AZ ANTIK VILÁG A Kr. e. 5. századtól a Kr. e. 3. századig A klasszikus kor Hellászban (Kr. e. 492-338)
A Kr. e. 6. század végére történelmük új szakaszába léptek a legfejlettebb görög poliszok. A félévezredes archaikus kori társadalmi-gazdasági fejlődés megteremtette a demokrácia (népuralom) alapjait. Kleiszthenész reformja létrehozta a demokrácia alapintézményeit, és a rabszolgák felhasználása az árutermelésben (klasszikus rabszolgaság) lehetővé tette tömegek részvételét a kulturális és politikai életben. A virágkora felé haladó görög poliszvilágnak több mint két évtizedes gigászi küzdelmet kellett vívnia a függetlenségéért egy fiatal állammal, az orientális (keleti) perzsa világbirodalommal, amely a közel-keleti világ örököseként, erőinek összefogójaként kísérelte meg magába olvasztani Hellászt.
A görög-perzsa háborúk a görög világ társadalmi-gazdasági fölényét, a Perzsa Birodalom korlátait bizonyították. Az ókor sem volt a csodák világa. A gazdasági erő nagysága, a technika fejlettsége határozta meg a hadseregek nagyságát, felszereltségét – eredményességét, akárcsak napjainkban. Az erősebb népek, a fejlettebb hadseregek törvényszerűen legyőzték a gyengébbeket, függetlenül attól, kinek az oldalán állt az igazság. Ha a görögök meg tudták védeni szabadságukat, döntő csatákat tudtak nyerni a perzsák felett, ez csak azért történt, mert természetesen ők voltak az erősebbek.
A görög-perzsa háborúk nemcsak Athén felemelkedését készítették elő, a periklészi virágkort, hanem többé-kevésbé ennek elkerülhetetlen következményét, a peloponnészoszi háborút is. Athén flottaépítési programja nemcsak Hellászt mentette meg a perzsa terjeszkedéstől, hanem Athént másodrangú hatalomból igazi nagyhatalommá tette. A flottaépítés mélyreható változásokat hozott Athén belső társadalmi-politikai életében is, a periklészi demokrácia létrejötte elképzelhetetlen lett volna enélkül. A perzsák felett aratott plataiai győzelemtől (Kr. e. 479) a peloponnészoszi háborúig (Kr. e. 431-404) tartó ötven esztendő (pentékontaeteia) Athén és a poliszdemokrácia virágkora. A görög történelemnek ezt a klasszikus korszakát tekintjük át a következőkben.
A görög-perzsa háborúk (Kr. e. 492-449)
A keleti görög poliszok a Kr. e. 6. században
A görögség mindig is szoros kapcsolatban állt a közel-keleti civilizációkkal, sőt a keleti és déli peremterület poliszai igen hamar orientális uralkodók hatalma alá kerültek. Naukratisz a fáraók alattvalója volt, Ciprust pedig Kr. e. 715-ben II. Sarrukinu (Szargon) Asszíriához csatolta. A Lüd Birodalom fénykorában –Kroiszosz uralkodása idején – Miletoszt kivéve kiterjesztette uralmát a kis-ázsiai poliszokra is.
Az archaikus kori görög gazdasági-társadalmi fejlődésben a kis-ázsiai ión poliszok jártak az élen. Az előnyös keleti kapcsolatok meggyorsították Milétosz, Szamosz, Epheszosz és más poliszok fejlődését. A lüdöktől való függés sem okozott törést Iónia fejlődésében. A városok autonómiája megmaradt. Az idegen uralom adó- és katonai terheit bőven kárpótolták az újonnan megnyílt lehetőségek. Azzal, hogy bekerültek a birodalomba, kitágultak az ión poliszok piacai. A fejlett lüd pénzgazdálkodás – itt jelent meg először a történelemben a vert pénz – segítette Iónia közvetítő kereskedelmét segítette Iónia közvetítő kereskedelmét150 km-re feküdtek a lüd fővárostól, Szardeisztől, Naukratisz pedig mintegy 30 km-re Egyiptom akkori központjától, Szaisztól.
A Kr. e. 6. század közepére Iónia poliszaiban is felváltotta az arisztokrácia uralmát a türannisz rendszere.
A Kr. e. 6. század közepén új, minden korábbinál hatalmasabb birodalom kezdett formálódni a térségben, a Perzsa Birodalom. Már a mezopotámiai uralkodóknál is megvolt a világ egésze („a négy világtáj urá”-nak nevezték magukat) feletti uralom igénye, de ezek a törekvések sohasem valósultak meg tökéletesen, a „világbirodalmak” alig terjedtek túl Mezopotámia határain. A perzsák nemcsak átvették és uralkodói ideológiájuk középpontjába állították a „világbirodalom”-eszmét, hanem a feltételeik is sokkal kedvezőbbek voltak a korábbiaknál, hogy meg is valósíthassák azt. A villámgyors perzsa lovasság – a hadsereg alapja
– pusztító nyílzáporaival feltartóztathatatlannak bizonyult, és a térség gazdasági-társadalmi fejlettsége elérte azt a szintet, hogy egyetlen birodalomba szervezhessék.
– pusztító nyílzáporaival feltartóztathatatlannak bizonyult, és a térség gazdasági-társadalmi fejlettsége elérte azt a szintet, hogy egyetlen birodalomba szervezhessék.
A birodalomalapító, II. Kürosz (Kr. e. 559-530) Kr. e. 550-ben elfoglalta Ekbatanát, és beolvasztotta a médeket a perzsa államba. Sikertelenül próbálta meg feltartóztatni a perzsa terjeszkedést a fenyegetett államok (Lüdia, az Újbabilóniai Birodalom és Egyiptom) szövetsége. A lüd uralkodó, Kroiszosz megszervezte a szövetséget, és 549-ben támadást indított, de 3 év után állama megsemmisült. A lüd uralom alatt álló kis-ázsiai görög poliszok így kerültek perzsa függésbe 546-ban. 539-ben, az Újbabilóniai Birodalom megdöntésekor a föníciai kereskedővárosok ellenállás nélkül elismerték a perzsa uralmat. Bár a kis-ázsiai ión városok korábban kerültek a Perzsa Birodalomba, hamarosan háttérbe szorultak a birodalmon belül az önként meghódoló, kedvezőbb fekvésű, Föníciával szemben. Fönícia városai 1300-1500 km-re, Iónia 2700 km-re feküdt a birodalom nyugatibb központjától, Szúzától.
II. Kürosz hódító politikáját követte fia, II. Kambüszész (Kr. e. 529-522) is. Amikor (Kr. e. 529-522) is. Amikor ben elfoglalta Egyiptomot, perzsa uralom alá kerültek az észak-afrikai görög városok, Küréné és Naukratisz, valamint az addig egyiptomi hatalom alatt lévő, görögök és föníciaiak lakta Ciprus is.
A II. Kambüszész halálát követő súlyos válság csak rövid időre állította meg a perzsa terjeszkedést. I. Dareiosz királynak (Kr. e. 522-486) 19 hadjáratot kellett vívnia a részeire szétesett birodalom helyreállítására. A birodalom megreformálása után újjászervezte a hadsereget ( a tízezer „halhatatlan”), és új hódításokba kezdett.
Dareiosz a kelet-európai síkság déli pusztáin élő, a birodalmat betöréseikkel fenyegető nomád szkítákat akarta megbüntetni. Először az Égei-tenger európai oldalán élő és megosztott thrák törzseket igázta le, majd 514-513-ban az iónok támogatásával hadjáratot indított ellenük. A szkítákat nem sikerült megtörni, de az aranyban gazdag Thrákia a part menti görög városokkal együtt perzsa fennhatóság alá került. Így a Perzsa Birodalom terjeszkedése elérte Hellászt, és Dareioszban egyre érlelődött az elhatározás, hogy e gazdag területet is birodalmához csatolja.
A görög-perzsa ellentétek gazdasági okai
A görög-perzsa ellentéteknek mély gazdasági okai voltak. A Perzsa Birodalom peremén lévő görög poliszok gazdasági fejlődését gátolta az orientális birodalom. Kellemetlen vetélytársaik voltak a birodalomban a kivételezett föníciai városok. Epheszoszt Szuzával Dareiosz királyi útja kötötte össze, és a kitűnő aranypénz, a dareikosz elősegítette a bekapcsolódást a birodalom kereskedelmébe. Ám ezekkel az előnyökkel szemben sokkal súlyosabb hátrányok álltak. Dareiosz birodalomszervező intézkedései nyomán e területeknek is évről évre megfelelő nagyságú pénzadót kellett fizetni, s ezenkívül egy sor természetbeni beszolgáltatástis a királyi udvar, a helytartói udvartartások és a tartományokban állomásozó perzsa hadsereg részére.
Súlyos csapást jelentett a perzsa terjeszkedés a térségben Hellász számára is. Thrákia birtokbavétele után perzsa ellenőrzés alá kerültek a Hellászt a Fekete-tengerrel összekötő szorosok, Hellészpontosz, Boszporosz. Ezzel a fekete-tengeri kereskedelemben érdekelt poliszok (Athén, Megara) számára lezárult a szinte létfontosságú gabonabehozatal útja. A gazdag Thrákiával való kereskedelem megszűnése csapást jelentett sok polisznak.
A Perzsa Birodalom is arra törekedett, hogy a megszerezhető gazdag területeket meghódítsa, és a fontos kereskedelmi útvonalakat ellenőrzése alá vonja.
Még mélyebbek voltak a görög-perzsa ellentétek politikai okai. A Kr. e. 6. században a görög világ legfejlettebb részének tartott Iónia akkor került perzsa uralom alá, amikor a türannisz rövid átmeneti intézményét felválthatta volna egy szélesebb körű vagy mérsékeltebb demokrácia (népuralom). Iónia lakosságának többsége az 510-es években a népuralom híve volt. Természetesen az ókeleti állam keretein belül nem működhettek a demokrácia intézményei, a perzsa uralom a számára egyedül elfogadható türannoszok uralmát akarta meghosszabbítani. A hatalmát megőrizni, visszaszerezni akaró arisztokrácia és a türannoszok joggal számíthattak a Perzsa Birodalom fegyveres támogatására is a démosszal vívott küzdelmükben. Így a görög poliszokban a türannoszellenesség egyben perzsaellenességet is jelentett.
Az ión felkelés (Kr. e. 500-494)Kr. e. 500-ban a fokozódó feszültség Milétoszban vezetett el a felkelés kirobbanásához, amely hamarosan kiterjedt egész Ióniára.
Az 500-as évek végén a türanniszt felváltó demokráciában Naxosz felvirágzott. A hatalomból kiszorított oligarchák a milétoszi türannoszhoz, Arisztagoraszhozfordultak segítségért. Ő a perzsa nagykirály hozzájárulásával és jelentős perzsa sereggel indult Naxosz szigete ellen, hogy megszerezze a Perzsa Birodalomnak, természetesen a saját közvetlen kormányzása alatt. A hadjárat – négy hónapi ostrom után – kudarcba fulladt, és Arisztagorasz, joggal tartva a kegyvesztéstől és a felelősségre vonástól, hirtelen fordulattal átállt a függetlenség híveinek táborába. Hatalmáról lemondva, felkelésre szólította fel népét.
A felkelés kezdetben sikereket ért el; elűzték vagy lemészárolták a perzsa helyőrségeket. Arisztagorasz, felmérve a felkelés erőit és számítva a birodalom válaszcsapására, az európai görögökhöz fordult, hogy elnyerje a támogatásukat.
Az európai görögség és az ión felkelés
A spártaiak, belátva, hogy egy, a Perzsa Birodalom elleni sikeres hadjárat reménytelen, és mivel a szomszédos Argosszal való állandó ellenségeskedés miatt nem akartak tengeren túli kalandra vállalkozni, elutasították a kérést. Athén és Eretria – akiknek életbe vágó érdeke volt a felkelés sikere, a perzsák kiszorítása az Égeikum térségéből, az esetleges súlyos következményeket át nem gondolva – húsz, illetve öt hajót küldtek a felkelők megsegítésére.
Az így megerősödött felkelők a perzsa szatrapa székvárosáig, Szardeiszig nyomultak előre. A fellegvár kivételével a várost sikerült is elfoglalniuk (498). A tengerpartra visszatérő görögöket azonban Epheszosznál megverték az egyesített kis-ázsiai perzsa erők. Ekkor Athén és Eretria visszavonta hajóit. A felkelés így is továbbterjedt, más kis-ázsiai népek és a ciprusi görögök is csatlakoztak hozzá.
Az ión felkelés leverése
A perzsa erőfölény hamarosan érvényesült az ellenállás szétaprózott erőivel szemben. Bár az ión flotta győzött Ciprusnál a föníciaiak felett, a ciprusi görögök egy részének átállása miatt mégis vissza kellett vonulniuk. Arisztagorasz, előre látva a felkelés kudarcát, 497-ben a thrák partvidékre távozott, ahol azután a helyi törzsekkel vívott csatában életét vesztette.
A felkelés sorsa Milétosznál dőlt el. Kr. e. 495-re ide koncentrálták erőiket a perzsák. Az egyesített ión flotta feladata lett volna a tenger felől biztosítani a város védőit. A túlerőben lévő föníciai-ciprusi-egyiptomi hajóhad 494-ben Ladé szigete mellett vereséget mért a felbomló, rendezetlen ión flottára.
A ladéi vereség megpecsételte Milétosz és az ión felkelés sorsát is. A város eleste után sorra kerültek perzsa kézre a felkelésben részt vevő kisebb poliszok (494-3). Szamosz kivételével a perzsák az elfoglalt városokat lerombolták, Milétosz megmaradt lakóit a birodalom belsejébe hurcolták. A perzsa megtorlások elől sok kis-ázsiai görög vándorolt el.
Ezzel az elnéptelenedett, lerombolt Iónia elvesztette az archaikus kori görög történelemben játszott gazdasági-társadalmi-kulturális vezető szerepét. A fejlődés súlypontja ettől kezdve áttevődött Hellászra és a nyugati görög területekre (Megalé Hellász – NagyGörögország).
Bár az a segítség, amit Athén és Eretria nyújtott a felkelőknek, jelentéktelen volt, mégis azt bizonyította a perzsa uralkodó köröknek, hogy tartós uralomra csak akkor rendezkedhetnek be, ha Hellászt leigázzák. Különösen az athéniak tarthattak I. Dareiosz bosszúhadjáratától.
„Uram, ne feledkezz meg az athéniakról! – figyelmeztette egy rabszolga naponként az étkezésnél Dareioszt. Nem is feledkezett meg róluk. Gyorsan folytak a hadjárat előkészületei. Az athéniak sem felejtettek, amikor a színházban Phrünikhosz „Milétosz elfoglalása” című tragédiáját adták elő, a nézőközönség sírásban tört ki.
A görög-perzsa háborúk megindulása492-es támadás félsikere
Már az ión felkelés leverését követő évben – 492 nyarán – megindult az első szárazföldi és tengeri hadjárat Hellász ellen. A perzsa hadsereg Mardoniosznak, Dareiosz vejének a vezetése alatt haladt a thrákiai partok mentén. Amikor a flotta a khalkidiké-félszigeti Athosz hegyfoka körüli viharban 300 hajóját a legénységével együtt elvesztette, és a szárazföldi erők is súlyos veszteségeket szenvedtek a thrák törzsekkel vívott harcokban, Mardoniosz feladta a hadjárat további folytatását. Helyőrségeket hagyott hátra a thrákiai partvidéken, és visszavonult. A perzsáknak így is sikerült az ión felkelés idején bizonytalanná vált uralmukat újra megszilárdítaniuk. I. Alexandrosz makedón király is elismerte uralmukat.
491-ben I. Dareiosz diplomáciai eszközökkel is előkészítette az újabb hadjáratot. Követei sorra járták a görög poliszokat, és a behódolás jeleként „földet és vizet” követeltek a nagykirály nevében. Sok helyen – különösen a szigetvilágban – sikerrel jártak. Világosan mutatja ez, hogy a megosztott, egymással harcoló görög városállamokat a Perzsa Birodalom hadjáratai sem forrasztották egységbe az orientális támadással szemben. Azok a poliszok, amelyekben az arisztokrácia volt uralmon (Thesszália, Boiótia), a perzsa uralmat választották a válságos pillanatban. De még azokban a poliszokban is, amelyek ellenálltak, sokan ítélték meg úgy, hogy egy olyan világbirodalom van születőben, amely az egész civilizált világot magába fogja olvasztani.
A két vezető állam, Athén és Spárta azonban visszautasította a követeléseket. A követeket a felháborodott tömeg – a diplomáciai szokásjogot megsértve – Athénban egy szakadékba, Spártában egy kútba dobta, biztatva őket, hogy ott találhatnak földet is meg vizet is.
Marathón – Kr. e. 490.
Athén és Eretria megbüntetésére 490 kora nyarán indított I. Dareiosz hadjáratot. A vezérek, Datisz és Artaphernész, hogy elkerüljék az Athosz-hegyfoki katasztrófa megismétlődését, a Kükládok szigetei között hajóztak nyugat felé. A hadtörténészek szerint legfeljebb 25 ezer elitkatonából állhatott az a perzsa expedíciós sereg, amely a kis-ázsiai Kilikiából elindult. A több száz hajóból álló flotta jelentős része a lovakat szállította a hadjárathoz.
A perzsák, miután elfoglalták a Kükládok néhány szigetét, hétnapos ostrom után lerombolták Euboia legjelentősebb városát, Eretriát. Ez volt az egyetlen város, Athén mellett, amely segítséget nyújtott az ión felkelőknek. Innen a perzsák Attikába hajóztak, és a széles marathóni síkságon partra szálltak, hogy kihasználhassák a lovasságukat. Ezt a helyet a perzsákkal visszatérő volt türannosz, Hippiasz javasolta. Őt a perzsák azért vitték magukkal, mert Athén kormányzójának szánták, és számítottak az athéni híveire.
A szigetekért vívott harcokban elesettek és a helyőrségekben hátrahagyottak miatt a partraszállók létszáma mintegy 20 ezer fő lehetett. Velük szemben álltKallimakhosz, az arkhón polemarkhosz és a 10 sztratégosz (hadvezérek) parancsnoksága alatt 10 ezer attikai hoplita, valamint a Marathónnál hozzájuk csatlakozott ezer plataiai gyalogos.
Az arkhón polemarkhosz és a sztratégoszi testület Miltiadész azon javaslatát fogadta el, hogy itt, Marathónnál ütközzenek meg a perzsákkal, és ne vonuljanak vissza, ne várjanak a spártaiakra. Miltiadész, a thrákiai Kherszonnészosz volt türannosza, még a szkíta hadjárat idejéből jól ismerte a perzsa hadviselést. Az athéniak olyan állásokat foglaltak el, ahonnan ellenőrizni tudták az Athénba vezető mindkét utat, és a dombok miatt a perzsa lovasság rajtaütésszerű támadásától sem kellett tartaniuk.
Néhány napig farkasszemet nézett egymással a két hadsereg, majd amikor Miltiadész tudomást szerzett arról, hogy a perzsa lovasság nincs az állásaiban, döntő támadásra szánta el magát. A perzsák valószínűleg megkezdték hadseregük egy részének, közte a lovasságnak a behajózását, hogy a Szunion-fokot megkerülve, Athén közvetlen közelében szállhassanak partra, és ott kényszerítsék ki az összecsapást. Ezt a kedvező pillanatot használta ki Miltiadész. Az éj leple alatt a hoplita phalanxok futva közelítették meg a perzsa állásokat, így hamarabb került sor a kézitusára, amely a nehézfegyverzetű, hosszú dárdás görögök számára volt kedvezőbb, és ezzel a perzsák nem tudták kihasználni lovasságuk mellett a másik erősségüket, az ellenfeleikre zúdított nyílzáport.
A perzsák súlyos vereséget szenvedtek, de nem semmisült meg a hadseregük. Ezért képesnek tartották magukat arra, hogy Athénnál partra szállva a várost elfoglalják. Felismerte ezt Miltiadész is, és a sereget gyorsított menetben átvezette Attikán Athén alá. Így amikor a nagykirály flottája megjelent Phaléronnál, újraMiltiadész seregével találta szemben magát. A perzsák meg sem kísérelték a partraszállást, visszahajóztak Ázsiába.
A hérodotoszi hagyomány szerint Marathónnál 6400 perzsa esett el, és csak 192 görög, közöttük Kallimakhosz polemarkhosz is. Röviddel a harc után 2 ezer spártai érkezett Attikába. Miután gratuláltak a győzteseknek, hazatértek.
A marathóni győzelem komoly katonai siker volt, de még ennél is nagyobb volt a lélektani-politikai hatása. A félelmetes perzsa sereg vereséget szenvedett, ez hallatlanul megnövelte a görögök önbizalmát. Azok a görög poliszok, amelyek előzőleg behódoltak Dareiosznak, Marathón után újból kinyilvánították függetlenségüket. Ezzel csaknem egyidejűleg lázongásokra került sor Babilóniában és Egyiptomban, a távoli Núbiában pedig felkelés robbant ki.
Hatalmi harc Athénban a 480-as években
Dareiosz halála, Xerxész uralkodásának kezdeti nehézségei tízéves felkészülési időt biztosítottak a görögöknek, de ezt a „türelmi időt” csak Athén használta ki. A 480-as évek Athénban a közélet demokratizálódásának az évtizede. Éles politikai harc dúlt az arisztokrata és demokrata csoportok között.
Az arisztokrata erők a rendkívül népszerű, arisztokrata származású, Spártabarát Miltiadésztől remélték korábbi hatalmuk visszaállítását. Így Miltiadész bukásaegyben ezeknek a restaurációs (az eredeti állapot visszaállítása) törekvéseknek a bukását is jelentette.
Miltiadész a marathóni győzelem után büntető hadjáratot indított Parosz szigete ellen, amely a perzsákat segítette Athénnal szemben. Sikertelenül próbálta a gazdag szigetet 100 talentum kárpótlás kifizetésére kényszeríteni. Amikor sebesülten hazatért, Xanthipposz vádat emelt ellene, és a népgyűlés súlyos, 50 talentomnyi pénzbírságra ítélte, amit később fia, Kimón fizetett meg, mert ő röviddel elítélése után – a hagyomány szerint – az adósok börtönében halt meg (489).
Az ezt követő három évben a démosz, először élve az osztrakiszmosz fegyverével, három feltételezett türanniszpárti vezetőt küldött száműzetésbe. Ezek után a közélet főszereplői a demokrácia különböző irányzatait képviselő politikusok maradtak. Közülük is kiemelkedett Themisztoklész, a legenergikusabb, legelőrelátóbb politikus. Valószínűleg az ő javaslatára változtatta meg a 487-6-os arkhóni évben a népgyűlés az arkhónok választásának módját is. Ettől kezdve a 10 phülé 500 jelöltet választott a kilenc arkhóni helyre és az arkhóni testület jegyzőjének tisztségére. Közülük sorsolással jelölték ki az arkhónok személyét, és ezzel meg is szűnt ennek a tisztségnek a kiemelkedő jelentősége, hiszen a sorshúzás véletlene és nem a vezetői alkalmasság, rátermettség döntött. Az így választott arkhónok befolyása a népgyűlésre lecsökkent, hiszen tehetségével, szónoki képességeivel most már bárki maga mellé állíthatta a népgyűlés résztvevőit. Ezzel megnövekedettaz athéni államon belül a sztratégoszok jelentősége, akiket továbbra is a rátermettek közül választottak ki. A sorsolt arkhón polemarkhosz súlya a hadsereg irányításában természetesen jelentéktelenné vált.
A demokratikus intézményrendszer ilyen átalakítása jelezte a Xanthipposz képviselte irányzat gyengeségét, amely a kleiszthenészi rendszer megőrzésének a híve volt. Ezek után Xanthipposz osztrakiszmosza a 485-4-es arkhóni évben nem lehetett váratlan esemény.
Ezt követőn ami megosztotta az athéni politikai életet, és egymással szembeállította a demokrata irányzatokat, az a perzsák elleni felkészülés mikéntje volt.
Ariszteidész , a marathóni sztratégoszok egyike, a 489/8-as év egyik arkhónja köré csoportosultak azok az erők, akik Athént erős szárazföldi hatalommáakarták tenni. Természetesen a zeugitész parasztok és földbirtokos arisztokraták a hoplita hadsereg fejlesztésétől remélték érdekeik védelmét, gazdaságaik megvédését a perzsa pusztítástól. Hivatkozhattak a nehézfegyverzetű hoplitahadsereg marathóni sikerére. A hoplitahadsereg megerősítése egyben az arisztokrácia politikai befolyását is növelte volna.
Velük szemben Themisztoklész Athént a térség legjelentősebb tengeri hatalmává akarta tenni. Ehhez fűződtek a thészek (napszámosok), iparosok és a kereskedők érdekei is, hiszen csak ez biztosíthatta volna számukra hosszabb távon a munkát és a kereskedelmi lehetőségeket. De jól látta Themisztoklész azt is, hogy csak a legerősebb tengeri hatalomként szoríthatják ki a térségből a Perzsa Birodalmat.
A két irányzat, a két politikus küzdelméből Themisztoklész került ki győztesen. 482-ben Ariszteidészt osztrakiszmosszal 10 évre száműzette, és még ebben az évben megszavaztatta a népgyűléssel a flottaépítési programot. A hajóépítés pénzügyi hátterét a nem sokkal korábban feltárt gazdag laurioni ezüstbányák bérleti díjai adták, amelyeket eddig szétosztottak a nép között. Ebből pár év alatt Athén 180, három-evezősoros hajókból (triérész) álló flottát építtetett, amellyel a legnagyobb görög tengeri hatalommá vált. A második, Korinthosz, mindössze 40 hajóval rendelkezett. A perzsákkal szembeszálló görög flotta felét adták az athéniak. További fölényt jelentett számukra, hogy a triérészek kis merülésű, könnyen manőverező hadihajók voltak, szemben az ellenfelek részben kereskedelmi hajókból átalakított hadihajóival, részben kevésbé mozgékony három-evezősorosaival.
A görög-perzsa háborúk második szakaszaA perzsák újabb kísérlete – Xerxész hadjárata
Athén flottaépítése a legjobb, legutolsó pillanatban történt, ugyanis már 483 óta folytak egy minden korábbinál nagyobb, Hellász elleni hadjárat előkészületei.Xerxész a kis-ázsiai Szardeiszben vonta össze legjobb szárazföldi csapatait, hidat építtetett a Sztrümón folyón és a Hellészpontoszon, a thrák és makedón partvidéken élelmiszerraktárakat létesített. Flottája legénységével és a helyi lakossággal csatornát ásatott az Athosz-félszigeten keresztül, hogy a rossz emlékű hegyfokot ne kelljen hajóinak újból megkerülnie.
A perzsa haderő nagyságát ma 180 000 főre teszik. A Kis-Ázsiában összevont flotta 1207 hajóból állt. Ennek legjelentősebb részét a föníciaiak jelentették300 hadihajóval, Egyiptom, Ciprus és a kis-ázsiai partvidék városai (köztük az ión poliszok) adták a perzsa flotta további részét. Ezzel az erővel a görögök mintegy 30 000 katonát és 400 hadihajót állíthattak szembe.
Közben folyt a hadjárat ügyes diplomáciai előkészítése is. A jelentős katonai erőt képviselő szicíliai görögöket a karthágóiak – valószínűleg a perzsákkal összehangolt – támadása kötötte le. Jelentős görög államok (Epeirosz, Kréta, Argosz) perzsabarátságból, félelemből vagy csak közömbösségből részvétlensemlegességgel figyelték a perzsák elleni küzdelmet. A delphoi jóshely is egyértelműen a perzsák mellett kötelezte el magát. Az a Delphoi, amely jóslatában Kroiszosznak még a szembeszállást javasolta, az ión felkelés idején Milétoszt mint „rossz tervek kezdeményezőjét” ítélte el, most vereséggel és pusztulással rémítgetett. Talán inkább ennek a „jövőbe látásnak” köszönhette, hogy Xerxész seregei megkímélték, és nem az istenek beavatkozásának, amint azt a delphoi papok magyarázták.
Az iszthmoszi gyűléstől Thermopülaiig
Spárta és Athén , amikor tudomást szereztek Xerxész hadi készülődéseiről, előzetes tárgyalásra hívták össze mindazoknak a poliszoknak a képviselőit, amelyeknek a támogatására számíthattak a perzsák elleni harcban. A tanács – feltehetőleg a spártaiak vezetésével – az Iszthmoszon tartotta a gyűléseit. Ezért kapta aziszthmoszi szövetség (szümmakhia) nevet. A spártaiak tárgyaltak – sikertelenül – a megnyerni kívánt területekkel (Argosz, Korküra, Kréta és Szicília).
Az iszthmoszi gyűlés az egyesítendő görög erők fővezérségét a spártaiakra bízta. Ez mutatja Lakedaimón erejét és feltétlen tekintélyét az ellenállásra vállalkozó poliszok között. Spárta rendelkezett a legerősebb szárazföldi hadsereggel, de a szövetségesek ragaszkodtak ahhoz, hogy övé legyen a közös flotta parancsnoksága is, jóllehet csak 10 hajót volt képes kiállítani, míg Athén 180-at a közel 400-ból! Mindenki a spártaiakban bízott.
Ezek után kapkodónak, hozzá nem értőnek tűnik a spártai hadvezetés, ha nem tárjuk fel a spártaiak valódi, a háttérben meghúzódó kicsinyes célját, amely a szövetségesek erejét is felhasználva kizárólag csak Spárta és a Peloponnészosz védelmére szorítkozott.
A thesszáliaiak azt kérték, hogy nyilvánítsák Thesszáliát is védettnek, és akkor híres lovasságukkal csatlakoznak a szövetségesekhez. Ellenkező esetben kénytelenek a perzsáknak meghódolni. Ezért a szövetséges haderőt – vagy annak egy részét – Észak-Hellász kapujához, a Tempé-völgybe indították. A thesszáliai lovasság azonnal csatlakozott is hozzájuk. Pár nap múlva a spártai hadvezetés mégis visszavonta a csapatokat, pedig Xerxész seregei csak a hellészpontoszi átkeléshez készülődtek a kis-ázsiai Abüdoszban. Ezzel máris átengedte – a védelem nélkül hagyott – Thesszáliát a perzsáknak, viszont csatlakozott a szövetségesekhez Phókisz, Thesszália esküdt ellenfele.
Az újabb iszthmoszi gyűlés úgy határozott, hogy Thermopülainál kíséreljék meg a perzsák feltartóztatását. A szövetséges flottát az Artemiszion-fokhoz küldték, hogy a szárazföldi csapatokkal együttműködve akadályozza meg a perzsák betörését Közép-Hellászba. A perzsák is szárazföldi csapataik és flottájuk összehangolt bevetésére készültek.
Thermopülai (Kr. e. 480)
Thermopülai különösen kedvező adottságokkal rendelkezett a védelemhez. A tenger és a hegyvonulat között húzódó, az ókorban csak egy kocsiút szélességű szorost röviddel Xerxész érkezése előtt szállta meg egy 7-8000 fős sereg a spártai király, Leónidasz vezetésével, hogy védőművek kiépítésével itt tartóztassák fel a perzsa sereget. A flotta 271 hajója (ebből 147 volt athéni), a spártai Eurübiadész vezetésével, az Artemiszion-fokhoz vonult, és megakadályozta a perzsákat abban, hogy csapatokat szállíthassanak Thermopülai védőinek hátába.
Thermopülai védőinek magvát 300 spártai és a velük lévő 3800 perioikosz és helóta alkotta. Leónidasz már az induláskor tisztában volt a rájuk váró sorssal – a hősi halállal. 300 fős spártai seregét olyan férfiakból válogatta ki, akiknek már volt gyermekük, így családjuk nem halt ki a családfő halálával. A spártaiak célja a szövetségesek bizalmának megtartása, megerősítése és mindenekelőtt időnyerés volt. Miközben jelképes nagyságú erői harcoltak északon, lázasan folyt a munka,hogy az Iszthmoszt falakkal eltorlaszolják. A spártai politika igazi célja az volt, hogy a nehezebben védhető Iszthmosznál vívják meg a döntő ütközetet a perzsákkal, és így akadályozzák meg a betörésüket a Peloponnészoszi-félszigetre. Ez a politika Közép-Hellász, tehát Athén feláldozását is jelentette.
Már két napja folyt az egyenlőtlen küzdelem a Thermopülai-szorosban. A hazájukat elszántan védő poliszpolgárok, jobb védőfelszereléseikkel, hosszabb dárdáikkal sikeresen álltak ellen a perzsák meg-megújuló rohamainak, bár a győzelemre vagy az ellenség visszafordítására semmi esélyük sem volt. Xerxész nem tudta bevetni lovasságát, sem bekeríteni csapataival a görögöket. Végül árulás segített a perzsáknak. Amikor egy maliszi görög, Ephialtész, egy hegyi ösvényen Leónidasz csapatai hátába vezette a nagykirály elitcsapatát, az ún. halhatatlanokat, a védők sorsa megpecsételődött. Leónidasz látva, hogy bekerítik őket, a görög sereg visszavonulására adott parancsot. Maga azonban a spártaiakkal és az önként velük maradó theszpiaiakkal az elkerülhetetlen hősi halálig való helytállást választotta. Valamennyien elestek, de Xerxész mintegy 20 000 katonájával fizetett a szoros bevételéért. A hősök később emelt síremlékén hajdan kőoroszlán hirdette Leónidasz dicsőségét, s külön felirat szólt a spártaiakról:
„Itt fekszünk; vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
Ugyanekkor az Artemiszionnál a görögök háromszor is összecsaptak Xerxész flottájával. A kisebb, semmiképpen sem döntő tengeri ütközetekben a görögök bizonyultak jobbnak. Leónidasz vereségének hírére azonban a hajóhad is azonnal az Iszthmoszhoz akart vonulni, és csak az athéniek kérésére ejtette útjába Szalamiszt. Az athéni hajók parancsnoka, Themisztoklész a visszavonuláskor feliratokat vésetett a tengerszoros sziklafalaira, amelyek a perzsa oldalon harcoló iónokat elpártolásra biztatták.
Szalamisz (Kr. e. 480)
Az athéni népgyűlés, Themisztoklész javaslatára, a város kiürítését határozta el. A helyzet kilátástalannak tűnt számukra. Marathón után tíz évvel Athén a szárazföldön védtelen volt, hiszen hoplitahadserege helyett flottáját fejlesztette, amely most spártai parancsnokság alatt az Iszthmoszhoz készült. Athén lakosságát a közeli Szalamisz és Aigina szigetén és Troizénben helyezték el, a fegyverforgató férfiak a hadihajókra szálltak. A perzsák benyomultak Attikába. Elfoglalták Athén fellegvárát, az Akropoliszt, maroknyi önkéntes védőjét lemészárolták, a várost kifosztották és felgyújtották.
Miközben az Iszthmoszra visszavont görög sereg a spártai király, Kleombrotosz, Leónidasz testvére vezetésével falat emelve készült a védelemre, a 378 hajóra kiegészült görög flotta Szalamisznál horgonyzott. Eurübiadész kísérletet is tett, hogy a flottát is visszavonja az Iszthmoszhoz, kiszolgáltatva a szigetekre menekült athéniakat és a szigetlakókat a perzsáknak. Csak Themisztoklész határozott fellépése akadályozta meg a flotta elhajózását – kijelentette, amennyiben harc nélkül feladnák Szalamiszt, az athéniak kiválnak az iszthmoszi szövetségből, és a flotta felével, 180 hajójukkal családjukat felvéve nyugaton (Szardíniában) keresnek maguknak új hazát. Amikor már ez is kevésnek látszott a szövetséges flotta visszatartására, az athéni sztratégosz döntő lépésre szánta el magát.
Themisztoklész jól tudta, hogy csak itt, a szűk szalamiszi szorosban van esélye a görög hajóhadnak a győzelemre. A szövetségesek 380 hajójával szemben, amelynek fele kitűnő háromevezősoros hadihajóból állt, a perzsák oldalán Szalamisznál 450-500 hajó vonult fel. Mintegy 670 hajót a hellészpontoszi hajóhídba építettek be az 1207-ből, kb. 100 hajót az Artemiszion-fok körüli harcokban veszítettek el a perzsák. A föníciai, kis-ázsiai görög hajók egy része mély merülésű, nagy raktárterű kereskedelmi hajók voltak, amelyeket csak a hadjáratra alakítottak át hadihajóvá. Így az enyhe számbeli túlsúly kisebb harci értéket takart.
Themisztoklésznek – a spártai hadvezetés ellenére – sikerült kikényszerítenie a döntő ütközetet. Szikinnosz nevű szolgáját Xerxészhez küldte azzal az üzenettel, hogy ha a nagykirály meg akarja semmisíteni az egyesített görög flottát, most kell támadnia, különben a görögök visszavonulnak az Iszthmoszhoz. A perzsa nagykirályt szolgáló flotta számbeli fölénye elbizakodottá tette Xerxészt. Még azon az éjjelen flottája többségét a Szalamisz szigete és Attika közötti szoroshoz rendelte, egy jelentős egységet pedig a Szalamisz és Megara közötti szoroshoz küldött, hogy a menekülő görög hajókat elfoghassa. Ő maga pedig egy partközeli hegyfokon állíttatta fel trónját, hogy személyesen követhesse alattvalói jutalomra vagy büntetésre méltó harcát.
A görögök, amikor látták, hogy bekerítették őket, felkészültek az elkerülhetetlen harcra. A helyet nem ismerő, de magabiztosan támadó, nehézkes perzsa hajók gyakran egymást is akadályozták, egymásban tettek kárt. A szűk szalaimiszi tengerszorosban a görög hajóhad viszonylag könnyű és teljesen törvényszerű győzelmet aratott.
A szalamiszi győzelem elsősorban az athéniak érdeme volt, Themisztoklész politikájának sikere, de nem döntő győzelem. Bár a perzsa flotta megsemmisítő vereséget szenvedett, Xerxész sokszoros túlerejű szárazföldi serege teljesen harcképes maradt. A nagykirály mégsem merte vállalni a további harcot. Seregének döntő részével gyorsan visszatért Kis-Ázsiába. Döntését erősítette Themisztoklész újabb üzenete: a görögök szalamiszi győzelmük után a hellészpontoszi hajóhíd lerombolására készülnek. A közeledő téli esők és viharok rendkívül megnehezíthették volna visszatérését birodalmába. Xerxész joggal tarthatott attól is, hogy szalamiszi kudarca hatására felkelések robbannak ki a Perzsa Birodalomban, elsősorban Ióniában. A thrák partvidéken perzsaellenes megmozdulásokra került sor, Babilóniából felkelés híre érkezett Xerxészhez. Fővezérét, Mardonioszt jelentős sereggel – az iráni elitcsapatok egy részével – Thesszáliában hagyta telelni, hogy a következő évben folytathassa a Hellász elleni hadjáratát.
A szalamiszi győzelem ( 480. szeptember) után egy hónappal a nyugati görögség is döntő vereséget mért Karthágóra. A szicíliai Himera mellett Gelón, Szürakúzai és Thérón, Akragasz türannosza állította meg a karthágóiakat, akik ezek után kénytelenek voltak feladni szicíliai hódításaikat. Ennek a győzelemnek hasonló jelentősége volt, mint a perzsák felett aratottnak Hellászban. Amikor a Kümé előtt vívott tengeri csatában I. Hierón, Gelón utódja legyőzte az etruszkokat (474), összeomlott a campaniai etruszk uralom. Megalé Hellász is felszabadult a külső fenyegetettségből.
Plataiai és a Mükalé-hegyfoki csata (Kr. e. 479)
Mardoniosz , miután Thesszáliában áttelelt, 479 nyarán akadálytalanul benyomult Attikába. Spártában továbbra is a csak kizárólag a Peloponnészosz védelmét akaró, önző politika uralkodott. Az athéniaknak újra Szalamisz szigetére kellett menekülniük, városukat másodszor pusztították el a perzsák. Mardoniosz a makedón királyt, I. Alexandroszt küldte az elkeseredett, szövetségesükben csalódott athéniakhoz. A perzsa vezér felajánlotta a békéért és az athéniak szövetségéért, hogy minden kárukat megtéríti, önállóságukat tiszteletben tartja, sőt más görög területeket is átengednek nekik. Amikor ezt a spártaiak megtudták, mindent megígértek az athéniaknak, csak át ne pártoljanak. Erre az athéniak látványosan hitet tettek az iszthmoszi szövetség, a görög ellenállás mellett: „Amíg a nap azon a pályán jár, amelyen most, az athéniak nem fognak kibékülni és szövetkezni a perzsákkal” – felelték Mardoniosz csábító ajánlatára.
A spártaiak viszont, minthogy ezek után biztosak lehettek az athéniak hűségében, tovább folytatták az Iszthmosz elfalazását. Csak akkor indították el a peloponnészoszi haderőt Pauszaniásznak, a spártai király gyámjának parancsnoksága alatt Attika felé, amikor már komolyan kellett attól tartaniuk, hogy az athéniak mégis megegyeznek a perzsákkal. Mardoniosz a számára kedvezőbb Boiótiába vonult vissza. A két hadsereg Plataia város mellett került szembe. A döntő ütközetben a spártaiak a perzsákat (itt esett el Mardoniosz is), az athéniak a perzsákkal szövetséges görögöket verték meg, majd közösen elfoglalták a perzsák táborát is, jelentős zsákmányt szerezve. Körülbelül ugyanebben az időben a görögök egy másik nagy győzelmet is arattak a perzsák felett: az ión partokhoz áthajózott görög flotta Leotükhidasz spártai király és Xanthipposz athéni sztratégosz vezetésével a kis-ázsiai Mükalé-hegyfoknál megsemmisítette a perzsák még meglévő utolsó hajóraját. A vereség hírére Iónia és Aiolis ismét elszakadt a Perzsa Birodalomtól.
Az athéni nagyhatalom kiépítése
A perzsák felett aratott győzelem még nem jelentette a békét is. A kis-ázsiai görögök a perzsák szomszédságában éltek, így állandó veszélyben voltak a perzsáktól, akik nem voltak hajlandók elismerni vereségüket. Kr. e. 478-ban a spártai Pauszaniász a szövetséges flotta élén felszabadította Ciprus egy részét ésBüzantiont a perzsa uralom alól. Ám a hellén parancsnokokkal olyan zsarnokian bánt, hogy azok az athéni részleg vezérét, Ariszteidészt kérték fel a parancsnokság átvételére. A spártai kormány visszahívta a kompromittált Pauszaniászt, és másik vezért küldtek helyette, de a tengeri főparancsnokság már Athén kezében maradt.
A déloszi szövetség
Athén Kr. e. 478-77-ben újabb perzsaellenes szövetséget szervezett meg, amelyben a nagyobb államok (pl. Leszbosz, Khiosz, Szamosz) katonákat adtak és hadihajókat szereltek fel, a kisebbek pénzbeli hozzájárulást fizettek be évente a szövetség pénztárába. A főparancsnoki és kincstárosi tisztség mindenkor az athéniak kezében volt. Kincstárként a Délosz szigetén lévő Apollón-templom szolgált, s ugyanitt ülésezett a szövetség gyűlése, amelyben minden tagállamnak egy szavazata volt. Kezdetben 100, majd 200, később már 400 város vagy sziget volt a tagja a déloszi szövetségnek.
A déloszi szövetség tagállamai formálisan egyenjogúak voltak, a valóságban azonban kezdettől fogva Athén játszotta a vezető szerepet, hiszen a közös hajóhadnak több mint a felét Athén háromszáz triérésze képezte. Az, hogy a hajóhaddal alig rendelkező Spárta kezéből Athén vette át a tengeri hegemóniát, természetes volt, és nem is sértette igazán a lakedaimon kormányzat érdekeit. Annál inkább törekedett Spárta szárazföldi vezető szerepét állandósítani.
Megpróbálták megakadályozni, hogy Athént és kikötőjét, Peiraeiust fallal körülvegyék. Arra hivatkoztak, hogy egy esetleges újabb perzsa támadás alkalmával az ellenség számára a falak erődként szolgálhatnak. Egy észak-görögországi polisz, Larissza belügyeibe való beavatkozással a spártaiak érdekszférája bővült volna. Az athéniakat ekkor Themisztoklész arra bíztatta, hogy gyújtsák fel a Pagaszi-öbölben lévő peloponnészoszi szövetség hajóit. A déloszi szövetségben a perzsák elleni háború athéni vezetői, Ariszteidész (akit Themisztoklész javaslatára visszahívtak a száműzetésből) és Themisztoklész játszottak vezető szerepet. A szalamiszi győző csillaga azonban hamarosan leáldozott.
A perzsa háborúk után kiéleződő hatalmi harcban, amely Athén és Spárta között folyt, Themisztoklész következetesen szervezte a Spárta elleni koalíciót. Ebben a harcban – egyes források szerint – még a perzsákkal való szövetkezés is tervei között szerepelt.
Amikor Athénban a Kr. e. 470-es években megerősödött Kimón perzsaellenes pártja, Themisztoklészt osztrakiszmosszal száműzték, és távollétében hazaárulás vádjával halálra ítélték. Themisztoklész kalandos úton Ázsiába menekült, ahol I. Artaxerszész nagykirály Magnészia szatrapájává tette. Uralma határozottan javára vált a magnésziai görögöknek. Amikor azonban Artaxerszész felszólította, hogy vonuljon vele hadba Kimón ellen, hogy ne kelljen saját honfitársai ellen harcolni, a hagyomány szerint öngyilkos lett. Tetemét állítólag a hazaárulást kimondó tilalom ellenére titokban hazavitték Athénba, és ott temették el. Ariszteidész vagy négy évvel élte túl Themisztoklész bukását, de nem ő, hanem Kimón volt ebben az időben a legtekintélyesebb athéni államférfi.
Kimón, aki a déloszi tengeri szövetség fenntartásában és kiterjesztésében több mint 15 éven át a főszerepet játszotta, a marathóni csata győztesének, Miltiadésznek volt a fia. Élete céljának a Kis-Ázsiában még fenyegető perzsa veszély megszüntetését tartotta. Kimón Ariszteidész sztratégosztársa volt a tengeri szövetség megalapításakor. Az apjára kirótt bírság megrendítette anyagi helyzetét, s ez csak akkor szilárdult meg, amikor féltestvérét Athén talán leggazdagabb embere, Kalliász vette feleségül.
Először Thrákiában győzte le a még ott tartózkodó perzsa egységeket, majd Kisázsiába áthajózva mért megsemmisítő vereséget a perzsákra. A kettős diadalt a föníciai flotta nyolcvan hajójának megsemmisítése koronázta meg.
A perzsa veszély megszűntével a déloszi szövetség is elvesztette eredeti rendeltetését. Ennek ellenére ezt Athén – ha kellett – fegyveres erővel is fenntartotta. Ilyen eset volt pl., amikor Thaszosz nem akart osztozni Athénnal a thrák tengerpart természeti kincseinek a kiaknázásában, és Kr. e. 465-ben hátat fordított a szövetségnek. Kimón flottája azonnal megsemmisítette a thaszoszi hajóhad egy részét, hosszú ostrom után Thaszosz várát is bevették, falait lerombolták, megmaradt hajóit elkobozták, és lakóit súlyos pénzbüntetés fizetésére kötelezték.
Spárta azt ígérte a segítségért hozzá forduló szigetlakóknak, hogy seregeivel betör Attikába, és így elvonja majd az athéniakat az ostromtól. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert Kr. e. 464 nyarán egy nagy erejű földrengés szinte romokba döntötte Spártát, és az a veszély is fennállt, hogy a helóták és a spártaiak által leigázott messzéniaiak elnyomóik ellen fordulnak. Arkhidamosz spártai király lélekjelenléte (a katasztrófa sújtotta városban azonnal fegyverbe szólította a férfiakat) a helóták támadásától ugyan megmentette Spártát, de a felkelő messzéniaiakkal évekig nem boldogult a spártai haderő. Ez volt az ún. harmadik messzéniai háború. Ezért Spárta Athénhez fordult segítségért. Kimónnak sikerült is megszavaztatnia a népgyűléssel Spárta megsegítését, és maga állt a Messzéniába vonuló sereg élére. A háború azonban hosszasan elhúzódott. A spártaiak pedig nem minden alap nélkül féltek attól, hogy az attikai katonák demokratikus gondolatai meghallgatásra találnak katonáik között, és így szégyenszemre hazaküldték az athéni sereget azzal, hogy nincs szükség rájuk. Ez a sértő eljárás megpecsételte a Spárta-barát Kimón sorsát, akit Kr. e. 461-ben osztrakiszmosszal száműztek.
A perzsa háborúk hatásaiHadszervezet
A perzsa háborúk alatti zavaros években az athéni demokrácia intézményei csak akadozva működhettek, hiszen a különböző helyeken lévő lakosság összehívása lehetetlen volt. A nép bizalmát élvező sztratégoszok szava volt a döntő. Megnőtt viszont az areioszpagosz tekintélye, amely viszonylag kis létszámával könnyen összehívható volt. Mivel arkhonok csak a legmagasabb vagyoni osztályba tartozók lehettek (és a volt arkhonokból állt az Arész-dombi tanács, más néven areioszpagosz), befolyásuk növekedése egy időre megakadályozta a további demokratizálódás lehetőségét. Éppen ezért, amikor a Themisztoklész bukása után egy időre meggyengült radikális demokrata irányzat újra megerősödött, először is az areioszpagosz ellen fordult. A démosz egyik vezető alakja,Ephialtész, aki csak névrokona a thermopülai árulónak, például egymás után fogta perbe az Arész-dombi tanács tagjait visszaélésekért. Periklész pedig rendszeresítette a héliaiai esküdtbírái számára a napidíjakat, ami szintén növelte a demokraták népszerűségét. A perzsa háborúk nemcsak a nagyhatalmi pozíciót teremtették meg Athén számára, hanem erősebbé tették a demokratizálódási folyamatot is.
A régi, arisztokratikus Athén hadereje a nehézfegyverzetű gyalogság, a hoplita sereg volt. A hoplita saját költségén szerezte be felszerelését, és gondoskodott saját maga és esetleg a kísérő rabszolgák ellátásáról. Nyilvánvaló, hogy ez a sereg a vagyonosabb polgárokból, főként az arisztokratákból és a módosabb parasztbirtokosokból állott. Amíg ennek a rétegnek a feladata és kötelessége volt a hadviselés, addig az ő érdekeikhez igazodott az állam belpolitikája is. De megváltozott a helyzet akkor, amikor Athén tengeri hatalommá alakult át. Ezzel kezdett háttérbe szorulni a szárazföldi sereg jelentősége, és egyre inkább előtérbe került a flotta és legénysége. Ez utóbbi pedig már az alacsonyabb, a szegényebb néprétegekből került ki. Így aztán a tengeri hatalommá való átalakulás következménye a haderő demokratizálódása lett.
Az athéni demokrácia kibontakozása csak még jobban elmélyítette az arisztokratikus Spártával szemben fennálló ellentéteket.
Kimón bukása után az irányítást kézbe vevő demokraták első külpolitikai lépése a Spárta ellenségeivel, Argosszal és Thesszáliával való szövetkezés volt. Majd a Korinthoszi-öböl kijáratát foglalták el, így erősen korlátozták a spártaiak mozgásszabadságát, és összeütközésbe kerültek Korinthosszal is. Az viszont az athéniak számára is egyértelmű volt, hogy a korinthosziak a peloponnészoszi szövetség segítségével előbb-utóbb fegyveres támadással reagálnak majd Athén lépésére. Mégis, az attikaiak erőinek nem kis részét egy másik front kötötte le, ez pedig Egyiptom volt.
Egyiptomban felkelés tört ki a perzsa uralom ellen , melynek támogatására felkérték Athént is. Az athéniak nem tudtak ellenállni a csábító lehetőségnek, amit az egyiptomi kereskedelemnek a föníciaiaktól való elragadása jelenthetett számukra. Így aztán Kr. e. 459-ben a Ciprus körül tartózkodó kétszáz athéni és szövetséges hajó a Nílus-torkolatba evezett, végzett az ott állomásozó perzsa flottával, majd Memphis egy részét is megszállta. De az ún. fehér fal erődben maradt perzsákat nem tudták legyőzni, ez évekre lekötötte az athéni fegyveres erők egy részét.
Az 5. század athéni külpolitikájára ez a kétfrontos harc volt jellemző, melyet Athén váltakozó szerencsével folytatott hol a perzsák, hol pedig Spárta és szövetségesei ellen. De a győzelmeket Athén jól ki tudta használni, és az 5. század közepére a tengeri szövetség mellett az Iszthmosztól a Thermopülaiig kiterjedt szárazföldi területek álltak az attikaiak mellett, s hajóhaduk a Nílus-delta ura is volt.
hajóhaduk a Nílus-delta ura is volt.
ben jött létre, mely szerint a perzsáknak olyan távolságban kellett tartani magukat a Hellén (Égei)-tengertől, amilyet egy nap alatt egy ló befutott, s hadihajóval nem mehettek túl Thrákia partvidékén.
A Spártával folyó háborúskodást egy harminc évre szóló (Kr. e. 446-445-ben kötött) béke zárta le. Ennek értelmében Athén kiürítette a megszállva tartott peloponnészoszi területeket.
Mind a déloszi, mind a peloponnészoszi szövetség kölcsönösen elismerte a békekötés idején meglévő területek feletti jogát, és biztosította a két szövetség államainak az egymás kikötőiben való szabad kereskedést is.
Periklész békekorszaka (Kr. e. 462-431)
A klasszikus kor gazdasága
A perzsa háború győzelmekkel záruló szakasza és a peloponnészoszi háború kitörése közé eső periódus a Kr. e. 5. századi Athén történelmének virágkora, amelyet az ókori történet Periklész kora néven tart számon.
A perzsa háborúk után a görög poliszokban a gazdaság dinamikusan fejlődött, a kor legjelentősebb gazdasági központja Athén lett.
A klasszikus kor mezőgazdaságának szerszámait a késő archaikus korig elért technikai vívmányok határozták meg. A földművelésben a Kr. e. 5-4. századi haladás a következő: a másodévenként ugaron hagyott gabonaföldekbe kerti növényeket vetettek, vagy áttértek a háromnyomásos gazdálkodásra (őszi, tavaszi gabona, ugar); gondosan megfigyelték az időjárást, kiterjesztették az öntözést, a belterjes művelési ágak előretörtek. A gabona életszükséglet volt, a görög anyaország száraz nyarai azonban nem kedveztek kiterjedtebb termesztésének.
Így gabonából Athén 2/3 részben behozatalra szorult, elsősorban a Fekete-tenger vidékéről. Az olajbogyó és a szőlő azonban mindenütt megtermett. Az olívaolaj, amelyet főzésre és világításra használtak, Athén egyik fontos kiviteli cikke volt. Híresek voltak az Égeiszigetekről származó borok is. Termeltek gyümölcsöt (fügét), zöldséget (borsó, hagyma, káposzta, lencse és fokhagyma), virágot, amelyet koszorúnak viseltek, valamint fontos volt a méz, amely az egyetlen édesítőszer volt a Mediterraneumban. Természetesen a halászat és az állattenyésztés is elterjedt. Szép számban tartottak juhot és kecskét. A szamarat és az öszvért teherhordásra tenyésztették, a disznót a húsáért.
A gazdálkodás kisparaszti birtokokon folyt, amely nem tette lehetővé nagy létszámban a rabszolgák foglalkoztatását.
A gazdaságon belül azonban az ipari termelés volt a meghatározó. Az athéni kisüzemekben készített fémipari termékek, bőráruk, gyönyörű kerámiák a világ minden részébe eljutottak. Az iparban is az archaikus kor vívmányai terjedtek el. Több technikai találmányt eredményezett a művészet, építészet és hadügy fejlődése. Pl. Kallimakhosz szobrász feltalálta a futófúrót, csiga, hengerkerék, kisebb daruféle segítette a hajók rakodását.
Az ipari nyersanyag kitermelése – agyag, márvány, ezüst, ércek és egyéb – a bányákban nagyszámú munkaerőt igényelt. Az ezüstbányákban sok ezer rabszolga mellett nagyszámú szabad munkaerő is dolgozott.
A kereskedelem az élenjáró poliszokban kétségtelenül a legnagyobb lendülettel fejlődé gazdasági ág a klasszikus korban. Az athéni hajótulajdonos hajója általában a tavasz elején szállt tengerre hazai áruval (márvány, kerámia, fémtárgyak, olaj, bor) megrakodva. Rakományából mindenütt eladott, ahol tudott, s új árut vett fel, amin igyekezett nyereséggel túladni. Végül lehetőleg gabonával, szárított hallal, hajóépítő fával és egyéb, Athénban keresett importáruval tért meg ősz végén Peiraieuszba. Itt árubörze (deigma) szolgált az üzletkötések helyéül, a kikötő bejáratánál lévő gabonaraktárakból láthatták el magukat készlettel a kifutó hajók. A kereskedőhajók űrtartalma elérte a 300 tonnát, sebességükből napi 140-150 kilométeres útra telt. A kikötőnegyed tele volt fogadókkal, kocsmákkal s különböző, árusok számára szolgáló üzlethelyiségekkel. A piacfelügyelők (agoranomoszok) ügyeltek a kikötő rendjére, ellenőrizték a mérlegeket, a vámbérlő társaságok emberei szedték be a 2%-os be- és kiviteli vámot. A jól kiépített rakpartok, a hullámtörő gátak, a kikötői oszlopcsarnokok, a személyszállító hajók jól elkülönített mólói – így festett az 5-6. századi Meditermaeum legnagyobb kikötője. Nehezebb volt a helyzete a gyengén karbantartott szárazföldi utakon közlekedő kereskedőknek, akik a szomszédos poliszok termékeit hozták az athéni agorára (piacra), amelynek rendje ugyanolyan jól szervezett volt, mint a kikötőé.
A pénz legtöbb helyen ezüstből volt – Spártában vasból, és az egyes érméket eredetileg a bennük foglalt ezüst súlya szerint nevezték. De ez korszakonként változott, és változóak voltak a súlyegységek is az egyes városállamokban.
Egy athéni talentum mai értéke kb. 150 000 Ft. A mina és a talentum csak számolási egység volt, mint érme nem létezett.
A korszak végére jelentős uzsora- és kereskedelmi tőke is felhalmozódott. A pénzmegőrzés és -átutalások intézése a bankárok dolga volt (a pénzváltó helyeket trapezáknak nevezték). De kölcsönzéssel a jámbor hívők ajándékaiból meggazdagodott szentélyek is foglalkoztak.
A klasszikus kor társadalmaA korszak végére jelentős uzsora- és kereskedelmi tőke is felhalmozódott. A pénzmegőrzés és -átutalások intézése a bankárok dolga volt (a pénzváltó helyeket trapezáknak nevezték). De kölcsönzéssel a jámbor hívők ajándékaiból meggazdagodott szentélyek is foglalkoztak.
Jogilag az attikai lakosság három csoportba tartozott. A nagyszámú rabszolga főleg hadifoglyokból került ki, de volt olyan is, akit pénzért vettek. Helyzetüket meghatározta a jognélküliség és az a tény, hogy gazdájuk tulajdonát képezték. Az attikai törvények viszonylag emberséges rendelkezései mellett is a rabszolga inkább tárgynak, mint személynek minősült. Jellemző helyzetükre, hogy Athénben azonos munkáért rabszolga és szabad azonos bérezést kapott. Persze rabszolgája keresetével a gazda rendelkezett. Athénban a rabszolgákat elsősorban nehéz fizikai munkára alkalmazták, és nagyobb részük a bányákba került, de voltak köztük olyanok is, akik a kézműiparban dolgoztak. Itt gazdájuk úgy tette őket érdekeltté a termelésben, hogy keresetük egy részét megtarthatták, amivel később megválthatták magukat, sőt esetleg műhelyt is vásárolhattak. Különösen kedvező helyzetben voltak az állami rabszolgák, akik rendőrként, írnokként, tanítóként vagy küldöncként dolgoztak. Ők viszonylag könnyen megkereshették a felszabadításukhoz szükséges pénzösszeget. Persze nem minden rabszolga volt ilyen irigylésre méltó helyzetben. Az átlagrabszolga sorsa a szakadatlan munka volt, és éppen csak a létfenntartáshoz szükséges juttatásban volt része. Ez a kor tehát a klasszikus árutermelő rabszolgaság ideje, amikor a rabszolga munkája szerves részét képezte a termelésnek, de a meghatározó még mindig a szabadok munkája volt.
A termelők másik fontos rétege a metoikoszok csoportja volt. Ezek a bevándorolt szabad idegenek politikai jogokkal nem rendelkezhettek, s földbirtokot sem vásárolhattak, de a demokrácia biztosította gazdasági tevékenységüket. A város mértékletesen adóztatta őket, és válságos helyzetben természetesen katonai szolgálatra kötelezte a metoikoszokat. Az athéni népgyűlés idegennek, azaz metoikosznak is adományozhatott polgárjogot, de ez csak rendkívül ritkán, főleg erősebb politikai megrázkódtatások idején fordulhatott elő.
A teljes jogú athéni polgárok közéleti szereplése a tizenhetedik életévüktől kezdődött, mert ekkor hivatalosan bevezették őket apjuk démoszának listájára, és megkezdték kétéves katonai szolgálatukat. Politikai szereplésük húsz éves koruk után kezdődött. Kr. e. 451-ben Periklész egy új polgárjogi törvényt terjesztett elő. E szerint azok számítottak teljes jogú polgároknak, akiknek mindkét szülője is a város polgára volt. Ők rendelkeztek politikai jogokkal az athéni demokráciában. Választók és választhatók voltak. Harmincéves koruktól különböző tisztségeket viselhettek. Hadkötelezettségük hatvanéves korukban szűnt meg. A közéleti funkciót betöltő polgár napidíjat kapott, hogy a politikában való részvétele ne jelentsen számára megélhetési gondokat.
A demokrácia (népuralom) érvényesülésének ez a foka egyedülálló az ókor történetében. Nézzük meg, milyen volt ez az alkotmány, mely számos reform után, Szolóntól Kleiszthenészen keresztül Periklészig alakulva megkapta végső formáját?
A klasszikus kor államszervezete
A klasszikus athéni demokrácia tiszta formájában mindössze ötvennyolc évig állt fenn (Kr. e. 462-404), bár alapvető intézményei már Kr. e. 508-ban készen álltak.
Az államhatalom legfőbb szerve a népgyűlés (ekklészia) volt. Ez döntött az állam minden kül- és belpolitikai kérdésében, ellenőrizte az összes állami hivatalt, ez töltötte be a legfelső bíróság funkcióját. Az athéni népgyűlés színhelyén, a Pnüxön mindössze 6500 férőhely volt a Kr. e. 5. században, vagyis a kb. 30-40 000 athéni polgár többsége egyszerűen nem fért be a népgyűlésre. Az is igaz, hogy az Attika távolabbi vidékein lakó földművesek igen ritkán utaztak csupán azért Athénba, hogy a népgyűlésen részt vegyenek. Ezért aztán a népgyűlés állandó résztvevői főleg a városi szegények voltak. A valamennyi athéni polgárt a politikai döntésekbe közvetlenül bevonó ekklészia összehívása időnként történhetett csak meg; a részvétel ui. a periklészi aranykorban nem (csak 403-2 után) járt napidíjjal, és így a munkájukból élő kisemberek ritkán voltak népgyűlésbe hívhatók.
Az egyes népgyűlések közötti időben az ügyeket az ötszázak tanácsa (bulé) intézte, amely minden munkanapon összeült, és a népgyűlésnek tartozott felelősséggel. Feladata volt
Az államhatalom legfőbb szerve a népgyűlés (ekklészia) volt. Ez döntött az állam minden kül- és belpolitikai kérdésében, ellenőrizte az összes állami hivatalt, ez töltötte be a legfelső bíróság funkcióját. Az athéni népgyűlés színhelyén, a Pnüxön mindössze 6500 férőhely volt a Kr. e. 5. században, vagyis a kb. 30-40 000 athéni polgár többsége egyszerűen nem fért be a népgyűlésre. Az is igaz, hogy az Attika távolabbi vidékein lakó földművesek igen ritkán utaztak csupán azért Athénba, hogy a népgyűlésen részt vegyenek. Ezért aztán a népgyűlés állandó résztvevői főleg a városi szegények voltak. A valamennyi athéni polgárt a politikai döntésekbe közvetlenül bevonó ekklészia összehívása időnként történhetett csak meg; a részvétel ui. a periklészi aranykorban nem (csak 403-2 után) járt napidíjjal, és így a munkájukból élő kisemberek ritkán voltak népgyűlésbe hívhatók.
Az egyes népgyűlések közötti időben az ügyeket az ötszázak tanácsa (bulé) intézte, amely minden munkanapon összeült, és a népgyűlésnek tartozott felelősséggel. Feladata volt
az ekklészia számára a napirendet és a határozati javaslatokat előkészíteni, gondoskodott a határozatok végrehajtásáról. Az ötszázak tanácsába minden phülé ötven-ötven képviselőt küldött. Az év egy tizedén (prütaneia) keresztül egy phülé ötven tanácstagja állandó szolgálatban volt, élén a naponta sorsolt elnökkel, az episztatésszal. Ezek voltak a prütaniszok.
A legfelső bírói szerv az esküdtszék (héliaia) volt, amelynek hatezer tagját (minden phüléből hatszázat) egy évre választották sorsolással. Ezek tanácsokra osztva üléseztek. Ők foglalkoztak a fellebbezési ügyekkel, megvizsgálták a leendő tisztségviselők alkalmasságát, ítéletet hoztak politikai perekben (hazaárulás, az államrend megdöntésének terve stb.). Tevékenységük roppant bonyolult volt, mivel a törvények nem voltak egységes gyűjteményben összefoglalva, ennek szükségességére csak a század végén jöttek rá. A bíróság előtt bárki vádat emelhetett, de személyesen kellett képviselnie a vádat, és személyesen kellett védekezni is. Ez a kötelezettség a hivatalos beszédíróknak igencsak kedvezett, mert nem minden athéni volt megáldva szónoki tehetséggel.
A már említett, Kr. e. 462-ben hozott reformok alakították így az államszervezet működését. Ekkor ugyanis Periklész és Ephilatész javaslatára minden politikai döntést az ötszázak tanácsára (buléra), az esküdtbíróságra (héliaia) és a népgyűlésre (ekklészia) ruháztak. Ezzel félreállították az Arész-dombi tanácsot (areioszpagoszt), amelynek hatáskörében csak kisebb, családjogi ügyek maradtak meg.
Athén nagy tekintélyű hivatali vezetőit, az arkhónokat a Kr. e. 5. század elején még csak az első két vagyoni osztályból lehetett választani (az ötszázmérősökből és a háromszázmérősökből). Kr. e. 457-től a kétszázmérősökből is, de a negyedik vagyoni osztályhoz tartozó thészekből (napszámosokból) hivatalosan sosem, bár a gyakorlatban néha megtörtént. Kr. e. 487-től a tíz arkhónt babszemmel sorsolták. Így aztán teljesen a véletlen döntötte el, hogy ki tölt be egy-egy hivatalt. Alkalmasságukat az esküdtbíróság vizsgálta, s ez a következőképpen zajlott: megkérdezték tőlük, kik a szüleik, a nagyszülők is athéni polgárok voltak-e, milyen állami kultuszban vettek részt, voltak-e valamilyen hadjáratban, és rendesen fizetik-e az adójukat. A filozófus Szókratész írta, hogy „őrültség babszemsorsolással választani az állam vezetőit, amikor sem a kormányost, sem a fuvolást, sem az ácsot, sem pedig más mesterembert nem akarna senki babszemekkel kiválasztani, noha az ilyenekben jóval kisebb kárt okoznak a tévedések, mint az államügyekben”. Ezért aztán megnőtt a választás útján betöltött hivatalok becsülete. Ilyen volt például akincstárnok (tamiász) hivatala, akit a népgyűlés kézfelemeléssel választott a vagyonosabb polgárok közül, hiszen a kincstárnok saját vagyonával felelt az esetleges hivatali visszaélésekért. Egyazon tisztséget egy polgár csak egyszer viselhetett életében (bulé-tag is csak kétszer lehetett), ami a demokrácia szempontjából nem kívánatos személyi hatalom kifejlődésének állta útját.
Sorsolták a műszaki és gazdasági szolgálatot teljesítő hivatalokat. Ide tartoztak a kikötők és hajógyárak gondnokai, a piacfelügyelők, az írnokok és a belső rend fenntartására felügyelő testület, amelyek gondoskodtak az utcák tisztaságáról, a középületek karbantartásáról, a piaci forgalom szabályainak betartásáról, a mértékek és súlyok ellenőrzéséről. Kiváltságos helyzetben voltak a katonai parancsnokok – az egyes phülék hoplitáit vezető tíz taxiarkhosz vagy az ezer lovas parancsnokságán osztozó két hipparkhosz -, mert őket többször is újraválaszthatta a phülé, szemben a többi hivatali állással, amelyet egyazon polgár csak egyszer viselhetett életében és megbízatása csak egy évre szólt.
A legnagyobb tekintélye a tíz, egy évre választott sztratégosznak (hadvezérnek) volt. Ezt a hivatalt választás útján lehetett betölteni, és a nép bizalmát élvező sztratégoszt nyílt szavazással évről évre újraválaszthatták. Periklész Kr. e. 455 után ötször, majd folyamatosan Kr. e. 444-től 429-ig volt sztratégosz Athénban, és jelentős szerepe volt az athéni nagyhatalom kiteljesedésében.
Periklész
„Periklész tekintélyének titka elismert erkölcsi és szellemi fölényében rejlett, továbbá abban, hogy a legteljesebb mértékben megvesztegethetetlennek bizonyult, s bár a tömeget szabadsága korlátozása nélkül kormányozta, nem a tömeg irányította őt, hanem inkább ő a tömeget.” (Thuküdidész)
Kr. e. 495 körül született egy előkelő athéni családban. Rokonságban állt Kleiszthenésszel, az athéni demokrácia megteremtőjével. Politikai vezető szerepét nemcsak annak köszönhette, hogy olyan hosszan viselte a sztratégoszi tisztséget, hanem annak is, hogy mint szónok és politikus, egészen ritka képességekkel bírt. Periklészt nem tekinthetjük államfőnek, de rendelkezett olyan tekintéllyel és befolyással, hogy a többség majdnem mindig az ő javaslatait fogadta el.
Azzal érdemelte ki a nép bizalmát, hogy a nép érdekeit szolgálta. Biztosította a politikai jogok gyakorlásának anyagi feltételeit úgy, hogy az esküdtek számára bevezette a napi 2 obulus fizetést, ilyen összeget keresett ugyanannyi idő alatt a munkás vagy a kézműves. A katonai szolgálatért fizetett térítést a békeidőkre is kiterjesztette. Természetesen ez a szolgálatban állókra, pl. a flotta őrhajóira vonatkozott. A színházlátogatásért is napidíjat fizetett, hogy az előadásokat szegény polgárok is látogathassák. Gondoskodott arról, hogy a nagy kiadásokkal járó költségek – hajók felszerelése, színházi játékok anyagi támogatása, ünnepségek rendezése – a gazdagokra háruljanak. Ezek voltak az ún. leitúrgiák. A közpénzekkel való gazdálkodást szigorúan ellenőrizte.
A gazdasági életet felélénkítette az a nagyszabású építkezés, amely Athénben kezdődött. A hadvezéri hivatalon kívül ugyanis volt még Periklésznek egy meglehetősen szerénynek tűnő állami megbízatása is, amelyre többször is megválasztatta magát. Ő volt az athéni közmunkák felügyelője. Ebben a minőségében adott megbízást azokra az építkezésekre, amelyeknek megmaradt romjai mind a mai napig Athén legnagyobb büszkeségei.
Periklész második felesége, Aszpaszia, milétoszi származású volt. Így gyermekük nem rendelkezhetett polgárjoggal. Periklész mindent megtett, hogy Aszpasziát elfogadtassa az athéniakkal. Sokan tisztelték Periklész feleségét, szépsége, okossága és közéleti szereplése miatt, ami nem volt jellemző a kor athéni asszonyaira. Periklész ellenfelei azonban kihasználták Aszpaszia idegen származását, erkölcstelenséggel vádolták, és azt állították, hogy rossz útra viszi az athéni nőket. A hagyomány úgy tartja, hogy Periklész csak azzal tudta megmenteni a feleségét, hogy könnyezve kérte az esküdtbírákat, ejtsék el a vádat.
Közéleti szereplésével ellentétben állt magatartásának és jellemének arisztokratikus méltósága. Fölényes nyugalmából semmi sem tudta kimozdítani. „Egyszer egyik ellensége a nyilvánosság előtt szidalmazta Periklészt, de ő, mintha mi sem történt volna, nyugodtan folytatta tovább munkáját. Támadója azonban nem hagyott neki nyugtot egész nap, sőt még késő este hazamenet is elkísérte, és útközben folyton szidalmazta. Amikor aztán végre házának kapuja elé értek, odaszólt Periklész egyik szolgájának: vegyen egy fáklyát és kísérje haza az embert, nehogy még valami baja essék útközben.” (Plutarkhosz: Periklész életrajza)
Élete vége felé tört ki a peloponnészoszi háború. A háborútól és a járványtól megtört város az eseményekért Periklészt is okolta. Egy időre el is mozdították a vezető posztról, majd visszahívták, de ő is a pestis áldozatául esett, és Kr. e. 429-ben meghalt.
A peloponnészoszi háború (Kr. e. 431-404)
„E háború során olyan szenvedések sújtották Hellaszt, mint még soha máskor ennyi idő alatt. Soha ennyi várost még el nem foglaltak, fel nem dúltak..., soha még ennyi embert otthonából ki nem űztek, le nem gyilkoltak, kit a háború folyamán, kit a polgári meghasonulás miatt,... olyan dolgok, amelyekről korábban csak hallomásból vagy szóbeszédből tudott az ember, s amelyeket csak ritkán igazolt tapasztalás, most egyszerre elvesztették hihetetlen voltukat...” (Thuküdidész)
A peleponnészoszi háború valóban lényegesen különbözött minden eddigi, a görög poliszok között megszokott összecsapástól. Huzamosabb ideig tartott, störténelmi jelentősége jóval nagyobb volt, mint a korábbi harcoké. A 27 évig tartó erőpróbába a görög világ csaknem valamennyi állama belekeveredett – sőt, még a perzsák birodalma is -, tehát a korabeli hellén világ méreteihez képest szinte egyetemes jellegűvé szélesedett. A háború következményei egyaránt végzetesen súlyosak mind a legyőzöttekre, mind a győztesekre nézve. Az összecsapás a poliszrendszer válságát jelezte, és a problémáit utána sem tudta megoldani egyetlen polisz sem.
A peloponnészoszi háború előzményeiA háború okai
Az okok első és legfontosabb csoportja természetesen a két szövetség és vezető államaik (Athén és Spárta) közötti ellentétekhez köthető. A gondok egyik része gazdasági jellegű volt. A Kr. e. 5. században csupán két város törekedhetett arra, hogy a hellének gazdasági életében vezető szerepet töltsön be. Az egyik Korinthosz volt, mely város a görögség talán legfőbb kereskedelmi csomópontján, az Iszthmoszon feküdt. Ezzel kézben tudta tartani a Peloponnészoszra irányuló kereskedelmet, sőt a nyugati görögséggel folytatott kereskedelemből is jelentősen gazdagodott. A másik gazdasági „nagyhatalom” Athén volt, mely a közép-görögországi terjeszkedések után egyre több szövetségesre tett szert Megalé Hellaszban és Szicíliában is.
Mindez Korinthosz érdekeit veszélyeztette, s mivel a város a peloponnészoszi szövetség tagja – sőt Spárta és Thébai után legjelentősebb városa – volt, számított szövetségeseire. Akár fegyveres összecsapással is hajlandó volt érdekeit megvédeni, és Spárta, politikai tekintélyének megőrzése végett kénytelen volt támogatni ezt a célt. Ez volt tehát a gazdasági ellentét, mely a szövetségek összecsapásához vezetett.
Ez volt tehát a gazdasági ellentét, mely a szövetségesek összecsapásához vezetett.
Az okok másik része – a két koalíció között – politikai jellegű volt. Azt már láthattuk korábban, hogy a két vezető város (Athén és Spárta) társadalmi és politikai jellemzői alapvetően különböztek. Spárta szövetségesei – főként Théba – attól féltek, hogy Athén szárazföldön is terjeszkedni akar, s ennek érdekében felhasználja a peloponnészoszi szövetség államaiban a politikából kirekesztett népelemeket. A másik konfliktus lehetőségét az jelentette, hogy az Athénben és a déloszi szövetség államaiban élő arisztokrata csoportok Spártától és szövetségeseitől várták a segítséget politikai pozícióik erősítéséhez.
A két tábort tehát nemcsak gazdasági érdekeik különbözősége, hanem az ebből adódó kölcsönös félelmek is szembeállították egymással. Ezek voltak a háború kirobbanásának legfontosabb általános okai.
Az ellentétek másik frontja Athén és a déloszi szövetségesek között húzódott. A „központosító” törekvések, az „athéni birodalom” kiépítése természetesen ingataggá tették a déloszi szövetséget, és Spárta számára később kedvező lehetőségeket teremtettek a peloponnészoszi háborúban. Spárta élt is ezzel, s többször próbálta az ellenfél poliszait egymás ellen uszítani.
Az okok harmadik csoportját az Athénen belüli ellentétekben szokás keresni. A demokrácia ellenzéke Periklészt okolta a háború „kiprovokálásával”. Szerintük a sztratégosz megrendülő helyzetét igyekezett menteni, amikor külső sikereket próbált elérni.
Látható tehát, hogy sok ellentét sodorta az összeütközés felé a hellén poliszokat, s a harcok kirobbanásához csak a megfelelő alkalom kellett. Mindez már a közvetlen előzmények közé tartozik.
A közvetlen előzmények
A háború kitörését elősegítő közvetlen előzmények közül 3 eseményt fontos kiemelni. Az első konfliktus Kr. e. 435-ben következett be Epidamnosz városa miatt. A gazdag kereskedővárosban belső viszály tört ki a demokraták és az arisztokraták között. Utóbbiak Korküra szigetére menekültek, s tőle – mint anyavárostól – kértek segítséget. A demokraták viszont, mivel előre látták, hogy az összecsapás elkerülhetetlen, Korinthoszhoz fordultak, mely meg is ígérte, hogy katonailag támogatni fogja őket. A harc változó sikerrel folyt, ezért a korküraiak szövetséges után néztek, s választásuk Athénra esett. Bár a városnak a 445-ös béke miatt nem lett volna szabad beavatkoznia, gazdasági érdekei mást diktáltak. Még az sem érdekelte őket, hogy ebben az esetben az arisztokratákat támogatják. A Kr. e. 433-as összecsapásban a korküraiak legyőzték a megerősített korinthoszi hajóhadat.
A másik összetűzés egy korinthoszi gyarmatváros, a Khalkidiké-félszigeten épült Poteidaia miatt robbant ki. A város és anyavárosa közötti kapcsolat annyit jelentett, hogy Korinthosz minden évben elküldte megbízottait Poteidaiába, hogy részt vegyenek a város kormányzásában. A gondot az jelentette, hogy Poteidaia a déloszi szövetségbe tartozott, anyavárosa viszont a peloponnészosziba. Athén az „epidauroszi konfliktus” után azt követelte, hogy a poteidaiaiak távolítsák el a korinthoszi tisztviselőket, továbbá rombolják le a tenger felé néző városfalakat. A város erre kilépett a déloszi szövetségből más khalkidikéi városokkal együtt. A korinthosziak spártai segédcsapatokkal siettek a „felkelés” támogatására, az athéniak pedig flottájukkal blokád alá fogták Kr. e. 432-ben Poteidaiát. Ez jelentette tehát a második katonai összetűzést Athén és Korinthosz között.
A peloponnészoszi háború harmadik közvetlen előzménye Athén és Megara konfliktusa volt. Már korábban is voltak súrlódások a két szomszéd között (területi viták, Attikából szökött rabszolgák befogadása), s ez a pillanatnyi feszült helyzetben oda vezetett, hogy Kr. e. 432-ben az athéni népgyűlés megtiltotta a megaraiakkal való kereskedést Attika területén, sőt a déloszi szövetség valamennyi kikötőjében. Ez az intézkedés nemcsak a megaraiak gazdasági életét sújtotta, hanem a Kr. e. 445-ös békeszerződést is felrúgta, melyben a szabad kereskedést rögzítették.
Látható tehát, hogy Athén mindhárom konfliktusban „kezdeményező” volt. Ezért írhatta Thuküdidész a peloponnészoszi háború okait összefoglalva: „Meggyőződésem szerint a legigazibb ok, amelyről azonban a legkevesebbet beszéltek, az volt, hogy az athéniak hatalmának növekedése aggódást keltett a lakedaimóniakban, és ezzel a háború megkezdésére kényszerítették őket.” S valóban, Korinthosz követelésére Spárta összehívta a peloponnészoszi városok gyűlését, mely ultimátumot küldött Athénnak. A követelések sok pontja elfogadhatatlan volt az athéniak számára. Száműzniük kellett volna a Külón-féle összeesküvők (Kr. e. 6. sz.) lemészárlóinak leszármazottait, mely Periklészt is érintette, hiszen leányágon az Alkmeónida nemzetségből származott. Athénnek vissza kellett volna adnia a „hellének függetlenségét”, vagyis fel kellett volna osztania a nagyhatalom alapját jelentő déloszi szövetséget. Természetesen Periklész visszautasította a megalázó ultimátumot, s ezzel megkezdődött a peloponnészoszi háború.
Haditervek, lehetőségekA másik összetűzés egy korinthoszi gyarmatváros, a Khalkidiké-félszigeten épült Poteidaia miatt robbant ki. A város és anyavárosa közötti kapcsolat annyit jelentett, hogy Korinthosz minden évben elküldte megbízottait Poteidaiába, hogy részt vegyenek a város kormányzásában. A gondot az jelentette, hogy Poteidaia a déloszi szövetségbe tartozott, anyavárosa viszont a peloponnészosziba. Athén az „epidauroszi konfliktus” után azt követelte, hogy a poteidaiaiak távolítsák el a korinthoszi tisztviselőket, továbbá rombolják le a tenger felé néző városfalakat. A város erre kilépett a déloszi szövetségből más khalkidikéi városokkal együtt. A korinthosziak spártai segédcsapatokkal siettek a „felkelés” támogatására, az athéniak pedig flottájukkal blokád alá fogták Kr. e. 432-ben Poteidaiát. Ez jelentette tehát a második katonai összetűzést Athén és Korinthosz között.
A peloponnészoszi háború harmadik közvetlen előzménye Athén és Megara konfliktusa volt. Már korábban is voltak súrlódások a két szomszéd között (területi viták, Attikából szökött rabszolgák befogadása), s ez a pillanatnyi feszült helyzetben oda vezetett, hogy Kr. e. 432-ben az athéni népgyűlés megtiltotta a megaraiakkal való kereskedést Attika területén, sőt a déloszi szövetség valamennyi kikötőjében. Ez az intézkedés nemcsak a megaraiak gazdasági életét sújtotta, hanem a Kr. e. 445-ös békeszerződést is felrúgta, melyben a szabad kereskedést rögzítették.
Látható tehát, hogy Athén mindhárom konfliktusban „kezdeményező” volt. Ezért írhatta Thuküdidész a peloponnészoszi háború okait összefoglalva: „Meggyőződésem szerint a legigazibb ok, amelyről azonban a legkevesebbet beszéltek, az volt, hogy az athéniak hatalmának növekedése aggódást keltett a lakedaimóniakban, és ezzel a háború megkezdésére kényszerítették őket.” S valóban, Korinthosz követelésére Spárta összehívta a peloponnészoszi városok gyűlését, mely ultimátumot küldött Athénnak. A követelések sok pontja elfogadhatatlan volt az athéniak számára. Száműzniük kellett volna a Külón-féle összeesküvők (Kr. e. 6. sz.) lemészárlóinak leszármazottait, mely Periklészt is érintette, hiszen leányágon az Alkmeónida nemzetségből származott. Athénnek vissza kellett volna adnia a „hellének függetlenségét”, vagyis fel kellett volna osztania a nagyhatalom alapját jelentő déloszi szövetséget. Természetesen Periklész visszautasította a megalázó ultimátumot, s ezzel megkezdődött a peloponnészoszi háború.
A szemben álló felek katonai ereje nagyjából egyenlő volt, a hadseregek összetétele azonban jelentősen különbözött. Az athéniak szárazföldi haderejéről így ír Thuküdidész Periklész beszédében: „... tizenháromezer nehézfegyverzetű gyalogosuk van, az őrségekre és bástyákra kiállított tizenhatezer gyalogost nem számítva... A lovasok számát a lovas íjászokkal együtt ezerhétszázban állapította meg, az íjászokét (gyalogosok) ezerhatszázban...” A peloponnészosziak szárazföldi serege ennek körülbelül egyharmadával volt nagyobb, és a negyvenezres gyalogság egy részét a híres spártai phalanx alkotta. Szárazföldi hátrányát Athén a tengeren tudta ellensúlyozni, háromszázhárom evezősből álló flottája kétszeres túlerőt jelentett. A várost emellett bizakodással tölthette el remek védhetősége. A „hosszú falak”, Themisztoklész erődítménye és a „phaléroni fal” szinte bevehetetlenné tették. Ráadásul anyagi erőforrásai is kedvezőbbek voltak, „hiszen a szövetségesektől fizetett hozzájárulás címén évenként hatszáz talentum folyik be rendszeresen a város kincstárába, az egyéb jövedelmeket nem számítva – de még ezen felül is hatezer talentumnyi vert pénzt őriznek a fellegvárban”. Emellett óriási arany- és ezüstkincsei voltak elhelyezve templomainak kincstáraiban.
Ezek a lehetőségek egyértelműen megszabták a haditerveket is. A spártaiak elsősorban szárazföldön szerettek volna kicsikarni döntést, és minél gyorsabban, hiszen tartalékaik végesek voltak, s szövetségesük többnyire földművelőkből álló katonaságát is csak rövid időre lehetett igénybe venni. Periklész taktikája egészében más volt: kitérni a szárazföldi ütközetek elől, biztonságos városokban elhelyezni a lakosságot, flottával pusztítani a Peloponnészoszifélszigetet. A szinte kimeríthetetlen erőforrások miatt nyugodtan be lehet rendezkedni egy hosszan tartó háborúra. A harcok kezdetén tehát nem véletlenül volt Athén a bizakodóbb.
A peloponnészoszi háború (Kr. e. 431-404)A háború első szakasza
A harcok első szakaszát arkhidamoszi háborúnak szokták nevezni. Az első tíz esztendőt felölelő szakasz (431-422) az idős spártai királyról, Arkhidamoszról kapta nevét, aki az első három szárazföldi támadást vezette.
Periklész évei (Kr. e. 431-429)
A háború azzal kezdődött, hogy a Spártával szövetséges thébaiak Kr. e. 431-ben megrohanták Plataiait, ugyanennek az évnek tavaszán pedig Arkhidamosz spártai király betört Attika területére. Periklész azonban érvényesítette védekező taktikáját. A városfalak mögé húzódott, kitért az ütközet elől, amire a peloponnészosziak szerették volna kényszeríteni. A spártaiak ellenállás nélkül pusztították a lakatlan falusi házakat, vetéseket, szőlőskerteket, de Athén falai előtt kénytelenek voltak letáborozni, sőt hosszú tétlenség után hazavonulni. Eközben azonban az athéni flotta – Periklész vezényletével – folyamatosan dúlta Peloponnészosz partjait, bevette Megarát és Aiginát, s lezárta a kikötőket.
Kr. e. 430 tavaszán megismétlődött a spártaiak betörése. Athén tovább folytatta bevált taktikáját, és pusztán védekezéssel ismét megtörte az ellenség lendületét. A bemenekült falusi lakosság miatt túlzsúfolt Athénba valószínűleg Egyiptomból, veszedelmes ragályt hurcoltak be. Az ismeretlen betegség – amit általában pestisként emlegetnek – a lakosság közel egyharmadát elragadta.
A dögvész a pusztítás mellett erkölcsi lazulást eredményezett, sőt éreztette hatását a politika területén is. Az arisztokraták azzal támadták Periklészt, hogy pénzt sikkasztott. Bíróság elé állították, a népgyűlés pedig megfosztotta sztratégoszi tisztségétől. Később ugyan hatálytalanították a határozatot, és ismét az állam élére állították,hatálytalanították a határozatot, és ismét az állam élére állították, ben áldozatul esett a járványnak.
Kleón évei (Kr. e. 428-422)
Periklész halála után megindultak Athénban a belpolitikai küzdelmek. Ezt lehetővé tette az is, hogy Spárta óvatosan visszavonta katonáit a járvány sújtotta területekről. A belpolitikában két csoport alakult ki. Az egyik élén Nikiasz állt, az előkelő származású nagyrabszolgatartó. Ő a megfontolt külpolitikát képviselte, hasonlóan Periklészhez. Óvatosságát sokszor gyávaságnak hitték. Mögötte álltak az arisztokraták és a parasztság jelentős része, kik minél hamarabb szerettek volna hozzájutni földjeikhez.
A másik csoport élén Kleón állt, a meggazdagodott bőrcserzőműhely-tulajdonos. Ő a szélsőségesen háborúpárti külpolitikát képviselte. Mögötte álltak az athéni polgárok tönkrement (lumpenproletár) vagy legkevésbé gazdag rétegei, akik a hódításban látták megélhetésük fő forrását.
A két csoport közül Periklész halála után Kleóné érvényesült, s ez meghatározta a külpolitikát is. A háború tovább folytatódott Athén aktív részvételével, változó sikerekkel, de egyre nagyobb brutalitással. Kr. e. 427-ben kétévi ostrom után a spártaiak bevették Plataiait, Athén szövetségesét. A győzelem után azokat, akiket nem öltek meg a harcok során – a görög jog hadi normái ellenére -, a fogságban kivégezték. Athén azért nem tudott segíteni, mert egy másik szövetségesével volt elfoglalva. Mütilénében (Leszbosz szigetén) ugyanis Athén-ellenes felkelés robbant ki, s a város bejelentette, hogy kilép a déloszi szövetségből. A felkelést leverték, és Kleón elfogadtatta a népgyűléssel azt a határozatot, miszerint elrettentés céljából végezzék ki az egész férfilakosságot. A döntést már másnap érvénytelenítették, de a főbűnösöket (kb. 1000 embert) így is halálra ítélték. A szigetet törölték az önálló szövetségesek sorából, az életben hagyottakkal váltságdíjat fizettettek, a kiválasztott földterületeket pedig átengedték az athéni telepeseknek.
Az ezt követő években úgy tűnt, Athén javára billen a mérleg nyelve.
Demoszthenész Szicíliába indított hadjáratot, és ezért Pülosz közelében támaszpontot épített ki. A sziklaerőd ellen Spárta azonnal szárazföldi és flottacsapatokat küldött. A spártai egységek egy része Pülosszal szemben, Sphakteira szigetén állomásozott, az athéni flotta azonban elzárta az összeköttetést, és kb. 400 hoplita a szigeten rekedt. A spártaiak békét ajánlottak, vagyis mindkét fél megtarthatta volna az ellenőrzése alatt álló területeket. Kleón javaslatára az athéni népgyűlés elutasította a kedvező békefeltételeket. A Kr. e. 425. év tehát nem hozott békét, de egyelőre győzelmet sem, hiszen a spártaiak kitartottak a szigeten. Mindez belső feszültségeket eredményezett Athénban. Kleón Nikiaszt vádolta tehetetlenséggel, erre azonban a népgyűlés őt küldte ki a probléma megoldására. Kleón és sztratégosztársa, Démoszthenész győzelmet arattak, sikerült megadásra kényszeríteniük a spártaiakat.
Kleón egyedül igyekezett kihasználni a győzelmeket. Egységesítette a pénzt és a mértékegységeket a szövetség területén, s emellett a háborús kiadások növekedésére hivatkozva felemelte a szövetségesek hozzájárulását. Az 1460 talentumos összeg majd háromszorosa volt a korábbiaknak. Az athéniak megnyerése végett két obulusról háromra emelte az esküdtbíróságok napidíját, az inflációra hivatkozva.
Kr. e. 424-ben már változott a helyzet. A további harcok északra helyeződtek át, mert Braszidasz spártai hadvezér, átvonulván a görög területen, ostromolni kezdte az itt lévő városokat. Segítségére volt ebben Perdikkasz makedón király is, sőt a városok jelentős része harc nélkül átpártolt Braszidaszhoz. A legsúlyosabb veszteséget Amphipolisz elvesztése jelentette Athénnak. Ez a vereség emlékezetes maradt Thuküdidész görög történetíró számára is, hiszen – ekkor még sztratégoszként – neki kellett volna flottájával megvédenie a várost. A kudarc miatt száműzetésbe küldték.
A következő évben már újra athéni sereg menetelt Amphipolisz felé Kleón vezetésével. Az összecsapásban a spártaiak győztek, de mindkét hadvezér elesett (Braszidasz is). Ezzel a háborús politika képviselői eltűntek a színről, ami megkönnyítette a békekötés lehetőségét. A felek kölcsönös kimerültsége előbb rövid fegyverszünethez vezetett, majd Kr. e. 421-ben a békét is megkötötték.
Az átmeneti békeévek (Kr. e. 421-415)Demoszthenész Szicíliába indított hadjáratot, és ezért Pülosz közelében támaszpontot épített ki. A sziklaerőd ellen Spárta azonnal szárazföldi és flottacsapatokat küldött. A spártai egységek egy része Pülosszal szemben, Sphakteira szigetén állomásozott, az athéni flotta azonban elzárta az összeköttetést, és kb. 400 hoplita a szigeten rekedt. A spártaiak békét ajánlottak, vagyis mindkét fél megtarthatta volna az ellenőrzése alatt álló területeket. Kleón javaslatára az athéni népgyűlés elutasította a kedvező békefeltételeket. A Kr. e. 425. év tehát nem hozott békét, de egyelőre győzelmet sem, hiszen a spártaiak kitartottak a szigeten. Mindez belső feszültségeket eredményezett Athénban. Kleón Nikiaszt vádolta tehetetlenséggel, erre azonban a népgyűlés őt küldte ki a probléma megoldására. Kleón és sztratégosztársa, Démoszthenész győzelmet arattak, sikerült megadásra kényszeríteniük a spártaiakat.
Kleón egyedül igyekezett kihasználni a győzelmeket. Egységesítette a pénzt és a mértékegységeket a szövetség területén, s emellett a háborús kiadások növekedésére hivatkozva felemelte a szövetségesek hozzájárulását. Az 1460 talentumos összeg majd háromszorosa volt a korábbiaknak. Az athéniak megnyerése végett két obulusról háromra emelte az esküdtbíróságok napidíját, az inflációra hivatkozva.
Kr. e. 424-ben már változott a helyzet. A további harcok északra helyeződtek át, mert Braszidasz spártai hadvezér, átvonulván a görög területen, ostromolni kezdte az itt lévő városokat. Segítségére volt ebben Perdikkasz makedón király is, sőt a városok jelentős része harc nélkül átpártolt Braszidaszhoz. A legsúlyosabb veszteséget Amphipolisz elvesztése jelentette Athénnak. Ez a vereség emlékezetes maradt Thuküdidész görög történetíró számára is, hiszen – ekkor még sztratégoszként – neki kellett volna flottájával megvédenie a várost. A kudarc miatt száműzetésbe küldték.
A következő évben már újra athéni sereg menetelt Amphipolisz felé Kleón vezetésével. Az összecsapásban a spártaiak győztek, de mindkét hadvezér elesett (Braszidasz is). Ezzel a háborús politika képviselői eltűntek a színről, ami megkönnyítette a békekötés lehetőségét. A felek kölcsönös kimerültsége előbb rövid fegyverszünethez vezetett, majd Kr. e. 421-ben a békét is megkötötték.
A Nikiasz féle béke (Kr. e. 421)
A békekötést Nikiaszról nevezték el, aki már korábban is a „békepárt” vezetője volt, s most is főszerepet játszott a tárgyalásokban. A szerződés 50 évre szólt. A status quót (eredeti állapot) rögzítették, vagyis a 10 évvel korábbi területi viszonyok visszaállítását. Ezzel a háború kitörésének okait nem sikerült megszüntetniük, sőt nagyon sok vitás kérdés maradt.
A béke tehát már megkötésekor is csak „átmeneti” lehetett. Mindkét szövetségben sokaknak jól jövedelmezett a háború, a katonák és hadvezérek tehát folytatni szerették volna.
Spárta szövetségesei (főleg Korinthosz) elnéptelenedett a hosszú, de eredménytelen harcok miatt. Ezek után az ötven évre kötött béke valóban csak pár esztendeig tarthatott.
AlkibiadészSpárta szövetségesei (főleg Korinthosz) elnéptelenedett a hosszú, de eredménytelen harcok miatt. Ezek után az ötven évre kötött béke valóban csak pár esztendeig tarthatott.
A béke időszakának kezdetén Athén politikáját négy férfi befolyásolta. Nikiasz és Démoszthenész már a háború első szakaszában is részt vettek, Hüperbolosz, a népszónok és Alkibiadész pedig most jelent meg igazán a színen. Míg a békepárt élén továbbra is Nikiasz állt, addig az újabb háború híveinek vezetője egyre inkább a nép kedvenceként gyors politikai karriert befutó Alkibiadész lett. Kr. e. 420-ban harminc évesen sztratégosszá választották, és megkezdhette politikai tevékenységét. Alkibiadész számára valóban idegen volt a korábbi „poliszerkölcs”. Állandóan váltogatta politikai meggyőződését, a demokráciát bizalmas baráti körben „általánosan elismert butaságnak” minősítette, ez azonban nem gátolta őt abban, hogy politikai pályafutását a demokrácia híveként kezdje meg.
A fegyveres béke évei
Athén belpolitikáját tehát Kr. e. 419-től Alkibiadész irányította elsősorban, méghozzá igen aktívan. Diplomáciája eredményeképpen több polisz csatlakozott az athéni szövetséghez. Mindez 418-ban konfliktushoz vezetett, melyben győztek a spártaiak. A vereség majdnem Alkibiadész bukását jelentette, hiszen 417-ben cserépszavazással akartak dönteni sorsáról. Ő azonban összefogott Nikiasszal, és a két tábor szavazatai alapján Hüperboloszt száműzték Athénból.
A békeidőszak leghírhedtebb akciója Mélosz szigetének megbüntetése volt. A semleges sziget nem volt hajlandó csatlakozni az athéni szövetséghez. Athén ezt nem engedhette, hiszen ezzel gyengeségének adta volna tanújelét. Kr. e. 416-ban megkezdődött az ostrom, s a győztesek a mélosziakat feltétlen megadásra kényszerítették. A férfilakosságot kiirtották, a nőket és gyerekeket pedig eladták rabszolgának.
A folyamatos összeütközések, erőpróbák teljesen elmérgesítették a két szövetség viszonyát. Kr. e. 416-ra a bizonytalan béke felborulását már bármi előidézhette.A szicíliai hadjárat (Kr. e. 416-413)
A hadjárat okait vizsgálva a következőket állapíthatjuk meg:
Athén már a peloponnészoszi háború első szakaszában is meg-megjelent Szicíliában, azonban próbálkozásai sikertelenek voltak. A Kr. e. 416-ban induló vállalkozás ürügyét Szegeszta szicíliai város adta, mely segítségül hívta Athént Szelimosz és Szürakúsza ellen. A hadjáratot nemcsak Alkibiadész támogatta lelkesen, hanem az athéni társadalom jelentős csoportjai is. A fokozatosan lumpenproletariátussá váló városi nép napidíjakat, munka nélküli életet remélt a zsákmánytól. Az iparosoknak és kereskedőknek a kivitel miatt volt fontos a terület megszerzése. A parasztság sem tiltakozott a tengeren túl zajló háború ellen. Egyedül Nikiasz és csoportja volt a hadjárat ellen, a költségek nagyságára utalva, és arra, hogy a szicíliai vállalkozás elkerülhetetlenül a peloponnészoszi háború felújulásához fog vezetni. Kísérletük a béke megőrzésére sikertelen volt, a népgyűlés megszavazta az expedíciós sereget.
Athén már a peloponnészoszi háború első szakaszában is meg-megjelent Szicíliában, azonban próbálkozásai sikertelenek voltak. A Kr. e. 416-ban induló vállalkozás ürügyét Szegeszta szicíliai város adta, mely segítségül hívta Athént Szelimosz és Szürakúsza ellen. A hadjáratot nemcsak Alkibiadész támogatta lelkesen, hanem az athéni társadalom jelentős csoportjai is. A fokozatosan lumpenproletariátussá váló városi nép napidíjakat, munka nélküli életet remélt a zsákmánytól. Az iparosoknak és kereskedőknek a kivitel miatt volt fontos a terület megszerzése. A parasztság sem tiltakozott a tengeren túl zajló háború ellen. Egyedül Nikiasz és csoportja volt a hadjárat ellen, a költségek nagyságára utalva, és arra, hogy a szicíliai vállalkozás elkerülhetetlenül a peloponnészoszi háború felújulásához fog vezetni. Kísérletük a béke megőrzésére sikertelen volt, a népgyűlés megszavazta az expedíciós sereget.
A népgyűlés a hadjárat vezetésével három vezért bízott meg: Alkibiadészt, Nikiaszt, aki kénytelen volt a népgyűlés nyomásának engedni, és Lamarkhoszt, aki már bizonyított a háború első szakaszában. Kr. e. 415, a háború első éve nem volt szerencsés az athéniak számára. Az átszállított hadsereg nem rohanta meg azonnal a felkészületlen szicíliaiakat, hanem diplomáciával igyekezett a városokat – kevés eredménnyel – maga mellé állítani. A másik szerencsétlenség Alkibiadész átpártolása volt. A probléma még a flotta elindulása előtt kezdődött. Ismeretlen tettesek megcsonkították az athéni piacteret díszítő hermákat, és Alkibiadész is gyanúba keveredett, aki nem nagyon tisztelte a hagyományos vallást. Bár Alkibiadész azonnal tisztázni szerette volna magát, a népgyűlés a vizsgálatot későbbre halasztotta. Politikai ellenfelei megvárták, míg a népszerű vezér elhajózik, majd felújították a vádakat. A közvélemény Alkibiadész ellen fordult, és a flotta után küldték a Szalamina nevű futárhajót. A Szicíliába érkezett parancs szerint azonnal haza kellett volna térnie, és bírái előtt felelnie a tetteiért. Alkibiadész színleg engedelmeskedett, majd útközben hazafelé Spártába menekült. Ezek voltak tehát a hadjárat első évének kudarcai.
A Kr. e. 414-es év athéni sikerekkel kezdődött. A támadók határozott ostromot kezdtek Szürakúsza ellen. Az év második felében azonban fordulat következett be. Alkibiadész tanácsára a spártaiak felmentő sereget küldtek Gülipposz vezetésével a szürakúzaiak megsegítésére. Gülipposz győzelmet aratott szárazföldön, a flottát pedig a szürakúszaiak győzték le. Haditechnikai újításuk az volt, hogy a hajók orrát olyan erősre képezték ki, hogy . Haditechnikai újításuk az volt, hogy a hajók orrát olyan erősre képezték ki, hogy ban kudarcuk hatására a vezérek úgy döntöttek, hogy a népgyűlés jóváhagyása nélkül is megkezdik a hazatérést. Ekkor azonban napfogyatkozás következett be, és ebben Nikiasz baljós előjelet látott, ezért majd egy hónappal elhalasztották a visszavonulás megkezdését. Mindez végzetessé vált. Az athéni hajóhad vereségei után ugyanis már nem maradt más lehetőség, mint a sziget belsejébe vonulni. A menekülőket azonban a szürakúzaiak legyőzték, előbb Démoszthenész, majd Nikiasz is megadta magát Gülipposznak.
A legyőzött szövetségeseket eladták rabszolgának, az attikaiakat majd egy évig tartották kőbányában és börtönökben. Nagyjából 7000 ember pusztult el így. Nem véletlenül írja Thuküdidész a szicíliai hadjáratról, hogy „ez a hadi vállalkozás volt ebben a háborúban a legnagyobb, sőt szerintem legnagyobb valamennyi hellén vállalkozás közt, melyről hallomásból tudunk, és mely a győzteseknek a legnagyobb dicsőséget, a legyőzötteknek pedig a legnagyobb szerencsétlenséget jelentette”.
A dekeleaei háború (Kr. e. 413-404)
A peloponnészoszi háború befejező időszakát azért nevezik így, mert Kr. e. 413 márciusában a spártaiak állandó megerősített tábort építettek ki Dekeleaközségben. Az Alkibiadész tanácsára készült erőd annyit jelentett, hogy az eddig be-betörő támadások helyett most már állandóan ellenséges fenyegetés alatt állt Athén.
Ez a változás egyéb negatív hatásokkal is járt. A közeli veszély miatt szinte megbénult Attika gazdasága. A rendszeres munkák megakadtak mind a földeken, mind a bányákban.
A város, utolsó tartalékait felhasználva, új hajóhadat épített, melyet Szamosz szigeténél állomásozva tartott. A flotta további szövetségek elszakadását megakadályozta, de egyelőre komolyabb sikerre nem volt kilátás.
Alkibiadész tanácsára a spártaiak szövetséget kötöttek a perzsákkal. A hajóhad megerősítésére pénzre volt szükségük, s cserébe elismerték III. Dareiosz perzsa király fennhatóságát a kis-ázsiai görög poliszok fölött. A görög belháborúba tehát egy külső állam is beavatkozott, és Perzsia maximálisan ki is használta ezt az előnyét. Mindig csak annyi pénzt küldtek a spártaiaknak, amennyivel a harcot folytathatták, de döntő győzelmeket nem tudtak aratni.
Kr. e. 412-ben Alkibiadész a perzsákhoz „szökött”. Spártából azért kellett távoznia, mert elcsábította Agisz király feleségét. A perzsákhoz küldette magát tárgyalni, ahonnan már nem tért vissza Spártába. Itt is folytatta „diplomáciai” tevékenységét, ugyanis üzeneteivel buzdította Athén arisztokráciáját, hogy vegyék át a hatalmat, döntsék meg a demokráciát. Megígérte, hogy siker esetén megszerzi a perzsák anyagi támogatását, amit eddig a spártaiaknak adtak.
A 400-ak uralma Athénben (Kr. e. 411-410)A város, utolsó tartalékait felhasználva, új hajóhadat épített, melyet Szamosz szigeténél állomásozva tartott. A flotta további szövetségek elszakadását megakadályozta, de egyelőre komolyabb sikerre nem volt kilátás.
Alkibiadész tanácsára a spártaiak szövetséget kötöttek a perzsákkal. A hajóhad megerősítésére pénzre volt szükségük, s cserébe elismerték III. Dareiosz perzsa király fennhatóságát a kis-ázsiai görög poliszok fölött. A görög belháborúba tehát egy külső állam is beavatkozott, és Perzsia maximálisan ki is használta ezt az előnyét. Mindig csak annyi pénzt küldtek a spártaiaknak, amennyivel a harcot folytathatták, de döntő győzelmeket nem tudtak aratni.
Kr. e. 412-ben Alkibiadész a perzsákhoz „szökött”. Spártából azért kellett távoznia, mert elcsábította Agisz király feleségét. A perzsákhoz küldette magát tárgyalni, ahonnan már nem tért vissza Spártába. Itt is folytatta „diplomáciai” tevékenységét, ugyanis üzeneteivel buzdította Athén arisztokráciáját, hogy vegyék át a hatalmat, döntsék meg a demokráciát. Megígérte, hogy siker esetén megszerzi a perzsák anyagi támogatását, amit eddig a spártaiaknak adtak.
A kudarcok és sikertelenségek hatására megnőtt az athéni arisztokrácia politikai aktivitása. Az athéniak harminc választott férfira bízták 411-ben az új alkotmány létrehozását. A kormányzást egy 400 tagú tanács vette át, mely szinte teljhatalommal rendelkezett. A háború idejére 5000 főben határozták meg a népgyűlés létszámát, vagyis csak a legrangosabb polgárok gyakorolhatták politikai jogaikat. A külpolitikában a 400-ak azonnali békét szerettek volna kötni Spártával. Az ellenfél azonban túlzott követeléseket támasztott, az athéni szövetség feloszlatását ugyanis nem lehetett elfogadni, folytatni kellett tehát a háborút.
Ez okozta az arisztokrata hatalom bukását is. Spárta fényes sikerei ugyanis a Szamosz szigeténél állomásozó flottát – legénységének túlnyomó része demokrata párti volt – arra késztette, hogy visszaállítsák Athénban a régi rendet. A Thraszüllosz és Thraszübulosz vezetése alatt álló hajóhad visszahívta Alkibiadészt, és fővezérré tette. A politikus a kedvező ajánlat hallatára nem habozott, neki teljesen megfelelt az is, ha a demokraták élén vonul be Athénba. A 400-ak tanácsa hajlandó lett volna Athént kiszolgáltatni Spártának, csak nehogy a demokraták kerüljenek vissza a hatalomra. Ennek hatására a mérsékelt arisztokraták (vezetőjükkel, Théramenésszel) és a demokraták megdöntötték az arisztokrácia uralmát Kr. e. 410-ben.
A háború utolsó évei (Kr. e. 410-404)
A 400-ak uralmának megdöntése után Alkibiadész és Athén sikereinek évei következtek. Alkibiadész vezetésével a hajóhad kétszer is legyőzte a spártai flottát (Abüdosz, Küzikosz), s ezzel a tengerszorosokon áthaladó forgalom ellenőrzőjévé vált. A vámszedés minden áthaladó hajó rakományának egytizedét jelentette. A vereségek után a spártaiak békét ajánlottak, amit az athéni Kleophón, a radikális demokrata irányzat vezetője visszautasított. A Kr. e. 408-ban visszatérő Alkibiadészt ujjongva fogadták, a korábban ellene hozott halálos ítéletet igazságtalannak minősítették, és legfőbb hadvezérré (sztratégosz autokrator) választották.
Ugyanebben az évben a spártai sereg élére Lüszandroszt állították, s végeredményben ez a változás jelentette Athén bukását. Az új vezér első győzelme 407-ben Notionnál katonai szempontból nem volt túl jelentős, viszont ennek hatására Alkibiadésztől – aki részt sem vett az ütközetben – az athéniak megvonták a bizalmat. A vereség után a város, utolsó tartalékait is felhasználva, újabb flottát állított ki. A hajóhad 406-ban az Arginusszai-szigeteknél győzelmet aratott, de Kleophón ezután ismét elutasította a spártai békét. Rávette a népgyűlést, hogy addig folytassák a harcot, amíg Spárta minden korábban elfoglalt területét vissza nem adja.
Kr. e. 405-ben ismét Lüszandrosz állt a spártai sereg élén (előző évben hivatali idejének letelte miatt váltották le). Mivel jól tudta, mennyire fontos a tengerszoros az athéniaknak, minden erejét ide összpontosította. Az athéni flotta az Aigoszpotam nevű kis folyó torkolatánál helyezkedett el. A spártaiak váratlan rajtaütéssel csaptak le, s a 180 athéni hajó közül csak tíz tudott kimenekülni a nyílt tengerre. Háromezer athéni esett fogságba, akiket a helyszínen kivégeztek.
A spártaiak nem adtak módot arra, hogy Athén magához térjen. A peloponnészoszi szárazföldi sereg és a Lüszandrosz vezette hajóhad nemsokára ostrom alá vette Athént. Kleophón hősiesen próbálta védelmezni a várost, de a helyzet kilátástalan volt. A spártaiak módszeresen kiéheztették Athént. A városban járvány tört ki, Kleophónt kivégezték, s az athéniak feltétel nélkül megadták magukat.
A béke megkötése (Kr. e. 404)
A peloponnészoszi háborút lezáró béke rendkívül súlyos volt Athénra nézve. A tengeri szövetségét fel kellett oszlatnia, hajóhadából csak 12 hajót tarthatott meg. Le kellett rombolnia a „hosszú falakat” (fuvolazene mellett) és Peiraieusz erődítményeit. Athén lemondott minden Attikán kívüli területéről, sőt szövetségre kellett lépnie Spártával és elismerni annak uralmát. Köteles volt hazaengedni a száműzötteket és vissza kellett állítania az „ősi alkotmányt”.
A háború közvetlen hatása AthénraA harminc zsarnok uralma (Kr. e. 404-403)
Az „ősi alkotmány” visszaállítása tulajdonképpen az eddigi politikai rendszer megváltoztatását jelentette. A győztes spártai Lüszandrosz is részt vett azon a népgyűlésen, ahol az új alkotmány kidolgozását egy harminc tagú bizottságra bízták. A bizottságban részt vett a mérsékeltebb arisztokrata irányzat (Théramenész vezetésével) és a szélsőségesek is, Kritiasszal az élen. Létezett ugyan bulé is (500 taggal), sőt elméletileg a 3000 teljes jogú polgár is részt vehetett a kormányzásban, a valóságban azonban a harmincak irányították a politikai életet. A bizottság teljhatalommal rendelkezett, a bulét szinte vészbíróságként használták. Hatalmát a Spártából küldött helyőrség biztosította.
A terrorisztikus uralmat azonban nem sikerült hosszú ideig fenntartani. A rémuralom miatt sokan menekültek el Athénból, s ezek élére Thraszübulosz állt. Az emigránsok a thébaiak segítségével betörtek Attikába, és elfoglalták Thülét. Az ellenük vonuló spártai helyőrséget legyőzték, s ennek hatására tömegesen csatlakoztak hozzájuk az athéni polgárok. Kritiasz újra támadott, de ismét vereséget szenvedett, s a harcokban maga is elesett.
Ezek után a „harminc zsarnok” uralmát már csak spártai segítséggel lehetett megvédeni. A segítségül küldött sereget azonban már nem Lüszandrosz vezette, mert a spártai kormányzat már túlságosan nagynak ítélte befolyását.
Az új vezér, Pauszaniasz inkább megegyezésre szólította fel a polgárháborús feleket. A szembenállók megegyeztek egymással: visszaállították a demokratikus alkotmányt, és kölcsönösen amnesztiát adtak a háborúkban résztvevőknek.
A poliszrendszer válsága (Kr. e. 404-355)
Már a peloponnészoszi háború időszaka is a klasszikus kor válságát jelentette. Sem a győztes, sem a vesztes poliszok problémáit nem sikerült megoldani. Sőt, a harcok negyedszázada olyan változásokat eredményezett a poliszok életében, melyek még inkább lehetetlenné tették hagyományos működésüket. A békekötés után nemhogy elcsitultak volna a küzdelmek, hanem szinte megállás nélkül folytak tovább. Az eddigi vezetők (Spárta, Athén) és az újonnan felemelkedett Thébai sem tudta – még szövetségesekkel sem – a maga uralma alatt egyesíteni az anyaországot. Minderre csak egy külső hatalom, Makedónia lesz képes, mellyel azonban már egy új korszak kezdődik a görögség életében.
A klasszikus poliszok válságtüneteit előbb általánosan vizsgáljuk meg. A gondok a polisz életének minden területén – gazdaságban, társadalomban és a politikában is - jelentkeztek. Fontos megjegyeznünk, hogy ez nem általános hanyatlást jelent, hanem elsősorban olyan változásokat, amik az eddig kiépült rendszert sodorták válságba.
A gazdaság változásai
A háború a korabeli gazdaság mindhárom területén változásokat eredményezett. Nem feltétlenül hanyatlásról volt szó, hanem a termelési módszerek, a kereskedelem átalakulásáról. A mezőgazdaság változását a kisparaszti birtok tönkremenetele eredményezte. Az állandó katonáskodás egyrészt a földművelőket elvonta földjeiktől, másrészt az arkhidamoszi háború módszeres fa- és szőlőirtása a földeket is tönkretette. A kisgazdaságokat sokszor teljesen áron alul tudták megvásárolni a gazdagabb rabszolgatartók. A nagybirtokok kialakulása a rabszolgamunkát helyezte előtérbe, s a szervezettebb „nagyüzemi” termelés a maradék kisbirtokot is egyre inkább kiszorította a piacról.
Az iparban is hasonló változásoknak lehetünk tanúi. A kis műhelyek háttérbe szorultak, és helyettük rabszolgatartó „nagyüzemek” jöttek létre. Ezek már 20-30 vagy akár – pl. a fegyvergyártásban – ennél is több rabszolgát foglalkoztattak. A kisipar tönkremenetelét segítette az a tényező is, hogy a háború hosszú évekre megbénította a legtöbb görög állam kereskedelmét. Ez lehetetlenné tette a gyarmatokra történő szállítást, ráadásul a gyarmatok rákényszerültek, hogy kialakítsák helyi iparukat is. Az anyaország poliszpolgárainak elszegényesedése is a vásárlóképes keresletet csökkentette. Egyedül a háborúhoz kapcsolódó ipar virágzott.
A háború a hagyományos értelemben vett kereskedelmi kapcsolatokat is megbolygatta, a kiépített kereskedelmi útvonalakat bizonytalanná tette. A hiányok lehetővé tették a spekulációkat. Ilyenek természetesen eddig is voltak, hiszen az anyaország rá volt szorulva a tengerentúli gabonára, s a szállítási nehézségeket ki lehetett használni. A szakadatlan háborúk bármikor a hajók elmaradását eredményezhették, és ez szinte azonnal éhínséggel és inflációval fenyegetett. Sok gabonakereskedő és hajótulajdonos azonban álhíreket terjesztve, sőt készleteiket tudatosan visszatartva tovább növelte az árakat. A gabonaspekulációk eddig szokatlan hatalmas vagyonok felhalmozódását eredményezték. Bár Athénban például halállal büntették a spekulánsokat, a pénzszerzési vágy mindennél erősebb volt.
A pénzgazdálkodás elterjedése óta a pénzváltó ügyletek is egyre fejlődtek, a Kr. e. 4. századtól azonban a „bankárok” jelentősége megnőtt. A különböző pénzfajták átváltásának lebonyolítása mellett a legjövedelmezőbb ágazat a pénzkölcsönzés volt. A kereskedelmi kockázatok miatt rendkívül magas kamattal (18-36%) kölcsönöztek csak összegeket. Ezen tevékenységeken kívül folyószámlák nyitásával, letétek megőrzésével, sőt akár átutalásokkal (ami tulajdonképpen készpénz nélküli forgalmat jelentett) is foglalkoztak.
Összefoglalván a gazdasági változásokat, mind a mezőgazdasági és ipari termelés, mind a kereskedelem vagyoni koncentrációt eredményezett az egyik oldalon, míg az emberek tömegeit tette tönkre a másikon. A hatalmas vagyoni különbségek aláásták a poliszdemokrácia társadalmi és politikai alapjait is.
A társadalom változásai
A klasszikus fénykorban is voltak természetesen vagyoni különbségek az emberek között, de korántsem akkorák, mint most, a Kr. e. 4. században. A társadalmi rétegek viszonylag békésen éltek egymás mellett, a gazdaságbeli eltéréseket a politika igyekezett kiegyensúlyozni. A mostani helyzetben a gazdagok kezén felhalmozódott vagyon jelentős része a kistermelők tönkremeneteléből származott, ami jelentősen növelte a feszültségeket.
A tönkrementek nagy része a városi lumpenproletariátus létszámát növelte. Athénban még rosszabb volt a helyzet, hiszen ide özönlöttek a klérukhoszok is, akiket az athéni tengeri szövetség feloszlatása után (Kr. e. 404) kiűztek az egykori szövetségesek területéről. Bár az adatok pontatlanok, mégis valószínűsíthető, hogy ebben az időben a nincstelen polgárok száma meghaladta Athén egész lakosságának felét.
Munka híján a városi proletariátus előtt két lehetőség állt. Az egyik, hogy a politikai vezetéstől kikényszeríti ellátását. Ez annyit jelentett, hogy az államoknak ki kellett építeniük a munka nélküli pénzjuttatások rendszerét.
A városi nincstelenek előtti másik lehetőséget a katonáskodás jelentette. A Kr. e. 4. században ugyanis megváltozott a görögség katonai rendszere. A virágkorban még a kis- és középtulajdonosok jelentették a hadseregek alapját.
Az állandó háborúk azonban megváltoztattak mindent. A haditechnika átalakult, és a nehézfegyverzetű hopliták mellett egyre nagyobb jelentőségre tettek szert a gyorsabban mozgó, jól manőverező könnyűfegyverzetű gyalogosok, a peltasztészek. Nevüket a bőrpajzsról (pelté) kapták, s a fémfegyverzet helyett sokszor csak könnyű vászonmellényt viseltek. Ez nem volt olyan költséges, és a hosszú meneteléseket is megkönnyítette. A költségek csökkentése rendkívül fontos volt, hiszen a lumpenproletariátus növekedésével egyre nehezebben lehetett a polgárokra építeni a hadsereget. Egyre nehezebben tudták felszerelni saját magukat, pedig az állandó háborúk nagy létszámú és állandó katonaságot tettek szükségessé. Mindez zsoldoshadsereg létrehozását eredményezte. A zsoldosok „pénzért dolgoztak”, teljesen elszakadtak poliszuktól. Megszűntek az „állampolgári kötelességek”, annak adták el szolgáltatásaikat, aki jobban fizetett. Ezek a katonák már bármikor és bárhol felhasználhatók voltak, akár a poliszok belső politizálásában is.
A szabadok társadalmi csoportjainak átalakulása mellett – mint már a gazdasági változásokban is utaltunk rá – a rabszolgamunka alkalmazásának köre is kiszélesedett. A poliszok közötti háborúskodás megnövelte a rabszolgák számát. Nemcsak a mezőgazdaságban foglalkoztatták őket, hanem a források is egyre többet szólnak száznál több rabszolgát foglalkoztató műhelyekről. Már korábban is szokás volt, de most még nagyobb üzletté vált a rabszolgák bérbeadása. A tulajdonosok gyakran 1000 fős csoportokban kiadták rabszolgáikat az itteni munkákat végeztető vállalkozóknak. Mindez a változás átalakította a közgondolkodást is. Míg eddig a szabad polgárok munkájára épülő gazdaság és társadalom megbecsülte a munkát, most ez a szemlélet alaposan megváltozott. A munka lenézése természetesen aláásta a hagyományos poliszdemokrácia erkölcsi alapjait.
A politika változásai
Már az előzőekben is többször utaltunk rá, hogy a gazdaság és társadalom átalakulása a politikában is éreztette hatását. A vagyoni differenciálódás megváltoztatta az emberek gondolkodását. A gazdagabbak egyre kevésbé voltak hajlandóak áldozatokat hozni a nincstelenek eltartására, és egyre kevésbé óhajtották az aktív politikai jogokat megosztani a szegény szabadokkal. Saját kezükbe akarták venni az államhatalmat. Hatalmuk érvényesítéséhez természetesen a legegyszerűbb eszköz a zsoldosok felhasználása volt. Megnőtt a zsoldosparancsnokok politikai szerepe, a gazdagok közül sokan saját egyéni érvényesülésükhöz használták fel az állandó katonaságot.
Az egyre több nincstelen is másképpen gondolkodott, mint a demokrácia virágkorában. A proletarizálódásnak két fontos hatása volt. Az egyik, hogy ezeknek az embereknek tulajdonképpen nem volt igazán veszítenivalójuk. Amíg az állam „eltartotta” őket, addig hívei voltak az alkotmánynak, addig béke volt. Amint azonban problémák merültek fel, a társadalmi ellentétek azonnal felszínre kerültek, akár polgárháború formájában is. A politikai csoportok harca ezért jóval kíméletlenebbé vált, mint a korábbi időkben. A kölcsönös leszámolások már a peloponnészoszi háború idején is gyakoriak voltak (korkürai tömegmészárlás), de a jelenségek a háború után is megmaradtak. Ilyen volt például a 392-es korinthoszi mészárlás vagy az ún. argoszi husángolás. Mindezt természetesen kihasználták egyes politikai kalandorok is, és a nincstelenek lázadásain emelkedtek uralomra a késő görög türannoszok.
A politikai ellentétek durvulása mellett a proletarizálódás másik hatása az volt, hogy aláásta a demokrácia politikai intézményeit. A népgyűlések egyre formálisabbá váltak, hiszen a nincstelenek jelentős része jó pénzért eladta szavazatait a gazdagabbaknak. Ezzel a békésebb időszakokban is elvesztették igazi politikai szerepüket a demokrácia hagyományos intézményei.
A kivándorló hatalmas tömegek szintén a szavazóképes polgárok létszámát csökkentették. A poliszok külpolitikáját az aktivitás jellemezte. Az erősebbek megpróbálták kiterjeszteni hatalmukat egész Hellász felé, de a gyengébbek is igyekeztek szövetségekbe tömörülni. A fél évszázad szinte háborúzással telt, mert egyik polisz sem hagyta a másikat túlzottan megerősödni. Amint erőfölény alakult ki, a többiek rögtön szövetségkötésekkel próbálták ellensúlyozni azt.
A spártai berendezkedés válsága
A peloponnészoszi háború természetesen Spártára is hatással volt. A perzsa pénzeken kívül a gazdag hadizsákmány is az egyes csoportok gazdagodását segítette. Az állandó hadjáratok megszüntették a polgárok mesterséges elszigetelését a külvilágtól. Megismerték a határon túli viszonyokat és a pénz hatalmát.
Mindezek hatására rövidesen a régi típusú törvényeket hivatalosan is eltörölték. Epitadeusz ephorosz törvénye értelmében (Kr. e. 400 körül) a klaroszokat elajándékozhatták vagy végrendeletileg örökbe hagyhatták. Ennek következménye a vagyoni különbségek kialakulása lett. Az eladósodott spártaiak ajándékozás vagy hagyaték címén eladogatták földjeiket. A hagyományos társadalmi csoportok (szpartiaták, perioikoszok, helóták) helyett új rétegek jelentek meg. Akiknek megmaradt a földjük, azokat „egyenlőknek” (homoioszoknak) nevezték. Az elszegényedetteket „csekélyebbeknek” (hüpomeiónoknak) hívták. Ők még részt vehettek a népgyűléseken. A perioikoszok megmaradtak, de mellettük megjelentek a háborús érdemeikért felszabadított helóták (neodamodészek).
A polgárok számának csökkenése a hadseregben is éreztette hatását. Az elszegényedettek itt is beálltak zsoldosnak, és fő törekvésük a pénzszerzés lett, hiszen azért földet lehetett venni. Mindez szinte kikényszerítette a hódító háborúkat. A belső problémák mellett Spártának külső gondokkal is szembe kellett néznie. Bár vezető szerepét egyetlen görög polisz sem merészelte kétségbe vonni, barátokat, szövetségeseket nem sikerült szereznie.
Küzdelmek a poliszok között
Bár Spártának voltak belső problémái, az anyaország poliszai is gondot okoztak neki, mégis a Perzsiával megromlott viszony jelentette a legnagyobb veszélyt számára. A peloponnészoszi háború folyamán kapott anyagi támogatás fejében ugyanis Spárta megígérte, hogy győzelem esetén visszaadja Perzsiának a kisázsiai tengerpart görög városait. Mivel ez az anyaországban hatalmas felháborodást váltott volna ki, Spárta minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy a vállalt kötelezettség teljesítését minél későbbre halassza.
Emiatt avatkozott be a II. Dareiosz király halála utáni perzsa trónviszályba. A fiatalabb fiú, Kürosz, bátyja (Artaxerxész) ellen támadt a trón megszerzése érdekében, és ekkor Spártától kért segítséget. Mivel Kürosz egyben Kis-Azsia kormányzója is volt, Spárta azt remélte, győzelem esetén ellenszolgáltatásként a görög városok megtarthatják függetlenségüket. A 13 ezer görög zsoldos segítségével Kürosz több győzelmet aratott. Kr. e. 401-ben azonban a kunaxai csatában hiába kerekedett ismét felül serege, vigyázatlansága miatt maga is elesett. Perzsa katonái nagy része átpártolt Artaxerxészhez, a 10 ezer görög zsoldos pedig ott maradt a birodalom közepén. Helyzetüket még az is rontotta, hogy vezéreiket a perzsák tárgyalás ürügyén tőrbe csalták, és megölték. A zsoldosok azonban új vezéreket választottak (köztük Xenophónt, aki később megírta az eseményeket), és megkezdték a hazatérést. A „tízezer görög hadjárata” a rendkívüli nehézségek és kalandok után sikerült. Bár seregüknek mintegy negyedét elvesztették, Trapezosznál elértek a tengerhez. (Xenophón: Anabaszisz)
A hazatérés tehát sikerült, de a spártaiak helyzete továbbra sem volt könnyű. A perzsák a jól bevált módszerhez folyamodva pénzelni kezdték a Spártával ellenséges görög államokat. Ezzel megkezdődött a korinthoszi háború.
A korinthoszi háború (Kr. e. 395-386)
A perzsa aranyak megtették hatásukat, Kr. e. 395-ben az eddigi ellenségek összefogtak Spárta ellen: létrejött Korinthosz, Athén, Thébai és Argosz koalíciója. A spártaiak helyzete igen nehézzé vált, hiszen egyidejűleg két irányban kellett háborút viselniük.
A kezdetben változó sikerű csatározásokban a „szövetségesek” fölénye egyre erősödött. Spárta először tengeren vesztette el vezető szerepét. A szárazföldi csatározások az Iszthmoszon folytak, ezért nevezték a harcokat korinthoszi háborúnak. A koalíciós győzelmek eredményeképpen ismét egyre több város lépett szövetségre Athénnal. A perzsák nem akartak egy újabb nagyon erős ellenfelet maguknak, ezért politikát váltottak, és ismét Spártát kezdték el támogatni. Az erők ezzel kiegyenlítődtek, aminek az eredménye a Kr. e. 386-os békekötés volt. A megegyezésnek két nevet is adtak. Az egyik a főszerepet játszó spártai követről elnevezett Antalkidasz-féle béke volt, míg a másik név („királybéke”) onnan eredt, hogy a békét a perzsa uralkodó, II. Artaxerxész szavatolta. A szerződés értelmében a kis-ázsiai görögség ismét a perzsák fennhatósága alá került. Feloszlatták a háború folyamán létrejött koalíciókat, egyedül a peloponnészoszi szövetséget tartották fenn. A béke természetesen nem növelte Spárta népszerűségét, de katonai erejével szemben nem tudtak fellépni a görög poliszok. Néhány évig még a spártaiak korlátlanul éreztették hatalmukat (pl. a thébai fellegvár megszállása).
Thébai felemelkedése (Kr. e. 379-362)
A 370-es évek elején két olyan esemény is történt, ami alaposan csökkentette Spárta hegemóniáját. A szárazföldön Thébai vetett véget a spártai hatalom túlsúlyának, ugyanis Kr. e. 379-ben a thébai emigránsok egy csoportja – Pelopidasz vezetésével – álruhában hazatért. Megölték a város hadvezéreit, és kiszabadították a politikai foglyokat. A helyi demokraták vezetőjével – Epameinondasszal – összefogva kapitulációra kényszerítették a spártai helyőrséget.
Mindezzel párhuzamosan a tengeren Athén vetett véget a spártai hegemóniának. Kr. e. 378-ban felújította a déloszi szövetséget, természetesen levonva az első szövetség kudarcának tanulságait. Athén nem szólt bele a poliszok belső életébe, sőt még földet sem volt szabad szereznie athéni lakosnak a szövetségesek területén. Az új szövetség sikerességét bizonyította Khabriasz athéni hadvezér győzelme Naxosznál (Kr. e. 376).
A következő években a hagyományos ellenfelek – Athén és Spárta – közötti harcok lassan véget értek (Kr. e. 372). Thébai volt azonban az új rivális, amely a poliszok élére szeretett volna kerülni. Itt még a szabad dolgozókra épült a demokrácia és a hadsereg. Thébaiban a katonák még hazájukért harcoltak, és hadvezéreik is kiválóak voltak (Epameinondasz, Pelopidasz).
Spárta természetesen nem nézte szó nélkül korábbi szövetségese túlzott megerősödését, de katonai akciói nem vezettek eredményre. Kr. e. 371-ben Kleombrotosz spártai király vezette a seregeket Thébai ellen. Az összecsapás Leuktránál történt, ahol a thébaiak teljesen új taktikát alkalmaztak. A „ferde hadrend” azt jelentette, hogy nem mindenhol egyenlő (8-12 soros) mélységben állították fel a katonákat, hanem a balszárnyat rendkívül (50 soros mélységben) megerősítették. Nyugodtan mondható, hogy a spártaiak megsemmisítő vereséget szenvedtek a leuktrai csatában. Uralkodójuk is elesett, és Spárta legyőzhetetlenségének mítosza végképp eltűnt. A vereség hatása annál is súlyosabb volt, mert sorra indultak meg a Spárta-ellenes küzdelmek a Peloponnészoszi-félszigeten.
A mozgalmakat Thébai is támogatta, többször is vezetve hadjáratokat a Peloponnészoszra. Mindez azt eredményezte, hogy Spárta meggyöngülése és szövetségi rendszerének szétesése után a 360-as években Thébai lett a görög világ vezető hatalma.
Természetesen mindez csak átmeneti lehetett, mert a poliszok egyik állam megerősödését sem nézték jó szemmel. A korábbi „nagyhatalmak” mellett más poliszok is Thébai ellen fordultak, sőt megpróbálta mindegyik fél a perzsákat is bevonni a görög ügyekbe. Perzsia támogatását azonban – Pelopidasz követségjárása óta – Thébai élvezte. Erre válaszul a poliszok
– Mantineia vezetésével, 363-ban – szövetkeztek Thébai ellen (Spárta, Athén, Phliasz, Akhaia). A következő évben Epameinondasz vezetésével thébai haderő vonult a Peloponnészoszra. Az ütközet Mantineiánál zajlott, s a „ferde hadrend” ismét Thébait segítette győzelemhez. A csatában azonban Epameinondasz elesett, és ez Thébai kezdeményezőképességének elvesztését jelentette. Kr. e. 361-ben a szembenállók „általános békét” kötöttek, melyet egyedül Spárta nem írt alá, mert nem volt hajlandó elismerni Messzénia függetlenségét.
Athén kísérlete– Mantineia vezetésével, 363-ban – szövetkeztek Thébai ellen (Spárta, Athén, Phliasz, Akhaia). A következő évben Epameinondasz vezetésével thébai haderő vonult a Peloponnészoszra. Az ütközet Mantineiánál zajlott, s a „ferde hadrend” ismét Thébait segítette győzelemhez. A csatában azonban Epameinondasz elesett, és ez Thébai kezdeményezőképességének elvesztését jelentette. Kr. e. 361-ben a szembenállók „általános békét” kötöttek, melyet egyedül Spárta nem írt alá, mert nem volt hajlandó elismerni Messzénia függetlenségét.
Spárta és Thébai után – még egyszer utoljára – Athén próbált nagyhatalmi politikát folytatni. Hegemonikus törekvései – saját szövetségeseivel szemben – háborúhoz vezettek. Kr. e. 357 és 355 között folyt az ún. szövetséges háború, melynek végeredménye az lett, hogy a legfőbb szövetségesek (Rhodosz, Khiosz, Khósz stb.) elszakadtak Athéntől. Ezzel szétesett az utolsó komolyabb szövetség is, mely talán képes lett volna összefogni a görög területeket. Az egymás közötti harcokban kimerült poliszok megszűntek „világpolitikai hatalmak”-ként létezni, s a görög anyaország egyesítését egy külső hatalom, Makedónia vitte véghez.
A klasszikus görög kultúra
„...nem a hajdant dalolom meg, vagyok az új kor dalolója: ma királyunk Zeusz isten, s aki volt, Kronosz elhullt, tovatűnt, hajdani múzsa...”
(Timotheosz)
A Kr. e. 5. század elején nemcsak a perzsákat sikerült kiszorítani Hellászból, a görög művészetben is – korához mérten – forradalmi változások kezdődtek, melyek élén szintén Athén állt. A kortársak egyre gyakrabban nevezték a Szalamisz előtti kultúrát „régi”-nek, „egyiptomihoz vagy etruszkhoz hasonló”-nak. A Szalamisz utáni kultúrát a hellének csak „új” kultúrának hívták, csupán az utókor nevezte „klasszikus”-nak. A klasszikus kultúra virágkorát Periklész és az őt követő közel egy évszázad alatt élte. A 4. század elejéig központja Athén volt, aztán – mikor őket is rabul ejtette a hübrisz, a mértéktelen gőg, s kirobbantották, majd elvesztették a peloponnészoszi háborút -, átkerült Hellász egyéb, a háború által kevésbé sújtott poliszaiba. Fejezetünk a klasszikus kultúráról szól.
Athén a periklészi korban
„...csodálhatjuk Periklész műveit, hogy ily rövid idő alatt készültek el, és ily hosszú idő elteltével is fennállanak. Szépségre nézve mind már akkor is a régi volt, üdeségében pedig máig oly friss, mintha most készült volna el. Annyira virágzik bennük azóta is valami újszerűség, amely az idő múlásától érintetlenül megtartja szépségét, mintha örökké friss lehelet és öregséget nem ismerő lélek lakoznék ezekben az alkotásokban.” (Plutarkhosz)
Aligha lehetne szebben megfogalmazni a klasszikus kor művészi eszményét, mint ahogy a „görög-római” történetíró Periklész-életrajzában teszi. Ő még bizonnyal eredeti szépségében láthatta a klasszikus kori Athén emlékeit, amelyek az azóta eltelt majd két és fél ezer esztendőben sem veszítették el egykori pompájukat.
esztendőben sem veszítették el egykori pompájukat.
ban. Az Athén vezetésével létrehozott szövetség ugyanis nemsokára a város hatalmi céljait szolgálta, s ennek megfelelően Athén rendelkezett a „szövetségesek” pénzügyi hozzájárulásával
Az Agorán zajló viták azonban nem hátráltatták az építkezések ütemét. Néhány esztendő alatt az Akropolisz építésére több mint 2000 talentumot (52 000 kg ezüst!) használtak fel, igaz, ennek harmadát beépítették Pheidiász hatalmas Athéné-szobrába. Így azután az nemesfémtartalékul is szolgálhatott. Állítólag a művészt egyszer megvádolták, hogy egy részét elsikkasztotta, ő azonban leszerelte a fémlemezeket, majd azokat lemérette, így bizonyítván igazát. A hatalmas építkezések Athén erejét is szimbolizálták, hisz akkoriban egy talentumért már hadihajót lehetett építeni.
Athén újjáépítése még Themisztoklész alatt kezdődött, aki a közvetlen perzsa veszély elmúltával elrendelte a város megerősítését. Az athéniak a „barbárok” által lerombolt emlékek köveit az új falakba építették, az archaikus szent szobrokat – a kései régészek szerencséjére – mágikus szertartások után elásták. Az elpusztított szentélyek újjáépítésére még nem kerülhetett sor, mert – a hagyomány szerint – az athéniak esküt tettek, hogy addig nem állítják őket helyre, míg a háborúk be nem fejeződnek.
460 körül kezdődött meg az új művészet látványos fellendülése, de már nemcsak Athénban, hanem az Égei-szigetvilágban és Megalé Hellászban is. Valóságos vándormozgalom bontakozott ki: görög művészek járták Kis-Ázsiát, s jutottak el egészen a távoli Perszepoliszig. A klasszikus görög kultúra meghatározóvá lett a Mediterraneum egész területén.
A klasszikus kori művészetAz építészet
A görög építészet központja a Kr. e. 5. század közepén egyértelműen Athén volt. Innen sugárzott ki aztán Hellász majd minden tájára az új művészi felfogás, mely főleg az építészetben és a szobrászatban érhető tetten.
Athén Themisztoklész utáni építkezéseit Kimón vezette. Az ő nevéhez fűződik a Sztoa Poikilé, a Színes Csarnok építése, melynek festményei Miltiadész és fia dicsőségét voltak hivatva hirdetni. A kor legnagyobb művészi vállalkozása – az Akropolisz újjáépítése – még váratott magára. A „Kalliasz-féle béke” megkötése után, a déloszi pénztár birtokában, Periklész javaslatára fogtak az athéniak e nagyszabású vállalkozásba. „... a város a háborúhoz szükséges dolgokkal kellőképpen el van látva, fölöslegét olyasmire kell fordítania, amiből örök dicsőség, a most élők számára pedig kész jólét származik...” – hangzott Periklész indoklása. Valóban, az építkezések nemcsak hatalmas állami kiadásokkal, hanem az athéni polgárok számára munkaalkalommal is jártak. Plutarkhosz csodálattal jegyzi meg: „Miközben pedig emelkedtek a nagyságukkal lenyűgöző, utánozhatatlan szépségű épületek, és a művészek versengve múlták felül a terveket a tökéletes kivitellel, a gyorsaság volt a legcsodálatosabb.”
Az építkezés egy emberöltőt vett igénybe. Ekkor emelték az Akropolisz kapuzatát, a Propülaiát és a legendás királynak, Erekhtheusznak szentelt épületegyüttest, azErekhteiont. Ennek déli oldalán található a Koré-csarnok, melynek oszlopait leányalakokkal- kariatidákkal
– helyettesítették. A mítosz szerint az Erekhteion helyén döntötték el az istenek, hogy Attika, s vele Athén ura – Poszeidónnal szemben – Athéné istennő legyen. Az Akropolisz legfontosabb épülete azonban egyértelműen a Parthenon, Athéné Parthenosz, a Szűz Istennő temploma. A Parthenon több, mint egy tökéletes, klasszikus templom: a görög művészetfelfogás mintapéldája. Ezért érdemes vele alaposabban megismerkednünk.
A Parthenon– helyettesítették. A mítosz szerint az Erekhteion helyén döntötték el az istenek, hogy Attika, s vele Athén ura – Poszeidónnal szemben – Athéné istennő legyen. Az Akropolisz legfontosabb épülete azonban egyértelműen a Parthenon, Athéné Parthenosz, a Szűz Istennő temploma. A Parthenon több, mint egy tökéletes, klasszikus templom: a görög művészetfelfogás mintapéldája. Ezért érdemes vele alaposabban megismerkednünk.
Az épület az Akropoliszról alkotott elképzelés szerves része volt. Periklész és a kor jeles szobrászának, Pheidiasznak alkotása. Periklész biztosította a város lakóinak támogatását és a kb. 700 talentumnyi összeget, Pheidiasz pedig a tervezést és a kivitelezést irányította. A 31x70 méter alapterületű épület teljesen márványból készült (görög földön először). A templom cellájában (naosz) állt Pheidiasz fő műve, Athéné Parthenosz szobra. A művész minden tekintetben tökéletes optikai hatásra törekedett, egyszerre alkalmazta a geometria szabályait és a „kiszámított szabálytalanságokat”. A Parthenon a görög templomépítés szabályait követi. Közepén téglalap alakú cella – naosz – áll, melyet oszlopsor övez. Mint a korábbiak, ez is a támasz és a teher (oszlop és gerenda) együttesére épül. A görögök nem tudták a nagyobb terek áthidalását megvalósítani, így az áttekinthetőségre, a tiszta konstrukcióra törekedtek. Ezt az elvet követik az Agorán álló oszlopcsarnokok, a sztoák is.
A Parthenon a dór oszloprendet alkalmazza, melynek jellemzői – világos, szigorú, komoly, erőteljes – Athéné istennőt is jellemzik. A templom fő díszeit a gerendák fölött elhelyezett frízek négyszögletes kőlapjain – metopé – látható domborművek adják. Különösen fontosak az orommezőben elhelyezkedő főalakok. A metopék legtöbbjén a trójai háború, athéniak és amazonok, görögök és kentaurok harca látható.
A jelenetek megformáltságán nyomon követhető az archaikus képzőművészeti hagyomány megváltozása: a legfontosabb metopékon a Panathénaia (Athéné születése) ünnepének eseményei – köztük az ünnepi felvonulás – láthatók. A szobrász nem esetlegességet, hanem ideálist akart megjeleníteni. Az ideális ábrázolás pedig nem tűrte a szabálytalanságot, ugyanakkor engedett az archaikus kor merevségéből, frontalitásából. A szobroknak nem elvont belső tartalmat kellett megjeleníteniük, alkotójuk harmóniára, a különböző alakok egységes hatására, mégis egyediségére törekedett. Talán ez Pheidiasz legfőbb újítása.
Mint már említettük, a Parthenon naoszában állt az ókor egyik legnagyobb szabású szoborkolosszusa, Pheidiasz Athéné Parthenosz-szobra. Az azóta elpusztult alkotás 12 m magas volt, elefántcsontból és aranylemezekből készült. Jobbjában 1,8 méteres, oszlopon álló Niké (a győzelem istennője) szobrot, baljában pedig amazonok és görögök harcával díszített pajzsot tartott. A pajzs alatt kígyó – Erikhthoniosznak, Athén egyik legendás királyának megjelenési formája – volt látható. Az istennő testét archaikus jeleket mutató, gazdag redőzetű ruha fedte, fején szfinxszel és szárnyas lovakkal díszített sisakot viselt. (Hasonlóan híressé vált a szobrász másik kolosszusa, az olümpiai Zeusz-szobor. Erről igen keveset tudunk, mert a Kr. u. 4. században Bizáncba szállították, s itt valószínűleg tűzvésznek esett áldozatul.)
A Parthenon, bár Athénének volt szentelve, sosem vált az istennő kultuszának helyszínévé. Fogadalmi ajándék volt, mely a barbárok feletti győzelmet s azt szimbolizálta, hogy e győzelem csakis Athén vezetésével következhetett be. Athéné alakja a többi görög polisz számára jelzésértékű volt: bár létezik a déloszi szövetségen belül a névleges egyenjogúság, a valós hatalom Athéné.
Az Akropoliszon túl Periklész kora egyéb látványos emlékekkel is gazdagította Athént és Attikát. A milétoszi építésziskola jeles képviselője, Hippodamosz„modern” várossá építette ki Peiraieuszt. Az ő város ideálja geometrikus pontossággal megtervezett, négyzethálós alaprajzú utcahálózattal rendelkező település volt. Ennek mintapéldája később Alexandria lett. Elkészültek az Athént a kikötővel összekötő ún. hosszú falak. Felújították a kör alaprajzú Tholoszt, a prütaniszok házát, Xerxész sátrának mintájára felépült az Ódeion, az előadócsarnok, emellett átépítették az egész Agorát.
Szobrászat és festészet
Az építészettel ellentétben a görög szobrászatnak kevés emléke maradt ránk. Többnyire római másolatokkal találkozhatunk, melyek nem minden tekintetben követik a feltételezett eredetit. Sok római sajátságot találunk rajtuk – elsősorban az ideálissal szemben az egyedi hangsúlyozását –, s emiatt nemegyszer bonyolult feladat „visszakövetkeztetnünk” az eredetire.
Mint már említettük, az építészet és a szobrászat szoros kapcsolatban állt egymással (pl. Parthenon). Az építészeti és a díszítő tevékenységet gyakorta ugyanaz a művész végezte. A szobrok – bár ennek ellenkezőjét vélhetnénk – szigorú szabályok szerint, márványból, esetleg bronzból készültek.
A filozófus Prótagorasz tanítása szerint „minden dolog mértéke az ember”. Ennek megfelelően a tökéletességet az emberi arcra formált világ jelentette. Nem véletlen a görög istenvilág antropomorf (emberalakú) volta. A művésznek az ideálisat kellett megjelenítenie, ezért szobortípusok, nem pedig az esetlegest, a tökéletlent is hangsúlyozó művek jöttek létre. A szobrok alaptípusai már az archaikus korban kialakultak. Ezek egyike az Apollónnak szentelt, előkelően merev tartású, mezítelen ifjúalak, a kúrosz volt. A másik, ennek női megfelelője, a mindenkor gazdag redőzetű ruhába burkolt leányalak, a koré. Az archaikus szobrok e két változatából jöttek létre a klasszikus kor remekei.
A Kr. e. 5. század közepe táján működő híres alkotó, Polükleitosz állószobrából, a Lándzsavivőből (Dorüphorosz) következtethetünk a kúroszalak megváltozására. A frontalitás eltűnt, az alak a tér minden irányából nézve műalkotásként élvezhető. A szobor „tartása” egészen más, mint a korábbiaké volt. A testsúly az egyik lábra nehezedik, a másik mintha lépne, s ettől a súlyelosztástól a test tengelye hullámvonalat ír le. A váll, a mell, a has, a térdek és a bokák más-más, egyre ferdébb vonalban helyezkednek el. Ezt a tartást nevezték később kontraposztnak. Dinamikussága ellenére a Lándzsavivő is szigorú kánonok (szabályok) szerint készült, ideális szobor. Polükleitosz szerint: „A fej legyen a testmagasság hetedrésze, a lábfej háromszorosa a kézfejnek, a lábfejet a térdtől hat kézfejnyi távolság válassza el, s ugyanennyi a térdet a testközéptől.”
Hogy az alkotókat nem a természet utánzása vezette, mi sem mutatja jobban, mint Mürón híres, Kr. e. 450 körül készített Diszkobolosza (Diszkoszvető). A szobor – bár úgy tűnik, hogy a diszkosz elhajítása előtti utolsó pillanatot ragadja meg – a diszkoszvetés szinte teljes mozdulatsorának tökéletes sűrítése. Ilyen mozdulat a valóságban nincs. Drámai feszültség és harmónia együttese jellemzi Mürón ismert művét. A győztes atléta szobra azt is jelzi, hogy az 5. század közepétől egyre nagyobb hangsúlyt kapott a szobrászatban a tehetős magánemberek, népszerűségre szert tett személyek megrendeléseinek, elsősorban sírtábláknak, nem épp olcsó kielégítése. Szinte Hellász egész területén követték az Athénból diktált „új” stílust.
A Kr. e. 5-4. század fordulóján megbomlott az egyén és a közösség harmonikus viszonya. A poliszokban egyre nagyobb szerephez jutottak a kiemelkedő személyiségek, akiknek – kezdetben még az utókor – igyekezett méltó emléket állítani. A mintát ehhez Harmodiosz és Arisztogeitón Athénban felállított szobra, a Zsarnokölők adta. Az új irányzat, a portrészobrászat első megjelenése Periklész szobra (Krészilasz alkotása). Az arcvonásokat itt még eszményíteni igyekezett a mester, ám a későbbiekben egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az egyéniségre jellemző vonások. 394-ből már arra is van példa, hogy egy győztes hadvezérnek életében szobrot emeltek. Még a felállítás helyét is ő jelölhette ki. A szobrászat stílusának változásáról általában azt mondhatjuk, hogy a 4. század hajnalán eltűntek az archaikus jegyek, s előtérbe került a játékosság, a virtuozitás és a „túlzott műgond”. Az új szobrászat legjelentősebb képviselője Kallimakhosz volt, a múló pillanat ábrázolója. Az utókor az ő „találmányának” vélte az akanthuszlevelekkel borított „korinthoszi” oszlopfő megalkotását is. A változó, az archaikus hagyományokat elveszítő világ életérzését azonban már nem volt képes megfelelő erővel ábrázolni a szobrászat, a 4. század elejére vezető műfajjá a festészet emelkedett.
A görög festészet magas színvonaláról elsősorban a vázák tanúskodnak, mert nagyobb alkotások nem maradtak ránk, kivéve tán a paestumi (Megalé Hellász) sírkamra freskóit. Hogy nemcsak vázafestészet létezett, több forrás is bizonyítja. Ilyen például az a – kevesek számára ismerős – tény, hogy a szobrokat is festették. Az athéni színház színpadképét már Szophoklész óta festők alkották. Ezek egyike volt a szamoszi Agatharkhosz, aki kialakította a perspektivikus festészet szabályait. Az utókor által legtöbbre becsült hérakleiai Zeuxisz felfedezte, hogy a színek mellett rendkívüli szerepe van a tónusoknak, fény és árnyék egymásrahatásának.
Külön említést érdemel a klasszikus kor vázakészítése, hisz a görög vázák nem csupán használati tárgyak voltak. Sőt, inkább műalkotásoknak kell tekintenünk őket. A hellén fazekasok termékeinek kiváló minősége az egész Mediterraneumban ismert volt. Három főbb típust gyártottak, az amphorát – erőteljes, nagy, talpas korsó -, a hüdriát – háromfülű víztároló edény – és a kratért – harang alakú borkeverő edény. A vázafestési módszerek közül a vörösalakos megőrizte vezető szerepét, de az alakok megfestése egyre precízebbé, a művész egyéniségéről árulkodóvá vált.
Az antik színház
A periklészi kor talán legjelentősebb kulturális hagyatéka a görög dráma. Létrejötte Peiszisztratosz korára tehető, ugyanis ő tette Dionüszosz kultuszát – melyből a dramatikus hagyomány származik – Athén városának egyik fő eseményévé.
A drámai előadásokhoz azonban színházra volt szükség, melynek megépítése fontos technikai problémát vetett fel. Meg kellett oldani a nézők elhelyezését, s a legoptimálisabb akusztikai hatás elérését. Lehetőség szerint az építményeket a természettel harmonizáló módon képezték ki. Ennek legszebb példája a delphoi kis színház. Az épület központja a nagyjából félkör alakú orkhésztra, a kórus fellépésének színtere volt. Ezt a nézőkkel szemben a háttér szerepét is betöltő sátor vagy vászonfüggöny, később a helyére épített téglalap alakú épület, a szkéné zárta le. A lejtőkön félkör alakban emelkedtek a fa, később kő lépcsősorok, amelyeken a nézők ültek. A legelőkelőbb hely Dionüszosz papját illette.
Az előadás főszereplője sokáig a kar maradt, míg Theszpisz fel nem léptette az első színészt, aki az epeiszodionban – a kardal értelmezésében – játszott szerepet. A színészek száma Aiszkhülosz darabjaiban emelkedett kettőre, s ez már lehetővé tette a drámai cselekmény létrehozását. A színészek álarcban játszottak, s a női szerepeket is férfiak alakították. A szatírjátékok szereplői természetesen változatos jelmezekbe öltöztek.
A görög dráma létrejötte egyértelműen a perzsa háborúk első szakaszának lezárulásához kötődik. Kr. e. 486-tól a Nagy Dionüszosz-ünnepen az első napon a komédiaírók versengtek egy-egy komédiával, ezután léptek színre a drámaköltők egy-egy drámai tetralógiával (négy drámából álló kompozíció: három tragédia és egy szatírdráma).
Az előadásokat nappal tartották, a nézők jeggyel juthattak be a színházba. Periklész lehetővé tette, hogy a szegény polgárok jegyét az állam kifizesse, így az ünnepről senki nem kényszerült távol maradni szegénysége miatt. Az arkhón feladata volt, hogy az előadásra kerülő darabokat – vagyis inkább szerzőiket (összesen hármat) – kiválassza. Ő jelölte ki azt a három tehetős polgárt is (khorégosz), akinek kötelessége volt a darab kiállításának költségeit fedezni.
Az előadások a közönség aktív részvétele mellett zajlottak. A nézőtéren ülők tetszésüknek és ellenérzésüknek is hangot adtak, s a drámaköltők ezt gyakran ki is használták. Igyekeztek valamely ügy mellé vagy ellenében a közönséget is felsorakoztatni. A homéroszi eposzokhoz hasonlóan itt is érvényesült az élőszó – oralitás– szerepe: művész és közönség valósággal „együtt alkotta” a darabot az előadás közben.
A periklészi kor legfontosabb alkotói Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész és Arisztophanész.
Bár több mint ezer esztendeig léteztek, az olümpiai játékok virágkora mégis a Kr. e. 5-4. századra esett. Olümpiában már Kr. e. 1000 körül megkezdődött a Zeusz-kultusz, s e kultusz nemsokára különböző ünnepi játékokat vonzott magához. Hellászban sokféle ünnepi játék – szónoki, drámai és sportverseny – létezett, de az itteni egyedülálló volt abból a szempontból, hogy döntően a sportversenyekre korlátozódott. Talán ez a négy esztendőnként megrendezett esemény volt az, amelyik a legjobban szimbolizálta Hellász civilizációjának egységét.
Olümpia egyszerre jelentett vallási ünnepséget és a győzelem dicsőségéért folytatott kíméletlen versengést. E kettősség eredete a homéroszi hagyományokba vész. Akhilleusz játékokat rendezett halott barátja, Patroklosz tiszteletére (l. az Iliász 23. énekében), de az eposzokban más helyeken is feltűnnek a sportversenyek. A győzni akarás vágya is homéroszi eredetre utal, hisz az olümpiai játékokon résztvevőknek „nem a részvétel, hanem a győzelem volt a fontos”. „Vagy győzelmi babér, vagy halál.” – imádkozták a résztvevők. Nem drága ajándékokért, hanem „csak” a szent olajfa lombjából font koszorúért indultak harcba a versenyzők. Ez mindennél többet ért, a győztes nevét egész Hellász megismerte, s szobrát felállították Olümpiában. Az antik Hellászban az élet minden területét a verseny, az agón jellemezte.
Az olümpiai játékok programja az 5. századra alakult ki. Az istentisztelet után a versenyeket a kocsihajtók viadala nyitotta. Ez volt a leglátványosabb versenyszám, melyen alkalmanként 30-40 kétlovas kocsi is részt vehetett. A második napon következett a pentathlon, ami diszkoszvetésből, távolugrásból, gerelyhajításból, 200 méteres futásból, végül pedig birkózásból állt. Az utóbbi két versenyszámban azok is indulhattak, akik nem vettek részt a pentathlonban. Ha valaki három számot megnyert, a többitől függetlenül bajnok lett.
A diszkoszvetés hasonlított a maihoz, a távolugrás helyből történt, a gerelyvetéshez pedig segítségül szíjat használtak. A birkózás és az ökölvívás kemény sportnak számított; megesett, hogy az egyik küzdő fél holtan maradt a porondon. A versenyen szerepelt még a pankration is, mely a birkózás és a cselgáncs elemeit egyesítette egy jó adag erőszakossággal. A versenysorozatot a 400 méteres fegyveres futás zárta. A résztvevők a távot sisakban, pajzzsal – korábban teljes fegyverzetben – tették meg. Az utolsó versenynap után a játékok lezárása következett.
Olümpia jelentősége ezzel korántsem ért véget. A versenyek idején tízezernyi görög jelent meg a színhelyen, vége-hossza nem volt a zajnak, tolongásnak, mulatozásnak, kirakodóvásárnak. A Kr. u. 2. században az ide látogató utazó, Pauszaniász nemcsak a versenyekről ad hiteles képet, hanem Olümpiáról is, amely az ő korára már divatos kirándulóhelynek és művészeti központnak számított. Ugyanis sok nevezetes történelmi személyiség igyekezett ajándékokkal kedveskedni az olümpiaiaknak. A római korban kincsesházakkal, reprezentatív épületekkel és szobrokkal zsúfolt látványossággá változott Olümpia. A császárok megpróbálkoztak azzal, hogy valamiféle császárhű, összgörög propaganda szolgálatába állítsák az olümpiai mozgalmat, de hiába: az lényegében változatlan formában maradt fenn a Kr. u. 3. századig.
A klasszikus kor tudományaA természettudományok
A görög tudományt meglehetősen nehéz a filozófiától elválasztanunk, hisz a bölcselet művelői a szó szoros értelmében polihisztorok – sok „tudományban” jártas férfiak voltak. A természet- és társadalomtudomány soha nem vált el teljesen a szűkebb értelemben vett filozófiától, a „bölcsesség szeretetétől”. A klasszikus korból tudományos művek alig maradtak ránk, annál nagyobb viszont a filozófusok alkotásainak száma. Jórészt ezekből következtethetünk a klasszikus hellén tudomány színvonalára.
A tudományos gondolkodás ekkoriban jórészt spekulatív elveken alapult, tehát nem kísérletek, hanem a gondolkodás útján kívántak magyarázatot találni a megválaszolatlan kérdésekre. A klasszikus filozófia első nagy alakja, az akragaszi Empedoklész, aki imádandó, hatalmas istennek tekintette önmagát, Parmenidész tanait fejlesztette tovább. Minden létező dolgot négy „anyag” – a föld, a víz, a tűz és a levegő (hisz ezek nélkül nincs élet) – keveredésével magyarázott. Pusztán gondolkodás segítségével felfedezte, hogy a fény terjedése időhöz kötött, tehát sebessége véges. Ő volt az első, aki felismerte a légellenállást.
Az abdérai Démokritosz a világot már egyneműnek látta, s úgy vélekedett, hogy a dolgok tovább már nem osztható részecskékből, atomoszokból állnak. A természet jelenségeit az „űrben szanaszét száguldó atomok”-kal magyarázta. Az Athénban tanító Anaxagorasz – bár a világ mozgatójának valamiféle világszellemet feltételezett – „a Napot kőnek, a Holdat meg földnek” tekintette, amiért istentagadónak bélyegezték. A tudós valós magyarázatot talált a napés holdfogyatkozásra.
Parmenidész tanítványa, az eleai Zénón a mozgás-tér-idő viszonylatokat vizsgálta. Azt állította, hogy a világ változása csupán látszólagos. Ennek bizonyítására négy érvet hozott fel, melyek közül a második a legismertebb: A gyorslábú Akhilleusz és a teknős versenyében – ha korábban indul – mindig a teknős lesz a győztes, hisz Akhilleusznak először arra a pontra kell eljutnia, ahonnan a teknős elindult. Ám amíg odaér, az állat újabb távolságot tesz meg, melyet ismét „be kell hoznia” a hérósznak. Így távolságuk egyre csökken, de meg nem szűnik. Szerinte tehát a látszat – Akhilleusz néhány lépés után elhagyja a teknőst – és a valóság – soha nem éri el
– között ellentmondás, paradoxon van. Bár elmélete hibás, mégis ezzel a modern halmazelmélet előfutárának tekinthető. Az 5. század elején születtek meg azok a geometriai elméletek is, amelyek summázatát a Kr. e. 300 körül született Eukleidész adta.
– között ellentmondás, paradoxon van. Bár elmélete hibás, mégis ezzel a modern halmazelmélet előfutárának tekinthető. Az 5. század elején születtek meg azok a geometriai elméletek is, amelyek summázatát a Kr. e. 300 körül született Eukleidész adta.
Az 5. század közepén virágzott fel az orvostudomány, melyről az ún. Hippokratészi Gyűjteményben számos forrás maradt ránk. Bár korábban is voltak hagyományai, a tudományos szintű gyógyítás megalapozójának mégis a kószi Hippokratészt tartják. Az előzőektől eltérően, Hippokratész tanításai középpontjába a tapasztalati úton való megismerést helyezte. Úgy vélte, ha megfejti a betegségek lefolyásának menetét, akkor a későbbiekben befolyásolni tudja azokat. Műveiben 42 kóreset leírását adja, mely alapján az orvos „diagnósziszt” tudott adni. A gyógymódokban azonban nem sikerült látványos eredményeket elérnie.
A sebészeti beavatkozások terén a görögök meglehetős jártasságra tettek szert, a belgyógyászati kérdések tekintetében azonban sötétben tapogatóztak. Nyilvánvalóan azért, mert nem ismerték pontosan az emberi szervezet működését. Hippokratész ezért jobbnak látta, ha a gyógyítás feladatát a természetre bízza, s az orvos csak a legszükségesebb esetben avatkozik be. Elméletei mégis figyelemre méltóak. Elsősorban a miliő (környezet) -elmélet, mely szerint az emberek jellemére, egészségére a természeti és társadalmi környezet döntő befolyással van. Hippokratész véleménye szerint az ember akkor egészséges, ha szervezetében a „négy nedv” – vér, nyálka, fekete és sárga epe – egyensúlyba kerül.
Az orvostudomány az ő működése alatt jutott el ókori csúcspontjára, főleg azért, mert továbbfejlődését a boncolás tilalma jelentősen lelassította. A klasszikus kori Hellászban a betegellátás – a gyógymódok hiányosságai ellenére is – magas színvonalú volt, ami főleg annak köszönhető, hogy jelentős számban álltak gyógyintézetek a betegek rendelkezésére. A kielégítő ellátás is szerepet játszhatott abban, hogy sokan megérték a 65-70 évet, s a születéskor várható életkor – az ókorban szokatlanul – magas volt.
Hippokratész fogalmazta meg az orvos legfontosabb feladatát: a beteg emberen minden körülmények között segítenie kell, ártalmára még saját kérésére sem lehet. Ezzel elutasította a „kegyes halál”, az euthanázia gyakorlatát. Az ún. Hippokratészi eskü napjainkig él, bár egyes vonatkozásait sokan és sokszor vitatták és vitatják.
Az orvostudomány mellett kedvelt és magas fokon művelt ágazatnak számított a csillagászat és a geográfia. A csillagászok legfontosabb eredménye a napév 365 1/4 napban történő meghatározása volt. Ezt kiegészítette Hérakleidész felfedezése a Föld tengelye körüli forgásáról. Hekataiosz elkészítette a világ első leírását,Anaximandrosz pedig térképét. A 4. század elején Platón tanítványai alkották meg a növények első osztályozását, majd ezt követte Arisztotelész állatrendszertana.
A klasszikus kor elméleti fizikai ismereteiről keveset tudunk, a gyakorlat azonban nagy felkészültségről tanúskodik. Kiválóan alkalmazták a különböző emelőket, csigákat, vitorlákat. Felfedezték a tehetetlenségi erőt, Arkhelaosz a század közepén rájött, hogy a hang keletkezésében a levegő rezgése döntő szerepet játszik. Az 5. század gondolkodóinak sejtése volt a mágnesességről, a statikus elektromosságról és a fénytörésről. A matematikusok a 4. századra kidolgozták a definíciók, bizonyítások és matematikai fogalmak rendszerét, ismerték az irracionális számokat és a térgeometria alapjait.
A filozófia
Mindezeket a tudományokat a görögök tekhnének, mesterségnek tekintették, mint ahogy a művészeteket is. Épp ezért igyekeztek, hogy elméleti ismereteik a gyakorlatban is használhatók legyenek. Volt azonban egy „tudomány”, mely ebbe a gyakorlatias rendszerbe nem illett bele: a filozófia. E szó eredetileg nem tudományt jelentett, hanem életmódot. A philosophein szóval Hérodotosz valamikor azt az életformát jelölte, amely a bölcsességre, tehát a tudásra törekszik. Arisztotelész azt mondja, hogy a filozófia nem azonos a sokféle egyedi ismeret összességével, hanem a „valóság összességét” akarja megragadni. Ennek az egyetemes gondolkodásnak a virágkora szintén a periklészi korra és az utána következő évszázadra esett. E korban működtek a klasszikus filozófia legnagyobb alakjai:Szókratész, Platón és Arisztotelész.
Szókratész (Kr. e. 470-399)
Életéről nem sokkal tudunk többet annál, amit leghűségesebb tanítványai, Platón és Xenophón leírtak róla. Platón mesterét a dialektikus gondolkodás és az ideatan megalapozójának tekintette. A kortársak szerény, igénytelen, minden energiáját a bölcsesség elérésére fordító férfiúnak írják le. Nálánál előkelőbb származású, közismerten házsártos felesége, Xanthippé eleget zsörtölődött vele emiatt, de nem tudta eltéríteni férjét az igazságot kereső útjáról. Mikor 399-ben az ifjúság megrontásának és istentelenségnek a vádjával bíróság elé idézték és halálra ítélték, még bírái is megbánták ítéletüket, s lehetőséget kínáltak neki a menekülésre. „...engedelmeskedni inkább az istennek fogok, mint nektek, s utolsó leheletemig, míg csak bírom, bizony fel nem hagyok a bölcselkedéssel...” – mondotta híres védőbeszédében. Nem menekült el, inkább kiürítette a méregpoharat.
Szókratésztől írott szöveg nem maradt ránk, mert tanításait élőszóban terjesztette. Viszont tanítványának, Platónnak műveiben, elsősorban a Gorgiászban, irodalmi módon rekonstruálva jelennek meg a szókratészi gondolatok. Platón műveiből ismerhetjük meg Szókratész filozófiai módszerét. Nem tárgyi tudásra vágyott, hanem a biztos ismeretszerzés útját kutatta. Véleménye szerint a megismerés útjában álló legfőbb akadály az emberek hamis tudata. Éppen ezért fő feladatának a hamis tudat leleplezését tartotta. Módszerének lényege abban állt, hogy saját tudatlanságának leple alatt beszélgetőpartnerét kérdéseivel rávezette arra, hogy felismerje, a valóságról alkotott eddigi fogalmai helytelenek.
Úgy vélte, hogy az erény nem más, mint a jó ismerete. Az embert a jó cselekvése teheti csak boldoggá. Épp ezért az embert rá kell vezetni a jóra, hisz ez és az igazság megismerhető. Ezért állította filozófiája középpontjába az erény keresését.
Szókratész működése Athénban egy válságterhes időszak, Periklész halála (429) és a harminc zsarnok uralma (404) közé esett. A filozófus kora demokratáival és arisztokratáival egyaránt szembekerült. A fokozatos erkölcsi hanyatlás korában magára maradt erkölcsfilozófiájával. Fő ellenfelei azonban a demokraták közül kerültek ki, nyilvánvalóan azért, mert úgy látták, hogy a filozófus ellenük hangolja az arisztokrata ifjakat. Ha arra gondolunk, hogy korábban tanítványai közé tartozott a botrányos életű Alkibiadész is, ezen nem kell csodálkoznunk. Halála után követői szókratészi iskolák sorát hozták létre, hogy a mester módszereit, elsősorban logikáját tanítsák.
A cinikusok
Szókratész követői közül talán legismertebbek a cinikusok, akiknek a gondolkodásában az autarkia, az „önmagával való megelégedés” játszotta a legfontosabb szerepet. Legjelesebb képviselőjük a „Kutyá”-nak csúfolt Diogenész volt, akinek követőit kűnikoszoknak (cinikusok) nevezték.
A szókratészi iskola tanításait annyiban haladták meg, hogy szerintük nem elég a jót felismerni és aszerint cselekedni, hanem meg kell tanulni legyőzni azokat a szenvedélyeket, melyek a helyes cselekvést akadályozzák. Ezek között elsősorban a civilizáció okozta szenvedélyeket említették.
Diogenész már addig jutott, hogy teljes mértékben tagadta a civilizáció létjogosultságát. Úgy gondolta, hogy ez minden rossznak a forrása, ezért „kivonult a társadalomból”. Szembefordult a városállamok rendszerével éppúgy, mint az elbizakodott uralkodókkal. Az ember legfőbb feladatának a lélek rendíthetetlenségének megteremtését tartotta. A hordóban lakó bölcs szellemességéről seregnyi történet maradt fenn. Midőn a hódító Nagy Sándor találkozott vele, köszöntötte: „Én Alexandrosz vagyok, a nagy király.” Erre az éppen napozó bölcs így válaszolt: „Én pedig Diogenész, a Kutya.” S mikor a király megkérdezte tőle, milyen kívánsága van, a filozófus ezt mondta: „Kissé állj odébb, ne fogd el előlem a napot.” A cinikusok elveitől közvetlenül jutott el a filozófia a sztoikusok lemondó és elviselő magatartásához.
Platón (Kr. e. 427-347)
Szókratész legnagyobb hatású tanítványa, Platón, életét annak szentelte, hogy mesterének emlékét ápolja. Az ő halálából azt a következtetést vonta le, hogy „az államokat gyalázatosan kormányozzák”, s az emberiség ebből az állapotból csak akkor kerülhet ki sikeresen, ha a kormányzást a filozófusokra bízza. Szókratész halála után elmenekült Athénból, Szürakúszaiba ment, ahol rabszolgának adta el a város türannisza. Sok hányattatás után visszatért szülővárosába, ahol Akadémosz hérósz szentélye mellett megalapította 900 évig fennálló iskoláját, az Akadémiát. Az iskolában elsősorban nevelni, s nem ismereteket közölni akartak. Maga a mester igen terjedelmes életművet hagyott az utókorra. Ifjúkorában a szókratészi úton járva elsősorban etikai kérdésekkel foglalkozott (Prótagorasz, Kritón, Szókratész védőbeszéde), második korszakában a szépségről (A lakoma) és az ideatanról (Phaidrosz), majd öregkorában logikai, világmagyarázati problémákról(Timaiosz) írta műveit. Filozófiájának fejlődése jól követhető a szókratészi etikától az ideatanig.
Platón legismertebb tanítása az ideatanra vonatkozik. A filozófus legfontosabb problémája az abszolút igazság mibenléte, ennek meghatározhatósága volt. Platón úgy vélte, hogy a dolgok lényegéről velünk született fogalmaink vannak, melyek segítenek a világ megismerésében. Ezeket a fogalmakat ideáknak nevezte, s a világot nem tekintette másnak, mint ezen ideák megvalósulásának. Igazi létezőnek az ideát vélte, melyhez az érzékelhető világ úgy viszonyul, mint árnyék a testhez. Például a szék nem más, mint a szék fogalmának, a „székségnek” megvalósulása. Az idea tehát egyfajtájú dolgok közös lényege. Mivel nincs két egyforma szék, a fogalmat nem tudhatjuk az érzékelhető világból, tehát ennek velünk kellett születnie. Az ideák világa az, amelyet Platón szerint vizsgálni érdemes, hisz az érzékelhető világ annyiféle, ahány ember él. Platón tanítványa és bírálója, Arisztotelész azonban joggal kérdezhette: ha az ideák világa a valódi, mi szükség a másik világra? Platón gondolkodásának újszerű vonása, hogy behatóan foglalkozik a megismerés folyamatával, s megpróbálja tisztázni fogalmaink és a valóság viszonyát.
A platóni felfogás szerint az állam célja megegyezik a lélekével, meg kell valósítani a jót. A filozófus ideális állama három rétegre tagolódik: a filozófus királyokra, az őrökre és a dolgozókra. Mindegyik réteg egy meghatározó erénnyel rendelkezik: az első a belátással, a második a bátorsággal, a harmadik pedig a mértékletességgel. A három „osztály” összhangját a negyedik erény, az igazságosság teremti meg. Platón mintaállamát megpróbálta II. Dionüsziosszal, Szürakúszai türannoszával megvalósíttatni, de a gyengekezű uralkodó erre alkalmatlannak bizonyult.
Arisztotelész (Kr. e. 384-322)
Platón tanítványa volt, de filozófiája lényegében mesterének bölcseletével folytatott vitájából jött létre. A filozófia mellett rendszerezte és összegezte korának görög tudományát.
Arisztotelész a thrákiai Sztageiroszban született. 17 éves korában került Athénba, s itt húsz esztendőn át tanult Platón Akadémiáján. Ezután Kis-Ázsiában, majd Leszboszon élt. Kr. e. 334-ben Alexandrosz makedón trónörökös nevelője lett. Tanítványának trónra lépte után ismét Athénba költözött, s itt hozta létre filozófiai iskoláját, mely sétacsarnokáról – peripatosz – később a peripatetikus nevet kapta. Alexandrosz halála után el kellett menekülnie Athénból, s egy év múlva Khalkhiszban halt meg. Bár műveinek egy része elveszett, így is hatalmas irodalommal gazdagította az antik világot. Műveit négy csoportba lehet rendezni: a logikai, a filozófiai, a természettudományos és az ún. gyakorlati tudományok műveinek körébe.
A filozófus gondolkodásának középpontjában a „bölcsesség tudománya” állt, mert szerinte a bölcsesség az uralkodó tudomány, „...s az uralkodó tudomány magasabb rendű a szolgáló tudománynál, mert a bölcsnek nem kapnia, hanem adnia kell a parancsot, s nem ő tartozik másnak engedelmeskedni, hanem őt kell követni a kevésbé bölcsnek”.
Arisztotelész működését a platóni ideális állam bírálatával kezdte. Politika című – a kor görög alkotmányait megvizsgáló – munkájában úgy látja, hogy a mestere által elképzelt állam, melyben megvalósulna a nő-, gyermek- és részben a vagyonközösség, alkalmatlan feladata betöltésére. A filozófus szerint léteznek rossz – türannisz, szélsőséges demokrácia – és jó – királyság, oligarchia – államtípusok. Véleménye szerint a legjobb állam a középosztály uralmára épül. Ezt az államot nem az egyéni bölcsesség, hanem a törvény kell hogy irányítsa, tehát igen fontos szerepet szán a jó alkotmánynak. Arisztotelész az embert zoón politikonnak, tehát államalkotó lénynek nevezi.
Arisztotelész azt is helyesnek tartja, ha az ember maga törekszik a jóra, ám még helyesebb a közjóra való törekvés. Persze nem akárki képes erre, csak az, aki erényes. Nem véletlenül szentel tehát komoly teret elmélkedéseiben az erkölcsös cselekvés elveiről, feltételeiről és módjairól szóló tannak: az etikának. A szó az ethosz fogalomból ered, ami szokást, modort, illemet jelent. (Nikomakhoszi etika)
Arisztotelész nagyhatásút alkotott a filozófiai gondolkodás és a logika rendszerének kidolgozásában is.
A filozófus fontos szerepet szánt a logikának. Úgy látta, hogy az ok-okozati összefüggések felderítésében jelentősége alapvető, hiszen erre épül a tudományos gondolkodás. „Csak akkor tudom azt, hogy „mi” valami, ha tudom, hogy »miért« az” – mondja. Ezzel a bizonyításra építő tudomány egyik megalapozójává vált. Gondolkodásmódja a Kr. u. 13. századig meghatározó maradt. Arisztotelész nevéhez nemcsak a tudományos gondolkozás rendszerének kidolgozása fűződik, hanem a tudományok rendszerezése is. Ezeknek három típusát különböztette meg: elméleti (pl. matematika), gyakorlati (pl. politika) és létrehozó (pl. művészetek) tudományokét.
A létrehozó tudományokról írta talán legismertebb „művészeti könyvét”, a Poétikát. Ebben elsősorban a dráma elméletével foglalkozik, de sort kerít a művészi alkotás módjának, a művészet mibenlétének vizsgálatára is. A művészet lényegét a mimésziszben, az utánzásban látta, s ezzel a vélekedésével hosszú ideig befolyásolta a művészetekről való gondolkodást.
Rövid összefoglalásunk nem lehet teljes anélkül, hogy ne említenénk, Arisztotelész foglalkozott esztétikával, biológiával és rétorikával is. Tevékenysége méltán avatta a klasszikus kor műveltségének legjelesebb képviselőjévé.
A szofisztikaArisztotelész a thrákiai Sztageiroszban született. 17 éves korában került Athénba, s itt húsz esztendőn át tanult Platón Akadémiáján. Ezután Kis-Ázsiában, majd Leszboszon élt. Kr. e. 334-ben Alexandrosz makedón trónörökös nevelője lett. Tanítványának trónra lépte után ismét Athénba költözött, s itt hozta létre filozófiai iskoláját, mely sétacsarnokáról – peripatosz – később a peripatetikus nevet kapta. Alexandrosz halála után el kellett menekülnie Athénból, s egy év múlva Khalkhiszban halt meg. Bár műveinek egy része elveszett, így is hatalmas irodalommal gazdagította az antik világot. Műveit négy csoportba lehet rendezni: a logikai, a filozófiai, a természettudományos és az ún. gyakorlati tudományok műveinek körébe.
A filozófus gondolkodásának középpontjában a „bölcsesség tudománya” állt, mert szerinte a bölcsesség az uralkodó tudomány, „...s az uralkodó tudomány magasabb rendű a szolgáló tudománynál, mert a bölcsnek nem kapnia, hanem adnia kell a parancsot, s nem ő tartozik másnak engedelmeskedni, hanem őt kell követni a kevésbé bölcsnek”.
Arisztotelész működését a platóni ideális állam bírálatával kezdte. Politika című – a kor görög alkotmányait megvizsgáló – munkájában úgy látja, hogy a mestere által elképzelt állam, melyben megvalósulna a nő-, gyermek- és részben a vagyonközösség, alkalmatlan feladata betöltésére. A filozófus szerint léteznek rossz – türannisz, szélsőséges demokrácia – és jó – királyság, oligarchia – államtípusok. Véleménye szerint a legjobb állam a középosztály uralmára épül. Ezt az államot nem az egyéni bölcsesség, hanem a törvény kell hogy irányítsa, tehát igen fontos szerepet szán a jó alkotmánynak. Arisztotelész az embert zoón politikonnak, tehát államalkotó lénynek nevezi.
Arisztotelész azt is helyesnek tartja, ha az ember maga törekszik a jóra, ám még helyesebb a közjóra való törekvés. Persze nem akárki képes erre, csak az, aki erényes. Nem véletlenül szentel tehát komoly teret elmélkedéseiben az erkölcsös cselekvés elveiről, feltételeiről és módjairól szóló tannak: az etikának. A szó az ethosz fogalomból ered, ami szokást, modort, illemet jelent. (Nikomakhoszi etika)
Arisztotelész nagyhatásút alkotott a filozófiai gondolkodás és a logika rendszerének kidolgozásában is.
A filozófus fontos szerepet szánt a logikának. Úgy látta, hogy az ok-okozati összefüggések felderítésében jelentősége alapvető, hiszen erre épül a tudományos gondolkodás. „Csak akkor tudom azt, hogy „mi” valami, ha tudom, hogy »miért« az” – mondja. Ezzel a bizonyításra építő tudomány egyik megalapozójává vált. Gondolkodásmódja a Kr. u. 13. századig meghatározó maradt. Arisztotelész nevéhez nemcsak a tudományos gondolkozás rendszerének kidolgozása fűződik, hanem a tudományok rendszerezése is. Ezeknek három típusát különböztette meg: elméleti (pl. matematika), gyakorlati (pl. politika) és létrehozó (pl. művészetek) tudományokét.
A létrehozó tudományokról írta talán legismertebb „művészeti könyvét”, a Poétikát. Ebben elsősorban a dráma elméletével foglalkozik, de sort kerít a művészi alkotás módjának, a művészet mibenlétének vizsgálatára is. A művészet lényegét a mimésziszben, az utánzásban látta, s ezzel a vélekedésével hosszú ideig befolyásolta a művészetekről való gondolkodást.
Rövid összefoglalásunk nem lehet teljes anélkül, hogy ne említenénk, Arisztotelész foglalkozott esztétikával, biológiával és rétorikával is. Tevékenysége méltán avatta a klasszikus kor műveltségének legjelesebb képviselőjévé.
A magukat szophisztésznek, bölcselkedőnek nevező filozófusok a Kr. e. 5. század közepén jelentek meg Athénban. Legjelesebb alakjuk, az abdérai Prótagorasz azt tanította, hogy az ember nem tudhat mást, csak azt, amit érzékel. „Nem tudhatok semmit az istenekről: sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek” – hirdette. Ezzel a szofisták kétségbe vonták a világ megismerhetőségét. Épp ezért Prótagorasz a dolgok mértékének az embert tekintette. Ezzel megkérdőjelezte az örök értékek létét, s azt állította, hogy a törvények nem természeti, hanem emberek által alkotott, tehát megváltoztatható szabályok.
Kalliklésznél, Prótagorasz egyik követőjénél a törvény már az erősebb törvénye. Másrészt viszont a szofisták szerint az emberek egyenjogúnak születtek (ld. Prótagorasz Prométheuszmítosza). E tanítások azt mutatják, hogy a szofisták az ember világban elfoglalt helyét képességeitől tették függővé. A kor az emberek érvényesülését erényeik különbözőségével magyarázta, ám a szofisták úgy vélekedtek, hogy ezek taníthatók és tanulhatók. Az athéni polgárokat pénzért tanították a „politikai jártasságra”, az érvelés és a vitatkozás tudományára, kiváltva ezzel Szókratész bírálatát. A szofisták későbbi hírnevüket főként az érvelés tudományának – ami nagyon sokszor öncélú – magas szintre emelésével vívták ki. Tulajdonképpen velük kezdődik a rhétorika, a szónoklattan, mely csúcspontját a 4. században Démoszthenész munkásságával érte el.
Történetírás
A történettudomány görög földön született meg. Első nagy alakja a Cicero által a „történetírás atyjá”-nak nevezett Hérodotosz (Kr. e. 484-405 k.) volt. Előtte a történetírás a szó szoros értelmében történetek megírását s időrendbe rendezését jelentette. A szerzők útleírásokból, legendákból, epikus hagyományból egyaránt merítettek. A történetírás a Kr. e. 5. század előtt épp olyan szerepet töltött be, mint korábban az eposz: igazolta egy-egy arisztokrata család, uralkodó származását és kiváltságos helyzetét. Ennek a történelemszemléletnek utolsó, jeles képviselője a milétoszi Hekataiosz volt.
Hérodotosz részben az ő nyomdokain haladt, mikor megírta ismert művét, A görögperzsa háborúk történetét. A mű szemléletmódja azonban jelentősen eltér a korábbiakétól. Hérodotosz már következetesen elkülöníti egymástól a mítosz és a valóság világát. Szakít a homéroszi istenvilággal, s műve megírásakor egyértelműen az emberi eseményekre fordul a figyelme. Ezeket az eseményeket – sokszor a szereplőkön keresztül – igyekszik több szempontból megvilágítani. Utazásai lehetőséget nyújtottak neki arra, hogy különféle civilizációkat ismerhessen meg. Ezekhez soha nem közelít előítéletekkel, inkább másságukat hangsúlyozza. A másságot azonban jórészt felszínnek tartja. Pl. az egyiptomi istenvilág ismertetésénél nem mulasztja el megemlíteni, hogy ezek olyan istenek, mint a görögökéi, csak a nevük más.
Hérodotosz volt az első, aki megpróbálta felderíteni a történelem törvényszerűségeit. Véleménye szerint a történelmet nem a fejlődés, hanem a körforgás jellemzi. „... amelyek régen nagyok voltak, többnyire kicsinyek lettek” – fogalmazta meg végkövetkeztetését. Az egyiptomi és a méd állam bukásán keresztül jórészt e körforgás törvényszerűségeit kívánta bemutatni. A történetíró munkásságát a periklészi Athénban fejezte be. Periklésszel jó kapcsolatban állt, s állítólag a perzsákról alkotott véleményének is az az oka, hogy támogatta Periklész Spárta-ellenes, titokban perzsabarát politikáját.
Hérodotosz méltó követője volt a peloponnészoszi háború történetét megíró Thuküdidész (Kr. e. 460-400 k.). Művének központi kérdése az, hogy miért bukott meg Athén hatalma az 5. század végén. Az epikus és mitikus hagyományt Hérodotosszal ellentétben forrásként felhasználó könyvében a történelemnek a kortársak számára láthatatlan mozgatóerejét szeretné felderíteni. Ehhez a szórványosan előkerülő „régészeti anyagot” is figyelembe veszi. Nagy súlyt fektet az eseményeket jól jellemző beszédekre, ám ezeket többnyire rekonstruálva közli. Művének bevezetőjében (arkhaiologia) feltételezi, hogy a történelem legfőbb mozgatója a szükségszerűség, ami általában a hatalom kényszerítő erejében és a hatalomért való küzdelemben jelenik meg. A végzetet elkerülni nem lehet, beteljesedését késleltetni viszont igen. Thuküdidész éppen ebben látja Periklész érdemét.
A görög történetírás ezek után rohamos hanyatlásnak indult. Nemhogy meghaladni, de még elérni sem sikerült Thuküdidész színvonalát. A 4. században működő Xenophón (Kr. e. 430-354) kevés sikerrel próbálta meg folytatni a nagy előd Görög történelmét. Legsikerültebb műve, az Anabaszisz is csupán egy igen érdekes leírás a tízezer zsoldos hazatéréséről. Xenophónnal fejeződött be a kortársként író történetírók sora. A későbbiekben a történelemmel foglalkozók figyelme elsősorban a régmúlt és ennek forrásai felé fordult. A hellenizmus korában pedig megszületett a kritikával kezelt forrásokra építő történetírás.
A korai köztársaság Rómában (Kr. e. 510-265)
Róma , a kis közép-itáliai városállam életében jelentős változás következett be a Kr. e. 6. század végén. Megrendült az etruszkok hatalma, ezért visszaszorultak korábban meghódított területeikről. Róma számára ez az önállóság megszerzése mellett az államforma megváltozását is jelentette. A királyságot felváltotta a köztársaság. A római res publica – minden későbbi hasonló államberendezkedés névadója – a születési előjogokkal rendelkező nemzetségeken belüli előkelők hatalmát jelentette a nemzetségek elszegényedett tagjai és a nemzetségeken kívüliek felett.
A fiatal köztársaság fennállásának első időszaka súlyos külső és belső küzdelmek jegyében telt el. Meg kellett védenie magát a rátámadó idegenekkel szemben, s ugyanekkor a város lakosságának születés szerint elkülönült rétegei ádáz harcokat vívtak egymással a politikai jogokért. A Kr. e. 4. század folyamán Róma úrrá lett a külső nehézségeken, és megegyezésekkel rendezte belső problémáit. Ezt követően elkezdődtek az itáliai földek megszerzéséért vívott háborúk. A Kr. e. 3. század első harmadának végére az egykori városállam az egész félsziget ura lett, sőt a Mediterraneum vezető hatalmai közé emelkedett.
Ezután következett a birodalomszerzés kora. A háborúk már kiterjedtek a Földközitenger egész medencéjére. Az a politikai egység, amit Róma a köztársaság korának végére kialakított, az egész ókor leghosszabb ideig fennálló legnagyobb birodalma lett. Keretei között megvalósította az akkori világ élvonalába tartozó civilizációk kölcsönös érintkezését, a gazdasági kapcsolatok széles körű kiterjesztését és a görög-római kultúra meggyökeresedését. Minderről részletesen a következő fejezetekben lesz szó.
A római köztársaság államszervezete
„Róma városát kezdetben királyok kormányozták. A szabadságot és a consulságot Lucius Brutus intézményesítette.” (Urbem Romam a principio reges habuere; libertatem et consulatum Lucius Brutus instituit.) (Tacitus: Annales 1.1,1)
Ezzel a csodálatosan tömör mondattal kezdte történeti munkáját Tacitus, az 1. század nagy római történetírója. Emlékezünk még az erényes Lucretia és Lucius Junius Brutus történetére. A római hagyomány nemcsak az utolsó etruszk király elűzését, hanem a köztársaság megalapítását is ehhez a történethez kapcsolta. A latin res publica kifejezés – amit mi köztársaság értelemben használunk – egészen pontosan a köz ügyét, az állam javát jelentette. A köztársasági államforma zavartalanul működött a Kr. e. 2. század közepéig, ekkor azonban válságba került a közben lezajlott események, végbement változások következtében. A válság egy hosszú, bő egy évszázados, zűrzavaros időszakot hozott Róma életébe, amelyből a Kr. e. 1. század utolsó évtizedeiben a császárság intézménye vezetett ki.
A népgyűlés
Elméletileg a legfontosabb szerv a népgyűlés, a comitium volt. Itt döntöttek a legfontosabb bel- és külpolitikai kérdésekben, itt választották meg a hivatalnokokat. A népgyűlés hatáskörét azonban jelentősen korlátozta az a szabály, hogy csak akkor jöhetett össze, ha egy arra illetékes hivatalviselő összehívta, s csak azokat a kérdéseket tárgyalhatta, amelyeket az összehívó előterjesztett. Népgyűléseket csak a naptárban megjelölt napokon lehetett tartani, felszentelt helyen és kedvező előjelek mellett. A megfelelő számú szavazatot elnyert javaslat törvénnyé, lexszé vált, kihirdették, érctáblára vésték és a levéltárba (tabulariumba) helyezték.
A köztársaság korában a népgyűlésnek három fajtája alakult ki. A legősibb volt a királyság korában is működő curiák szerinti népgyűlés – a comitia curiata –, amely fokozatosan elvesztette jelentőségét. A köztársaság korának elején már csak családjogi kérdésekkel foglalkozott (örökbefogadás, végrendeletek stb.), és itt ruházták fel a tisztviselőket a hatalommal. A Servius Tulliusnak tulajdonított „alkotmányreform” után jött létre a comitia centuriata, a vagyoni helyzet szerintclassisokba (osztályokba) és ezen belül centuriába (a classison belüli kisebb egység) sorolt polgárok gyűlése. Mivel ez a beosztás szolgált a katonáskodás alapjául, az eszerint összehívott népgyűlés is katonai jellegű volt. A köztársaság időszakában ennek jogköre is csökkent, végül már csak a háború és béke kérdéseiben dönthettek itt. A népgyűlés harmadik fajtája volt a lakóhely szerint tribusokba soroltak gyűlése, a comitia tributa. Ez eredetileg a plebejusok, később az egész polgárság gyűlése volt, s időszakunk folyamán átvette a másik két comitia jogkörének jelentős részét. A comitiákon a szavazás curiánként, centuriánként, illetve tribusonként történt. A tribus lakóhely szerinti szavazási egység volt, ezek száma a későbbiekben, Róma területi növekedésével párhuzamosan nőtt, míg elérte a 35-öt. Ebből négy „városi”, harmincegy pedig „vidéki” tribus volt, az utóbbiakba csak földbirtokosok iratkozhattak fel.
A senatus
A köztársaság másik – valójában legfontosabb – intézménye a senatus volt. Eredete ennek is a királyság korára ment vissza, ez volt a nemzetségi előkelőkből álló, 100, később 300 tagú testület. Eredetileg tehát csak patríciusok kerülhettek be a senatusba, ők voltak az atyák (patres). Később megfelelő vagyonnal rendelkező plebejusokat is besoroltak a tagjai közé. Ők voltak az összeírtak, conscripti – így lett a senatus címe: patres (et) conscripti. A sersatus jogköre formálisan a hivatalnokok számára való tanácsadás volt, összetétele miatt azonban a köztársaság legbefolyásosabb intézményévé vált. Itt döntöttek a bel- és külpolitika legfontosabb kérdéseiben, ellenőrizték az állam pénzügyeit, szükség esetén ők ruházhattak fel valakit rendkívüli teljhatalommal. Határozataikat – senatus consulta – szavazással hozták. Kezdetben a sersatus jóváhagyása kellett a comitia centuriata és tributa döntéseinek törvényerőre emelkedéséhez is. Üléseit a senatus kezdetben valamely felszentelt helyen tartotta. Később, a Kr. e. 1. század elején felépült a Curia, a senatus saját épülete.
Magistratusok
A törvények és szenátusi határozatok végrehajtásáról a tisztviselők, a magistratusok gondoskodtak. Jogkörük részben a királyi hatalom egyes területeit, a katonai, a bírói és a szakrális (papi) feladatokat ölelte fel, részben a terjeszkedés következtében megjelenő új feladatoknak megfelelően alakult. A hivatalok elnyerése választások útján történt, idejük korlátozott volt, általában egy évre. Fontos elv volt a collegialitas, ami azt jelentette, hogy egy tisztséget egy időben több, azonos jogkörű személy töltött be. Határozataikat akkor lehetett végrehajtani, ha az azonos tisztséget viselő hivatalnok nem jelentett be tiltakozást. A magistratusok, mint a római nép méltóságának (maiestas) viselői, hivatali idejük alatt nem voltak felelősségre vonhatók.
Az állandó magistratusok közül a consulokat illette meg a legfőbb polgári hatalom, az imperium maius, háborúban ők vezették a hadsereget. Ennek jeleként a consul előtt 12, vesszőnyalábot hordozó ún. lictor haladt, a városon kívül a vesszőnyalábba bárdot tűztek a korlátlan hatalom jelképeként. Az éveket hivatalosan a két consul nevével jelölték.
A consulok társai és helyettesei voltak a praetorok, akiknek fő feladata a városi rend fenntartása, ezen belül a bíráskodás volt. A praetort 6 lictor illette meg, ezek közül kettő a bíráskodás alkalmával is mellette állt. Kr. e. 443-tól kezdve ötévenként két-két censort választottak másfél évi felhatalmazással. Feladatuk volt a polgárok centuriákba és tribunokba osztása, azaz a census meghatározása. Ők állították össze a senatus névjegyzékét, az arra méltatlanokat törölhették is. Befolyást gyakoroltak a pénzügyekre is, ők szabták meg az adók, a vámok és a bérleti díjak összegét, elosztását. Határozataik ellen nem lehetett fellebbezni.
A consulok pénzügyi segítőtársai a quaestorok voltak. Ők felügyeltek az államkincstárra, az állami okmányokra, a hadjáratok idején ők kezelték a katonai pénztárat, ők fizették a zsoldot és ők osztották fel a zsákmányt. Az aedilis curulisok feladata a városi rend fenntartása, a piaci árak felügyelete, a gabonaellátás és a nyilvános játékok rendezése volt.
Az ún. curulisi méltóságok, a consulok, a praetorok és az aedilisek a hivatali idő lejárta után élethosszig a senatus tagjai lettek. A curulis szó a méltósággal járó elefántcsont szék, a királyok által is használt sella curulis nevéből származik.
A rendkívüli magistratusok közül a legjelentősebb a dictator volt. Ebbe a méltóságba az állam különlegesen veszélyes helyzetében választottak tisztviselőt. Megbízatása, melyet egyedül látott el, fél évre szólt. Ilyenkor a teljes hatalom (summum imperium) az ő kezében összpontosult. Más néven magister populinakhívták, saját maga által kinevezett helyettese a magister equitum, azaz a lovasság parancsnoka volt. A dictatort, rendkívüli hatalma jeleként a két consult együttesen megillető 24 lictor kísérte.
Különleges tisztségviselők voltak a néptribunusok (tribuni plebis). Ennek a tisztségnek a kialakulása szorosan összefüggött a köztársaság első két évszázadának belpolitikai küzdelmeivel. Feladatuk a plebejusok érdekeinek védelme volt, ezért beleszólhattak az állandó magistratusok intézkedéseibe, kivéve a censorokat. Vétótemelhettek a senatus határozatai ellen. Személyük szent és sérthetetlen (sacrosanctus) volt, házukban minden plebejus menedéket találhatott. Ők hívták össze a plebejusok gyűlését, később a senatus összehívására is jogot kaptak. Számuk először kettő, később négy volt, végül tízre emelkedett. Segítőtársaik voltak az aedilis plebisek, akik a plebejusok Ceres szentélyében őrzött levéltárát és pénztárát kezelték.
Rómában nem volt elkülönült papi rend, a vallási feladatokat szintén állami tisztségviselők, a különböző papi testületek tagjai látták el. Őket a többi tisztviselőhöz hasonlóan, bár attól eltérő előírások szerint, szintén a nép választotta. A papi testületekről részletesen a római vallásról szóló fejezetben lesz szó.
Ennek az államszervezetnek a talpazata a római nép, a populus romanus volt. A populus romanus tagjai a teljes jogú római polgárok voltak (cives optimo iure). A teljes római polgárjog tartalmazott közéleti és magánéleti jogokat (fura publica, ill. privata). Ezek a következők voltak: a ius suffragii – a szavazati jog, a ius honorum – a hivatalviselési jog, a ius provocationis – a hivatalnokok ítéletei ellen a néphez való fellebbezés joga, a ius connubii – eszerint törvényes házasságot köthet, s gyermekei is törvényes jogúak és a ius commercii – a vagyonszerzés és a vagyonnal való szabad rendelkezés joga.
A római hadsereg
A hadsereg Róma történelmében nagyon fontos szerepet játszott. A köztársaság idején általános hadkötelezettség érvényesült, mentességet a katonáskodás alól csak a vagyontalan polgárok kaptak, akik nem tudták megvásárolni fegyverzetüket. Tényleges katonai szolgálatra 17 és 46 év között kötelezték a római polgárokat, az idősebbek – 60 éves korukig – otthoni szolgálatban a város védelmét látták el.
A centuriális szervezet
A hadszervezet alapja a Servius Tullius nevéhez kötött „alkotmány” volt, amely a polgárokat öt vagyoni osztályba sorolta. A legmagasabb vagyoni osztályba tartozók 98 centuriát (századot) állítottak ki, ebből a leggazdagabbak és a legelőkelőbbek alkották a lovas centuriákat, a többiek pedig a nehézfegyverzetű gyalogságot. 18 lovas és 80 gyalogos centuria volt. A második, harmadik és negyedik vagyoni osztályba tartozók osztályonként 20-20 centuriát állítottak ki, s az ötödik osztály 30 centuriájával együtt ők alkották a könnyűfegyverzetű gyalogságot. A felszereltség foka osztályok szerint csökkent. Külön 2-2 centuriába sorolták a hadsereget kiszolgáló kézműveseket (ma úgy mondanánk, műszaki alakulatokat) és a zenészeket. A sort a vagyontalanok, katonai szolgálatra nem kötelezettek egy centuriája zárta le. Így alakult ki a comitia centuriata 193 centuriája.
Ez nem jelenti azt, hogy a római hadsereg közel 20 000 főből állt volna, ugyanis egy centuriához nem tartozott 100 ember.
Minden osztályban a centuriák fele seniores (öregek) – azaz otthon-védelmi feladatokat ellátók, fele iuniores (fiatalok) – azaz tényleges katonai szolgálatot teljesítők voltak.
A legiókMinden osztályban a centuriák fele seniores (öregek) – azaz otthon-védelmi feladatokat ellátók, fele iuniores (fiatalok) – azaz tényleges katonai szolgálatot teljesítők voltak.
A római hadsereg alapegysége a legio volt, amely zömében nehézfegyverzetű gyalogságból állt, létszáma 4200-6200 fő között mozgott. Egy legio 30 kisebb egységre, ún manipulusra oszlott, minden manipulus 2 centuriából állt. (Egy legio tehát 60 centuriát jelentett.) Az etruszkokkal való szakítás után Rómának egy ideig problémát jelentett a vas megszerzése, s így kényszerűségből könnyebb fegyverekre tértek át. Ennek következtében a hadsereg mozgékonyabbá vált, a harci kocsikat felváltotta a lovasság, és megnőtt a gyalogság jelentősége. Ugyanakkor az olcsóbb fegyvereket többen meg tudták vásárolni, tehát többen vállalhattak katonai szolgálatot. Megváltozott a hadrend is, a Servius Tullius idején alkalmazott hatsoros phalanx helyett a 30 manipulust három sorban állították föl. Az első sorban álltak a dárdások, akik a harcot kezdték, mögöttük az előkelők, végül az utolsó sorban a legkipróbáltabb harcosok. Ha az első sor megingott az ellenség erejétől, a mögöttük állók közéjük nyomultak, és segítettek nekik. Ez volt az ún. manipulus-taktika.
A legió jelvénye a sas volt, mely többnyire ezüstből készült, s rúdra erősítve hordozták. Erre a rúdra szögezték fel azokat a kitüntetéseket is, amelyeket az egész legio kapott. A legióhoz tartozott az ala, amely 300 lovasból állt, valamint a mesteremberek és a zenészek.
Fegyverzet szerint a katonák lehettek nehéz fegyverzetűek, a tulajdonképpeni legionáriusok, és könnyű fegyverzetűek, azaz íjászok, parittyások és segédalakulatok. Ruházatuk gyapjúból készült ingből (tunica), bőr- vagy szövetnadrágból és hadiköpenyből állt, a vezér bíborvörös palástot viselt. Lábbelijük szöges, vastag talpú, erős szíjakkal ellátott saru volt, fejüket érc- vagy bőrsisak védte. A bőrből készült mellvért ércpántokkal, a pajzs bőrrel volt bevonva s ércdíszítményekkel ellátva. Legfontosabb támadó fegyverük a rövid, kétélű kard és a két méter hosszú dárda volt.
A szolgálati idő általában 20 év volt, a praetorianusok (a legvitézebb katonák, akik a vezér testőrségét adták) esetében 16 év. A sereg élén a vezér (dux) állt, akit győztes csata után katonái imperatorként, győztesként köszöntöttek. Nagyobb győzelem esetén a hadvezér diadalmenetet (triumphus), kisebb győzelemért szerényebb méretű diadalmenetet (ovatio) tarthatott. Hadvezér kezdetben a consul volt, később praetorok is elnyerhették ezt a feladatot. A hadsereg tisztjei voltak alegatusok, a katonai tribunusok és a centuriók.
A római haditechnika egyik alapeleme volt a támadás kiindulópontjául, de védekezésre is használható tábor építése. A négyszög alakú tábor középpontja a vezér sátra volt. A tábor útjai itt metszették egymást derékszögben, a végükön volt a négy kapu. A csatára készülést a vezér sátránál kitűzött zászló, a vexillum jelezte.
Társadalmi küzdelmek a korai köztársaság idején
A korai köztársaság társadalomszerkezetét a királyság korából örökölte. Ez – mint láttuk
– vérségi alapon szerveződött. Alapegysége a nemzetség volt, a társadalmi választóvonal a nemzetségbe tartozók és a nemzetségen kívüliek – a patríciusok és aplebejusok – között húzódott. A királyság megdöntése után a nemzetségek fejeiből alakult senatus vette át az állam irányítását. Az állam politikai és vallási vezetése a patríciusok kezében volt, helyzetüket kiterjedt földbirtokuk biztosította. A plebejusok, katonai kötelezettségük ellenére, nem részesedtek a politikai jogokban. A szegényebbeket közülük az eladósodás, s ennek következtében az adósrabszolgaság fenyegette.
– vérségi alapon szerveződött. Alapegysége a nemzetség volt, a társadalmi választóvonal a nemzetségbe tartozók és a nemzetségen kívüliek – a patríciusok és aplebejusok – között húzódott. A királyság megdöntése után a nemzetségek fejeiből alakult senatus vette át az állam irányítását. Az állam politikai és vallási vezetése a patríciusok kezében volt, helyzetüket kiterjedt földbirtokuk biztosította. A plebejusok, katonai kötelezettségük ellenére, nem részesedtek a politikai jogokban. A szegényebbeket közülük az eladósodás, s ennek következtében az adósrabszolgaság fenyegette.
A katonai szolgálatukra azonban igen nagy szüksége volt a fiatal római köztársaságnak, hiszen az etruszk uralom megdöntése után Róma katonai és politikai súlya csökkent, s a Kr. e. 4. század közepéig folyamatosan védekező harcokra kényszerült. Ezek a háborúk párhuzamosan folytak azokkal az éles belső küzdelmekkel, amelyeket a plebejusok vívtak a patríciusok ellen jogaik kiterjesztéséért. Az állandó belső egyenetlenkedés megnehezítette, nemegyszer veszélyeztette a katonai feladatok megoldását. A város fennmaradását fenyegető támadások elhárítása után a patríciusok a hódításokat részben saját vagyonuk gyarapításáért, részben a plebejusok energiáinak lekötéséért szorgalmazták. Ugyanakkor a plebejusok a maguk katonai jelentőségének tudatában megfelelő mértékben részesülni kívántak a gazdasági előnyökben és a politikai hatalomban. A patríciusok engedményekre kényszerültek, hozzá kellett járulniuk néptribunusok választásához, írásba foglalták a törvényeket, enyhítettek az adósok terhein, biztosították a plebejusok számára a földhöz jutás lehetőségét, s megnyitották előttük a legfontosabb hivatalokat.
Az első kivonulás
Kr. e. 494-ben a plebejusok kivonultak a Szent Hegyre, hogy új várost alapítsanak maguknak. Ez volt az ún. első secessio (kivonulás). A kivonulás közvetlen oka az volt, hogy a senatus határozataival megszigorította az adósokkal szembeni eljárást. Ehhez az eseményhez kapcsolódik Menenius Agrippa története. A köztiszteletben álló Menenius Agrippát a senatus küldte el a kivonult plebejusok táborába, hogy rábeszélje őket a városba való visszatérésre. A hagyomány szerint ő a következő mesét mondta el a Szent Hegyen: A régi időkben az emberi test tagjai önállóak voltak, mindegyik tudott gondolkodni és dönteni. Egy alkalommal a testrészek fellázadtak a gyomor ellen, mert az nem csinál semmit, csak élvezi a többiek munkájának gyümölcseit. Elhatározták, hogy többet nem adnak enni a gyomornak. Amikor azonban valamennyien elgyöngültek, rádöbbentek, hogy a gyomor csak látszólag henyél, valójában igen fontos a tevékenysége. A plebejusokat valószínűleg nem ez az épületes történet bírta rá a visszatérésre, sokkal inkább az, hogy a patríciusok beleegyeztek a nép érdekeit védelmező néptribunusokválasztásába és plebejus népgyűlés létrehozásába.
Az első írásba foglalt törvények
Kr. e. 450 körül , tízévi huzavona után érték el a néptribunusok a törvények írásba foglalását. Ezzel a feladattal egy tíz fős testületet bíztak meg, a decemvireket. Működésük eredménye a 12 bronztáblára vésett törvénygyűjtemény volt, a tizenkét táblás törvények (Leges duodecim tabularum). Ez a gyűjtemény vált a római jog alapjává, évszázadok múlva is hivatkoztak rá a jogászok. A római gyerekek ennek szövegén tanulták az írást-olvasást. Az eredeti szöveget nem ismerjük, a táblák tartalma a későbbi jogtudósok idézetei alapján rekonstruálható.
A törvények rendelkezéseinek központjában a magántulajdonnal kapcsolatos kérdések állnak. Aprólékosan szabályozták az adásvétel lebonyolítását, ez volt a tulajdon megszerzésének egyik legfontosabb módja. A szabad végrendelkezés joga mutatja a korlátozatlan polgári tulajdon meglétét. Súlyos büntetés várt a tulajdon megsértőire, az éjszaka tetten ért tolvajt a tulajdonos megölhette. Ez a rendelkezés nagyon jól mutatja a törvényhozók aprólékos pontosságát: római polgár megölése főbenjáró bűnnek számított, ám a nappal tetten ért tolvajt nem volt szabad megölni, ha nem védekezett fegyverrel. Az éjszaka rendkívüli körülményeit is számításba vették ennél a törvény-pontnál, hiszen akkor a károsult nem tudott segítséget hívni. Az adósi kötelezettség esetében fenntartották az adósrabszolgaság intézményét, azaz a kölcsönért nemcsak vagyonával, hanem személyével is felelt az adós.
A törvénygyűjteményben a büntetések felsorolásánál a rabságba vetést megelőzi a halálbüntetés. Római polgárt egyébként csak a népgyűlés határozata alapján lehetett kivégezni, s csak a legsúlyosabb bűnök – a hazaárulás és az apagyilkosság – esetében. Írásban rögzítették a már korábban említett patria potestast, a családfő korlátlan hatalmát a családtagok fölött.
További törvények
A tizenkét táblás törvényeket a Kr. e. 5. század közepétől egy sor további törvény követte. Ezeket a törvényeket mindig a javaslat előterjesztőjének nevével szokták jelezni. A hagyomány szerint Kr. e. 445-ben született meg Canuleius néptribunus javaslatára a lex Canuleia, amely jogilag érvényesnek ismerte el a plebejusok és patríciusok között létrejött házasságot. Ez tehát a ius conubii plebejusokra való kiterjesztését jelentette.
Az egyik legjelentősebb vívmány volt C. Licinius Stolo és L. Sextius Lateranus
Az egyik legjelentősebb vívmány volt C. Licinius Stolo és L. Sextius Lateranus ben elfogadott három törvényjavaslata, a leges Liciniae Sextiae. Az egyik az adósok terheit enyhítette azzal, hogy a kifizetett kamatokat beszámították az adósság összegébe, és haladékot adtak a további törlesztésekre. A másik kimondta, hogy a hódítással szerzett állami közföldekből, az ager publicusból egy-egy polgár legfeljebb 500 iugerumot (1 iugerum = 0,25 hektár) bérelhetett. Így a kevésbé tehetősek is juthattak földbérlethez. A harmadik törvény megnyitotta a consuli méltóságot a plebejusok előtt. Ezzel a három törvénnyel a plebejusok tulajdonképpen elérték leglényegesebb követeléseiket. A megegyezés emlékére építették fel Rómában Kr. e. 367-ben a Concordia-szentélyt (az egyetértés temploma).
A patríciusok és a plebejusok küzdelmének végérvényes lezárásaként Kr. e. 326-ban a lex Poetilia eltörölte az adósrabszolgaságot, Kr. e. 300-ban a lex Ogulniamegnyitotta a papi tisztségeket a plebejusok előtt, végül Kr. e. 287-ben a lex Hortensia kimondta, hogy a plebejus népgyűlés határozatai a senatus jóváhagyása nélkül is törvényerőre emelkednek.
Így a Kr. e. 3. század elejére eltűnt a nemzetségen belüliek és nemzetségen kívüliek közötti éles választóvonal. A két csoport közötti házasság törvényességének elismerése után felgyorsult a patrícius és a vagyonosabb plebejus családok keveredése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése