik már jó fél évszázada élénk kapcsolatban álltak Gallia belsejével. S végül, mindezeken túl, nem volt messze Itáliától, így Caesar figyelemmel kísérhette a központban zajló politikai eseményeket, és szükség esetén könnyebben visszatérhetett, mint pl. a keleti területekről.
Kr. e. 58 márciusában, amint megérkezett tartományába, Caesar azonnal megszervezte a határvédelmet. Ezután megtámadta a germánokat, és a Rajnán túli területekre szorította őket vissza. Kr. e. 57-ben leverte a belgákat, majd a következő évben a Loire (Liger) torkolatánál szétverte az északnyugati törzsek flottáját is.Kr. e. 56 végén Caesar Gallia teljes meghódításáról számolt be hadijelentésében.
Mialatt ezek az események zajlottak Galliában, Rómában fordult a politikai széljárás. Az optimaták Caesar távozása után újra magukhoz ragadták az események irányítását. A triumvirátus is bomladozni kezdett, Pompeius közeledett az optimatákhoz. Amikor azonban a veteránok földdel való ellátása ellen indult agitáció Rómában, ő is aggódni kezdett. Így azután elfogadta Caesar ajánlatát arra a megbeszélésre, amely a triumvirátus megerősítését volt hivatott szolgálni.
A lucai találkozó
A triumvirátus tagjai Kr. e. 56 áprilisában találkoztak Luca városában. Megbeszélésük ezúttal nem volt titkos, több mint 200 senatort hívtak meg, hogy egyeztessék programjukat. A következő pontokban sikerült megállapodni: Pompeius és Crassus a következő évre megszerzik a consulságot. Azután öt-öt évre megkapják Hispaniát illetve Szíriát tartományul, ugyancsak öt évvel meghosszabbítják Caesar galliai megbízatását, s erre az időre az államkincstár terhére tíz legiót állíthat fel.
Az események ezután mindenben a megbeszélésnek megfelelően zajlottak, ez a tény is világosan mutatja a késői köztársaság működési zavarait. Az államot ekkor már nem a politikai erők, hanem egyértelműen a hadsereg által támogatott hadvezérek irányították. A lucai találkozó azonban nem oldotta meg a triumvirek közötti problémákat, a megegyezés csak átmeneti volt.
Crassus még consulságának lejárta előtt elutazott a neki juttatott Szíriába, s megkezdte előkészületeit a Parthus Birodalom elleni hadjáratra.
Ezt az államot Kr. e. 240 körül hozta létre a szkíta párn (parthus) törzs, első jelentős uralkodója I. Arszakész volt. Haderejük legfontosabb része a nehézfegyverzetű lovasság volt, amelyet íjász könnyűlovasság egészített ki. Terjeszkedésük gyors ütemben haladt nyugat felé, a rómaiakkal először Sulla keleti hadjárata idején vették fel az érintkezést. Magukat az Akhaimenida perzsa birodalom örököseinek tekintették, s a keleti térségben a Kr. u. 2. századig ők maradtak Róma egyetlen komoly ellenfele. Crassus, aki hadvezéri hírnevét kívánta növelni egy sikeres háborúval, kihasználta a parthus trón körül Kr. e. 57-től folyó küzdelmeket. Mikor a küzdelemben alulmaradt parthus királyfi római védelem alá menekült, megindította hadait Parthia ellen (Kr. e. 54-ben). Ezúttal azonban nem kísérte szerencse a triumvir vállalkozását. Felvonuló seregét a megvesztegetett vezetők a sivatagba csalták, s ott az ellenség bekerítette a rómaiakat, a tárgyalásokkal próbálkozó Crassust pedig megölték (Kr. e. 53).
A triumvirátus felbomlása
Eközben Galliában is meglepő fordulatok következtek. Kr. e. 56-54 között még folytatódott a római sikersorozat, Caesar újabb vereséget mért a gall területekre betörő germánokra, sőt átkelve a Rajnán, visszavetette őket a határtól. Ezután két alkalommal is átkelt Britanniába. Kr. e. 53-ban azonban váratlan erejű felkelésrobbant ki Vercingetorix avernus király vezetésével. Caesarnak csak a következő évben sikerült levernie a hozzá hasonlóan tehetséges, fiatal uralkodó seregeit.
A római hadvezér a meghódított területen a korabeli római gyakorlattól sokban eltérő szervezőmunkát folytatott. A gall törzsek egy részét Róma szövetségeseinek ismerte el (elsősorban azokat, akik korábban is Róma oldalán álltak). Az évente kivetett adót az egyes törzsek megbízottai szedték be, így Gallia nem vált az adóbérlők vadászterületévé. Caesar jól tudta, hogy a tartományokban a legtöbb feszültséget éppen a publicanusok kapzsisága okozta. A hódítás befejeztével Galliában tizenegy jól kiképzett, vezéréhez feltétlenül ragaszkodó legio állt fegyverben, készen arra, hogy az időközben Caesar számára igen kedvezőtlenül alakult római helyzetbe is beavatkozzon.
A városban a lucai találkozó után sem csillapodtak a kedélyek, a helyzet pattanásig feszült, s a senatus végül példa nélkül álló megoldáshoz folyamodott. Pompeiust egyedüli consullá (consul sine collega) választották a helyzet rendezésére. A köztéri háborúskodások ugyan megszűntek ennek következtében, viszont újabb feszültségek alakultak ki Caesar és Pompeius között. Crassus és Iulia halála végérvényesen lezárta a korábbi együttműködés idejét, a triumvirátus korszakát egy újabb polgárháború váltotta fel.
Caesar és Pompeius polgárháborúja (Kr. r. 49-46)
Caesar szándéka az volt, hogy galliai megbízatásának lejártával a Kr. e. 48. évre megszerzi a consulságot. Ennek érdekében a tribunus testület előterjesztett egy törvényjavaslatot arra vonatkozólag, hogy távollétében nyújthassa be pályázatát, s addig megtarthassa imperiumát és hadseregét. Ez azért volt fontos, mert római tisztségviselőt csak akkor lehetett bíróság elé állítani, ha visszatért a magánéletbe. Caesarnak tudomása volt arról, hogy ellenségei hivatali idejének lejártával meg akarják támadni.
Pompeius a néptribunusok Caesar érdekeit szolgáló javaslatával szemben egy általános érvényű törvényt akart elfogadtatni, ami ezentúl kötelezővé tette volna, hogy a tisztségekre csak személyesen lehessen pályázni Rómában. A törvények értelmében pedig a város határain, az ún. pomeriumon belül fegyveres erő nem tartózkodhatott. Ezt a törvényt sikerült is megszavaztatni, sőt Pompeiusra ruházták a hadsereg főparancsnokságát, és megbízták a Caesar elleni legiók megszervezésével.
Az események hírére Caesar Kr. e. 49-ben egyetlen legióval átlépte a tartománya és Róma közötti határfolyót, a Rubicót. Forrásaink szerint ekkor hangzott el szájából a szállóigévé lett mondat: „Alea iacta est!”. (A kocka el van vetve!) Ez a fordulat készületlenül érte és megzavarta Pompeiust, nyilván emiatt döntött úgy, hogy feladja Itáliát, s a Balkánon szervezi meg Caesar ellen hadseregét. Ellenfelének menekülését Caesar, hajók hiányában, nem tudta megakadályozni, s mivel a legfontosabb feladatok ekkor Rómába szólították, nem is vállalkozott az üldözésre. Pompeius nyomában sok senator és mindkét consul elmenekült.
A városban helyreállították a közigazgatást, a consulok helyettesítésével Aemilius Lepidus praetort bízták meg. Gallia Cisalpina lakóinak, akik proconsulsága éveiben Caesar legfőbb támaszai voltak, megadták a római polgárjogot. A Rómában maradt senatorok felhatalmazásával Caesar lefoglalta az államkincstárt is. Pompeius Itáliában maradt legiói átálltak, emellett Galliából is hívtak erősítést, s Kr. e. 49 áprilisában ez a hadsereg megindult Pompeius Hispaniában maradt hét legiója ellen. A hadjárat az év őszére zárult le.
A Rómába visszatérő Caesart Aemilius Lepidust dictatornak nevezte ki, ekkor ezt a hivatalt mindössze tizenegy napig viselte. Ezalatt érvénytelenítette a Pompeius által elrendelt száműzetéseket, rendezte az eladósodottak kamatterheinek csökkentését, s egyéb pénzügyi intézkedéseket hozott. Lebonyolították a tisztségviselők megválasztását Kr. e. 48-ra, az egyik consul Caesar lett.
Az időközben felépült flotta lehetővé tette a hadsereg átszállítását a Balkánra, ahol Pompeius tartózkodott kilenc legioval. Ez jelentős túlerőnek számított Caesar partraszállt seregével szemben, s kezdetben jól is működött. Végül azonban a döntő ütközetet Pharszalosz mellett elveszítette Pompeius (Kr. e. 48. június 6-án), s a csata végét be sem várva, elmenekült. Tanácsadói javaslatára Egyiptomba ment, ahol ekkor a kiskorú XIV. Ptolemaiosz Dionüszosz uralkodott. A partra szálló bukott hadvezért az egyiptomi király emberei megölték. Fényes karrierjéhez képest élete utolsó szakasza dicstelen vereségekkel telt el, s megalázó körülmények között ért véget.
Caesar követte menekülő ellenfelét Egyiptomba, de mire megérkezett, Pompeius sorsa már eldőlt. Ekkor beavatkozott az egyiptomi trón körül kialakult küzdelmekbe, a kiskorú XIV. Ptolemaiosz mellett nővérét, Kleopátrát is elismerte társuralkodónak. Forrásaink egyértelműen tanúsítják, hogy a hadvezér és a fiatal, szép és művelt egyiptomi királynő között a kölcsönös politikai érdekeken túl szerelmi kapcsolat is kialakult. Ptolemaiosz hívei felkelést robbantottak ki Alexandriában (ennek során égett le a híres Muszeion épületének egy része). Caesar a megmozdulást csak Szíriából kapott katonai erősítéssel tudta leverni. A felkelés során Ptolemaiosz is elesett, így az egyiptomi korona VII. Kleopátráé és öccséé, XV. Ptolemaioszé lett.
Eközben Kis-Azsiában Pharnakész, VI. Mithridatész Eupatór fia, kihasználva a római belviszályokat, elfoglalta Pontoszt és Bithüniát. Caesar tehát kénytelen volt gyorsan elhagyni Egyiptomot, s 47 májusában Zelánál szétverte Pharnakész seregét. Erről a győzelméről küldte Rómába szállóigévé vált hadijelentését: „Veni, vidi, vici.” (Jöttem, láttam, győztem.) (Suetonius: Caesar élete 37.)
A keleti területek problémáinak ily módon való rendezése után, Kr. e. 47 szeptemberében Caesar partra szállt Tarentumnál. Rómában ekkor ismét feszült volt a helyzet, amit ezúttal nem a politikai problémák, hanem az adósok és bérlők pénzügyi gondjai alakítottak ki. Egyes politikusok felkarolták az eladósodottak érdekeit, s ennek eredményeként fegyveres megmozdulásokra is sor került. Caesar úgy oldotta meg a helyzetet, hogy rendelkezett a magas lakbért fizetők esetében egyévi összeg elengedéséről, míg az adósságok eddig kifizetett kamatait beszámították a törlesztés összegébe. Egy egész sor intézkedést hozott ezen kívül, amelyek az itáliai mezőgazdaság helyzetét javították. A senatust új tagokkal egészítette ki, elsősorban volt tisztjei és az itáliai municipiumok neki lekötelezett előkelői köréből. VégülKr. e. 46-ra ismét consullá választották.
Erre az évre esett az afrikai hadjárat, ahol időközben Pompeius két fia a numidiai uralkodó segítségével erős pompeianus központot hozott létre. Caesar 47 végén kelt át Afrikába. Állítólag ekkor történt, hogy a hajóból kiszállva megbotlott és elesett, ami a katonák szerint kedvezőtlen előjelnek számított. Ő azonban villámgyorsan feltalálta magát, s amikor tenyere a földre ért, így kiáltott fel: „Foglak Africa!” (Suetonius: Caesar élete 59.) A pompeiánusok megsemmisítő vereséget szenvedtek, a vezetők többsége elesett vagy öngyilkos lett, csak Pompeius fiai menekültek el Hispaniába. A következő évben Munda mellett Caesar újra legyőzte őket, ekkor már csak Sextus Pompeius maradt életben. Őt csak hosszú évek után sikerült végérvényesen legyőzni Caesar utódának.
Caesar politikai tevékenysége a római állam válságának megoldására
Azok a válságjelenségek, amelyek a Kr. e. 2. század utolsó évtizedeiben jelentkeztek, még mindig nem szűntek meg, sőt, legsúlyosabb következményük éppen a polgárháborúk sorozata volt. Azok a megoldások, amelyekkel a senatus, illetve a politikai vezetők kísérleteztek a Kr. e. 1. század folyamán, vagy csak átmenetileg voltak sikeresek, vagy tovább növelték a gondokat. Az évszázad történéseiben azonban világosan látszott az a tendencia, hogy a köztársasági alkotmány helyett a tartósan viselt és hadsereggel alátámasztott hatalom képes rendezni a helyzetet. Ezt ismerte fel Caesar, aki a korszak egyetlen birodalmi távlatokban gondolkodó politikusa volt, s aki saját személyes hatalmán túl az egész állam érdekeit is képviselte.
Sulla mintájára a dictatori méltóságot választotta hatalma keretéül. Első, rövid megbízatása után, a pharszaloszi győzelmet követően meghatározatlan időre, később tíz évre, végül 44-ben élethossziglan ruházták fel ezzel a méltósággal. Helyettese, azaz a magister equitum – a lovasság parancsnoka – először M. Antonius, majdLepidus voltak. Ezen túlmenően egyéb méltóságokat is viselt. Már Kr. e. 63-tól ő volt a pontifex maximus, 48-ban szintén élethossziglan kapta meg a néptribunusi jogkört, ezzel személye szent és sérthetetlen (sacro sanctus) lett. Ugyanebben az évben megbízták a közerkölcsök felügyeletével, ami gyakorlatilag az örökös censoriméltóságot jelentette számára. Ő rendelkezett az államkincstárral, ő döntött a háború és béke kérdéseiben, hadvezéri megbízatását olyan fontosnak tartotta, hogy nevében viselte az imperator titulust. Gyakorlatilag elmondható, hogy rendelkezett a királyi hatalom minden lényeges elemével, a törvényhozói, a katonai és a főpapi hatalommal egyaránt.
Hadserege a kor legfegyelmezettebb, legharcedzettebb katonaságából állt, akik fanatikusan ragaszkodtak vezérükhöz. Ennek egyik látványos jele volt az afrikai háború egyik epizódja. A katonák már korábban is kifogásolták, hogy a Pompeius elleni hadjárat után nem kaptak különleges jutalmat. Ez a következő háború alatt az egyik legio lázadásához vezetett. Caesar akkor személyesen kereste fel az engedelmességet megtagadó katonákat, s hozzájuk intézett beszédét a szokásos „katonák” megszólítás helyett így kezdte „polgárok”. (Ez latinul szójáték is: milites helyett Quirites.) A hatás döbbenetes volt, az előbb még lázongók könyörögtek Caesarnak, hogy ne küldje el őket a seregből, inkább vállalják a megtizedelést is, ő azonban csak a főkolomposokat büntette meg.
Politikai intézkedései jól átgondolt rendszerbe illeszkedtek. Rendelkezéseinek egész sora irányult arra, hogy a polgárháborúk alatt kivérzett, meggyengült szabad római polgárságot, s ezen belül a társadalmi elitet megerősítse. Ezt szolgálta a hangsúlyozott s a – Marius és Sulla példája után – meglepő nagyvonalúan alkalmazottmegbocsátás, a clementia. A korábban Pompeius oldalán állók minden további nélkül visszatérhettek, sőt beilleszkedhettek ismét a politikai életbe, elnyerhették a legmagasabb tisztségeket is.
Igyekezett csökkenteni a rabszolgák polgárháborúk alatt megnövekedett katonai és politikai jelentőségét. Ő volt ebben az időben az egyetlen hadvezér, aki soha nem sorozott be rabszolgákat, ami másoknál általános gyakorlat volt. Azokat a collegiumokat, amelyekben rabszolgák is szerephez juthattak, betiltotta.
Igyekezett rendezni Róma és a provinciák viszonyát. A galliai mintát követve átszervezte az adózási rendszert, hogy csökkentse a feszültségek fő okát, a publicanusok tevékenységét. Széles körben adományozott római és latin jogot a provinciabeli előkelőknek, s ezzel elősegítette ezek római életformára való áttérését, azaz a romanizációt.
A római gazdaság és kereskedelem fellendítése érdekében megtiltotta, hogy a polgárok nagyobb mennyiségű pénzt tároljanak, ezzel elérte azt, hogy a megtakarítások a mezőgazdaságba, iparba és kereskedelembe áramlottak. Egységesítette a birodalom pénzforgalmát, ő verette az első római aranypénzt. Kibővítették az ostiai kikötőt is.
Katonáinak földdel való ellátását úgy igyekezett megoldani, hogy ehhez ne kelljen kisajátítani a nagybirtokosok földjeit. A veteránok mellett coloniákba telepített nagyon sok ingyengabonából élő római proletárt is, s rövid idő alatt sikerült az ingyenes ellátásban részesülők számát 320 000-ről 150 000-re leszállítani. Ezzel csökkentette Róma zsúfoltságát is. Gazdasági terveiben útépítések, mocsárlecsapolások stb. is szerepeltek. Közismert a naptárreformja, melyet Sosigenes, egyiptomi csillagász közreműködésével hajtatott végre, bevezetve a négyévenkénti szökőnapot.
Caius Iulius Caesar nemcsak saját korának, nemcsak Rómának, hanem az egész történelemnek kiemelkedő tehetségű, képességű alakja. Katonai és politikai tevékenysége egyaránt igazolja ezt. Hadjáratainak során bizonyította hadseregszervező, katonanevelő és stratégiai képességeit egyaránt. Ugyanakkor személyes bátorságát is számtalanszor megmutatta a nehéz helyzetekben. Politikai tevékenysége átgondolt, céltudatos program szerint, az egész birodalom érdekeinek szem előtt tartásával folyt. Írói tehetségét két fennmaradt műve, a Bellum gallicum (A gall háború) és a polgárháború eseményeit megörökítő Bellum civilum (A polgárháború) bizonyítja. Forrásaink – nem mindig jóindulattal – megőrizték emberi vonásait, gyengéit is. Tudjuk, hogy fiatal kora óta igen ambiciózus volt, állítólag Nagy Sándor életrajzának olvasása közben sírva fakadt, mert arra gondolt, hogy az ő életkorában Alexandrosz már meghódította a világot. A testi és szellemi fáradalmaktól soha nem riadt vissza.
Forrásaink gyengeségei között említik hiúságát. Állítólag nagyon bántotta kopaszodása, ritkuló haját előrefésülte, s mint Suetonius rosszmájúan megjegyezte, az őt ért megtiszteltetések közül annak örült a legjobban, hogy állandóan viselhette a babérkoszorút. Másik gyengéje állítólag a nők voltak. Galliai diadalmenetén a katonák – akiknek ilyenkor szabad volt csúfolódni vezéreik felett – ezt kiabálták: „Őrizd, polgár, jól az asszonyt: kopasz nőcsábászt hozunk.” (Suetonius: Caesar élete 51.)Ugyanakkor más tekintetben igen mértékletes volt, a legegyszerűbb ételekkel is beérte, egyik politikai ellenfele, M. Cato pedig ezt mondotta róla: „Egyedül Caesar fogott hozzá józanul a köztársaság megdöntéséhez.” (Suetonius: Caesar élete 53.)
Korábban már említett megbocsátása sem pusztán politikai megfontolásból eredt, a magánéletben is jellemző volt rá az engedékenység. A tudomására jutott összeesküvések után nem nyomoztatott, megelégedett az illetők nyilvános figyelmeztetésével. Nem utolsósorban ez a magatartás okozta halálát.
Kétségtelen ugyanis, hogy lebecsülte ellenfeleinek erejét, elszántságát, és túlbecsülte belátásukat. Taktikai hibát követett el, amikor nyíltan semmibe vette a köztársasági hagyományokat, számos cinikus, gúnyos megjegyzését örökítették meg forrásaink. Ugyanakkor hatalma tudatában, baráti köre állandó figyelmeztetései ellenére sem törődött személyes biztonságával, nem volt testőrsége és tógája alatt nem viselt vértet.
Így történhetett meg, hogy az egyik ellene szőtt összeesküvés sikerrel járt. Caesar éppen egy, a parthus birodalom elleni hadjárat előkészítésével volt elfoglalva. Az indulást Kr. e. 44. március 18-ra tűzték ki. Az összeesküvők – köztük M. Iunius Brutus, Caius Cassius és Decimus Brutus – három nappal korábbra, március idusára tervezték a merénylet végrehajtását.
A curia épületében rohanták meg az összeesküvők, s megállapodásuk szerint – hogy később senki ne vonhassa ki magát a felelősség alól – valamennyien beledöfték tőrüket. Állítólag 23 döfés érte, a hagyomány szerint M. Iunius Brutusnak mondott ennyit: Et tu mi fili Brute? (Te is fiam, Brutus?)
A merénylet után hamarosan kiderült, hogy az összeesküvőknek semmi elképzelése nem volt a jövőre nézve. Az a reményük, hogy a „zsarnok” halálával automatikusan helyreáll a köztársaság rendje, pillanatok alatt szertefoszlott. A senatus riadtan szétszéledt, a városi tömegek sem álltak a gyilkosok mellé.
A merénylet azonban váratlanul érte Caesar híveit is, köztük az éppen consulságot viselő régi barátot és fegyvertársat, M. Antoniust. A helyzet igen feszült volt, Caesar veteránjai a gyilkosság hírére kezdtek beszállingózni a városba.
Lepidus, a magister equitum jelentette ki elsőként, hogy bosszút kell állni Caesarért, a két tábor azonban a március 17-i senatusi ülésen megegyezett. Akompromisszum (kölcsönös engedményeket tartalmazó megállapodás) egyfelől érvényesnek jelentette ki Caesar összes intézkedését, másfelől örökre eltörölte a dictatura intézményét, és nem hozott semmiféle büntető intézkedést a gyilkosok ellen.
A közhangulatban akkor állt be határozott fordulat, amikor nyilvánosságra hozták Caesar végrendeletét. Ebből a városi szegények megtudták, hogy a megölt dictator fejenként 300 sestertiust hagyott rájuk, s megnyitotta előttük római kertjeit. Ez a körülmény, Lepidus jelszava és a veteránok megjelenése döntő volt, a tömegben ekkor kezdték a merénylet elkövetőit apagyilkosként emlegetni. Ezt kihasználandó, M. Antonius Caesar temetésén igyekezett fokozni a hatást. Bemutatta az összegyűlt tömegnek Caesar véres tógáját, s beszédében felsorolta Caesar érdemeit. A temetést követő heves tömegmozgalom elől Brutus és Cassius kénytelen volt elmenekülni a városból. A zűrzavaros helyzetben a politikai vezetés teljesen összekavarodott. Caesar hívei és ellenfelei a legkülönbözőbb terveket forgatták a fejükben. Ekkor érkezett Rómába Caesar 19 éves unokaöccse, akit végrendeletében fiává fogadott és örökösévé tett, s aki ennek következtében ezt a nevet viselte:Caius Iulius Caesar Octavianus.
Octavianus útja az egyeduralomhoz
Politikai helyzet 44 májusától 43 őszéig
Eredeti nevén C. Octaviusnak hívták, Kr. e. 63-ban született Rómában. Apja lovagi családból származott, melynek tagjai közül ő került be először a senatusba. Anyja Iulius Caesar nővérének a lánya volt. A dictator figyelemmel kísérte sorsát, már egész fiatalon maga mellé vette, s a parthusok elleni hadjárat előkészítésekor küldte Apollóniába, ahol a merénylet idején tartózkodott.
Itt vette hírül Caesar halálát, s egyúttal azt is, hogy ő a kijelölt örökös. Rövid tétovázás után, 44. májusában érkezett meg Rómába, hogy felmérje a politikai helyzetet. Korát meghazudtoló ügyességgel kezdte meg politikai szereplését, nemcsak Caesar veteránjaival és párthíveivel vette fel a kapcsolatot, hanem az ellenfelek közé tartozó senatorokkal is. Antonius nem volt elragadtatva a váratlanul megjelent örököstől, első találkozásukkor megtagadta Caesar iratainak és pénzének kiszolgáltatását.
A katonák és a veteránok nem értették Octavianus és Antonius viszálykodását, ők a maguk részéről a Caesar-párt egységét, a gyilkosok megbüntetését és természetesen saját földjuttatásukat kívánták. A Caesar halálát követő hónapoknak a politikai tétje az volt, hogy ki lesz a dictator örököse, pártjának vezetője –Antonius vagy Octavianus. Ebben a helyzetben Octavianus számára a veszedelmesebb ellenfél a hivatalban lévő consul, Caesar fegyvertársa volt, nem pedig a senatus Caesar-ellenes szárnya vagy maguk a merénylők. Ez okozta ennek az időszaknak ellentmondásos politikai eseményeit, s miközben Antonius viszonya egyre romlott a senatussal (ekkor született az öreg Cicero Antonius-ellenes beszédsorozata, a Philippikák), addig Octavianus éppen erre a testületre támaszkodott.
Időközben Antonius elérte, hogy consuli éve után Gallia Cisalpinát kapja proconsuli tartományul, s Kr. e. 44 decemberében el is indult, hogy átvegye a területet az ott tartózkodó D. Brutustól. Ez azonban nem volt hajlandó átadni, hanem csapataival Mutina városába zárkózott. Antonius elhatározta Mutina ostromát, és körül is zárta a várost, Caesar hadvezérei várakozó álláspontra helyezkedtek.
Rómában eközben Octavianus elérte, hogy a senatus tagjai közé választották, engedélyezték, hogy a törvényes korhatárnál tíz évvel korábban pályázhasson a tisztségekre. Emellett, tekintettel a mutinai eseményekre, hadseregparancsnoki megbízatást is kapott A. Hirtius és C. Vibius Pansa consulok mellett. A zömmel Octavianus által toborzott hadsereg áprilisban körülzárta a Mutinát ostromló Antonius haderejét, s két ütközetben győzelmet aratott. Antonius akadály nélkül elhagyhatta a harcmezőt, s megfogyatkozott seregével csatlakozott Lepidushoz. Az ütközetekben azonban mindkét consul elesett, így a hadsereg vezetése Octavianusra maradt.
A mutinai győzelem hírére a senatus felbátorodott, s olyan lépésekre szánta el magát, amelyek messze túlmentek a caesariánusok által elfogadható határon. Antoniust a haza ellenségének nyilvánították csakúgy, mint az őt befogadó Lepidust. D. Brutusnak diadalmenetet szavaztak meg, Octavianusnak pedig csak ovatiot. Sextus Pompeiust flottaparancsnoknak nevezték ki, Brutust és Cassiust pedig főparancsnoknak. Octavianus consulságra formált igényét elutasították.
A II. triumvirátus
Az adott helyzetben tehát megváltoztak a politikai erőviszonyok, a Mutinánál vereséget szenvedett Antonius helyett már a senatus számított komoly ellenfélnek Octavianus számára. Így került sor arra, hogy nyolc legioja élén fegyverrel vonult be Rómába, miután az Afrikából visszahívott két legio is mellé állt. A senatus erre természetesen consullá választotta a fiatalembert, egyik közeli rokonával együtt. Az új consulok gyorsan megszavaztatták azt a törvényt, amely Caesar gyilkosait száműzetésre ítélte, ugyanakkor hatálytalanították Antonius és Lepidus ellenséggé nyilvánítását. Caesar hadvezérei ekkor nyíltan szembehelyezkedtek a senatusszal, és 43 november elején Octavianus, Antonius és Lepidus két napon át tartó tanácskozás után elhatározták, hogy a polgárháború okozta zűrzavar rendezésére hármuk részvételével új hivatalt kell létrehozni öt évre, mely consuli jogkörrel rendelkezik. Ugyanekkor felosztották egymás között a birodalom nyugati tartományait. November végén a lex Titia alapján öt évre (Kr. e. 38. december 31-ig) szóló rendkívüli teljhatalmat szereztek az állam ügyeinek rendezésére (tresviri rei publicae constituendae). Ez volt a második triumvirátus. Felhatalmazásuk feljogosította őket tisztviselők kinevezésére, törvényhozásra, bíráskodásra valamint földosztás és pénzkibocsátás elrendelésére. Az általuk hozott halálos ítéletek esetében nem érvényesült a néphez való fellebbezés, a provocatio joga sem.
Kr. e. 42. január 1-jén a senatus határozatot hozott Caesar istenné válásáról. Octavianus ettől kezdve viselte nevében a „divi filius” (az isteni fia) megjelölést.
A második triumvirátus nyíltan megfogalmazott célja volt a Caesar-gyilkosok megbüntetése. Közülük a legnagyobb veszélyt M. Iunius Brutus és Caius Cassiusjelentették, akik ebben az időben Szíriában és Makedóniában próbáltak erőt gyűjteni a leszámoláshoz. A triumvirek Itáliában proscriptiókat rendeztek, amelyeknek mintegy 300 senator és 2000 lovag esett áldozatul. Ekkor vesztette életét Cicero is. Mivel az ily módon befolyt jövedelem nem volt elegendő, rendkívüli adókat is kivetettek. Brutus és Cassius Kis-Ázsiában tíz évre előre beszedette az adókat, kifosztották a szentélyeket, és megzsarolták a gazdagabb városokat és a szövetséges királyokat.
Az ellenfelek Makedóniában kerültek szembe egymással. Az erőviszonyok nagyjából kiegyenlítettek voltak. A döntő ütközetre Philippi mellett került sor, ahol tulajdonképpen két csata zajlott le. Az elsőben (okt. 5-én) Brutus seregrésze legyőzte Octavianusét, Antonius viszont vereséget mért Cassiusra, aki ezután öngyilkos lett. Három héttel később, a második összecsapásnál a triumvirek elsöprő győzelmet arattak, s Brutus is önkezével vetett véget életének.
Ellentétek a triumvirek közöttA második triumvirátus nyíltan megfogalmazott célja volt a Caesar-gyilkosok megbüntetése. Közülük a legnagyobb veszélyt M. Iunius Brutus és Caius Cassiusjelentették, akik ebben az időben Szíriában és Makedóniában próbáltak erőt gyűjteni a leszámoláshoz. A triumvirek Itáliában proscriptiókat rendeztek, amelyeknek mintegy 300 senator és 2000 lovag esett áldozatul. Ekkor vesztette életét Cicero is. Mivel az ily módon befolyt jövedelem nem volt elegendő, rendkívüli adókat is kivetettek. Brutus és Cassius Kis-Ázsiában tíz évre előre beszedette az adókat, kifosztották a szentélyeket, és megzsarolták a gazdagabb városokat és a szövetséges királyokat.
Az ellenfelek Makedóniában kerültek szembe egymással. Az erőviszonyok nagyjából kiegyenlítettek voltak. A döntő ütközetre Philippi mellett került sor, ahol tulajdonképpen két csata zajlott le. Az elsőben (okt. 5-én) Brutus seregrésze legyőzte Octavianusét, Antonius viszont vereséget mért Cassiusra, aki ezután öngyilkos lett. Három héttel később, a második összecsapásnál a triumvirek elsöprő győzelmet arattak, s Brutus is önkezével vetett véget életének.
Mint azt korábban láttuk, Caesar halála után Antonius és Octavianus politikai riválisként szembekerültek egymással. A második triumvirátust az a rövidlátó senatusi politika kovácsolta össze, amely egyformán fenyegette mindkettőjük elemi érdekeit. Caesar gyilkosainak katonai veresége, a két legfontosabb vezető halála, s a senatus meggyengülése a proscriptiók miatt már nem tette szükségessé a triumvirátus fenntartását. Ugyanakkor ismét előtérbe kerültek a korábbi, fel nem oldott, pusztán a szükséghelyzetben félretolt ellentétek. Philippi után közvetlenül csak Lepidus lemondatása jelezte a helyzet változását, nevezetesen azt, hogy már nem volt szükség a Caesar-párt minden erejének összefogására. Antonius és Octavianus, látszólag egyetértésben, felosztották egymás között a feladatokat. A parthusok elleni, már korábban tervezett hadjárat előkészítésére Antonius keletre utazott, Octavianus pedig visszatért Itáliába. Itt első dolga az volt, hogy veteránjainak földet osszon.
A veterántelepítések során a katonák a győztes magabiztos kíméletlenségével léptek fel, napirenden voltak az összetűzések a helybéliekkel. Ezt használta ki Antonius rokonsága az Octavianus elleni hangulatkeltésre. Azt terjesztették, hogy Antonius helyre fogja állítani a köztársaságot, amint hazatér keletről. Amikor pedig az elégedetlen, földjüket vesztett birtokosok felkelést robbantottak ki, Lucius Antonius, a triumvir öccse az élükre állt. Ennek a mozgalomnak a leverésében vezető szerepe volt M. Vipsanius Agrippának, Octavianus barátjának és legtehetségesebb hadvezérének.
A helyzet kiéleződését Antonius is érezte. Keletről hazatérőben felvette a kapcsolatot Sextus Pompeiusszal. Ekkor már felmerült egy esetleges, Octavianusszal vívott háború lehetősége.
A két triumvir hadereje Kr. e. 40 végén Brundisiumnál találkozott, a katonák azonban nem voltak hajlandók egymás ellen harcolni. A hajdani szövetségesekfelosztották egymás között a birodalmat, a keleti rész Antoniusé, a nyugati Octavianusé lett, a politikailag ekkor már jelentéktelen Lepidusnak meghagyták Africát. Megállapodtak a következő évre megválasztandó consulok személyében is. Mindezek megerősítése érdekében Antonius feleségül vette Octaviát, Octavianus özvegy nővérét.
Háború Sextus Pompeius ellen
Caesar hajdani ellenfelének fia Kr. e. 43-ban elfoglalta Szicília szigetét, s erős hajóhadával blokád alá vette az itáliai kikötőket. Ez az adott helyzetben nagyon súlyos következményekkel járt, ugyanis a háború következtében visszaesett a mezőgazdasági termelés, s az itáliai lakosság a tengeren túli gabonához sem juthatott hozzá. Ráadásul aggasztó méreteket öltött a rabszolgák szökdösése a nagybirtokokról, a szökevények menedéket találtak Pompeiusnál, aki hadseregében alkalmazta őket.
Amikor lezárult a Caesar gyilkosainak megbüntetésére indított hadjárat, Octavianus a Sextus Pompeius elleni fellépést a szökött rabszolgák és kalózok ellen vívott harc jelszavával kezdte meg.
A tárgyalások lebonyolításával Octavianus C. Cilnius Maecenast bízta meg, aki Kr. e. 37 tavaszán meg is kötötte a tarentumi egyezményt. Ennek értelmében Antonius 120 hajót adott át a Sex. Pompeius elleni háború céljára, cserébe Octavianus 20 000 katonát küldött keletre a parthusok elleni hadjáratba. Ugyanekkor öt évre meghosszabbították triumviri felhatalmazásukat.
Kr. e. 36 folyamán sikerült Agrippának felszámolni Sex. Pompeius szicíliai uralmát. A vesztes Kis-Azsiába menekült, ahol hamarosan merénylet áldozata lett.
Caesar, mint láttuk, a halála előtti hetekben a parthusok elleni hadjárat előkészületeivel volt elfoglalva. Akkor ennek megvalósítására természetesen nem kerülhetett sor, ugyanakkor a helyzet keleten egyre aggasztóbbá vált. Arra hivatkozva, hogy Brutusék segítségül hívták őket, a parthusok benyomultak Szíriába. Antonius feladata volt – a korábban római fennhatóság alá tartozó területek visszaszerzésén túl – a rómaiak megingott tekintélyének helyreállítása a térségben. Ennek megoldása azonban nagyobb erőt igényelt volna, mint ami a rendelkezésére állott. Szíria területéről is csak Kr. e. 38-ra sikerült kiszorítani a parthusokat, támadó fellépésre ekkor még gondolni sem lehetett. Ráadásul Antonius egy pillanatra sem téveszthette szem elől az itáliai helyzet alakulását.
Elkerülhetetlenül szükséges volt, hogy egy, Parthia elleni hadjárat idejére komoly támogatást szerezzen keleten. Különösen akkor vált sürgetővé a dolog, amikor Octavianus Pompeius felett aratott győzelmét hasonló sikerrel kellett volna ellensúlyozni. Ekkor került kapcsolatba Egyiptom királynőjével, akit korábban Caesar erősített meg méltóságában. Antonius és Kleopátra története a világ leghíresebb „szerelmes regényei” közé tartozik, számos irodalmi, film- és képzőművészeti alkotás ihletői voltak. Kettőjük kapcsolatában azonban nem kevésbé fontos a hatalmi-politikai vonal. Antonius Egyiptom gazdasági és politikai támogatására számított a parthusok elleni fellépéséhez, Kleopátra pedig országa helyzetét akarta megszilárdítani a római hadvezér segítségével.
A római közvélemény Antonius keleti tevékenységéről Octavianus propagandáján keresztül értesült. Ebben egy elpuhult keleti kényúr képe bontakozott ki, aki eszét vesztette a szerelemtől. Ügyesen kihasználták ellenfelei azt a tényt, hogy római területeket engedett át Egyiptomnak. Kr. e. 36-ban és 34-ben két nagyon csekély jelentőségű hadjáratot vezetett a parthusok ellen, a veszteségekhez mérve igen kevés eredménnyel. Utána azonban fényes győzelmi ünnepséget rendezett Alexandriában – ezt ellenfelei a diadalmenet megcsúfolásának tüntették fel. Ráadásul Octavianus felbontatta Rómában hagyott végrendeletét, amiből kiderült Antoniusnak az a kívánsága, hogy Alexandriában temessék el.
Octavianus és Antonius polgárháborúja (Kr. e. 32-30)Octavianusnak, az Antonius ellen folytatott agitáció mellett, sikerült maga mellé állítani a római társadalom többségét.
De Antonius római befolyása sem szűnt meg teljesen. Mikor Kr. e. 32-ben sor került a triumvirek közötti nyílt szakításra, háromszáz senator hagyta el Rómát, és utazott el Antoniushoz. Jellemző a közhangulatra az a tény is, hogy Octavianus nem vállalta nyíltan az Antoniusszal való leszámolást, formálisan Róma Kleopátrának üzent hadat.
A döntő ütközetre Kr. e. 31. szeptember 2-án Epeirosz nyugati partjain, az actiumi hegyfoknál került sor.
Octavianus haderejét ismét Agrippa vezette. Antonius maga elmenekült, haderejének zöme azonban megadta magát.
Octavianus ezután visszatért Itáliába, s ismét a veteránok földdel való ellátásával foglalkozott. Ezúttal nem elkobzott, hanem külön erre a célra vásárolt földeket osztottak szét. Az Antonius elleni háborút csak a következő évben folytatták, Octavianus 30 nyarán érkezett meg Egyiptomba. Ellenfelei már nem voltak képesek érdemleges haderőt kiállítani, a kilátástalan helyzetben Antonius öngyilkos lett. Kleopátra tett még egy kísérletet, megpróbált megegyezni Octavianusszal. Amikor ez nem sikerült, ő is a halált választotta. Állítólag egy mérgeskígyót csempésztek be hozzá szolgái, annak harapása végzett vele.
Antonius hívei közül sokakat kivégeztek ezután, de Kleopátrától származó gyermekeinek Octavianus megkegyelmezett. Megölette ugyanakkor Caesariont, akiről Kleopátra azt állította, hogy Caesar fia. Nem lehet pontosan tudni, mi volt az igazság a gyermek származásával kapcsolatban. Tény az, hogy Caesar végrendelete nem tett róla említést. Octavianus, a fogadott örökös nyilván nem kívánt fölösleges kockázatot vállalni azzal, hogy egy esetleg valóban vér szerinti leszármazottat életben hagy.
Egyiptom területén nem szerveztek római provinciát, Octavianus magát a Ptolemaioszok utódának tekintette, a terület személyes birtoka lett. Nemcsak az itteni királyi kincsek, a hadizsákmány volt fontos, hanem a gabona is, amellyel Róma élelmezését kézben lehetett tartani.
Octavianus ezután visszatért Itáliába, s ismét a veteránok földdel való ellátásával foglalkozott. Ezúttal nem elkobzott, hanem külön erre a célra vásárolt földeket osztottak szét. Az Antonius elleni háborút csak a következő évben folytatták, Octavianus 30 nyarán érkezett meg Egyiptomba. Ellenfelei már nem voltak képesek érdemleges haderőt kiállítani, a kilátástalan helyzetben Antonius öngyilkos lett. Kleopátra tett még egy kísérletet, megpróbált megegyezni Octavianusszal. Amikor ez nem sikerült, ő is a halált választotta. Állítólag egy mérgeskígyót csempésztek be hozzá szolgái, annak harapása végzett vele.
Antonius hívei közül sokakat kivégeztek ezután, de Kleopátrától származó gyermekeinek Octavianus megkegyelmezett. Megölette ugyanakkor Caesariont, akiről Kleopátra azt állította, hogy Caesar fia. Nem lehet pontosan tudni, mi volt az igazság a gyermek származásával kapcsolatban. Tény az, hogy Caesar végrendelete nem tett róla említést. Octavianus, a fogadott örökös nyilván nem kívánt fölösleges kockázatot vállalni azzal, hogy egy esetleg valóban vér szerinti leszármazottat életben hagy.
Egyiptom területén nem szerveztek római provinciát, Octavianus magát a Ptolemaioszok utódának tekintette, a terület személyes birtoka lett. Nemcsak az itteni királyi kincsek, a hadizsákmány volt fontos, hanem a gabona is, amellyel Róma élelmezését kézben lehetett tartani.
India története
A Maurja-birodalom kora (Kr. e. 321-tők Kr. e. 185-ig)
A birodalom kialakulása
Új korszak kezdődött India történetében a Maurja-dinasztiával, melyet Csandragupta alapított. A család a vaisják kasztjából származott, tehát nem volt előkelő. Csandragupta mindent magának, kivételes képességeinek köszönhetett. A róla szóló további legendák közül annyi bizonyos, hogy megdöntötte a Nanda uralkodók hatalmát, és jó diplomáciai kapcsolatot épített ki a szomszédos Szeleukida-birodalommal. Mindezzel egy új birodalom alapjait teremtette meg. Az 55 éves korában elhunyt Csandragupta unokája volt Asóka, aki hatalmát egész Indiára kiterjesztette, a félsziget legdélibb részének kivételével.
Asóka uralkodása (Kr. e. 272-232)
Az új uralkodó törekvéseiről és eredményeiről a korhoz képest viszonylag sokat tudunk. Ismereteink elsősorban a buddhista legendákból, részben pedig anagyszámú fennmaradt feliratból származnak. Asóka sziklákra és oszlopokra vésett feliratai – melyekből több mint harminc maradt ránk India különböző részein – a történeti források fontos részét jelentik. Az írások királyi rendeletek, de voltaképpen erkölcsi tanításokat fogalmaznak meg buddhista szellemben. Arra intik a népet, hogy engedelmeskedjék kormányzóinak, „akik olyanok, mint a gyermekek jólétét és biztonságát vigyázó tapasztalt nevelők”.
A hatalom megszerzése
A hatalom megszerzése nem volt egyszerű feladat. Az előnytelen külsejű fiatalember már apjával sem volt igazán jó viszonyban, s Binduszára halála után fiai köztelkeseredett harc indult meg a hatalomért. A trónviszályt színesen írják le a buddhista források, melyek szerint Asóka előbb megölette bátyját, majd 99 féltestvérét is. A szám nyilvánvalóan túlzás, de az bizonyos, hogy az új uralkodó palotaforradalommal került a trónra.
A birodalomszervezésA buddhizmus
Az uralkodó valószínűleg egyik háborúja után tért át a buddhizmusra. A vérontást, melyet hódító hadjárata alkalmával rendezett, ezzel szerette volna jóvátenni. Egyik oszlopfelirata így számol be minderről: „Az istenek kedvence,... nyolc évvel azután, hogy felkenték, elfoglalta Kalingát. Százötvenezer embert fogságba hurcoltak onnan, százezret megöltek ott... Kalinga elfoglalása után az istenek kedvencének bánata van. Mert miután egy addig független országot meghódítottak, ott az emberek megölése, vagy haláluk, vagy elhurcolásuk az istenek kedvence számára rendkívül kínzó gondolatként... jelentkezik... Ez a... felirat azért vésetett kőbe, hogy fiaim és leendő dédunokáim ne gondoljanak új győzelem kivívásával megszerzett hódításra, és ha valamilyen győzelem révén hódításhoz jutnak, elégedjenek meg ennyi büntetéssel és tanúsítsanak türelmet.”
Vétkét a vallás érdekében gyakorolt térítéssel igyekezett jóvátenni, mely a buddhista szellemnek megfelelően teljesen erőszakmentes volt. A misszió egész Indiára kiterjedt, különösen sikeres volt a mai Srí Lanka szigetén, mely napjainkig a buddhizmus egyik fő székhelye maradt. Uralkodása idején (Kr. e. 244 k.) került sor a harmadik buddhista zsinatra. Ekkortól vált a buddhizmus világvallássá: „Ázsia világosságává”. A zsinaton ezer tudós szerzetes dolgozott a vallás kánonának megszerkesztésén.
A közigazgatás
A társadalmat egy mintaszerűen felépített államszervezet szabályozta. Asókát vallásos jellegű tisztelettel vették körül és teljhatalommal rendelkezett. A király melletttanács (parisad) működött, mely azonban csupán tanácsadó feladattal rendelkezett. A hivatalnoki apparátus rendkívül nagy létszámú volt, bérüket vagy pénzben, vagy természetben kapták. Fejlett rendőri, besúgóhálózat eredményezte azt, hogy az uralkodó mindenről időben értesült.
Az állam közigazgatási felosztásának alapja a falu volt. A további közigazgatási egységek a következők: 10 falu – 20 falu (falucsoport) – 100 falu (körzet) – 1000 falu (tartomány). Magadha kivételével, mely közvetlenül Asóka fennhatósága alá tartozott, a birodalmat helytartók irányították, akiknek többsége az uralkodó rokonságából származott.
A hadsereg
A szárazföldi hadsereg négy fő részből tevődött össze: gyalogosokból, lovasokból, harci szekerekből és elefántokból. Ez utóbbi jelentette a harcban a fő ütőerőt. A hadsereg létszámára jellemző, hogy a források szerint már Csandragupta 600 ezer gyalogosból, 30 ezer lovasból és 9 ezer elefántból álló sereget tudott kiállítani. Természetesen békeidőben az állandó hadsereg jóval kisebb létszámú volt, és főleg zsoldosokból állt.
Az adózás
Az államapparátus és a hadsereg fenntartásához jelentős anyagi háttérre volt szükség, s ezért Asóka fejlett adózási rendszert épített ki. A földművesek terményeik egyhatod részét fizették, és évenként néhány napot a középítményeken kellett dolgozniuk. A kézművesek is beszolgáltatták termékeik egy részét, sőt egyes szakmák (pl. a fegyverkészítők) minden terméküket kötelesek voltak az államnak átadni. A kereskedelmi ügyletek is különféle illetékek alá estek, s ha ezeket nem fizették be, nagyon szigorú, akár halálbüntetést is kaphattak.
A bíráskodás
A büntetőügyekben az adott körzet vezetője ítélt, kivéve a nagyon fontos ügyeket, mert ilyenkor a király ítélkezett. Ezeket az ítéleteket mindig azonnal végrehajtották. A leggyakoribb büntetés a csonkítás volt, ezt különösen a magántulajdon elleni vétségek és a testi sértés esetében alkalmazták. Asóka uralkodása alatt megkezdődött a szokásjog írásba foglalása is, de ezeket a gyűjteményeket még nem nevezhetjük a mai értelemben vett törvénykönyveknek.
Gazdaság és társadalom
A földművelés központi szerepe továbbra is megmaradt. Az állam legfontosabb feladatának a lakosság ellátásának megszervezését tekintették. A földművelési felügyelők ezért mindig szakértő emberek voltak. A földművelés színvonala azért nem volt közömbös az állam számára, mert a legnagyobb jövedelme a mezőgazdaságból befolyt adókból származott.
Az állam egyébként is aktívan beavatkozott a gazdaságba. A bányászat egésze, a nemesfémek feldolgozása, a szeszes italok előállítása állami monopólium volt. A hatalom szigorúan szabályozta a kereskedelmet is. Külön hivatalnokok ügyeltek a mértékek és súlyok hitelességére, a vásárok rendjére. A pénzforgalom erre az időre teljesen általánossá vált. A pénzeket központilag verték, de különböző városok bocsátották ki, s ezért az érméken mindig a helyi szimbólumokat találhatjuk (pl. sztúpa, nyúl, hegy, páva stb.).
A korabeli társadalom legnagyobb részét a földművesek alkották. Ők faluközösségekbe tömörültek, melyek nemcsak önálló gazdasági egységek voltak, hanem a közigazgatási szervezet alapját is jelentették. Az állam a faluközösség belső ügyeibe egyáltalán nem avatkozott be. Az adókat sem az egyének, hanem a faluközösség egésze fizette.
A városi lakosság száma is megnőtt, tovább erősödött a vagyonos kereskedőréteg. A legfontosabb városok Pataliputra (Magadha fővárosa), Rajagrha, Varanasi, Taksasila (Takszila) voltak. Mivel elsősorban fából építkeztek, nagyon kevés használható régészeti lelet maradt fenn.
A görög források szerint az indiai társadalom hét részre tagolódott , s a rétegek foglalkozások alapján különültek el: bölcsek, földművesek, harcosok, pásztorok, kézművesekkereskedők, felügyelők és vezetők. A csoportok nem vegyülhettek egymással, „csupán a bölcsek osztálya van nyitva valamennyi osztály számára, mivel a bölcsek tevékenysége nemcsak hogy nem könnyű, hanem minden másnál fáradságosabb”. A társadalom jelentős részét alkották a dászák. A szó szolgát jelentett, s a legtöbben adósság következtében jutottak a csoportba. Ide tartoztak még a patriarchális háziszolgák is.
Az emberek mindennapi életéről, különösen a felsőbb rétegek és a városlakók életmódjáról bőséges ismereteink vannak. A nők és a férfiak is kedvelték az ékszereket. A női szépségideál a telt, kerek mellel és erős combokkal megáldott nőtípus volt. A nők általában véve szabadságot élveztek, párválasztásnál gyakran megtörtént, hogy a hölgy a kérők vetélkedésének győztesét választotta.
A testápolás fejlettségét az illatszerek, festékek sokasága jelzi. A napi egyszeri fürdőzés általános volt.
A központosított hatalom szükségessé tette az írásbeliség elterjesztését is, hisz a rendeletek csak így juthattak el a birodalom minden zugába. A politikai szakirodalomból érdemes kiemelnünk az Arthasásztrát (a Politika tankönyve vagy más fordításban a Gyakorlati dolgok tankönyve). A mű tulajdonképpen azokat a problémákat és kérdéseket tárgyalja, melyek az állam irányításához nélkülözhetetlenek. A könyv történetéhez hozzátartozik, hogy a későbbi korokban is gyakran idéztek belőle, teljes egészében mégis csak 1909-ben ismerhettük meg, mikor a teljes művet lefordították angolra.
A birodalom bukása
Már Asóka uralkodásának utolsó évei is nehézségek közepette teltek el. A családi problémák mellett a birodalom gazdasági és társadalmi színvonalkülönbségei jelentették a fő gondot. Az uralkodó hiába szerette volna a politikai egyesítés mellett a birodalom gazdasági egységesítését, ez nem járt sikerrel. Azzal, hogy erősen támogatta a buddhistákat, maga ellen hangolta az egész brahmana csoportot. Emellett külső támadások is megindultak a birodalom ellen (parthusok, sakák, kusánok).
Asóka halála után (Kr. e. 232) fiai megkezdték a birodalom felosztását. Eredetileg két terület alakult ki (a nyugati és a keleti), majd később ezek is további részekre bomlottak. A Maurja-birodalom bukása Kr. e. 185-ben következett be. Az utolsó uralkodót saját hadvezére taszította le a trónról és ölte meg. Ezzel ő vált a következő dinasztia megalapítójává.
Kína története
A Csin-dinasztia kora (Kr. e. 221-től 206-ig)
Csin-Si Huang-ti
A Kr. e. 3. század közepére Csin királysága erősödött meg a legjobban. Jing Cseng uralkodó (Kr. e. 246-210) nevéhez fűződött az északi területek egészének elfoglalása. A harcok Kr. e. 221-ben zárultak le, ezért tekintik ezt a dátumot a Csin-dinasztia uralkodása kezdetének.
Jing Cseng ekkor felvette a Huang-ti címet. Ennek szó szerinti jelentése a „nagy uralkodó”, a hivatalos elnevezés Csin-Si Huang-ti volt, vagyis „Csin birodalmának első nagy uralkodója”. A szó már jelzi azt, hogy a korábbi uralkodókat csupán részterületek királyának tartja. Ő „az első császár”, s utódai második, harmadik stb. császárként „tízezer nemzedéken át” őt fogják követni majd. Az uralkodóház jelentőségét mutatja, hogy Kína mai elnevezése is a Csin szóból ered.
Hatalmát érzékelteti az a szenzációs régészeti lelet, amit 1971-ben kínai régészek fedeztek fel. A Csangan melletti hatalmas sírdombban – ami az uralkodó temetkezési helye volt – már eddig is több száz katona, ló és őr életnagyságú agyagmakettje került elő. A lelet „cseréphadsereg” néven vált híressé. A szobrok mindegyike egyéni arcvonásokkal bír, feltehetőleg tehát a császári testőrséget épp olyannak ábrázolja, amilyen az életben volt. Az ásatások napjainkban is folytatódnak, és már most is híven tükrözik az első császár mérhetetlen hatalmát.
A császár belső reformjai
Az északi területek egyesítése után az uralkodó az egész birodalomra kiterjedő reformokat hajtott végre. Ezek jelentőségét mutatja, hogy sok történész „forradalmi” átalakulásról beszél a változások kapcsán.
A közigazgatás reformja
Csin-Si Huang-ti megszüntette a korábbi királyságok közötti határokat. A birodalom minden lakója egységesen a fekete hajú (hosou) elnevezést kapta. A területet 36 tartományra (cün) osztotta, s ehhez még négy csatlakozott a déli hódítások után. A tartományok élén két-két tisztviselő állt, akiket az uralkodó nevezett ki. Minden tisztviselő tevékenységét szigorúan ellenőrizték a központi felügyelők. Az írás egységesítése is a közigazgatás reformjához tartozott. A korábbi időszakban a kínai írásjeleknek nem volt egységes formája, ami nehézkessé tette a területek igazgatását.
Csin-Si Huang-ti a fővárost – Hszienjangot – hatalmas költségekkel teljesen újjáépíttette. A császári paloták kialakításához a birodalom egész területéről hordták a ritkaságokat (nemesfémeket, fákat, textíliákat stb.). A Vej-ho folyó választotta ketté a várost, melynek részeit fedett híd kötötte össze. A folyótól délre terült el a császári park, s ennek közepén emelkedett az uralkodó palotája. Méreteire jellemző, hogy központi termében állítólag tízezer ember elfért. Az építkezések nagyságát mutatta, hogy nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is összesen több mint 700 császári palota épült.
Az „arisztokrácia reformja”
A kifejezés annyit jelent, hogy a császár a régi előkelők háttérbe szorításával egy új arisztokrata réteget alakított ki. Az eddigi születési-katonai arisztokratákat, a királyi házak megmaradt tagjait – ha nem irtották ki őket – eltávolították ősi földjeikről. Az uralkodótól kapott új földeken kellett élniük, melyek a korábbiaknál jóval kisebb méretűek voltak. Az új birtokok a fővároshoz közel helyezkedtek el, ezáltal jobban ellenőrizhetőbbekké váltak.
A korábbi földbirtokos-hatalmat és gazdasági alapját is megsemmisítették ezáltal, és Csin-Si Huang-ti egyre inkább a kereskedő arisztokráciára támaszkodott. Mivel a tisztségek megvásárlását hivatalosan engedélyezték, a kereskedők előtt megnyílt az út az állami hivatalokba is. A bányatulajdonosoknak, ipari vállalkozóknak és nagykereskedőknek érdekük volt az erős és egységes állam. Az új hivatalnokréteg ezért teljes erejével támogatta ezt a folyamatot.
A gondolkodás reformja
A kifejezés helyett akár a „kulturális forradalom” elnevezést is használhatnánk, hiszen a császár a hagyományőrző nézeteket szerette volna eltüntetni. Ennek gyakorlati oka a régi arisztokrácia felkeléseiben kereshető, amelyeket kegyetlenül levertek.
A szellemi alapot a császár legmegbízhatóbb tisztviselője, Li Sze adta. Véleménye szerint az eddigi földbirtokos rendszer mindig az ellenségeskedésekhez, a zűrzavarhoz vezetett, ezért nem szabad visszaállítani. Mivel az ősi arisztokrácia a konfuciánus tanokból merített, Li Sze olyan drasztikus módszert javasolt, mellyel kiérdemelte a későbbi értelmiségi körök gyűlöletét. Elképzelése szerint a filozófiával, történelemmel, költészettel foglalkozó könyveket be kell tiltani, sőt a lehetőségek szerint el is kell égetni ezeket a műveket. Csupán a joggal, közigazgatással, gazdasági ügyekkel kapcsolatos írásokat lehetett megőrizni. Aki nem szolgáltatta be a tiltott műveket, halállal bűnhődött. A konfuciánus vezetők közül közel 500-at kivégeztek, sokakat a Nagy Fal felépítéséhez hurcoltak el. A császári könyvtár azonban megőrzött a tiltott művekből is egy-egy példányt. Ezekből állítja majd össze például Sze-ma Csien történeti művét a Kr. e. l. században.
A gazdaság reformja
Az egységesítés, a szabványosítás figyelhető meg a gazdasági intézkedésekben is. A birodalom egész területén utakat és szállítócsatornákat építettek. Ezek összekötötték a tartományokat a fővárossal. A gyorsaságnak nemcsak kereskedelmi szempontból volt fontossága, hanem a katonai utánpótlást szállító csapatok mozgatásában is.
Csin-Si Huang-ti a birodalom egész területén egységes súly-, hossz- és űrmértékrendszert vezetett be. A pénzverés egységesítése a pénzreformot szolgálta. Az újítások nyomán természetesen fellendült a kereskedelem, és egyre inkább aranyból és rézből készültek a pénzek.
A császár külpolitikájaA Nagy Fal
Az utókor Csin-Si Huang-tinek tulajdonítja a fal felépíttetését, ami természetesen lehetetlen feladat lett volna. A védőrendszer már a Kr. e. 4. századtól épült, s akülönböző részeket kapcsolta egymáshoz a császár. Amennyire lélegzetelállító alkotás a fal, annyira gyűlölhették a kor emberei, a Nagy Fal ugyanis nagyrészt kényszermunkával készült, és felépítésén egy időben mintegy félmillió ember dolgozott.
Az építmény lenyűgöző méretű, hosszúsága kb. 2250 km, átlagmagassága tíz méter. Egész hosszában kb. 100 méteres szakaszonként egy-egy bástya épült, ami lehetővé tette az adott terület megfigyelését. A fal szélessége átlagosan öt méter, vagyis négy lovas kényelmesen elfért rajta egymás mellett. Sok kutató azt a nézetet vallja, hogy a fal tulajdonképpen hasznavehetetlen, hiszen nem tudtak akkora hadsereget fenntartani, mely minden szakaszt képes lett volna ellenőrizni. Ez nem is volt cél! Csak azokon a kiemelkedő pontokon voltak őrszemek, ahonnan már messziről látható volt az ellenség és fényjelekkel értesíteni lehetett a többieket. Mivel a nomád támadók célja elsősorban zsákmányszerzés volt (és nem területszerzés), a fal kétszeres akadály elé állította őket. A bejutás sem volt könnyű, de zsákmánnyal megrakodva a visszavonulás még nagyobb nehézségekbe ütközhetett.
A hódító háborúk
Az északi területek egyesítése mellett a dél felé történő terjeszkedés is sikerrel járt. A Jüe – a kínaiak így nevezték a Kínától délre fekvő területet – meghódításával a birodalom a mai Vietnam területéig terjedt. Az északról és északnyugatról támadó hunok visszaszorítása is hódításként értékelhető, hiszen hatalmas terület került Csin-Si Huang-ti kezébe. A terjeszkedés eredményeként létrejött a legnagyobb politikai egység, mely Kelet-Ázsiában az ókorban létezett. Területe a Római Birodaloméval vetekedett.
A külpolitika érdekessége a „halhatatlanok szigetének” keresése. Ez különösen azután vált a császár rögeszméjévé, miután több merényletet kíséreltek meg ellene. Az uralkodóval varázslói elhitették, hogy a keleti tengeren létezik egy sziget, ahol olyan emberek élnek, akik ismerik az örök élet titkát. Az egyik mágus el is utazott arannyal és ezüsttel gazdagon megrakott hajóval, hogy megvásárolja a titkot, de természetesen sohasem tért vissza. Ez a kudarc nem hangolta le a császárt, mert ezután is több kísérlet történt a sziget felderítésére.
A bukás
A bukás egyik okát az értelmetlenségig fokozódó zsarnokuralomban kereshetjük. A leírás egyértelművé teszi, hogy nem a császári uralom volt a probléma, hanem adurva visszaélések, melyek az uralkodó iránti bizalmat szüntették meg. Csin-Si Huang-ti teljesen elzárkózott, soha nem mutatkozott a nyilvánosság előtt, mindenfajta kapcsolatot megszüntetett alattvalóival. A legszűkebb környezetén kívül senki sem láthatta.
A császár a fővárostól messze, a tengerparton felállított katonai táborban halt meg Kr. e. 206-ban. Fiáról tudták, hogy nem helyesli apja politikáját, s így valószínűleg a főhivatalnokokat meneszteni fogja. Li Sze és egy másik főhivatalnok ezért úgy döntött, semmiképpen sem derülhet ki egyelőre a császár halála. Hamisított parancsot küldtek a trónörökösnek, hogy önkezével vessen véget életének. A gyanútlan fiú engedelmeskedett a parancsnak.
Az uralkodó másik fia nem sokáig maradhatott trónon. Országos méretű felkelés robbant ki, a birodalom egész szervezete felbomlott. Megindult a régi királyságok újjászervezése. Ezek távolabbi célja nem saját hatalmuk megtartása, hanem az egész birodalom feletti uralom megszerzése volt. A felkelők közben minden nehézség nélkül elfoglalták a fővárost, és tömeges mészárlással vetettek véget a Csin-dinasztia uralmának.
A zűrzavarból lassan két szembenálló katonai erő emelkedett ki. Az egyik vezére Hsziang Jü kiváló költő, gőgös, büszke és ellentmondást nem tűrő arisztokrata volt. A másik sereg vezére Liu Pang, paraszti származású, óvatos, de gyors eszű. Ellenfelével szemben ő értett hozzá, hogyan szerezzen szövetségeseket, és hogyan tartsa meg őket hosszú távon. Kettőjük összecsapásából Liu Pang került ki győztesen, s ezzel Kr. e. 206-ban megkezdődött a Handinasztia uralkodásának időszaka.
A Han-dinasztia kora (Kr. e. 206-tól Kr. u. 222-ig)
A dinasztiát Liu Pang nevezte el, mégpedig arról a területről (Han), ahol először ismerték el uralkodónak. A Han-dinasztia rövid megszakítással közel négy évszázadig uralkodott. A korszak két nagyobb részre tagolható:
Nyugati Han-kor – Kr. e. 206-Kr. u. 9
A Han-dinasztia uralomra kerülésekor Sze-ma Csien történetíró szerint a birodalom helyzete a következőképpen festett: „Han uralmának elején a Csin-dinasztiától teljes romlást kapott örökbe... A felnőtt férfiak a hadseregben voltak, az öregek és a gyerekek szállították az élelmet a seregnek. Nehéz volt bármilyen foglalkozást találni. A vagyonok kimerültek. A hadvezérek s a magas tisztviselők – akár az egyszerű emberek – ökrös szekéren utaztak. Az egyszerű népnek semmije sem volt...”
A helyzet nehézsége ellenére a Han-dinasztia folytatta a Csinek politikáját, a túlkapások nélkül. Megmaradt a közigazgatás rendszere, ugyanúgy tartományok, körzetek és kerületek alkották a birodalmat. Az arisztokrácia hatalma csak kis mértékben változott meg. A katonai vezetők kaptak ugyan birtokokat, de néhány év múlva – általában megbízhatatlanság vádjával – visszaszerezték tőlük a földeket. A császár közvetlen hozzátartozói is rendelkeztek birtokokkal, de ezeket a területeket az uralkodó mindig a saját ellenőrzése alá tartozó parancsnokságokkal vétette körül. Ezzel tudta megakadályozni az összefogást lázadás esetén. A nagybirtokos csoportok tehát csupán földdel rendelkeztek, igazi politikai hatalmuk nem volt.
A hivatalnokokat és a katonai tisztségviselőket nem földdel, hanem rangokkal és az azokhoz tartozó előnyökkel „fizette meg” az uralkodó. A központosított hivatalszervezet méreteire jellemző, hogy a Kr. e. 1. században a tisztviselők száma meghaladta a 130 ezret.
A rendkívül szigorú Csin-törvények enyhültek. Megszűnt a megtorlás elve, ami korábban azt jelentette, hogy a büntetést kiterjesztették a vétkes egész rokonságára is. A konfuciánus ideológiát nem üldözték a Han császárok, a könyvégetés törvényét ugyan nem vonták vissza, csak egyszerűen „feledésbe merült”.
Összefoglalván tehát a helyzetet, azt mondhatjuk, hogy az erőskezű politizálás folytatódott, a dinasztia azonban kompromisszumokra is hajlandó volt.
A birodalomban nyugalom volt, a kormányzat megfelelően működött. Az egyetlen megoldatlan problémát az örökösödés jelentette. A gondot az okozta, hogy a hagyományok miatt a császárok nem házasodhattak a rokonságukból. Az uralkodónak tehát valamelyik „idegen” alattvalóját kellett feleségül vennie. A feleség családtagjait ezután magas hivatalokkal látta el, de a család hatalma egyedül a császárné életben maradásától és termékenységétől függött. Pozíciója biztosítása érdekében a feleség családja mindent megtett azért, hogy a lehetséges ellenfeleket eltétesse láb alól. A viszályok, intrikák, gyilkosságok így szinte elkerülhetetlenek voltak. Fontos megjegyeznünk azonban, hogy mindez csupán az udvar ügye volt, a vidék társadalma egyáltalán nem érzékelte ezeket a problémákat.
A gazdasági élet
A előrelépést a mezőgazdaságban elsősorban az öntözés fejlesztése jelentette. Különösen a Nyugati Han-korban végeztek hatalmas munkálatokat. A különböző területek mezőgazdasági fejlődése nem volt egyenletes a birodalomban. A főváros körül fekvő részek voltak a legfejlettebbek. A délebbre fekvő területek elmaradottságát jellemzi, hogy sok helyen még az ekét sem ismerték.
„Annak, aki gazdag akar lenni, a földművelés rosszabb, mint a kézművesség, a kézművesség rosszabb, mint a kereskedelem.” A közmondás az ipar szerepének növekedését mutatja. A foglalkozások köre tovább bővült (specializálódás), a források például már olyan iparosokról is beszámolnak, akik kizárólag ollók készítésével foglalkoztak. Mivel a só és vas bányászatára, átalakítására és kereskedelmére az államnak kizárólagos joga volt, ezek különösen fejlődtek. A Han-kor vaskészítményeiről nyugodtan elmondhatjuk, hogy világhírűek voltak.
A vas mellett a kínai selyemkészítmények voltak híresek. A selyem az egyik legfontosabb kiviteli (export) cikket jelentette. Kereskedelmi forgalma a Kr. e. 2. századtól olyan nagy mértékű, hogy magát az útvonalat, mely Kínát és a nyugati világot összekötötte „nagy selyemútnak” nevezték. A rómaiak a kínaiakat seresnek is nevezték, ami a kínai szi (selyem) szó görög átírása, és selyemkészítő embert jelentett.
A kereskedelem fellendülése szorosan összefüggött a pénzforgalom széles elterjedésével. Sok kézműves foglalkozott pénzöntéssel, az állam kezdetben csupán a pénzérme súlyát és minőségét szabta meg. A pénzt ennek ellenére sokan rontották, s hogy ezt megszüntessék, a Kr. e. 1. századra a pénzöntést állami monopóliummá tették.
A Nyugati Han-kor
A Nyugati Han-dinasztia legjelentősebb uralkodója Vu-ti volt (Kr. e. 140-87). Az örökösödési gondokat ő nagyon egyszerűen megoldotta, hiszen házassága után felesége egész családját kivégeztette. Az erőskezű uralkodó a kereskedő arisztokráciára támaszkodott, amit jól mutat az, hogy pénzügyminisztere egy alacsony származású kereskedő volt.
A konfuciánus filozófiát a birodalom hivatalos ideológiájává tette. Mindenkinek, aki állami tisztségre törekedett, el kellett végeznie egy tanfolyamot. Ezen Konfucius tanaival ismertették meg, majd állami vizsgát tett. Fontos megjegyeznünk, hogy a hivatalos ideológia ellenére más filozófusok is szabadon terjeszthették nézeteiket, sőt hivatalt is vállalhattak.
A hadsereg reformja is Vu-ti uralkodása idején fejeződött be. Az állandó háborúzások miatt a hadsereget a hun sereg mintájára szervezték át. A fő erőt a lemezpáncélba öltöztetett, hosszú dárdával, karddal és íjjal felszerelt lovasság jelentette. A gyalogság félelmetes fegyvere a számszeríj volt.
Vu-ti külpolitikáját a folyamatos terjeszkedés jellemezte. Nyugat felé visszaszorította a hunokat, s ennek érdekében külső szövetségeseket is keresett. Követei sok ismeretlen területet fedeztek fel ezáltal. Megismerték Indiát és a még Nagy Sándor által hellenizált területeket is. Ezek az új ismeretek nagy kulturális hatást gyakoroltak, hiszen eddig a kínaiak gyakorlatilag egyetlen idegen országot sem ismertek a mongóliai sztyeppék kivételével. A megreformált hadsereggel Vu-ti legyőzte a hunokat, megszerezte a selyemút feletti ellenőrzést. Ezután a kínai termékek eljutottak egészen a Római Birodalomig.
A Vu-ti uralkodása utáni évszázad a zűrzavar időszaka volt. Az örökösödési gondok kiújultak, kisebb-nagyobb népi felkelések kezdődtek. A zűrzavar olyan mértékűvé vált, hogy Kr. u. 9-ben a Nyugati Han-dinasztia elveszítette a hatalmat. A hanyatlást Kr. u. 25-ben sikerült megállítani, s a történészek ekkortól számítják a Keleti Han-dinasztia korát.
A korszakból két régészeti szenzációt érdemes kiemelnünk; mindkét lelet a Kr. e. l. századból származik. Az egyik Liu Seng hercegnek és feleségének sírja. A temetkezésnél mindkettőjüket nefrit lapocskákból készült ruhába öltöztették. A nefritkőnek varázserőt tulajdonítottak, azt hitték, megakadályozza az emberi test felbomlását. A sírt tömör öntöttvas fallal zárták el, ami műszaki bravúrnak számít, és ez tartotta távol a sírrablókat is. A másik sír Taj hercegé és feleségéé. A környék talaja is nagyon jól konzervál, de a sírt is különlegesen építették meg. Az üreget vastag faszénréteggel bélelték ki, hogy megóvják a testeket a nedvességtől. A hercegnő teste ennek következtében szokatlanul jó állapotban maradt meg.
A Keleti Han-kor
A nyugati és keleti Han-dinasztia uralkodása közötti időszakban a Vang „hitvesi család” irányította az udvart. A trónbitorló Vang Mang rendszerének a „Hszin (új)dinasztia” nevet adta, de nem sikerült megbirkóznia a rá szakadt örökséggel. A felduzzasztott államapparátus eltartása hatalmas költségekkel járt, a pénzügyi reform miatt a pénz lassan elértéktelenedett. Kr. u. 15-től sorra indultak meg a felkelések. A felkelők különböző elnevezések alatt harcoltak: „Vörös szemöldökűek”, „Vaslábak”, „Nagy dárdák” stb. Végül is a „Vörös szemöldökűek” csapatai foglalták el a fővárost, de ezután az arisztokraták seregei a felkelőket semmisítették meg. A trónra Liu Hiu került, s ezzel megtörtént a Han-dinasztia restaurációja.
Az, hogy a Han-dinasztia visszaszerezte a hatalmat, egyedülálló jelenség a kínai történelemben. Sem előtte, sem utána nem sikerült egyetlen családnak sem visszakerülnie a trónra, ha egyszer elvesztette azt.
A dinasztia fénykora a Kr. u. 1. században volt, mikor is Kína kereskedelmi kapcsolatai egészen a Római Birodalomig terjedtek. Ebben az időben érte Kínát az a kulturális hatás is, amely majd csak a későbbi korszakokban érezhető igazán: a buddhizmus. A császárok ekkor még csupán engedélyezték az új vallást, a hivatalos ideológia a konfucianizmus maradt.
A 2. század már a hanyatlás időszaka. Már korábban említettük az ún. dinasztikus ciklust a kínai történetszemléletben. A kínai történészek a Keleti Handinasztia politikai fejlődésében látták ennek tökéletes megvalósulását. Az első nemzedék a hősi dinasztiaalapító, mely helyreállítja a békét és rendet csinál. A második és harmadik generáció még méltó az előd örökségéhez. A negyedik nemzedék még művelt, de már tékozló és élvhajhász. Ekkor a hatalom még mindig stabil (ezt tekintették virágkornak). Az ötödik nemzedéktől kezdődik a hanyatlás. A hatalom kicsúszik a császár kezéből, és alkalmatlan, tehetségtelen emberek kezébe kerül. A rossz kormányzat felkeléseket eredményez, amelyeket a hadsereg lever ugyan, de ezáltal a katonai vezetők erősödnek meg túlságosan. A dinasztia vége a belső háború (polgárháború), a birodalom szétesése. Az elmélet – mint már korábban is említettük – tetszetős, de csupán erre a dinasztiára érvényes.
A második század végére három hatalmi csoport alakult ki Kínában: az eunuchok csoportja (ők voltak a császár közvetlen bizalmasai), a hivatalnokok csoportja és a hadsereg. A küzdelmekben a hadsereg diadalmaskodott ugyan, de a birodalom ennek ellenére darabokra szakadt. Három királyság alakult ki: az északi, a déli és a nyugati. Ezzel véget ért a Hanbirodalom kora.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése