ELMÉLETEK A MAGYAROK EREDETÉRŐL

ELMÉLETEK A MAGYAROK EREDETÉRŐL
A magyar őstörténet kutatását meghatározta a mindenkori korszak általános szellemi képe, ideológiai igénye és orientáltsága. Őstörténetünket illetően a jelenben is mást mond a krónikáinkra épülő nemzeti hagyomány és mást a politikától irányított "tudomány". Saját hagyományaink őstörténetünket a hunokkal, az európai történettudomány (Flavius, Jordanes, Freisingi Ottó, Spalatói Tamás, Brémai Ádám, Regino prümi apát stb.), pedig a szkítákkal kapcsolja össze; ez utóbbi alatt értve minden "Keletről jövő ismeretlen népet". A "klasszikus műveltséggel" rendelkező szerzők a magyarokat gyakran Gógtól és Magógtól százmaztatták.
1. A nemzeti történetírás nincs lépéshátrányban más európai történetírással szemben; Hevesi Gábor (1656-1717), Bél Mátyás (1684-1749) és Timón Sámuel (1675-1736) szorgalmasan gyűjtik a forrásmunkákat és azok alapján a hun-magyar rokonság tanát vallják. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a XVIII. század második felében az udvar irányított történetírókat (Kollár Ferenc Ádám, Benczúr József, Kercselics Ádám stb.) nevez ki, és megtiltja a magyar oknyomozó őstörténet-kutatást. Ettől kezdve egészen a mai napig tartóan szétvált a magyar őstörténet-kutatás. A nemzeti irányzat a forrásmunkák, krónikáink és hagyományaink alapján továbbra is a Bonfini - Horváth István - Bartal György - Bíró József - Beöthy Zsolt vonalat követi, a másik, a monarchiát kiszolgálók, majd a marxista elveket követve pedig a magyarság eredetéről új, népünket dehonesztáló "őstörténetet" gyárt, amely csak azt ismeri el "tudományosnak", amelyben dicső múltunknak nyoma sincs.
2. A hun származás kérdése. A "hun-magyar azonosság", illetve közeli kapcsolat tudata őseinknél és Európa más népeinél annyira természetes volt, hogy a XI-XVI. századok között a magyarokat is többnyire hunoknak nevezték. Középkori történetíróink III. Béla jegyzőjétől Antonio Bonfini-ig teljes meggyőződéssel hittek a hun és a magyar nép azonosságában. Felfogásuk szerint Árpád fejedelem Attila egyenes leszármazottja, a magyar honfoglalás az Attila halála után honját vesztett hun nép örökség-visszaszerző hadjárata, az erdélyi székelység pedig a nagy Hun Birodalom bomlása után hazánk területén maradt hun néptöredék. 1052-ben Henrik német császár contra Hunnorum vezette seregét, 1100-ban egy forrás Szent Lászlót a "hunok királyának" nevezte és 1113-ban II. Béla királyt rex Hunnorumként ismerték. Heltai Gáspárnál olvassuk 1575-ben: "Az hunok, kiket mostan magyaroknak nevezünk" és J.W. Valvasor 1689-ben megjelent híres könyvében írja, hogy "a hunok a magyarok egy népének tekintendők". Ipolyi Arnold, Arany János és a francia Thierry Amade a magyar nép ősi hagyományának hun elődeiről örökölt mondáinak, a magyar eposznak maradványait keresték a Bécsi-, a Képes- és Budai Krónika első részeként fennmaradt un. Hun Krónikában.
Et a hagyományt a német tudomány képviselői - Thunmann, a szász Éder József és Schlözer Károly -, majd a szlovák Szklenár György, Dümmler, Büdinger és Palacky, Roessler Róbert és sokan mások "tudákos mesének" minősítették. Roessler támadása mély hatást tett Hunfalvy (Hunsdorfer) Pálra, aki szerint a "hun hagyomány nem lehet a magyar nép ősi, keletről hozott hagyománya… a hun hagyomány a XIII. századi krónikások meséje…" Ezt vallotta Budenz József, a magyar Marczali Henrik, Riedl Frigyes, Király György és Szinnyei József is. E nézetet Szabó Károly, gr. Kuun Géza, Nagy Géza, Munkácsi Bernát, Thúry József, Hirtl Frigyes és Vámbéry Ármin támadták, de a kancelláriától irányított magyar-ellenes tudományos világ Hunfalvy mellett foglalt állást. Újabban - 1940-ben - Ligeti Lajos, Váczy Péter, Eckhardt Sándor és Fettich Nándor tették közzé a hunokról való reális ismereteiket a Németh Gyula szerkesztette Attila és hunjai című kötetben, majd 1943-ban Szász Béla jelentette meg a mai napig is időtálló munkáját Attila nagykirály címmel. "Nem lehetünk a Kelet ködlovagjai, de fel kell, hogy emeljük tiltó szavunkat a Dévényen át bejött új-magyarok germán-latin-keresztény címzésű történetírás ellen is" - olvassuk Szász Bélánál. "Hoztunk és átmentettünk Keletről is hagyományt, népi hivatásérzetet és kulturális formakincset, nem különben olyan fajtakomponenseket, melyek kitörölhetetlenek és amiknek tudatos elpusztítása bűn és esztelenség lenne… A magyar lélek krízise azért oly mély - folytatja Szász Béla -, mert formában javarészt nyugatiakká lettünk, de lelkileg és túlnyomórészt fajilag is ezer elszakíthatatlan szál köt ma is Kelethez és emiatt egyedül maradtunk… Végzetünk, hogy előbb ék voltunk nyugat felé, aztán védőbástya kelet felé…"
3. A finnugor származtatási elméletek születése. 1771-ben a csillagász Sajnovics János a Demonstratio című munkájában Magyarországon először tett valaki kísérletet a magyar-finnugor nyelv hasonlítására; ezzel egyidőben Engel János nyilvánosan támadja a hun-magyar kapcsolatot. Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál és Budenz József a kancellária utasításait követve nyelvi alapon kidolgozzák a magyarságnak a gyűjtögető-halászó finnugor népekkel való rokonságának elméletét. A finnugrizmusnak alapvető hibája, hogy ahelyett, hogy a magyar nyelvben valóban előforduló finnugor szavakkal és nyelvi fordulatokkal foglalkozna, a magyarságot tudománytalanul és teljesen indokolatlanul a finnugor népektől származtatja. Márpedig a nyelvtudomány tárgya a nyelv, és nem annak a népnek a története, amely ezt a nyelvet beszéli. A belső-ázsiai eredet mellett e több, mint 200 évig fennálló monarchikus és marxista politika által irányított tan folyamatosan visszaadja helyét a magyarság igaz őstörténetének.
4. Másféle eredet-elméletek közül néhánynak a felsorolása inkább a kuriózum, mintsem a magyarság őstörténet-kutatása szempontjából érdemel említést. Ezeket többnyire külföldre távozott nem nyelvész és történész képzettségű jóindulatú "laikusok" alkották, akik többnyire a magyarságnak a magas-kultúrákhoz való tartozásával igazolgatták a magyarsághoz való kötődésüket. Ezen elméletek alapja többnyire a nem szakemberek által művelt nyelvtudomány volt.
- Magyar Adorján a Csodaszarvasról írt Londonban megjelent munkájában adott hangot annak a nézetének, hogy a magyarok "kezdettől fogva, mindenkit megelőzve a Kárpát-medencében laktak". Magyar Adorján és követői a Kárpát-medence őslakosságát is magyarnak képzelték.
- Csőke Sándor szerint "a magyar szókincs 95 %-a magyar eredetű". Cserép József indította útnak, majd Churchward ezredesnek a MU-ról írt könyve alapján Csicsáky József fogalmazta meg azt, hogy a magyarok egy elsüllyedt földrész műveltséget teremtő lakóitól származnak és a magyar az alapja a világ összes nyelvének. E feltevést a Hawaiiban élő Vámos Tóth László (Bátor) az Egyesült Államokban élő Paposi-Jobb Andor segítségével "ragozta" tovább "Tamana" tanával, miszerint "ezerszer is a magyar a legősibb nyelv". E kutatók tételük bizonyítására a földrajzi atlaszokat böngészve 3000 magyarhoz hasonló földrajzi nevet találtak.
- Bíró József szerint "az erdélyi Kőrös-kultúrából (Kr.e. 5500) származtatható a Termékeny Félhold térköréből elinduló magyar-ősszabir hullám megjelenése a Kárpát-medencében… A honfoglaló magyarság zöme - élükön Árpád fejedelem vezetésével - szabir eredetű volt".
- Belitzky János és Pálfi Károly (1941) a Biblia alapján a magyarság turáni, szíriai és egyiptomi származását vallotta. Ez utóbbi gondolatot fejlesztette tovább a Montreálban élő Baráth Tibor, aki a "magyar fajta" bölcsőjének származásáról nyolc javaslattal áll elő. Szerinte "a magyar népek államalkotó minőségben uralkodó jellegben szerepeltek, és ők alkották meg csodálatos géniuszukkal az emberiség első magas kultúráját…Az Európa tájaira a keleti magyar népek zöme nem Mezopotámiából, hanem a közelebb eső egyiptomi kultúrkörből érkezett".
- Az etruszk-magyar rokonságot Kur Géza képviselte.
- Zajti Ferenc szerint "az ősi skytha-hun nép szülte a magyarságot, de ugyancsak a skythák adták őskultúrájukat az Ókornak".
- Egyre inkább terjedőben van a sumer-magyar rokonságnak a nézete, amelyet Badiny Jós Ferenc, +Bobula Ida, Csőke Sándor, Endrey Antal, Gosztonyi Kálmán, Hary Györgyné, Mészáros Gyula, Nagy Sándor, +Oláh Béla, +Padányi Viktor, +Schédel Antal és +Zakar András és sok más szerző képviselt, illetve képvisel. E kutatók közül néhányan komoly művelői a sumerológiának és a Kárpát-medencébe bekerült iráni eredetű népeknek - a szkítáknak, a szarmatáknak (és szauromatáknak) valamint a jászoknak - kultúrája és nyelvi eredetéről valós adatokat szolgálnak, de nem "a magyarság" eredetét kutatják. A poszt-sumer lakosság a hsziungnu törzsszövetség tagjaiként a hunokkal is bekerültek a Kárpát-medencébe. A sumer kultúra - elsősorban a nyelv - őseinkre való hatását Bakay Kornél így magyarázza: "A sumerok a kép (fogalom) írást szóírássá alakították át, jóllehet ez már részben az akkádok (szemiták) uralma idején történt. A sumerokat ugyanis Kr.e. 2600 táján legyőzték az akkádok, ám 2100 körül ismét uralomra kerültek a sumerok. Ezt követően a sumerok egy része észak felé, a Kaukázus irányába vándorolt, nagyobb része pedig véglegesen beolvadt az elámi, majd az asszír (szemita) népbe. A sumer kultúra tovább élt a babiloni birodalomban, majd a kassu és a káld országlásban (Kr.e.
1500-700), amikor a szkíták megjelenek Kr.e. 700 táján, Újbabilónia már csak holt nyelvként ismeri a sumert. Nem lehet véletlen, hogy a világ eddig vizsgált 300 nyelvének mindegyikében megtalálhatók ósumer alapszavak közel sem egyforma mennyiségben. Jelen ismereteink mellett feltehető, hogy a szkíták már a Kr.e. II. évezredben találkoztak sumer nyelvű népekkel a Zagrosz és a Kaukázus közötti térségben; innen ered az ótörök és a sumer nyelv egymásra hatása". A régészeti adatok alapján a török (türk) népek őshazáját Belső-Ázsiában kell keresnünk és aligha lehet kétséges, hogy a nagyállattartó lovas népek kultúrájára nagy mértékben hatott az ókori Kelet művészete, hitvilága és nyelve.
5. Az "Arvisura" (Igazszólások) problémája. 1998-ban a Püski Kiadónál jelent meg két vaskos kötetben Paál Zoltán ózdi vaskohász sajátos írása, az Arvisura. Mondák, regék, népi hagyományok a palóc kézművesek világából címmel. Az Igazszólások műfaját nehéz meghatározni, talán a regéhez áll a legközelebb. A történet a belső-ázsiai óhazában kezdődik és különösen sokat foglalkozik a hunok történetével és életével. Paál Zoltán táltos regős népművész, aki ihletettségében, öntudatlanul úgy hasonlítja és gyűjti össze őseink történetét, hogy a népi hagyományok elvesztik élüket és igazi regévé nemesednek. Paál Zoltán regős kultúrájában egységes ősi nagyállattartó világban látja a magyarságot, mely világ a Kínai Nagy Faltól a Kárpát-medencéig húzódott. A szerző sajátos írásában a régmúlt idők tiszta forrásvízét emberi tisztességgel és jó szándékkal hozza felszínre, hogy elvezessen bennünket az általa "megálmodott" őshaza mesevilágába. A regei múlt nem sért hiteles történelmet, de elviszi az olvasót egy olyan csodálatos világba, amelyet "európaivá válásunkkal" elvesztettünk. A szerző egyetlen könyvet nem olvasott a magyar őstörténet témájából, ismereteit az utolsó manysi főtáltos unokájától szerezte.