Róma külpolitikája
A védekező háborúk
A Kr. e. 6-5. század fordulóján összeomlott az etruszkok közép-itáliai uralma. Elsősorban ennek volt köszönhető Róma függetlenné válása, külpolitikai helyzetének megszilárdulása. Ez az állapot azonban csak átmenetinek bizonyult. A fiatal köztársaság fennállásának első másfél évszázada külső ellenségekkel való szakadatlan hadakozásban telt el. Ezek a küzdelmek párhuzamosan folytak a már megismert belső társadalmi harcokkal. Róma helyzete ebben a másfél évszázadban igen nehéz volt, még fennmaradása is veszélybe került (pl. Kr. e. 390-ben vagy 387-ben a gall betörés alkalmával – a forrásainkban található két időpont közül a második a valószínű).
A Kr. e. 5. század elején Róma meggyengült, amit részben a korábban kialakult gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok megszakadása, részben a patríciusok és plebejusok első nagy összecsapása okozott. Ezt akarták kihasználni a szomszédos latin törzsek, s megszervezték a Róma-ellenes ariciai szövetséget. Ennek létrehozásában a Róma feletti uralom visszaszerzésére törekvő Tarquiniusok egyik rokona is részt vett. A szövetség és Róma között hamarosan háború tört ki, ami római győzelemmel ért véget. Kr. e. 493-ban kötötték meg a Spurius Cassius consul által kidolgozott egyezményt. Ezzel az egyezménnyel Róma is bekerült a latin szövetségbe, melynek tagjai egymással békében éltek, s egy harmadik fél támadása esetén katonailag együttműködtek. A szövetséges haderő felerészben rómaiakból, felerészben latinokból állt. Egyes források szerint római parancsnokok álltak az élén, más források, illetve feltevések szerint rómaiak és latinok felváltva viselték a fővezérletet. A szövetségesek képviselői évente összegyűltek közös ügyeik megvitatására.
Hamarosan szükség is lett az egyesített katonai erőre. A Kr. e. 5. század elejétől folyamatosan fenyegette Latium területét az Appeninek középső és déli része irányából a szabinok, az aequusok és a volscusok terjeszkedése. A szabinok beszivárgása már jóval korábban, a királyság korában megkezdődött, és lényegében békésen folyt. A másik két nép támadásai azonban már veszélyt jelentettek Latium lakói számára.
Miután sikerült elhárítani a fenyegető külső támadásokat, a Kr. e. 5. század közepétől Róma figyelme a Tiberistől északra fekvő etruszk területek felé fordult. Elsőként Veii etruszk várossal kerültek szembe, az ellene folytatott harcok történetéből való a Fabius nemzetség legendás vállalkozása. A monda szerint a Fabius nemzetség egyedül vállalta a veiibeliekkel való harcot. Kezdetben sorozatos győzelmeket arattak, ami hírnevüket hatalmasra növelte. Ez azonban ugyanakkor elbizakodottá is tette őket, s végül ez okozta bukásukat. Legutolsó hadjáratuk kudarccal végződött, a nemzetségnek egyetlen tagja maradt életben, aki még gyermek volt, ezért nem vonult hadba. Végül az 5-4. század fordulóján a római hadseregnek sikerült elfoglalni és lerombolni Veiit, M. Furius Camillus vezetésével.
Róma helyzetének ezt az átmeneti megszilárdulását azonban hamarosan újabb, szinte végzetes csapás érte. A Kr. e. 5. században kelta – latin nevükön gallus – törzsek keltek át az Alpokon a Pó-síkságra. Támadásaiknak a meggyengült etruszk városok nem tudtak ellenállni. Kr. e. 387-ben mintegy százharmincezer gall, átkelve az Appennineken is, ostrom alá vette Clusiumot. Mivel Róma segítségére sietett a szorongatott városnak, a gallok ellene fordultak, s július 18-án az Allia folyó mellett szétverték az elébük küldött római sereget. A vereség napját azért tudjuk ilyen pontosan, mert a római naptárban évszázadokon át gyásznapként szerepelt. Három nappal később a gallok betörtek a városba és kifosztották azt. Csak a Capitolium menekült meg – a mondai hagyomány szerint –, mivel az őrséget a Iunónak szentelt ludak gágogása felriasztotta. A hagyomány szerint Róma legelőkelőbb vénei hivatali díszben ülve várták elefántcsont karosszékeikben az ellenség támadását, akik azután valamennyiüket lemészárolták. Ugyancsak a mondákból ismert az a történet, mely szerint Brennus gall vezér 1000 aranyat követelt a rómaiaktól a távozás fejében. Mikor lemérték a váltságdíjat, egy római észrevette, hogy hamis súlyokat használnak. Amikor ezt szóvá tette, Brennus a súlyok közé dobta a kardját ezekkel a szavakkal: Vae victis! (Jaj a legyőzötteknek!).
Ezek a történetek minden bizonnyal a képzelet szüleményei, mint ahogy az a fordulat is, amely a rómaiak önérzetét volt hivatott helyreállítani. Eszerint az arany méregetése közben egy római sereg érkezett Camillus vezetésével, és elűzte a gallokat. Annyi azonban tény, hogy a kelták nem maradtak a városban, s ez lehetővé tette, hogy Róma talpra álljon.
Itália meghódítása
Róma külpolitikai helyzete és a belső társadalmi küzdelmek szoros kölcsönhatásban voltak. A belső harcok gyengítették az ellenállást kifelé, ennek felismerése a megegyezés felé sarkallta a szembenálló feleket. A külső veszély elhárítására egyre inkább szükség volt a plebejusok katonai erejére. Így a gazdagabb plebejusok egyre inkább érvényesíteni tudták politikai törekvéseiket, a katonai akciók során szerzett földek pedig a szegényebbek helyzetén segítettek. Mindez elősegítette Róma felemelkedését a gallok pusztítása után. A nagyobb létszámú hadsereg iránti szükséglet és az olcsóbb fegyverek adta lehetőség következtében a római társadalom egyre szélesebb körei váltak katonává, a társadalom militarizálódott.
A római állam vezetése szilárd, leleményes és rugalmas volt. Kihasználta ellenfeleinek egymás közötti ellentéteit ahhoz, hogy föléjük kerekedjen. Ezt a politikai elvet nevezzük a „divide et impera” elvének (oszd meg és uralkodj). A gall betörést követő kb. fél évszázad alatt kiterjedt és körültekintő diplomáciával egy sor szövetségi szerződést kötött a város.
A samnis háborúk
A samnisok által még a Kr. e. 5. században elfoglalt termékeny Campaniát Róma három hosszú háború eredményeként foglalta el (Kr. e. 343-341, 326-304, 298-290). Közben az első és a második samnis háború közötti időszakban meg kellett vívni a latin szövetségesekkel, akik állítólag azt követelték, hogy a senatus tagjainak fele és az egyik consul közülük kerüljön ki, ugyanakkor megtagadták az évi szövetségesi hozzájárulás kifizetését. Kr. e. 340-338 között sikerült Rómának jobb belátásra bírni őket egy újabb háborúval. A győzelem után átszervezték a latin szövetséget, erről az itáliai közigazgatásról szóló fejezetben található részletes ismertetés. A samnis háborúk Róma számára kezdetben váltakozó sikerrel folytak. A második samnis háború alatt építették meg az egyik legfontosabb római utat, a Rómát Capuával összekötő via Appiát (nevét Appius Claudius Caecusról kapta, aki a kor egyik legjelentősebb politikusa volt). Mivel a samnis háborúkba több itáliai nép is bekapcsolódott, Róma a győzelmek után ezek területeit is birtokba vehette. A harmadik samnis háború végére az egykori városállam területe már elérte a 20 ezer négyzetkilométert, lakosainak száma a rabszolgákat és az idegeneket is beszámítva, meghaladta az egymilliót. Az ekkor már egyértelműen és végérvényesen Róma által vezetett itáliai szövetség területe háromszorosa volt ennek, lakói pedig a kétszeresét tették ki Róma lakóinak. Ezzel a hatalommal a Földközi-tenger medencéjében már csak Karthágó, Szíria és Egyiptom vetekedhetett.
A tarentumi háború
A samnis területek meghódítása után Róma közvetlen szomszédja lett a dél-itáliai görögök lakóhelyének, Magna Graeciának. A terület meghódítására az egyik leggazdagabb kereskedővárossal, Tarentummal való konfliktus adott alkalmat.
Róma segítségére sietett a lucanus törzsek által megtámadott Thurioinak, amely szintén görög gyarmatváros volt. A római hadsereg és a flotta megjelenése a térségben azonban sértett egy korábban Tarentummal kötött egyezményt, ezért a tarentumiak megtámadták és elűzték őket. Mivel ekkorra már egy sor dél-itáliai görög város római „védelem” alá helyezte magát, Tarentum az epeiroszi uralkodóhoz, Pürroszhoz fordult segítségért, aki a kor egyik legismertebb hadvezére volt. Kr. e. 280-ban szállt partra 25 000 emberrel és 20 harci elefánttal, s az első két ütközetben le is győzte a rómaiakat. Második győzelme azonban akkora véráldozatot követelt, ami vereséggel is felért – ezt jelenti a „pürroszi győzelem” kifejezés. Róma kiheverte a korábbi csaták vérveszteségeit, s megtalálta az elefántok elleni védekezés sikeres eszközét is. Kr. e. 275-ben a Beneventum melletti csatában éppen a római íjászok fegyverei által megsebesített és megvadult harci elefántok zavarták össze az epeiroszi király seregének hadrendjét. A rómaiak így győzelmet arattak, Pürrosz visszatért hazájába, s néhány év múlva meghalt. A védelem nélkül maradt Tarentum kénytelen volt megnyitni kapuit, átadni hajóit, lerombolni falait és belépni az itáliai szövetségbe. Ezt követően a rómaiak sorban legyőzték a háború során Pürroszt támogató törzseket és városokat, így Kr. e. 265-re lezárult Itália meghódítása.
A közigazgatás kialakítása Itáliában
Az első samnis háborút követő latin háború végén Róma átszervezte a latin szövetséget. Ez a rendezés adott azután mintát a további meghódított területeken követett gyakorlathoz is. A legyőzött latin városok egy részét beolvasztották a római államba, lakóik római polgárok lettek. Más városok megőrizhették függetlenségüket, de területeik egy részétől megfosztották őket. Róma szövetségesei maradtak, háború idején kötelesek voltak katonai segítséget nyújtani, nem folytathattak önálló külpolitikát, belügyeiket azonban önállóan intézhették. Szerződésekben rögzítették jogaikat, nevezetesen a római polgárokkal való kereskedés és házasságkötés jogát, érvényben maradt az ún. ius migrationis is, melynek alapján a Rómába költözködő latin római polgárrá lett. Ezt jelentette a latin jog.
Kivételes esetben egy-egy város vagy lakóinak egy része megkaphatta a teljes polgárjogot, beleértve a szavazati jogot is (civitas optimo iure), többnyire azonban a szavazati jog nélküli polgárjog volt a jellemző (civitas sine suffragio). A teljes vagy csökkentett polgárjoggal és önkormányzattal rendelkező városokat neveztékmunicipiumoknak. A teljes jogú municipiumok lakóit tribusokba osztották.
A nem latin legyőzöttek egy része megkapta a teljes vagy a csökkentett polgárjogot, többségükben azonban társak vagy szövetségesek (socii, foederati) lettek, egymástól eltérő, külön-külön szerződésben rögzített szövetségi feltételekkel.
A meghódított itáliai területeken római, illetve latin jogú coloniákat is létesítettek. Colonia telepítés útján jött létre, jogi helyzete attól függött, hogy a telepesek milyen jogállással rendelkeztek. A római polgárok által lakott coloniák kezdetben nem rendelkeztek önkormányzattal, mivel Róma részének tekintették. A telepítések útján az elszegényedett plebejusok földhöz jutottak, ezért szívesen vállalták a coloniákba költözést.
A Római gazdaság és társadalom változásai a köztársaság korai szakaszában
A római gazdaság alapja a királyság korában a mezőgazdaság, a földművelés volt. Ebben a tekintetben a helyzet nem változott meg a köztársaság korai szakaszában sem. A legfontosabb, a társadalmi helyzetet és a megélhetést leginkább biztosító tulajdonnak a föld számított. A megművelhető területek megszerzésének igénye volt az itáliai hódítás egyik legfontosabb mozgatórugója. A mezőgazdaság legfontosabb terméke a gabona volt, a szőlőés gyümölcstermelés, valamint a konyhakertészetkiegészítő szerepet játszott.
A kézművesipar és a kereskedelem az etruszk korszak után visszaesett, fellendülése csak a Kr. e. 4. század közepén kezdődött. Az iparágak közül elsősorban afazekasság, az építő- és kőfaragóipar, valamint a bronzművesség fejlődött. Az elsősorban katonai célból megindult útépítések kedveztek az itáliai kereskedelemnek is. Az árucsere szélesedését leginkább a római pénzverés bizonyítja. Az első római rézpénzeket valószínűleg a Kr. e. 4. század végén verték, s a Pürrosz elleni háború idején jelent meg az első római ezüstérme, a denarius. A pénzverés a propaganda eszköze is lett, hiszen a számos kézben megforduló érmék népszerűsítették a rajtuk lévő alakokat és feliratokat.
A gazdasági élet és egyben a társadalom szerkezetének egyik legjelentősebb változása a rabszolgatartás kiszélesedése volt. A háborúk során szerzett rabszolgák már nemcsak a ház körüli munkákban, hanem a termelésben is részt vettek. Számuk jelentősen nőtt. Az adósrabszolgaság megszüntetésében a plebejusok ellenállásán kívül nyilván az is szerepet játszott, hogy már nem volt szükség a munkaerő ebben a formában történő pótlására.
A hódító háborúk és főleg a belső társadalmi küzdelmek következtében igen fontos átrendeződés ment végbe a társadalom felső rétegeiben is. A korábbi, születési alapon nyugvó társadalmi rangsor felbomlott. A politikai hatalom és az előkelő társadalmi állás továbbra is a földbirtokhoz kötődött, de a vagyonos plebejusok előtt is megnyílt a birtokszerzés és a hivatalviselés lehetősége. Az előkelő patrícius és a gazdag plebejus családok összeolvadásával kialakult egy új társadalmi-politikai elit. (Eliten általánosságban egy szűkebb vagy tágabb embercsoport valamilyen szempontból kiemelkedő, felső rétegét értjük.) Ez az elit töltötte be a politikai élet vezető tisztségeit és a senatus padsorait, ők alkották a senatori rendet (ordo senatoribus).
A gazdag plebejusok egy része nem földbirtokba fektette a pénzét, hanem városi ingatlanba, áruba vagy kölcsönügyletekbe. Belőlük jött létre a Kr. e. 3-2. század fordulóján az ún. lovagrend (ordo equester), akik onnan kapták nevüket, hogy a serviusi 18 lovascenturia mellett önként és saját költségen teljesítettek lovaskatonai szolgálatot a hadseregben.
Forrásaink gyakran megemlékeznek arról, hogy a korai köztársaság idején az életvitel igen egyszerű volt Rómában. Ennek a kornak a legmegbecsültebb erénye a hazaszeretet, a bátorság és a magánéleti tisztaság mellett az egyszerűség és a szerénység volt. Számos helyen találkozunk olyan utalásokkal, amelyek a korai köztársaság vezető alakjainak egyszerű lakóhelyéről, öltözködéséről, étkezéséről szólnak. Ezek a híradások azonban többnyire a késői köztársaság korában keletkeztek, amikor jelentősen megváltozott a rómaiak életvitele, egyre nagyobb mértéket öltött a fényűzés és lazultak a magánélet erkölcsei is. Innen visszatekintve a római szerzők bizonyára némileg eltúlozták az ősök egyszerűségét és szerénységét. Az azonban bizonyos, hogy a rómaiak élete egyszerűbb és szegényesebb volt a korai köztársaság idején, mint a későbbi időszakokban.
Kína története
A harcoló királyságok kora (a Kr. e. 5. századtól Kr. e. 221-IG)
Politikai fejlődés
A harcoló királyságok kora – a kínai történetírás nevezte el így a korszakot, hiszen ez az időszak szakadatlan háborúskodásokkal telt el. A sok királyságból mindössze tíz maradt, s valamennyinek a célja nem pusztán a területszerzés, hanem az egész terület egyesítése volt. A katonák és politikusok ezért elvetettek minden kompromisszumot és mindenfajta békés együttélést.
Mindez persze a katonaság fejlesztését tette szükségessé. Lovas íjászokat alkalmaztak az eddigi harci szekerek és gyalogság helyett. Valószínűleg ekkor alakult ki a számszeríj is, mely rendkívül hatásos, bár kissé nehézkes harci eszköz volt. A kengyel feltalálása is a kínaiak nevéhez fűződik, nélküle a lovas nem tudott volna megtámaszkodni a nyilazáshoz (ezzel kb. 600 évvel megelőzték a kengyel európai használatát).
A katonai kötelezettség természetesen a parasztságra is vonatkozott. Nyolc család jelentett egy szomszédsági közösséget. Ezek közül a családok közül egynek kellett kiállítania az újoncot, a többi hét pedig a hadsereg számára fuvarozott, élelmet és takarmányt szolgáltatott be.
A királyságok közül Csin erősödött meg egyre jobban, és a többi államnak nem sikerült összefognia ellene. Sang Jang király közigazgatási és hadseregreformja eredményeképpen Csin erős központi állammá fejlődött. A Kr. e. 3. század közepére a szomszédos államok legyőzése pusztán idő kérdése volt.
A gazdasági élet
Az időszak gazdasági fejlődésének alapját a vasfeldolgozás technikájának elsajátítása jelentette. Munkaeszközöket és fegyvereket is előállítottak vasból. A korabeli feljegyzések szerint kb. 3600 olyan hegyet ismertek, ahol vasércet lehetett bányászni, sőt a bányák többsége magánkézben volt.
A kézművesség magas színvonalát mutatja a selyemszövés, a keramika, a fafeldolgozás és a lakkfestés. A hajóépítésben különösen a partvidéki királyságok jeleskedtek. A kínaiak már a korai időkben feltalálták az iránytű egy kezdetleges formáját. Ezt először csak szárazföldön használták, de később jó szolgálatot nyújtott a tengereken is.
A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy a kereskedők egyre nagyobb szerephez jutnak nemcsak a gazdasági, hanem a politikai életben is. A Kr. e. 5. században megjelent a vert pénz, mely különböző alakú volt az egyes államokban: négyzet, kés, kard, lapát, kör stb.
A korszak filozófiai gondolkodása
Az alapok: „Az írnokok iskolája”
Az írnokok tevékenységében találhatjuk meg a kínai filozófia és gondolkodás első elemeit. Az ő feladatuk volt a szertartásokon elmondott uralkodói beszédek lejegyzése, melyek mindig alkalmat adtak, hogy az írnok kifejthesse személyes gondolatait is. Ezekből a feljegyzésekből formálódott ki egy olyan elmélet, mely a 20. századig megszabta a politikai fejlődést.
Az elmélet alapja az, hogy a király és az uralkodóház a Magasságos úrnak (az egyik legfőbb isten Kínában) köszönhetik hatalmukat, akitől égi megbízást kaptak. A királyok tehát felelősek előtte, s ő megbízatásuk elvesztésével bünteti őket, ha elégedetlen velük. Az uralkodónak mindig a dinasztiaalapító utánzására kell törekednie, hiszen az ég biztosan elégedett volt vele, ha királlyá emelte. Az uralkodónak legfontosabb feladata önmaga tökéletesítése volt. Kormányzását három dolognak kellett jellemeznie: méltányosság, szigorúság, szelídség. Az elsővel békében, a másodikkal zavaros időkben, a harmadikkal a rend korszakaiban kellett népét vezetnie. Megállapíthatjuk tehát, hogy már a korai kínai gondolkodás követelményeket támaszt az uralkodóval szemben.
A konfucianizmus
A harcoló államok kora egyben a kínai filozófia nagy korszaka is volt. A filozófusok közül talán a legnagyobb hatása Konfuciusnak (Kr. e. 551-479) volt. Neve akínai Kung Fu-ce latinosított változata, melynek jelentése: Kung mester, Kung tanító. Sorsának érdekessége az, hogy hatása korának politikájára csekély volt, halála után viszont eszméi óriási befolyásra tettek szert.
Konfucius
Természetéről és jelleméről a tanítványaitól származó Beszélgetések és mondások című gyűjteményből szerezhetünk információkat, Konfucius ugyanis egyetlen írott művet sem hagyott maga után. Tanításait iskolája hagyományaiból ismerhetjük meg. Jelentőségét mutatja, hogy a kínai utókor az egyik legnagyobb bölcsnek tekinti, aki valaha is élt a Földön. Eszményképpé vált, erkölcsi tanításait, életmódját, viselkedését mintaképnek tekintették.
Tanításai
Tanításait három nagy téma köré csoportosíthatjuk. Első célja az volt, hogy az ókori hagyományokat tiszta és hamisítatlan formában átadja az utódoknak. Véleménye szerint az ismeretszerzés legjobb eszköze az, ha múltunkat tanulmányozzuk.
A történelmi nagyságok, a szentek azok a példaképek, akiknek követésére törekednünk kell. „A múlt eseményei pedig azok a példák, amelyekből tanulnunk kell. A világ lényegét a múltbeli hagyományok szorgos tanulmányozásával lehet megismerni... Sok mindent meghallgatni, kiválogatni belőle a jót, és azt követni, sokat látni és megjegyezni... Leírni és nem csinálni, hűnek lenni és szeretni az ókort” – talán ezek lehetnének jelmondatai.
Második célja a nép jó kormányzása volt, ezzel tulajdonképpen „az írnokok iskolájának” hagyományait folytatta. Gondolatmenete arra épül fel, hogy a tömegek számára az uralkodók és tisztviselők magatartása a példa. Mivel „kormányozni annyi, mint a helyes útra igazítani”, kulcskérdés a vezetők viselkedése.
Ha az uralkodó helyesen viselkedik, akkor szinte parancsolnia sem kell, minden megy a maga útján. Ha azonban ő maga nem a hagyomány elvárásai szerint viselkedik, akkor hiába adja ki parancsait, azokat úgysem követik. „Ha valaki parancsokkal kormányoz, és büntetéssel tartja fenn a rendet, akkor a nép kerüli, és nem lesz lelkiismeretes. Ha valaki viselkedésének erejével kormányoz, és illendőséggel tartja fenn a rendet, a nép lelkiismeretes lesz, és eléri a jót... Táplálék, hadsereg és a nép bizalma alkotják az állam alapjait. E három közül szükség esetén le lehet mondani a hadseregről, le lehet mondani a táplálkozásról is, de sohasem a bizalomról, mert bizalom nélkül semmilyen uralom sem maradhat fenn.”
Konfucius tanításának harmadik célja az egyének erkölcsi nevelése volt. Szerinte a gyermeki szeretet az alapja minden fontos erénynek. A szülők iránt tanúsított tisztelet a legelső kötelesség. Ezt a családi kötelességet Konfucius kiszélesítette az egész társadalomra, sőt az egész emberiséget egyetlen családnak tekintette. Az általános humanitásnak (emberiességnek) szerinte öt feltétele van: méltóság, nagylelkűség, őszinteség, szorgalom és jóság. Az emberek közötti kapcsolatok közül is ötöt kell különlegesen ápolni: három családi kapcsolatot (apa-fiú, férj-feleség, báty-öcs), az úr és a szolga közötti társadalmi kapcsolatot és a barátok közötti személyes kapcsolatot. A viselkedésben a legfontosabb a következő szabály: „Amit nem akarsz, hogy veled megtegyenek, azt te se tedd mással”. Konfucius nem általános megbocsátást hirdet, szerinte a rosszat igenis meg kell büntetni: „... jósággal viszonozni a rosszat, az az egyéni erkölcs lazulásához vezet”.
Összefoglalván Konfucius tanításait azt mondhatjuk, hogy az erkölcsi nevelést állította a középpontba. A múlt tisztelete, a helyes kormányzás alapelvének tisztázása és az egyén viselkedésének kérdése mind ehhez kapcsolódott. A nemesi családból származó Konfucius tanításait saját társadalmi csoportjának szánta. Olyan emberekké szerette volna nevelni őket, akik hűségesek és becsületesek, életük során mindig a tisztességes és erkölcsös megoldásokat választják.
Hatásai
Eszméinek társadalmi hatása az lett, hogy háttérbe szorult a katonai arisztokrácia, és helyette a tudós nemes úr lett a mintakép. Ez utóbbi már uralkodója szolgálatában igyekezett fényes karriert befutni, hűséggel szolgálta királyát. Mivel Konfucius a kínaiak szent hagyományait gyűjtötte össze, mi európaiak a konfucianizmust a kínai császárság hivatalos államvallásának tekintjük. A vallási jelleget erősíti az is, hogy Konfuciusnak minden városban volt temploma, áldozatokat mutattak be neki. Mindezek ellenére sem tekinthetjük gondolatait önálló vallásnak, hanem a korábban említett kínai univerzizmus egyik változatának. Kultusza nem korlátozódott csupán a kínaiakra, hanem elterjedt egész Kelet-Ázsiában mindenütt, ahol a kínai szellem uralkodóvá vált. Ezért mondhatjuk, hogy kevés ember gyakorolt Konfuciushoz hasonló hatást az emberiség szellemi életére.
Lao-ce és a taoizmus
A kínai szellemi élet egyik legtitokzatosabb és legvitatottabb alakja Lao-ce, kinek neve „öreg mester”-t jelent. Valószínűleg csupán mondai alak, kinek nevét a Kr. e. 4. században keletkezett Tao te King (Az Út és Erény könyve) írója vette fel. Ezt a művet a sok titokzatosság ellenére is a kínai irodalom egyik legeredetibb alkotásának tekinthetjük, amely az idők folyamán a legtöbb európai nyelvre lefordított könyv lett.
A Tao jelentése „Út”. A Tao minden dolog ősforrása, belőle jön létre minden, és egyben az a törvény is, mely a világot irányítja. A Tao tehát a természet útja, és ezért minden emberi intézmény ellenkezik vele, hiszen ezek mesterséges képződmények. Lao-ce szerint az emberek ahelyett, hogy a Tao útját járnák, önző célokat követnek, s ennek következtében eltávolodnak az örök rendtől, és bajba kerülnek. „Nincs nagyobb bűn, mint engedni a mohóságnak, nincs nagyobb baj, mint ha valaki nem tudja mérsékelni magát, nincs gonoszabb veszedelem, mint a nyerészkedési vágy”.
A bölcs embernek tehát el kell vonulnia a világtól, le kell mondania minden élvezetről. Lao-ce szerint a tömegtől távol, csendes nyugalomban kell élnie az embernek, és tökéletesen fel kell oldódnia a Taóban, mintha gyerek lenne. Lao-ce életeszménye egészen más, mint Konfuciusé. Utóbbi az aktív életre serkent, az előbbi célja viszont a szemlélődő elmélyedés, a nyugodt vágynélküliség. A másik különbség nézeteik között az, hogy Lao-ce szerint a bölcs ember béketűrő és engedékeny nemcsak a jókhoz, hanem a gonoszokhoz is, a gyűlöletet is jósággal viszonozza.
A „száz iskola” időszaka
Az elnevezés a korszak rendkívül gazdag szellemi életére utal , hiszen természetesen nem volt ennyi különböző irányzat. Sokuk hasonlított alapjaiban a konfucianizmushoz vagy a taoizmushoz, és csak apróságokban különböztek egymástól. Fontos megjegyeznünk, hogy a sok irányzat békésen élt egymás mellett. A különböző bölcsek tanításait bárki össze is vegyíthette, ezzel új iskolát hozva létre.
India története
A területi egység kialakulása (a Kr. e. 6. századtól Kr. e. 321-ig)
Politikai fejlődés
A korai források 16 jelentős államról beszélnek a Kr. e. 5. század történetében. Az államok többségét királyság, kisebbik részét arisztokratikus köztársasági forma jellemezte. Az államok egyrészt folyamatosan harcoltak egymás ellen, másrészt szoros kereskedelmi kapcsolatban álltak egymással. Az állandó egymás elleni háborúk folyamán Kósala és Magadha emelkedett a többi állam fölé. Az utóbbi a Kr. e. 5. század közepére legyőzte Kósalát, s ezzel Észak-India legerősebb államává vált.
A megerősödött Magadhának külső hódítókkal is szembe kellett néznie. I. Dareiosz a Kr. e. 6. század végére megszerezte Perzsia számára az Indus vidékét. A hódítás legfőbb eredménye az, hogy bekapcsolta Indiát az antik világ vérkeringésébe. A földközi-tengeri népek gondolkodásában ez idő tájt alakult ki a kép India mesés gazdagságáról.
A perzsák után Nagy Sándor következett, aki Kr. e. 327 tavaszán 120 ezer gyalogosból és 15 ezer lovasból álló seregével betört India területére. Sikerült is a területfoglalás, de a már nyolc éve harcoló seregének elviselhetetlenül nehéz körülményekkel kellett megbirkóznia. nyolc éve harcoló seregének elviselhetetlenül nehéz körülményekkel kellett megbirkóznia. ben a makedónok tehát visszafordultak. Nagy Sándor az elfoglalt területen két szatrapiát hozott létre, de a kinevezett helytartók uralma nem tartott sokáig. A Kr. e. 4. század végére ugyanis új nagyhatalom alakult ki Indiában: a Maurja-dinasztia birodalma.
Gazdaság és társadalom
A mezőgazdaság továbbfejlődését a vas egyre szélesebb körű felhasználása tette lehetővé. Már az erdős területek megművelése is megindult, amihez jó minőségű eke és egyre több szarvasmarha kellett. Megnőtt tehát az igény az igavonó állatok iránt, s ezért korlátozták a szarvasmarhák áldozati célú levágását.
A fémfeldolgozás a kézműipart is jelentősen fejlesztette. Az iparosok, sőt a kereskedők is egyesületekbe tömörültek. A perzsa befolyás következtében megerősödött a távolsági kereskedelem. A korszakból jelentős pénzleletek is ránk maradtak. Az ezüst vagy réz pénzérméken az ábrákat pontozóval beütve alakították ki.
A kereskedelem fejlődése a társadalomban is változásokat eredményezett. A gazdag kereskedők a vaisja réteg nagyobb szerepét akarták. Kiéleződött emellett a brahmanak-satrija (papság-harcosok) ellentét is a társadalmon belül. A helyzetet bonyolította a két szellemi mozgalom, a buddhizmus és a dzsainizmus megjelenése is.
A buddhista forrásokból viszonylag sokat tudunk az akkori kor mindennapjairól is. Részletesen tudósítanak például a városi lakosság felső rétegeinek fényűző életmódjáról.
Ezen időszak szellemi élete – hasonlóan a kínai fejlődéshez – rendkívül színes volt. Új filozófiai iskolák, új vallásalapítók születtek a korban. Közülük a két „legfontosabb” a buddhizmus és a dzsainizmus volt. Mindkettő megjelenését a brahmanizmus válsága tette lehetővé.
A dzsainizmus alapítójáról
A vallás alapítóját Mahavirának (neve nagy hőst jelent) vagy Dzsinának (neve győztest jelent) nevezték. Mahavira (Kr. e. 540-468) a ksatrija kaszthoz tartozott. Az ő életét is – Buddháéhoz hasonlóan – csodás események kísérték.
A dzsainizmus tanai
Az indiai gondolkodás központi eleme a lélekvándorlás tana. Eszerint az ember tetteitől (karma) függ az, hogy milyen alakban születik újjá. A brahmanizmus szerint az újjászületés elkerülhetetlen, Mahavira azonban azt kereste, hogyan lehet megszabadulni ettől a körforgástól. Tanításai szerint az ember akkor jut el a felszabadulás (moksa) állapotába, ha tökéletesen tartózkodik minden élőlény bántalmazásától. Mivel a világon mindennek lelke van, semmit sem szabad elpusztítani.
Semmiféle állatot, semmiféle növényt nem szabad táplálékként elfogyasztani, se eltaposni, se belélegezni. A dzsainizmus követői számára a földművelés tiltott foglalkozás, hiszen szántás közben az ember könnyen megölheti a földben lévő élőlényeket. A vallás tanainak pontos követője tehát addig böjtöl egy helyben, mozdulatlanul, míg ebbe bele nem pusztul. A dzsainizmus nem véletlenül hős szentként tiszteli azokat, akik önmegtartóztatás által szándékos öngyilkosságot követnek el. Mivel a követelményeket csak szerzetesként lehet betartani, a követők elsősorban öregkorban próbálkoztak meg a vallás tanításainak fanatikusan következetes betartásával. A hagyomány szerint Csandragupta (a Maurja-dinasztia alapítója) is egy remetetanyán az önkéntes éhhalált választotta. A többség számára követhető aszkézishez a társadalmon belül a városi kereskedőréteg tudott a leginkább alkalmazkodni, így elsősorban körükben terjedt el a vallás.
A buddhizmus
A vallásalapító Buddha életét a buddhista mitológia csodás elemek sokaságával tarkítja, ezzel is kiemelve a tanító nagyszerűségét. A buddha szó megvilágosodottat jelent. A buddhák pusztán tanítók, nem „váltják meg” az embereket, a követőknek saját maguknak kell tökéletesedniük. A buddhizmus szerint életünk szenvedés, mert folyamatos vágyakozások közepette élünk. Ha ezt az állapotot sikerül leküzdenünk, akkor kerülhetünk a nirvána állapotába, a vágynélküliségbe. A vallásalapító sem leírt tanokat, sem szervezetet nem hagyott maga után, ezért a vallás csak később szerveződött egyházzá.
Buddha (Kr. e. 560 k.-480 k.)
A buddhista legenda szerint már Buddha születése is csodálatos körülmények között történt. Apja, Suddhódana egy kis állam rádzsája (királya) volt. Anyja, Májá egy éjjel azt álmodta, hogy egy fehér elefánt hatol a méhébe. Ettől kezdve kizárólag vallásos gondolatoknak és gyakorlatoknak szentelte életét. Tíz hónapos terhesség után gyermeket hozott a világra, aki anyja oldalán bújt ki. A csecsemő már születése pillanatában tudatának teljes birtokában volt. A csillagjósok azonnal megjövendölték, hogy vagy hatalmas uralkodó válik belőle, vagy elvonulva az élettől, a vallásnak szenteli gondolatait. A születés örömére nagy ünnepséget rendeztek, melyen 80 ezer rokon vett részt, a gyereknek száz keresztanyja volt, és Sziddhartának nevezték (neve annyit jelent: aki elérte célját). Édesanyja a szülés után hét nappal meghalt, s a gyereket ezután nagynénje nevelte rendkívüli pompa és gazdagság közepette. Az apa a csillagjóslat miatt igyekezett elzárni fiát minden külső hatástól. Palotát építtetett neki, amelyet gondosan elzárt a világ ügyes-bajos dolgaitól. Sziddharta fiatalon megnősült, s felesége mellett hatalmas háreme is volt, hogy minél teljesebben élvezhesse az érzéki örömöket.
Az istenek azonban úgy döntöttek, hogy el kell kezdenie életművét. Négyszer kocsizott ki a városba, s először egy roskatag öregemberrel, másodszor egy magatehetetlen beteggel, harmadszor egy hordágyon vitt halottal, végül pedig egy aszkétával találkozott. A „négy jel” után nem sokkal elhagyta a palotát, otthagyta feleségét és kisgyermekét. Hét éven keresztül remeteként vándorolt, a megvilágosodást mégsem érte el. Elhatározta, hogy mindent egy utolsó próbálkozásra tesz fel. Egy fügefa alatt helyezkedett el, s úgy döntött, hogy addig nem kel fel, míg be nem következik megvilágosodása. Ez hosszú böjtölés után bekövetkezett, ésSziddhartából Buddha (megvilágosodott) lett.
Ezután a Benáresz melletti Őzparkba ment, és ott öt aszkétának fejtette ki tanait, akik első tanítványai lettek. Az ő „megtérésüket” még számtalan követte. Buddha 36 éves korától 80 éves koráig fáradhatatlanul járta Észak-India útjait. Tanítványok mellett támogatókra is talált, de tanításainak óriási hatása ellenére sem gondolt egyház alapítására, sem arra, hogy tanait dogmákba foglalja. Mikor érezte halála közeledtét, tanítványainak meghagyta, úgy éljenek, ahogy ő, szorgalmasan törekedjenek a tökéletesség elérésére.
Tanításai
Mindenek előtt a buddha szó jelentését érdemes megvizsgálnunk. A szanszkrit nyelvben a budh szó annyit jelent: felébredni. Ennek egyik alakja a buddha, ami annyit jelent: a felébredt. Az olyan embereket nevezik tehát így, akik tévelygésükből ráébredtek a megismerésre.
A buddha tehát tudását nem tanítómesterétől kapja, nem szent iratok tanulmányozása révén szerzi meg, hanem saját erejéből. „Én magam szereztem meg a tudást, ki követőjének nevezzem magam? Nincs tanítóm, én vagyok a senkihez sem mérhető tanító” – mondta ő maga. A buddhává válás ezért az ember belsejében lejátszódó megismerési folyamat végeredménye. A már létező buddhák pusztán megmutatják az üdvösséghez vezető utat, de a követőnek kell eldöntenie, hogy azon jár-e. „Magatoknak kell erőlködnötök, a Tökéletesek csak utat mutatnak” – mondja Buddha. A buddhák is emberek, akik pontosan úgy ki vannak téve a megöregedésnek, a betegségeknek, mint akárki más. A fő különbség köztük és az átlagos emberek között az, hogy ők legyőztek magukban minden elvakultságot és szenvedélyt. A tökéletességük következtében „csodás erők” bontakoznak ki bennük.
Buddha tanainak összefoglalása lehetne az, amit a „négy nemes igazságról” mondott: 1. „Íme, ó társaim, a legfőbb igazság a szenvedésről: a születés szenvedés, a vénség szenvedés, a betegség szenvedés, a halál a nem szeretettel egyesítve, a szeretettől elválasztva, el nem érni, ami után vágyunk... mind, mind szenvedés.”
2. „Íme, ó társaim, a legfőbb igazság a szenvedés forrásából: a lét szomjazása, amely újraszületésről újraszületésre visz, a vággyal és élvezettel, amely itt-ott felbukkan, az élvezet szomjazása, a levés szomjazása, a hatalom szomjazása.”
3. „Íme, ó társaim, a legfőbb igazság a szenvedés megszüntetéséről: a szomjazás megszüntetése, a vágy teljes megsemmisítésével, a róla való lemondással, a tőle való elszakadással.”
4. „Ime, ó társaim, a legfőbb igazság az útról, amely a szenvedés megszüntetéséhez vezet: a szent nyolcas ösvény, amely így hangzik: igaz hit, igaz szándék, igaz szó, igaz tett, igaz élet, igaz törekvés, igaz emlékezés, igaz elmélyedés.”
Minden emberi tudás alapja tehát az, hogy felismerjük: az élet maga a szenvedés. A szenvedést vizsgálva rájövünk, hogy annak oka a vágy. A szenvedés három forrása az érzékiség, az élet vágya és a tudatlanság. A feladat tehát a szenvedéstől való megszabadulás, vagyis vágyaink feladása. Ehhez ad segítséget a nyolcas ösvény. „A korai buddhizmus nem kívánta az élet javairól való szenvedésteli lemondást, ruhátlanságot, éhezést és önkínzást, hanem ehelyett magának az élet javai utáni kívánságnak a leküzdését. Az emberi élet javainak ez az elutasítása egyenlő volt a kasztrendszer passzív elutasításával is... A kasztrendszer értékeinek elutasítása azonban nem jelenti az ellene való harcot is. Nem küzdeni kell ez ellen az emberi intézmény ellen, hanem semmibe venni, nem törődni vele.” (Hahn István)Láthatjuk tehát, hogy a buddhizmus a kasztrendszert a vágyak egyik forrásának tekintette csupán, amely ellen nem kell küzdeni, egyszerűen nem kell foglalkoznunk vele.
Akinek sikerül kikerülnie a vágyak világából, aki képes megsemmisíteni az élet vágyát, ami miatt a lélekvándorlás is létezik, az eljut a nirvánába. A nirvána a „lét örök körforgásával” szemben a teljes nemlét világát jelenti. A buddhizmus ezzel az elképzelésével természetesen tagadta a lélekvándorlás megszakíthatatlan folyamatát.
A Tan ösvénye című mű, mely a buddhizmus alapmunkájának tekinthető, a következőképpen ír a szeretetről: „Minden bűnnek kerülése, jóra való igyekezet, a szív megtisztítása, ez a buddhák tanítása”. A buddhizmus ötparancsolata így hangzik: „Aki életet pusztít el, aki hazudik, aki elveszi a nem adottat, aki más ember feleségéhez megy, aki a részegítő italok élvezetének hódol, az az ember már ebben a világban kiássa élete fájának gyökerét”. A szeretetről szóló szavak rendkívüli módon hasonlítanak a keresztény eszmékhez: „Ezen a világon a gyűlölködés sohasem szűnik meg gyűlölködés által. Szeretet révén megszűnik. Ez az örök törvény”.Buddha békeszerető természetét bizonyítják a következő, tanítványaihoz intézett szavak is: „Még ha rablók és gyilkosok fűrésszel ízekre szabdalnak is valakit közületek, aki ezért haragot érez, az nem viselkedik tanításom szerint. Mert ilyenkor is tartanotok kell magatokat ahhoz: ne változtassuk meg nézeteinket, ne mondjunk ki indulatos szavakat, hanem maradjunk jóságosak és könyörületesek, tele barátságos érzésekkel és gyűlölet nélkül. Azt akarjuk, hogy ezeknek az embereknek a lelke megteljék barátságos érzelmekkel, hogy azután tőlük kiindulva megteljék azzal az egész világ.”
Az egyházszervezet
Buddha élete folyamán egyetlen írott sort sem hagyott hátra, sőt semmiféle szervezetet nem hozott létre. Ezek a feladatok tanítványaira maradtak, s ők még Buddha halálának évében létrehoztak egy ötszáz szerzetesből álló bizottságot: ezt nevezik az első buddhista zsinatnak (a zsinat vallási alaptételeket megfogalmazó egyházi gyűlést jelent). A másodikra egy évszázaddal később, a harmadikra pedig Asóka király uralkodása idején került sor. A Kr. e. 3. századra létrejött a buddhista egyház, a szerzetesek megszerkesztették a buddhizmus szent iratait tartalmazó szöveggyűjteményt, a Tipitakát. Ezzel a buddhizmus a brahmanizmus komoly vetélytársává vált.
A buddhizmus épületeiA sztúpa
A buddhista építészet legjellegzetesebb alkotása a sztúpa. A sztúpák olyan építmények, melyekben különféle ereklyéket őriznek. A legtöbbre becsült ereklyék magától Buddhától származnak, de az idők folyamán már a megvilágosodott buddhista szerzetesek maradványait is hasonló tisztelet övezte.
A dolog érdekessége az, hogy Buddha tanításaiban ellenezte az ereklyék kultuszát, de a zarándoklat szokása – ami a vallás terjedésének fő forrása – elképzelhetetlen volt nélkülük. A sztúpák alakja a hegyet (a Himaláját vagy az istenek lakóhelyét, a szent Mérut) szimbolizálta. Először a Kr. e. 4. század végén építettek sztúpákat, és a fejlődés során a méretek egyre nagyobbak lettek. A ma is ismert nagy sztúpák (száncsi sztúpa, bhárhuti sztúpa) a Kr. e. 1. században épültek. A korai sztúpák egyik legfontosabb része az építményt övező kőkerítés volt, Indiában ugyanis szinte minden szent helyet körülkerítenek. Ezek a kerítések rendkívül gazdagon díszítettek, a faragványcsodák a buddhista mitológiát mutatják be.
A legtöbb sztúpát nagyvárosok területén építették, általában királyságok fővárosában vagy kereskedelmi útvonalak mentén. Nem véletlen, hogy a kereskedők voltak a vallás legfőbb terjesztői.
A kolostorok
A kolostorok előzménye a sztúpához tartozó prédikálócsarnok lehetett. A csarnok építésére azért volt szükség, mert a legkorábbi sztúpák már azelőtt álltak, mielőtt a buddhista szövegeket lejegyezték. A tanokat az emlékezetükben őrizték a rend tagjai, és így adták tovább a fiatal szerzeteseknek. A csarnokot később elmélkedésre is használták, sőt a Kr. u. 1. századtól már folyamatosan laktak is itt. A buddhista szerzeteseknek nem volt szabad túl sokáig egy helyen időzniük, „otthontalanok voltak”, folyamatosan vándorolniuk kellett. Tulajdonképpen a természetben éltek, lakott helyekre csak azért mentek, hogy ott koldulással szerezzék meg élelmüket.
A barlangszentélyek
A barlangszentélyeket a prédikációs csarnokok és kolostorok előfutárának szokták tekinteni. A szentélyek felépítése meghatározott. A hosszú prédikációs csarnok a homlokzatra merőlegesen hatol be a sziklafalba. Jellegzetesség még, hogy a csarnok végén félkör alakú kupolás csarnok található (ezt a csarnokot általában apszisnak nevezik a templomoknál). Az apszisban egy kis méretű sztúpa áll, melyet kerengő övez, ahol elvégezhető a szokásos szertartás. Mind a barlang belsejének, mind a külső homlokzatnak a kialakításakor igyekeztek úgy faragni a követ, mintha fából építkeztek volna. A barlangok közül a legszebbek Adzsantában találhatók.
AZ ANTIK VILÁG A Kr. e. 3. századtól Kr. e. 27-ig Makedónia és a hellenisztikus államok Kr. e. 338-tól a római hódításig
Makedónia korai története
A makedónok a Kr. e. 8-7. század folyamán telepedtek meg a thesszáliai Olümposzhegység és a Sztrümón-folyó közé eső tengerparton, s a mögötte húzódó hegyvidéken. A parti területekből csak a görög gyarmatosok által betelepített Khalkidiké-félsziget nem tartozott fennhatóságuk alá. A tenger felé eső sík Alsó-Makedóniában földműveléssel, a hegyekkel borított Felső-Makedóniában állattenyésztéssel, vas- és rézbányászattal foglalkozott a lakosság. A vidék erdői hajóépítésre alkalmas fát adtak, a határvidéken lévő Pangaion-hegységben pedig arany- és ezüstlelőhelyek voltak.
A makedónok nyelvi hovatartozását a rendelkezésünkre álló forrásanyag szegényes volta miatt nem tudjuk egyértelműen eldönteni. Annyi valószínű, hogy a göröggel rokon nyelvet, talán annak egy távoli dialektusát beszélték.
A társadalom a Kr. e. 4. századig megőrizte törzsi-nemzetségi jellegét. A területen több, egymástól jórészt független király uralkodott, a nemzetségi előkelőkre támaszkodva. Ezek közül az 5. század folyamán az Argeada-dinasztia emelkedett ki, amely a tengerpartot tartotta hatalma alatt. Itt a görögökkel való rendszeres érintkezés hatására látványos kulturális fejlődés indult meg, megerősödött a királyi hatalom, kiépült az államszervezet, és a termelésben megjelentek a rabszolgák. I. Alexandrosznak (495-452) sikerült először a hegyi tartományok egy részére rákényszeríteni fennhatóságát, s ezzel megvetette az Argeada-dinasztia uralma alatt álló egységes királyság alapjait. Mivel látványosan törekedett a görög kultúra és életmód átvételére, utóbb a „Philhellén” (görögbarát) melléknevet kapta.
Unokája, Arkhelaosz (413-399) a már korábban megszervezett lovasság mellett makedón parasztokból gyalogos hadsereget hozott létre, ezekre támaszkodva törte meg a makedón előkelők hatalmát. Uralma alatt ő már gyakorlatilag egész Makedóniát egyesítette. Fővárosát az ősi Aigaiból az akkor még tengerparti Pellábahelyezte át, itt kialakított udvara a hellén kultúra egyik központjává vált. Pellában élte utolsó éveit a nagy drámaíró, Euripidész. Arkhelaosz halála után közel fél évszázados zűrzavar következett. A belháborúk utolsó éveibe a thébai Pelopidasz is beavatkozott, s egy szerződéskötés alkalmával túszként magával vitte az éppen uralkodó király fivérét, Philipposzt, aki Thébaiban töltött évei alatt megismerte a hanyatló Hellász viszonyait. Pellába visszatérve kezdetben bátyja kiskorú fiának gyámjaként gyakorolta a hatalmat, majd unokaöccsét félreállítva, II. Philipposz néven maga ült a trónra.
II. Philipposz (Kr. E. 359-336)
Makedónia helyzetének megszilárdítása
Philipposznak uralkodása első éveiben a királyság egységét és külső biztonságát kellett megteremtenie. Miután sikerült megszilárdítani a királyi hatalmat, s visszaverni az illir és thrák támadásokat, Philipposz lépésről lépésre kiterjesztette hatalmát a tengerparton. Birtokba vette a Pangaion-hegység nemesfémbányáit, így lehetősége nyílt arany- és ezüstpénzek egyidejű kibocsátására.
A makedón hadsereget a kor legütőképesebb katonai erejévé fejlesztette. Ennek a tevékenységnek az egyik legfontosabb eleme a makedón phalanx kialakítása volt, melyben a szokásosnál hosszabb dárdával (szarissza) felszerelt és nagy mélységben felállított gyalogság mindent legázoló emberfallá vált. Hatékony ostromgépeket alkalmazott, s a makedón nehézlovasságot a phalanx tevékenységével összehangolva vetette be. Átvette az először a thébaii Epameinondasz által alkalmazott ún.ferde hadrendet, ami a centrum és a jobbszárny viszonylagos gyengesége mellett a fő erőket a balszárnyra összpontosította. Thébaiban töltött évei alatt megismerhette azt is, hogy a kor görög politikusainak többsége megvesztegethető. Diplomáciai tevékenységében ezért komoly szerepet kapott a jó makedón arany is.
A belső rend helyreállítása, az északi és keleti ellenfelek támadásainak elhárítása és a hadsereg átszervezése után II. Philipposz megkezdte déli irányú katonai akcióita görögök lakta területek megszerzésére. Ebben a görög poliszok egymás közti ellentétei, lényegében a poliszrendszer általános válsága is segítségére volt.
Görög vélemények a makedón hódításról
A kor görög államférfiainak egy jelentős csoportja belátta, hogy a poliszok egymás ellen vívott öngyilkos háborúskodásaiból az egyetlen kivezető út az erős kézzel létrehozott egység. Az egyesített görög állam sikerrel vehetné fel a harcot a régi ellenséggel, a Perzsa Birodalommal. A keleti területek meghódítása, új nyersanyagforrások és piacok szerzése megoldaná a poliszok gazdasági válságát, és letelepedési lehetőséget nyújtana a tönkrement parasztoknak is. Az egységes vezetésű állam kialakításának legjelentősebb képviselője Iszokratész volt, a kor leghíresebb athéni szónoklattanára. Az ő figyelme és várakozása mindig afelé fordult, aki az egység megteremtésére vállalkozott, ezért támogatta a makedón II. Philipposzt. A makedónbarát irányzatnak népes tábora volt, közéjük tartoztak a görög egység és béke hívei csakúgy, mint azok a gazdag üzletemberek és elszegényedett parasztok, akik gazdasági előnyöket vártak a perzsaellenes hadjárattól.
Ezzel az irányzattal szemben alakult ki a másik politikai csoport, amelynek élén a szintén athéni Démoszthenész állt. Kora legnagyobb és legismertebb szónokakénthatalmas beszédsorozatban támadta meg II. Philipposz személyét és célkitűzéseit, és buzdította ellenállásra szülővárosát. (Ennek a beszédsorozatnak a nyomán neveztek később minden politikai támadó beszédet vagy iratot „philippikának”.)
Háború Hellász meghódításáért
A göröglakta területek meghódításának első lépéseihez az ún. harmadik szent háború (Kr. e. 356-346) adta az alkalmat Philipposznak. Ez a konfliktus, csakúgy, mint a korábbi kettő, a delphoi Apollón-szentély körül kialakult kultikus szövetség, az ún. amphiktüónia tagjai között keletkezett. A szövetség hangadója ekkor Thébaivolt, s ennek viszonya egyre feszültebbé vált az amphiktüóniához tartozó Phókisszal. Hogy megtörje Phókisz erejét, Thébai háborút indított ellene azon a címen, hogy a phókisziak Apollón szent földjéből egy részt saját művelésük alá vontak. A háború első éveiben azonban a phókisziak sorra legyőzték boiótiai és thesszáliai ellenfeleiket, sőt a segítségükre siető II. Philipposzt is. A makedón király csak Kr. e. 352-ben tudott erőt venni a phókiszi hadvezér, Onomarkhosz seregén. A Phókisszal szövetséges Athén és Spárta hadai megszállták a Thermopülai szorost, s ezzel elzárták a makedón hadsereg további útját, Thesszália területén azonban ettől kezdve II. Philipposz volt az úr. Ráadásul a makedónok Thermopülaitól visszavonulva Khalkidiké ellen fordultak, bevették és lerombolták a félsziget legfontosabb városát, Olünthoszt (Kr. e. 348-ban), amely korábban Athén egyik legfontosabb kereskedelmi vetélytársa volt a térségben. Ezzel befejeződött a thrák tengerpart meghódítása. Athénban eközben Démoszthenész megkezdte a makedónellenes irányzat élén a küzdelmet, de első akciói sikertelenek maradtak. Az Athén és Makedónia között Kr. e. 346-ban kötött ún. Philokratész-féle békében Phókiszt Attika szövetségeseként kívánta feltüntetni. Megvesztegetett követtársai, Aiszkhinész és Philokratész azonban Philipposz kívánságára kihagyták a szövegből ezt a területet. Így lehetővé vált, hogy a makedón király a „szent háború” lezárásaként a szentségtörő Phókisz megbüntetése ürügyén benyomuljon Hellász középső területére. Ezzel a pánhellén jelentőségű Delphoi, s vele az amphiktüónia makedón befolyás alá került.
A Philokratész-féle béke formálisan hat évig volt érvényben. Ez alatt az idő alatt II. Philipposz és Démoszthenész egyaránt diplomáciai eszközökkel igyekezett növelni Makedónia és Athén szövetségeseinek táborát. Amikor azonban az athénikanak sikerült a Philipposztól való elpártolásra rábírni a Propontisz partján fekvő Büzantiont és Perinthoszt, újból a fegyverek oldották meg a helyzetet. Kr. e. 340-ben Philipposz megkezdte Büzantion ostromát, Athén viszont a következő évben olyan erős hajóhadat küldött ki, amely az ostrom feladására kényszerítette a makedón uralkodót. Ezzel vége is szakadt a békének, Kr. e. 338-ban II. Philipposz Hellász ellen vonult.
A döntő összecsapásra a makedónok és az Attika-Boiótia szövetség között Kr. e. 338. augusztusában, Khairóneia mellett került sor. A makedón balszárnyon II. Philipposz 18 éves fia, Alexandrosz vezette azt a lovasrohamot, amelynek nagy szerepe volt a csata kimenetelében. Ezzel az ütközettel a görög poliszok elvesztették önállóságukat, s Makedónia befolyása alá kerültek.
A győztes Philipposz Thébait szigorúan megbüntette, ellenfeleit kivégeztette vagy száműzte, s a fellegvárba, a Kadmeiába makedón őrséget helyezett. Athénnak azonban elfogadható békefeltételeket szabtak, s ezzel kihúzták a talajt a makedónellenes párt lába alól. A görög poliszok – a makedón hadak által feldúlt Spárta kivételével – Kr. e. 337-ben Korinthoszban létrehozták a pánhellén (összgörög) szövetséget. Kimondták az általános békét a szövetség tagjai között, létrehoztak egyszövetségi tanácsot, ennek vezetője (hégemón), a szövetséges hadak fővezére, s az egész szövetség védnöke a makedón király lett. Ugyanekkor született döntés arról, hogy Dareiosz és Xerxész pusztításainak megtorlására II. Philipposz vezetésével hadjáratot kell indítani a Perzsa Birodalom ellen.
A nagy vállalkozás előkészítésére Philipposz hadvezérei, Parmenión és Attalosz már átkeltek Kisázsiába, amikor a királyt leánya 336 őszén tartott lakodalmán egy merénylő meggyilkolta. Az eset hátterét nem lehet pontosan tisztázni. Egyesek II. Philipposz családi viszonyaiban látták az okot. A makedón király ugyanis a khairóneiai csata után eltaszította korábbi feleségét, Alexandrosz anyját, Olümpiászt, s Attalosz húgát, Kleopatrát vette el. Ez a lépés nemcsak Olümpiászt sértette, hanem veszélyeztette Alexandrosz öröklési jogát is – így lehetséges, hogy ők álltak a merénylet mögött. Más feltételezések szerint a perzsa nagykirály próbálta ily módon megakadályozni a birodalma elleni támadást. Az is elképzelhető, hogy az erőskezű király által hatalmától végérvényesen megfosztott makedón arisztokrácia kísérelte meg visszaszerezni korábbi pozícióit. Annyi tény, hogy Alexandrosz a gyilkosság után kíméletlenül letört minden lehetséges ellenállást. Kleopatrát kisfiával és Attalosszal együtt megölette, s kivégeztette azoknak a korábbi fejedelmi nemzetségeknek a tagjait is, akiknek a hűségéhez a gyanúnak csak az árnyéka is ért.
A pánhellén szövetségi gyűlés Alexandroszra ruházta a perzsaellenes háború fővezérletét.A nyugati görögség és a görög világ keleti peremvidéke a Kr. e. 4. században
Szicília és Dél-Itália
Szicília legjelentősebb állama a korinthosziak által alapított gyarmat, Szürakúszai volt. A Kr. e. 5. század végén a városban egy Dionüsziosz nevű hadvezér szerezte meg a hatalmat, s idegen zsoldosaira támaszkodva türanniszt épített ki (405-367). Magas adókat vetett ki a város lakosságára, s javainak növelésére attól sem riadt vissza, hogy görög szentélyek kincseit elrabolja. A megszerzett anyagi eszközök segítségével kiépítette a város erődítményeit, és hadseregét a kor legmodernebb fegyvereivel látta el. Ezzel nemcsak Szürakúszai szicíliai területeit sikerült megvédenie az észak-afrikai Karthágó terjeszkedése ellen, hanem hatalmát ki tudta terjeszteni Dél-Itália görög városainak egy része fölé is.
Halála után azonban az általa kiépített birodalom összeomlott, fia, II. Dionüsziosz nem tudta megtartani örökségét.
A dél-itáliai görög városok jelentős része a Kr. e. 4. század folyamán a Dionüszioszok fennhatósága alá került. Miután ezek szürakúszai birodalma összeomlott, nem volt a térségben olyan erő, amely az itáliai törzsek előretörését meg tudta volna akadályozni. Kr. e. 327-ben a felemelkedő Róma légiói elfoglalták az első görög várost, Neapoliszt. Ezzel a félsziget görögségének történetében új korszak kezdődött – a római hódítás kora.
A keleti területekA dél-itáliai görög városok jelentős része a Kr. e. 4. század folyamán a Dionüszioszok fennhatósága alá került. Miután ezek szürakúszai birodalma összeomlott, nem volt a térségben olyan erő, amely az itáliai törzsek előretörését meg tudta volna akadályozni. Kr. e. 327-ben a felemelkedő Róma légiói elfoglalták az első görög várost, Neapoliszt. Ezzel a félsziget görögségének történetében új korszak kezdődött – a római hódítás kora.
A Fekete-tenger északi partvidékén a Kr. e. 5. század utolsó harmadában Pantikapaion városa körül kikristályosodó boszporoszi állam a 4. században élte fénykorát. A hagyományos gazdasági ágak mellett (halászat, prém- és rabszolgakereskedelem) hamarosan új jelent meg – a hódítással szerzett területek adójára alapozott gabonakereskedelem. A boszporoszi állam búzájának fő vásárlója Attika volt, az uralkodók ezért vámmentességet és berakodási elsőséget biztosítottak a Peiraieuszba induló gabonaszállító hajóknak. A helyi kézművesipar – elsősorban a fémművesség – kialakulására utalnak a dél-oroszországi temetkezési leletek.
A kis-ázsiai görögség Alexandrosz hadjáratának kezdetéig formálisan perzsa fennhatóság alatt állt. A Kr. e. 4. században azonban a központi kormányzat ellenőrzése meglazult a nyugati területek fölött, a helyi perzsa hatalmasságok, szatrapák pedig a saját elszakadási törekvéseikhez használták fel a görög zsoldosokat. Ennek mintájára az egyes görög városok vezetői is tettek többé-kevésbé sikeres kísérleteket a Perzsa Birodalomtól való elszakadásra.
A hellenisztikus kor
A meghatározás olyan korszakot jelöl, amely „görög jellegű”. Idegen kultúrák elgörögösödéséről-hellenizálódásáról – van tehát szó egyfelől. Másfelől azonban a görög kultúrára is hatott az az idegen világ, amellyel ebben a korszakban minden eddiginél sokoldalúbb kapcsolatba került, azaz az ókori Kelet világa. A hellenizmus kifejezés a kölcsönhatásnak csak az egyik oldalára utal, de fontos tudnunk, hogy a kor a görögség számára az orientalizáció időszaka. Ekkor ismerték meg alaposabban a keleti tudomány eredményeit, a művészetet, az államszervezés és a hadtudomány, a gazdaság és a technika keleti vívmányait.
A korszak időhatárainak meghatározásánál nagy a bizonytalanság. Egyesek a hellenisztikus kor kezdetét II. Philipposz uralkodásának elejéhez (Kr. e. 359), mások a khairóneiai csata (Kr. e. 338) időpontjához vagy a pánhellén szövetség létrejöttéhez (Kr. e. 337) kötik. Sőt, egyes történészek ennél is későbbre, Alexandrosz uralmának kezdetére vagy végére (Kr. e. 336-323) helyezik a hellenisztikus kor kezdetét.
Hasonló a bizonytalanság a végpont meghatározásánál. Általánosságban elfogadható az a nézet, hogy a hellenisztikus kor végét a római hódítás jelentette. A probléma csak az, hogy a rómaiak nem egyszerre, egy időben terjesztették ki hatalmukat az egész térségre. A Makedóniát szétzúzó püdnai csata (Kr. e. 168) és Egyiptom bekebelezése (Kr. e. 30) között közel másfél évszázad telt el. Emellett az is igaz, hogy a rómaiak megjelenése csak katonai-politikai értelemben jelentette a hellenizmus végét, a Földközi-tenger keleti medencéje a Római Birodalom keretei között is megőrizte hellén kultúráját és nyelvét.
Alexandrosz (Kr. e. 336-323)
II. Philipposz fiát az utókor a „nagy” melléknévvel ruházta fel. Ezt valószínűleg annak köszönhette, hogy viszonylag rövid uralkodása alatt minden addigi hódítónál nagyobb terület fölé terjesztette ki uralmát. Ezzel az állandó jelzővel szerepel a történeti irodalomban is. Magyar nyelvű munkákban neve többnyire lefordítva, Nagy Sándorként jelenik meg. Ez a forma általánosan elfogadott, használata helyes, mi azonban szívesebben alkalmazzuk nevének eredeti, görög alakját.
Mint a makedón trón örököse, gondos nevelést kapott, nevelőire anyjának egyik rokona, Leónidasz felügyelt. Nemcsak a katonáskodásra készítették fel, hanem arra is, hogy művelt politikus, államférfi legyen. Megismerkedett a görög irodalom remekműveivel, a tudományok és a filozófia eredményeivel. Tanítói közül ki kell emelni a kor legnagyobb filozófusát, Arisztotelészt.
Plutarkhosz Alexandrosz-életrajzából ellentmondásos jellem képe tárul elénk. Vitathatatlanul zseniális tehetségű hadvezér volt. Korai halála miatt nem tudta befejezni államszervező tevékenységét, de hódításai közben tett intézkedéseiből kitűnik, hogy ezen a területen is hatalmas teljesítményekre lett volna képes. Plutarkhosz szerint féktelen becsvágya már egészen fiatal korában megnyilvánult, mindenben, mindenkor ő akart lenni az első. „A becsvágy korát meghaladó mértékben komollyá és nagyra törővé tette gondolkodását. Ezt bizonyítja élete is, amely, bár nagyon rövid volt, sok és nagy tettekben bővelkedett... Nem volt olyan szeretetreméltóság, amelynek híján lett volna, de ugyanakkor olyan elviselhetetlenül dicsekedett, mint egy közkatona...” Rendkívül heves vérmérsékletű és indulatos volt, s ezt a tulajdonságát csak fokozta, hogy rendszeresen és sokat ivott. Hirtelen haragjában vagy részegségében gyakran követett el kegyetlenségeket, akár gaztetteket is, amiket később megbánt. Állítólag keservesen meggyászolta tejtestvérét és barátját, Kleitoszt, akit egy lakoma közben lerészegedve azért ölt meg, mert az vitába keveredett vele.
Származása körül számos legenda keringett. Hogy ő maga mennyire adott hitelt isteni eredetének, azt nem tudjuk pontosan, de bizonyos, hogy hatalma alátámasztására táplálta a mendemondákat. Állítólag édesanyja, Olümpiasz egy alkalommal ezt mondta: „Mikor hagyja már abba Alexandrosz, hogy rossz híremet keltse Héránál?”
Alexandrosz hódításaiAz Akhaimenida birodalom szétzúzása
A pánhellén szövetség megbízása alapján Alexandrosz Kr. e. 334-ben mintegy 30 000 gyalogosból és 5000 lovasból álló hadseregével átkelt a Hellészpontoszon. Az ellenfél az Akhaimenida-dinasztia állama, a Perzsa Birodalom volt, amely ekkorra már túljutott hatalma tetőpontján. II. Dareiosz (Kr. e. 423-405) még vissza tudta szerezni a peloponnészoszi háború végén a kis-ázsiai görög városok felett az uralmat, utóda, II. Artaxerxész Mnémón II. Artaxerxész Mnémón 359) uralkodásának végére azonban a nyugati szatrapiák jó része önállósította magát a hatalmi centrumtól. A királyi udvarban cselszövések, méreggel elkövetett gyilkosságok sorát követték el. Amikor Alexandrosz hadai megindultak a Perzsa Birodalom ellen, a dinasztia egyik mellékágából származó nagykirály, III. Dareiosz Kodomanosz (Kr. e. 335-330) ült a trónon.
Az első összecsapásra a kis-ázsiai szatrapák egyesített seregei és Alexandrosz hadai között az év tavaszán a Granikosz-folyó mellett került sor. A csata, melyben a makedón uralkodó élete is veszélyben forgott, teljes győzelmet hozott, a perzsa hadsereg jelentős részét bekerítették és megsemmisítették. Ezután a kis-ázsiai görög városok jelentős része ellenállás nélkül, megszabadítóként fogadta Alexandroszt, aki a perzsa szolgálatban álló görög zsoldosokat fogságba esésük után mint hazaárulókat adta el rabszolgának.
A makedón hadsereg télire Kis-Ázsia belsejébe, Gordion városába vonult. Itt a király „megtekintette a sokat emlegetett szekeret (amely Gordiosz phrüg királyé volt), amely somfahánccsal volt megkötözve, és meghallgatta a barbárok által hitelesnek tartott mondát, mely szerint az lesz a világ ura, aki ezt a csomót kioldja... Alexandrosz a csomót nem tudta kioldani, s végül kardjával vágta szét.” (Plutarkhosz)
Kr. e. 333-ban a hadműveletek tovább folytak Kis-Ázsia területén. A legnagyobb összecsapásra Isszosz mellett került sor, ebben az ütközetben a nagykirály személyesen vezette hadseregét. A perzsa seregben mintegy 30 000 görög zsoldos is szolgált, azonban az ő kemény helytállásuk sem mentette meg a helyzetet. A keményen rohamozó makedón nehézlovasság megfutamította Dareioszt, aki el tudott ugyan menekülni, felesége, anyja és gyermekei azonban fogságba kerültek. A perzsa uralkodó ekkor megegyezéses (kompromisszumos) békére tett ajánlatot Alexandrosznak, aki azonban ezt visszautasította.
A makedón hadsereg ezután dél felé fordult. A föníciai városok különösebb ellenállás nélkül meghódoltak, csak Türosz szigeterődje állt ellen hét hónapig az ostromnak. Ezután szigeterődje állt ellen hét hónapig az ostromnak. Ezután ben Alexandrosz benyomult a Nílus völgyébe.
Itt két jelentős eseményre került sor. Az egyik sivatagi kirándulása végpontján, a Sziva oázisban lévő Amon-szentélyben történt. „Miután átkelt a sivatagon, megérkezett a jóshelyre, és Amón papja az isten, mint atyja nevében köszöntötte, Alexandrosz megkérdezte tőle, vajon nem szökött-e meg valaki apja gyilkosai közül. A jóspap erre figyelmeztette, hogy jól válogassa meg szavait, mert neki nincs halandó atyja.” (Plutarkhosz)
A fennmaradt források alapján nehéz eldönteni, hogy a makedón király mennyire vette komolyan saját isteni eredetét. Az azonban nagyon valószínű, hogy ez a kirándulás fontos tényezőre irányította a figyelmét. A meghódított, illetve a későbbiekben meghódítani szándékozott területek lakossága akkor fogja maradéktalanul urának tekinteni, ha úgy viselkedik, amint azt a korábbi királyoktól megszokták. Pontosan ez a viselkedés okozza majd azokat a konfliktusokat, amelyek Alexandrosz és makedón-görög környezete között a későbbiekben kirobbantak.
A másik fontos esemény, amire Egyiptomban sor került, az általa létrehozott városok legjelentősebbikének, a Nílus-deltában lévő Alexandreiának a megalapítása. Ez a város a hellenisztikus világ egyik legfontosabb kultúrközpontjává vált, s jelentőségét évszázadokon keresztül megőrizte.
Kis-Ázsia, Szíria, Fönícia és Egyiptom elfoglalásával a Perzsa Birodalom elvesztette földközi-tengeri flottatámaszpontjait, hajóhada felbomlott, s ezzel megszűnt az a veszély, hogy a görögök lepaktáljanak Makedónia ellen a nagykirállyal. Ekkor Alexandrosz elérkezettnek látta az időt arra, hogy a birodalom központi területei felé nyomuljon. Dareiosz, maradék erőit összeszedve utoljára Kr. e. 331 szeptemberében ütközött meg a makedón király hadaival Gaugamela és Arbela között. De – csakúgy, mint Isszosznál – a nagykirály a körülötte dúló közelharc közepette harci kocsijával elmenekült a csatatérről, s ez nemcsak az ütközet, hanem birodalma sorsát is megpecsételte. Kr. e. 331-30 telén sorra Alexandrosz kezére kerültek a perzsák legfontosabb városai, Babilón, Szusza, Perszepolisz (ezt – állítólag bosszúból az Akropoliszért – felgyújtották), az Akhaimenidák temetkezőhelye, Paszargadai és Ekbatana. Itt Alexandrosz befejezettnek nyilvánította a korinthoszi szövetség bosszúhadjáratát, s hazaküldte a hellén szövetséges csapatokat. III. Dareioszt menekülés közben Baktria szatrapája, Bésszosz ölette meg, majd magát Artaxerxész néven királlyá nyilvánította. A makedón király Dareiosz Kodomanoszt uralkodónak kijáró tisztelettel és pompával temettette el, Bésszoszt pedig kegyetlen módon kivégeztette (Plutarkhosz közlése szerint két meghajlított fiatal fa ágaihoz köttette, s ezek tépték ketté a „királygyilkos” testét.)
Előrenyomulás az Indusig
A Perzsa Birodalom meghódításával Alexandrosz hadjárata – makedón-görög környezetének várakozása ellenére – nem ért véget. Ráadásul a további előrenyomulás során sokasodtak az ellentétek az uralkodó és hadseregének tisztikara, a vele korábban bajtársi, sőt baráti viszonyban lévő alvezérek között. Ezek nem érezték magukat orientális értelemben vett alattvalóknak, Alexandrosz viszont egyre inkább orientális uralkodóként kezdett viselkedni. Már az sem nagyon tetszett környezetének, hogy egy sor perzsa előkelőt fontos tisztségekkel tüntetett ki. Az igazi felháborodás azonban arra tört ki, amikor Alexandrosz, aki öltözetében is követte a perzsa királyok viseletét, azt követelte makedón-görög alattvalóitól, hogy a perzsák mintájára arcra borulva járuljanak elé. Mindezek tetejébe feleségül vette Oxüartész baktriai előkelő Rhoxané nevű leányát.
Kr. e. 330-ban halálra ítélték, majd a sereg felkoncolta azt a Philótaszt, akit egy Alexandrosz elleni összeesküvés megszervezésével vádoltak. Ezután a makedón király minden hivatalos vizsgálat, alapos vád vagy bírói ítélet nélkül meggyilkoltatta Philótasz apját, az idős Parmeniónt, II. Philipposz legkitűnőbb hadvezérét. Ezután került sor a már említett lakomára, amelynek során Alexandrosz ittasan meggyilkolta Kleitoszt, aki szemére vetette viselkedését és Parmenión megöletését. A további összeesküvéseket hasonló kegyetlenséggel torolta meg, sőt kivégeztette Arisztotelész unokaöccsét is, aki egy alkalommal tüntetően megtagadta az arcra borulást a király előtt.
Mindezek a nehézségek azonban nem gátolták meg Alexandroszt abban, hogy tovább folytassa a keleti irányban való előrenyomulást. Sorra foglalt el újabb és újabb területeket, a lakosság felkeléseit sikeresen elfojtotta, s eközben számos várost is alapított, amelyek többsége az ő nevét viselte. Kr. e. 326 tavaszán a makedón hadsereg átkelt az Induson. Taxila királya szövetségesként fogadta Alexandroszt, s tőle várta legnagyobb ellenfelének, Porosznak a megtörését. A makedón király ezen a hadszíntéren is folyamatosan aratta győzelmeit, s újabb városokat is alapított (közöttük Bukephaleiát azon a helyen, ahol kedvenc lova, Bukephalosz kimúlt). Amikor azonban parancsot adott a Gangeszig való előrenyomulásra, katonái megtagadták az engedelmességet. A sereg magvát jelentő makedón-görög harcosok már értelmetlennek érezték a számukra vadidegen, távoli vidékek meghódítását, s Alexandrosz kénytelen volt engedni. Kr. e. 325 augusztusában kiadta avisszavonulási parancsot.
Alexandrosz birodalma
A hódító hadjárat befejeztével Alexandrosz minden energiáját a megszerzett hatalmas terület birodalommá szervezése kötötte le. Ezt a munkát tulajdonképpen már a háború alatt megkezdte, ezt a célt szolgálták városalapításai és hadseregének feltöltése a leigázott népek lakosságából. A perzsa uralkodók évszázadokon át felhalmozott aranykincséből pénzt veretett, s egységes pénzrendszert vezetett be. Ezzel megteremtette az óriási terület gazdasági egységének az alapját, és felélénkítette a gazdasági életet. A katonai és a polgári igazgatás keretét továbbra is a szatrapiák jelentették, ezek megszervezéséről az újonnan meghódított területeken (pl. az Indus völgyében) is gondoskodott.
Állandó törekvése volt, hogy a birodalom különböző népeinek összeolvadását elősegítse. Ezt a célt szolgálta a keleti alattvalók egyenjogúsítása a makedónokkal, valamint az, hogy a hadsereg korábban csak makedón és görög katonákból álló egységeibe perzsákat is besorozott. Szuszában nagyszabású lakodalmat rendezett, ahol tízezer makedón katonáját házasította össze perzsa nőkkel. (Szuszai menyegző)
Tudományos és gazdasági célú expedíciókat szervezett a Nílus áradása okának felderítésére, illetve az Indus és a Perzsa-öböl közötti tengeri útvonal feltérképezésére. Foglalkozott a phalanx átszervezésével, mozgékonyabbá tételével, perzsa íjászokat és hajítódárdásokat osztva be a szarisszás makedónok közé. Tervei között szerepelt Arábia körbehajózása és Mezopotámia csatornarendszerének rendbehozatala is. Felmerült egy nyugati irányú hadjárat gondolata is Karthágó ellen.
Ezekből az elképzelésekből azonban már semmit nem sikerült megvalósítani. Kr. e. 323 június közepén, két borozással töltött éjszaka után lázas betegségbe esett, s 33 éves korában meghalt. Halálával új szakasz kezdődött a hellenizmus történetében, a diadokhoszok (utódok) kora.
A diadokhoszok kora – Alexandrosz birodalmának felosztása (Kr. e. 323-kb. 280)
Alexandrosz Európából való eltávozása felbátorította a görög városállamok makedónellenes köreit. A Makedóniában helytartóként hátrahagyott Antipatrosznak az ellenállás számos megnyilvánulásával, köztük felkelések sorával kellett megbirkóznia. Kr. e. 323-ban Alexandrosz halálhírére több görög állam, köztük Athén és Aitólia, szembefordult a makedónokkal. Antipatrosz legyőzte a szövetséges görög haderőt, s egymás után kényszerítette békére a poliszokat. Így a görögök utolsó önálló makedónellenes küzdelme is vereséget szenvedett.
Eközben Babilónban Alexandrosz ravatala mellett megkezdődött a hadvezérek hatalmi harca a király hatalmas örökségének birtoklásáért.
Alexandrosz halála előtt Perdikkaszt jelölte ki a birodalom kormányzójának, a többi hadvezér egy-egy terület szatrapája lett. Ebben a méltóságban került Egyiptom élére Lagosz fia, Ptolemaiosz, Thrákiába Lüszimakhosz, Kelet-Kisázsiába a kardiai Eumenész (Alexandrosz titkára), Közép-Anatóliába Antigonosz Monophthalmosz (félszemű), Makedóniába pedig Antipatrosz. Perdikkasz ellen azonban hamarosan összefogott a többi diadokhosz (utód), s miután a kormányzót saját katonái Kr. e. 321-ben meggyilkolták, Triparadeiszoszban új megegyezés született. Ekkor az idős Antipatrosz lett a birodalom kormányzója, aki e tisztséget Kr. e. 319-ben bekövetkezett halálakor barátjára, Polüperkhónra hagyta fia, Kasszandrosz helyett. Ekkor Polüperkhón ellen fogott össze Ptolemaiosz, Antigonosz és hadvezére, a mellőzött Kasszandrosz. Polüperkhón és Kasszandrosz Hellászért és Makedóniáért vívott küzdelmeinek áldozatul esett Alexandrosz családjának számos tagja is. (Utolsóként Rhoxanét és fiát Kasszandrosz ölette meg Kr. e. 310-ben.)
Kr. e. 316-tól Antigonosz Monophthalmosz próbálkozott meg a birodalom egységének helyreállításával saját uralma alatt. Emiatt fordult szembe vele a Hellászt birtokló Kasszandrosz, Ptolemaiosz, Lüszimakhosz és a Triparadeiszoszban Babilón szatrapájának kinevezett Szeleukosz. A „félszemű”, aki Kr. e. 306-ban felvette a királyi címet és fia, Démétriosz Poliorkétész (várostromló) kezdetben sikerrel szálltak szembe ellenfeleikkel, Kr. e. 301-ben azonban az ipszoszi csatábanmegsemmisítő vereséget szenvedtek. A 80 éves Antigonosz holtan maradt a csatatéren, fia a futásban talált menedéket. (Kasszandrosz Kr. e. 297-ben bekövetkezett halála után Démétriosznak sikerült ugyan újra megszerezni balkáni területeinek egy részét, néhány év múlva azonban Lüszimakhosz véglegesen kiszorította onnan.)
Ezután már senki nem próbálkozott Alexandrosz teljes örökségének megszerzésével, de az életben maradt diadokhoszok között még két évtizedig dúlt a harc. Sorra felvették a királyi címet, s változatos szövetségi variációkban igyekeztek megnövelni a nekik jutott területet. A diadokhoszok harcainak utolsó színtere a Kurupedionmelletti csatatér volt, ahol Kr. e. 281-ben Alexandrosz két utolsó, életben maradt „örököse”, Lüszimakhosz és Szeleukosz mérte össze erejét. A 75 éves Lüszimakhosz holtan maradt a csatatéren, de legyőzője sem sokkal élte túl.
A véres eseményekben bővelkedő korszak végére három nagyobb államalakulat jött létre: Makedóniát végül Antigonosz unokája (Démétriosz Poliorkétész fia),Antigonosz Gonatász szerezte meg, Elő-Ázsiában Szeleukosz fia, I. Antiokhosz Szótér („megmentő”) örökölte apja hatalmát, Egyiptom pedig a Ptolemaioszokfennhatósága alatt maradt. Ezek voltak a hellenisztikus birodalmak, környezetükben pedig több, kisebb-nagyobb hellenisztikus állam alakult.
A hellenisztikus Egyiptom (Kr. e. 304-30)
Egyiptom volt az első olyan terület, ahol a hellenisztikus állam megszilárdult. Az első Ptolemaiosz uralkodó, aki a Szótér (megmentő) melléknevet kapta, közvetlenül Alexandrosz halála után végérvényesen meg tudta alapozni uralmát. Azt is elérte, hogy a világhódító uralkodó holttestét Makedónia helyett Egyiptomba szállítsák, a Memphiszben, majd Alexandriában felállított síremlék a Ptolemaioszok tekintélyét növelte. Elősegítette a hatalom gyors kiépítését az is, hogy a diadokhoszok küzdelmei, azok is, amelyekben a Lagidák is részt vettek, Egyiptom területén kívül zajlottak. A Nílus völgyében kialakult államszervezet a később körvonalazódó alakulatok számára mintaként szolgált.
Társadalom és gazdaság a Ptolemaioszok Egyiptomában
A hellenisztikus Egyiptom társadalma és gazdasága az ősi keleti vonások keveredését mutatta a hódítók által meghonosított új formákkal. A társadalom elitjét a görög vagy elgörögösödött, magát a makedón hódító sereg jogutódjának tekintő katonaság, az állami tisztviselők és a polisznak tekintett görög városok (Alexandria, Naukratisz, és Ptolemaisz) polgárai jelentették. Ezek a társadalmi rétegek, a bennszülöttek tömegeitől eltérően, mentesültek az alattvalói fejadó fizetésétől.
A hellenisztikus korban is a legfontosabb tulajdon a föld volt Egyiptomban. Az állam igyekezett ellenőrizni a katonák, a főtisztviselők és a papság kezében lévő birtokokon folyó tevékenységet. A nem közvetlenül királyi kezelésben lévő földek után bérletet és adót kellett fizetni, ami részben az uralkodó raktáraiba, részben a királyi bankokba került. A közvetlenül királyi kezelésben lévő területeket a bennszülött, falvanként közösségekbe tömörített „királyi parasztok” művelték, akik formálisan szabadok voltak, de lakóhelyüket-munkahelyüket nem hagyhatták el. Termésükből tetemes beszolgáltatással tartoztak az államnak, s az uralkodó a fáraók gyakorlatához hasonlóan közmunkára is kötelezhette őket. Az átengedett földterületeken bérlő parasztok, rabszolgák, ritkábban bérmunkások dolgoztak. A három görög polisz földjeire nem terjedt ki az uralkodó ellenőrzési joga, az ide áramló anyagi és munkaerő pedig páratlan gazdasági lehetőségeket biztosított a polgárok számára.
A gazdaság más területein is érvényesült az állam és az uralkodó szerepe. A bányászat, a papiruszgyártás, az olajtermelés és -kereskedelem királyi monopólium volt. Az állami gabonaraktárak óriási készletei révén a gabonaárak szabályozására is lehetősége nyílott a Ptolemaioszoknak. Nagy volt az állam szerepe a textil- és az üvegiparban, a sör-, a méz- és a sókereskedelemben is.
A mezőgazdaságban a szabad parasztok mögött másodlagos volt a rabszolgák szerepe (szigorú törvény tiltotta a parasztok rabszolgaságba vetését), a bányászatban és az iparban azonban igen nagy tömegben foglalkoztatták őket. Alexandriában és a másik két nagyvárosban a királyi mellett a magánműhelyek egy része israbszolgatartó nagyüzem volt.
Nagy gondot fordítottak a Ptolemaioszok a kereskedelem Egyiptomba vonzására is. Használható állapotba hozták a Nílus és a Vörös-tenger közötti csatornát, s Koptosztól a Vöröstengerig kiépítettek egy karavánutat is. A hajózás biztonsága érdekében Alexandria kikötőjében felépítették Pharosz szigetének száz méternél magasabb világítótornyát. A vámok nemcsak uralkodói jövedelmet jelentettek, hanem megvédték a belföldi termékeket a külső versenytől is.
A gazdaság irányítása és a közigazgatás
Egyiptomban a gazdaság irányításában mindig jelentős szerepe volt a központi hatalomnak, hiszen a termelést csak az öntözőrendszer folyamatos és az egész országra kiterjedő karbantartásával lehetett biztosítani. A Ptolemaioszok sok elemét megőrizték a fáraókori Egyiptom közigazgatásának. Ez a hivatali apparátus biztosította az uralkodó beavatkozását a magánbirtokok gazdálkodásába is.
Az adószedést és az olajárusítást bérlők kezébe adták, akiket a királyi hivatalok szigorúan ellenőriztek. Így nem volt lehetséges sem az adózók mértéktelen megterhelése, sem a kincstár jövedelmeinek elsikkasztása.
A közigazgatás terén a kezdetben meghagyott ősi nomarkhoszok tevékenységét, beosztott hivatalnokait és írnokaik seregét az idők folyamán átvették az egyes körzetek katonai parancsnokai, a sztratégoszok. A legmagasabb rangú, ún. királyi írnokok a sztratégoszokat ellenőrizték a központi hatalom nevében. A gazdasági és a katonai-közigazgatási hivatalnokok mellett fontos szerepe volt a bíróságoknak, ezek egy része görög nyelven bíráskodott a makedón-görög lakosság fölött. A bennszülött lakosság számára szervezett bíróságok tagjai az egyiptomi papság soraiból kerültek ki.
A görög poliszok lakossága korlátozott önkormányzattal rendelkezett. Az általuk választott bulé és a tisztviselők tevékenységét behatárolta az állami hivatalok működése, Alexandriában különösen a királyi udvar jelenléte. Ugyanakkor az Egyiptomon kívüli, változó nagyságú meghódított területeken lévő poliszokat (városokat) teljes mértékben alárendelték a sztratégoszok és a fejedelmi család tagjai közül kijelölt fejedelmek hatalmának.
Az államszervezet csúcsán álló uralkodó az őslakosság számára a fáraók utóda, s mint ilyen – isten, a makedón-görög lakosság számára pedig Alexandrosz örököse volt. Az új királyt formálisan ugyan a fővárosban állomásozó katonaság kiáltotta ki, valójában azonban a hatalom a dinasztián belül öröklődött. A kiskorú uralkodó mellé a rokonságból választott gyám került. Az udvari tisztviselők a makedón királyoktól eredő hagyomány szerint a „testőr”, a „királyi apród” és a „barát”, vagy az orientális szokás szerinti „rokon” címet viselték.
A Ptolemaiszok korának politikai története
I. Ptolemaiosz Szótér (Kr. e. 304-283) hosszú uralma alatt három irányban próbálta meg kiterjeszteni országa határait. Nyugat felé Küréné és környéke, keleten a föníciai tengerpart s az azzal szomszédos szíriai területek, északon pedig az Égei-tenger szigetei jelentettek célpontot. Erre irányuló hadjáratai azonban csak átmeneti sikereket hoztak, a megszerzett területeket Egyiptom hamarosan elvesztette.
Fia, II. Ptolemaiosz Philadelphosz (nővérét szerető) már apja életében, Kr. e. 285-ben átvette a kormányzást. Melléknevét annak köszönhette, hogy saját nővérét vette feleségül, azt gondolván, hogy ezzel a fáraók szokását követi. Uralkodásának első időszaka bővelkedett katonai sikerekben, területeket szerzett Szíria rovására, és kiterjesztette Egyiptom befolyását az Égei-tenger déli szigeteire és Kis-Ázsia délnyugati partjaira. Amikor azonban Athén és Spárta szövetségeseként az Antigonidák ellen fordult, az addig rivalizáló Makedónia és Szíria összefogott ellene (Kr. e. 267). A korábban megszerzett területek egy részét csak ügyes diplomáciával sikerült megmentenie. Halála előtt trónörökös fiát az akkor éppen önálló Küréné királyának lányával jegyezte el, így békés úton egyesítette a két területet.
III. Ptolemaiosz Euergetész („jótevő”, Kr. e. 246-221) folytatta elődei terjeszkedő politikáját. Jelentős katonai sikerei azonban csak kisebb mértékű területnövekedést hoztak országa számára. Utóda, IV. Ptolemaiosz Philopatór („apját tisztelő”, Kr. e. 221-204) idején azonban Egyiptom már nem volt képes aktív külpolitikára. Elsősorban a fennálló viszonyok megőrzésére törekedett, de a gazdaság egyre erősödő hanyatlását nem tudta megakadályozni. Halála után kiskorú fia,V. Ptolemaiosz Epiphanész („földön megjelent isten”, Kr. e. 204-180) került a trónra, s ezt kihasználva a Szeleukida és az Antigonida uralkodók tárgyalásokba kezdtek a Ptolemaioszok birtokainak felosztásáról. Tervüket a római hódítók megjelenése akadályozta meg. Amíg a másik két hellenisztikus állam fokozatosan római fennhatóság alá került, a Ptolemaioszok Egyiptoma egészen Kr. e. 30-ig megőrizte formális függetlenségét. Ettől függetlenül azonban sorsát már nem volt képes önállóan irányítani az összekapcsolódott Róma törekvéseivel.
A Szeleukida Birodalom
A Szeleukida-dinasztia megalapítója I. Szeleukosz Nikatór („győztes”, Kr. e. 321-281), („győztes”, Kr. e. 321-281), ben vette fel. Az általa birtokolt terület ekkor Mezopotámiától az Indusig terjedt, keleten Csandragupta, nyugaton pedig I. Antigonosz birodalmával volt határos. A századforduló háborúinak és megegyezéseinek következtében Kr. e. 279-ben a Szeleukida Antiokhosz Szótér és az Antigonida I. Antigonosz Gonatász megegyezése értelmében a két birodalom határa Thrákia nyugati széle lett. Később azonban a tengerszorosok mindkét partján kisebb, önálló államok alakultak, így a Szeleukidáknak nem volt közös határuk Makedóniával.
A Szeleukida Birodalom területi adottságai gyökeresen eltértek Egyiptométól – sem természeti, sem gazdasági, sem politikai értelemben nem volt egységes. A természeti viszonyokból következően igen eltérő gazdasági berendezkedéssel rendelkező területeken nem lehetett olyan mértékű az állam gazdaságirányító szerepe, mint a Ptolemaioszok birodalmában. Ráadásul a területen számtalan nép élt, külön nyelvet beszéltek, eltérő volt a vallásuk is. Ennek következtében az államszervezetet nem lehetett olyan mértékben centralizálni, mint Egyiptomban. Megtartották a perzsa szatrapiák rendszerét, élükön görög-makedón helytartókkal (sztratégosz). A hellenisztikus városok kiterjedt önkormányzattal rendelkeztek. A Szeleukida uralkodók hatalma lényegében ezen a több száz városon alapult. A birodalom az attikai pénzrendszert alkalmazta, a hivatalos nyelv a görög mellett a helybéli arámi volt.
A birodalom berendezkedése
A birodalom fénykorában három terület jelentette a Szeleukidák nagyhatalmi állásának bázisát: Kis-Ázsia belső része Szardeisz központtal, Szírüa Libanontól északra fekvő területe az Orontész-folyó melletti Antiokheiával, mint fővárossal, és végül Mezopotámia, melynek Babilón helyett a Tigris melletti Szeleukeia lett a fővárosa. E három város között húzódott a legfontosabb útvonal. Központi fekvése miatt végül Észak-Szíria vált az egész birodalom centrumává, itt telepedtek meg a legsűrűbben a görög-makedón lakosok.
Mint már láttuk, a birodalom területe a perzsáktól örökölt szatrapiákra oszlott, élükön a sztratégoszokkal, akik végső soron a széles önkormányzatú városok felett is ellenőrzést gyakoroltak. Munkájukat a kisebb egységek vezetői és gazdasági hivatalnokok támogatták. Fölöttük álltak az udvari főtisztviselők. Az uralkodó bizalmi embereiből („barátok”, „testőrök”, „királyi apródok”) alakult a királyi tanács.
A birodalom egysége és az uralkodó hatalmának biztosítása szempontjából fontos szerepe volt a hadseregnek. Magját a makedón-görög gyalogos phalanx, s a szintén makedón lovasság alkotta. Ezek mellett azonban népek és fegyvernemek tarka sokaságát találjuk, pl. elefántok, különböző nemzetiségű zsoldosok, iráni lovasok, tevés arabok stb. A hadiköltségek előteremtése nyomasztó terhet jelentett a Ptolemaioszoknál kisebb jövedelemmel, de nagyobb területtel rendelkező Szeleukidák számára.
A birodalom földterületeit az uralkodó, az önkormányzattal rendelkező városok, a király szolgálatában álló előkelők és a templomok birtokolták. A bányák és az erdők nagy része közvetlenül az uralkodó tulajdonában volt. A királyi birtokokon dolgozó helyhez kötött parasztok a termény egytizedét fizették adóban, de adó járt a magánbirtokosok és a templomok földjei után is. A katonai szempontból fontos területeken a királyi birtokokra bizonyos fokú önkormányzattal rendelkező katonacsoportokat telepítettek. Mivel a hatalom legmegbízhatóbb támaszai a görög poliszok voltak, a Szeleukidák igyekeztek támogatni őket. A királyi birtokokból területeket adtak el a városoknak, az itt dolgozó királyi parasztok a városok polgárjoggal nem rendelkező szabad földművelő lakosaivá váltak. A királyi birtokok lakosságát közmunkára is igénybe vették. A gazdaság minden ágában dolgozott a szabadok mellett jelentős számú rabszolga is.
A birodalom történetének felívelő szakaszában a makedón-görög és a hellenizált lakosság túlsúlyban volt. A Kr. e. 3. század végétől, a hanyatlás kezdetével folyamatosan növekedett a keleti bennszülött népelemek jelentősége. Különösen előtérbe került a papság, velük szemben az uralkodók egyre több engedményre kényszerültek.
A Szeleukidák külpolitikája
A Szeleukida Birodalomnak, mint már említettük, az Antigonoszok uralma alatt álló Makedóniával nem voltak konfliktusai. Annál több küzdelmet kellett megvívniuk aPtolemaioszok Egyiptomával Dél-Szíria, a föníciai városok és az anatóliai partvidék birtoklásáért. Ugyanakkor nagy gondot okozott Alexandrosz ázsiai hódításainak megtartása is.
Már a dinasztiaalapító I. Szeleukosz kénytelen volt lemondani az Indus-völgyről Csandragupta javára. A Kr. e. 3. század folyamán Kis-Ázsia területén sorban önállósodott Bithünia, Pontosz, Pergamon és Kappadókia. Az észak felől betörő barbár keltákat I. Antiokhosznak (Kr. e. 281-261) sikerült legyőzni. A róluk elnevezett Galatiában való letelepítésük azonban újabb területi veszteséget jelentett a Szeleukida Birodalomnak KisAzsiában.
A Kr. e. 3. század második felében az Arszakész vezette párnoszok nomád törzse hatolt be Párthia szatrapiába, ahol önálló államot hoztak létre. Ezzel a kelet-irániBaktria görög lakosait elvágták a birodalom többi részétől, s ez a terület is önállóvá vált. III. Nagy Antiokhosz (Kr. e. 223-187) alatt rövid időre sikerült részben helyreállítani a birodalom területi egységét, s ő szerezte meg Egyiptomtól Palesztinát és Föníciát is. Az Ázsiában és a Ptolemaioszokkal szemben sikeres uralkodó azonban alulmaradt a rómaiakkal vívott magnésziai ütközetben (Kr. e. 190), s ezzel elvesztette összes kis-ázsiai birtokát (Róma ezeket szövetségesének, Pergamonnak adta).
Ezzel a Szeleukida Birodalom véglegesen elvesztette nagyhatalmi helyzetét, a hátralévő évtizedek a lassú felmorzsolódást jelentették. Véglegesen önállósodott Baktria, Arszakész egyik utóda, I. Mithridatész (Kr. e. 171-138) pedig elfoglalta Irán és Mezopotámia területét. Ezzel létrehozta a Parthosz Birodalmat Parthosz Birodalmat ben ezért vette fel a „királyok királya” címet.
A Szeleukidák kezén megmaradt területeken is bomladozóban volt az egység. Ezért igyekezett megerősíteni hatalmát IV. Antiokhosz Epiphanész (Kr. e. 175-164) azuralkodókultusz minden eddiginél nagyobb mértékű hangsúlyozásával. Az uralma alatt élő népek többsége számára a király istenségének elismerése nem okozott különösebb gondot. A Palesztina területén élő monoteista zsidóság számára azonban elfogadhatatlan volt ez a törekvés. Az asszír hódítás óta folyamatosan nagyhatalmi függésben élő zsidók minden olyan uralmat elfogadtak, amely vallásukkal szemben toleráns (megértő, türelmes, a másságot elfogadó) volt. IV. Antiokhosz Epiphanész azonban istenítésének megtagadására rendkívüli kegyetlenséggel válaszolt. Elfoglalta Jeruzsálemet, megszentségtelenítette a Templomot, megkínoztatta és megölette azokat a zsidókat, akik nem voltak hajlandók szobra előtt áldozatot bemutatni. Az ő környezetében születtek meg azok a zsidóellenes elbeszélések, amelyek adalékokat szolgáltattak a további évszázadok antiszemita (zsidóellenes) irodalmának. A durva erőszak hatására bontakozott ki Hasmoneus Mattathiásnak és fiainak, elsősorban Júdás Makkabeusnak a felkelése Kr. e. 168-ban. A több mint két évtizedig elhúzódó küzdelem eredményeként Kr. e. 142-ben a zsidók széles körű függetlenséget kaptak, a Hasmoneus család tagjai először főpapként, majd királyként kormányozták az újra önálló Izraelt.
A Szeleukida Birodalom peremvidékei
A Szeleukida Birodalomból kiszakadó vagy annak környezetéhez tartozó hellenisztikus államok közül a legjelentősebbek a grékobaktriai királyság, a boszporoszi állam, Pergamon és Rhodosz.
A baktriai királyság fénykora a Kr. e. 3. század utolsó és a 2. század első harmadára esett. Ebben az időszakban kiterjeszkedett egész Kelet-Iránra s az Asóka uralma után lehanyatló Maurja Birodalom észak-indiai részére, egészen a Gangeszig. Gazdasági életében a virágzó mezőgazdaság mellett a legjelentősebb szerepet a Távol-Keletet a Mediterráneummal összekötő karavánutak kereskedelmi forgalma játszotta. Rövid virágzás után a Kr. e. 2. század folyamán a Belső-Ázsiából délre nyomuló sakák megdöntötték a görög származású uralkodók hatalmát, a görög nyelvű lakosság pedig hamarosan beolvadt a keleti népek tömegébe.
A boszporoszi állam legfontosabb gazdasági tevékenységét a Mediterrnaeum felé irányuló gabonaés rabszolgakereskedelem, valamint az ázsiai területeknek termelő fémművesség jelentette. A Kr. e. 3. század végétől az állam hanyatlásnak indult, a 2. század végén területét a Fekete-tenger déli partján fekvő Pontosz kebelezte be.
Pergamon a Szeleukida Birodalomból vált ki a Kr. e. 3. század közepén. Jelentős állammá azáltal növekedett, hogy a térségben megjelenő rómaiak szövetségese lett, akik ezt területekkel jutalmazták. A gazdasági életben a szőnyegszövés és a fémművesség mellett különleges kultúrtörténeti jelentőségre tett szert a pergamen-előállítás. Ezt a rendkívül finomra cserzett kecskebőr íróanyagot használták a pergamoni könyvtárban, amely az alexandriainak versenytársa volt. (Mellesleg a pergamen feltalálásának köszönhető a mai könyvforma kialakulása is, ugyanis ezt az íróanyagot nem lehetett tekercsben használni.) A Kr. e. 2. század első felében épült fel a pergamoni oltár, a hellenisztikus képzőművészet csodálatos alkotása, amely ma Berlin egyik múzeumában látható. Pergamon utolsó uralkodója III. Attaloszvolt (Kr. e. 139-133), aki – hogy megelőzze a római hadsereg hódítását – végrendeletében Rómára hagyta államát. Példáját később más kis-ázsiai uralkodók is követték.
Alexandrosz hódításainak következtében a görög történelem súlypontja kelet felé tolódott. Így a görög szárazföld, Kis-Ázsia, Fönícia és Egyiptom összekötő útvonalainak csomópontjában fekvő Rhodosz jelentősége komoly mértékben megnőtt. A szigetállam ügyesen egyensúlyozott a nagy hellenisztikus államok között, mindig annak oldalára állva, amelyik éppen nem jelentett veszélyt. A Kr. e. 3. század közepétől a sziget flottája tartotta féken az Égeitenger szigeteinek kalózait. Pergamonhoz hasonlóan Rhodosz is Róma szövetségese lett Makedóniával szemben, s a hódító hálája nem is maradt el. Gazdasági életének meghatározó eleme volt a tengeri kereskedelem s az ehhez kapcsolódó bankügyletek. Virágkora akkor ért véget, amikor megingott szövetségesi hűsége Rómához. A rómaiak válaszul Déloszt kezdték támogatni, s ezzel Rhodosz kereskedelme és bankélete hanyatlásnak indult.
Makedónia és a görög anyaország
A diadokhoszok küzdelmeinek lezárultával, mint láttuk, Antigonosz Gonatász (Kr. e. 283-239) szerezte meg Alexandrosz örökségének európai részeit. Az általa birtokolt terület jogi szempontból három különböző helyzetű egységre tagolódott: a makedón törzsországra, az ezzel határos – még II. Philipposz által megszerzett –területekre és a Thermopülaitól délre eső hódításokra.
A törzsországban a lakosság többsége kisbirtokos paraszt volt, akik földjeik felett teljes jogú tulajdonosként rendelkeztek. Az uralkodó egy volt a nagyobb birtokosok között, kizárólagos állami – azaz uralkodói – jogot csak az erdők és a bányák hasznosítása terén birtokolt. A lakosság háború esetén hadköteles volt, az állam kiadásainak fedezéséhez földadóval járult hozzá. Ennek összege valószínűleg a termés egytizedét tette ki.
A hadsereg magvát egészen a római hódításig a törzsország parasztjaiból kikerülő nehézfegyverzetű phalanx jelentette. Mivel Alexandrosz hódító útja és a diadokhosz háborúk következtében csökkent Makedónia lakossága, az Antigonidák igyekeztek megkímélni az értékes katonaelemeket. Pótlásukra és helyettesítésükre zsoldosokat fogadtak fel és thrákokat telepítettek be az országba.
A kerületekre osztott törzsországot az ezek élén álló ún. episztatészeken keresztül közvetlenül irányította a király. A poliszok igen széles körű önkormányzati joggalrendelkeztek, a polgárság által hozott határozatok felsőbb jóváhagyás nélkül is érvényesek voltak. Ez még Pella, az uralkodói székhely esetében is így volt. A makedón alattvalók viszonya uralkodóikhoz más jellegű volt, mint a többi hellenisztikus államban. Nem istenítették a királyt, az udvartartás egyszerűbb, fényűzésmentesebb volt. III. Antigonosz Dószón (Kr. e. 227-221) idejében arra is sor került, hogy a királyi rendeleteket a király és a makedónok közössége nevében bocsátották ki.
Némileg más volt a helyzet a meghódított területeken. Itt a fegyverrel szerzett jog alapján az uralkodó igényt tartott – a poliszok földjeitől eltekintve – minden területre. Ezen földek egy részét katonatelepeseknek vagy a király „barátainak” engedték használatra – feltehetőleg adó vagy szolgálat fejében. Más részük közvetlen királyi birtok maradt, amit bérlők műveltek.
A közigazgatás élén a sztratégoszok álltak, akik a legfőbb katonai és bírói hatalmat is kezükben tartották, nekik voltak alárendelve az episztatészek. Ezen a területen a poliszok önkormányzata is korlátozottabb volt, a törzsországtól eltérő helyzetüket az uralkodókultusz emlékei is mutatják.
A Thermopülaitól délre eső meghódított területek (Hellász keleti partvidéke és a Peloponnészosz egy része) felett az Euboián és Korinthoszban lévő helyőrség és a korinthoszi fellegvárban székelő sztratégosz gyakorolta a felügyeletet. Az ide tartozó poliszok helyzete koronként eltérő volt, aszerint változott, hogy közvetlenebb (pl. helyőrség) vagy közvetettebb (pl. makedónbarát türannosz) befolyás érvényesült felettük. Antigonosz Dószón – II. Philipposz és Alexandrosz példáját követve – a poliszokat szövetségbe szervezte.
Az Antigonidák államától formálisan független görög területeken két jelentősebb szövetség jött létre: az aitóliai és az akhaiai. Szervezetük hasonló jellegű volt, mindkettőben az összes felnőtt polgár népgyűlése döntött a legjelentősebb ügyekben, s választott évről évre tisztviselőket. A szövetségek élén a sztratégoszok álltak, munkájukat a lovassági parancsnok (hipparkhosz), a jegyző (grammateusz) és a szövetségi tanács segítette. A szövetségi költségeket külön szövetségi adók fedezték, ennek kezelésére külön tisztviselőket választottak. Igazi fővárosa egyik szövetségnek sem volt, az akhaiaiak Aigion Zeusz-templománál tartották gyűléseiket, az aitóliaiak pedig a thermoni Apollón-templomnál.
Az Antigonidák és a görög poliszok küzdelmei
Mint láttuk, Hellász területén már Alexandrosz ázsiai hadjárata idején, majd halálakor makedónellenes felkelésekre került sor. Ezeket azonban Antripatrosznak sikerült leverni. A diadokhoszok küzdelmeinek idején az egyes poliszokat a különböző jelöltek vonták befolyásuk alá. Később, az Antigonidák hatalmának megszilárdulása után, egyes városállamok az Antigonosz Gonatász ellen fellépő II. Ptolemaiosz Philadelphosz oldalán próbálták kivívni önállóságukat. Így robbant ki a vezetőjéről elnevezett khremonidészi háború (Kr. e. 267-261), melyben Athén és Spárta szövetsége végül alulmaradt.
A következő háborút az akhaiai szövetség vezető politikusa, Aratosz indította Antigonosz Gonatász ellen. III. Ptolemaiosz Euergetész pénzügyi támogatásával és Spárta szövetségét megnyerve Kr. e. 243-ban kiszorítottá a makedón helyőrséget Korinthoszból, majd sorra megbuktatta a makedónbarát türannoszokat a Peloponnészoszon. Az aitóliai szövetség ugyanekkor semleges politika folytatására tett ígéretet az Antigonida uralkodónak.
II. Démétriosz (Kr. e. 239-229) uralkodása alatt azonban az aitóliai szövetség is szembefordult Makedóniával. Kihasználva az Antigonida államot észak felől ért támadásokat, szinte egész Közép-Görögországot elfoglalta, Athén is megszabadult a makedón helyőrségtől. A Démétrioszt követő Antigonosz Dószón (Kr. e. 229-221) nem is gondolt Hellasz visszahódítására, amikor azonban számára kedvező fordulat következett be. Spártában III. Kleomenész király mélyreható társadalmi reformokat vezetett be, s szembekerült az akhaiai szövetséggel. Aratosz, aki eddig a makedónok engesztelhetetlen ellenfelének bizonyult, ekkor maga hívta be Antigonosz Dószónt a Peloponnészoszra. Az akhaiai szövetség és Makedónia egyesített erői Szellasziánál döntő vereséget mértek Spártára Kr. e. 222-ben. A hellén anyaország történetének a római beavatkozás előtti utolsó eseménye az ún. szövetséges háború volt, amelyet Kr. e. 220-217 között az aitóliai szövetség ellen vívottV. Philipposz, makedón-görög egyesített hadak élén. V. Philipposz (Kr. e. 221-179) azonban szövetségre lépett Róma ellenfelével, Karthágóval, s ezzel kiprovokálta a Földközi-tenger új nagyhatalmának támadását
– a térség története ezzel a római történelem részévé vált.
– a térség története ezzel a római történelem részévé vált.
A hellénizmus kultúrája
Alexandrosz hódításaival a görög civilizáció kilépett a korábban megszokott városállami keretek közül. A Kelet hatalmas, ősi kultúrájú területei nyíltak meg a hódítók előtt, akik a görög aranykor örökségét vitték oda magukkal. A hellenizmus korára nem a két kultúra egymással való szembenállása, hanem inkább békés együttélése, alkalmasint egymást megtermékenyítő közössége a jellemző. Az ismert világ váratlanul látványosan kitágult, s a kor embere már nem a polisz kereteiben gondolkodott, hanem az oikumenében, az „egyetemes”-ben.
A hellenisztikus világ a változások világa volt. Korábban elképzelhetetlenül felgyorsult a tudomány és a művészet fejlődése. A technika a kezdeti nekilendülés után megtorpant, amiben jelentős szerepe volt a tömeges rabszolgamunkának is. A művészetek és a tudományok sokak számára váltak hozzáférhetővé, ami valamiféle kulturális „felhígulást” is eredményezett. A hellenizált világ polgára rájött, hogy a politikában, a közéletben való részvétel lehetősége elveszett számára, ezért saját életével, ennek komfortosabbá változtatásával kezdett foglalkozni. A százezres nagyvárosokban a periklészi korhoz képest elképzelhetetlenül modern élet bontakozott ki. E városok polgárai az élet szinte minden területén igyekeztek új utakat keresni, ami döntően meghatározta a hellenizmus civilizációjának jellegét.
A filozófia
A hellenizmus bölcseletét nem lehet pusztán a hellén politikai virágkor idejére tenni, hisz az tovább, legalább a Kr. u. 3. század végéig létezett. A hellenizmus korában tovább élt a cinikus, a peripatetikus és a platóni filozófia, ám új irányzatok is megjelentek, melyek közül három – az epikureizmus, a sztoicizmus és a szkepticizmus – legfontosabb jellemzőit vizsgáljuk a következőkben.
A sztoicizmus
A filozófiai irányzatot a ciprusi Zénón (Kr. e. 262†) hozta létre. Az athéni sztoa poikilében, a „tarka csarnokban” tartotta előadásait, s innen a sztoicizmus neve is. Az iskola nem volt egységes, több irányzatra és korszakra tagolható. Épp ezért csak általános jellemzőit tekintjük át.
Zénón egyik legfőbb tétele az isteni gondviselésről szól. Szerinte minden jó és rossz Istentől ered. A rossz azért, hogy próbára tegye az embert. Zénón tehát feltételezi, hogy a gondviselés az ember javát szolgálja. Az ember legfontosabb feladata az, hogy a rossztól megmentse magát. Ezért a természettel összhangban kell élnie. Az emberi élet a végzetnek van alávetve, ami elől nem térhet ki. „Ha beleegyezel végzetedbe, akkor vezet, ha nem egyezel bele, akkor kényszerít” – írja a római Seneca, Nero császár nevelője.
A sztoikusok legnagyobb hatású elmélete a szenvedélymentes életmódról – apatheia – szól. Véleményük szerint a szenvedély nem más, mint a logosz betegsége, amely ellen küzdeni kell. Mivel a törvény felismerése mindenkinek megadatott, ezért az ember tevékenysége nem korlátozódhat csak az egyénre. Léteznie kell az emberiségért érzett felelősségnek. Ez a felelősség elsősorban a közjóért való fáradozást jelenti, tehát a sztoicizmus nemcsak elmélkedő, hanem „cselekvő” magatartást is hirdet.
A sztoikus filozófia Marcus Aurelius római császár gondolkodásában az államhatalom legmagasabb csúcsára is eljutott. Láthatjuk, hogy a nagy hatású irányzat az emberi lét fő célját, a boldogságot, a világ elviselésén keresztül vélte elérhetőnek. Ha azonban az ember nem képes a világot elviselni – a sztoikusok szerint -, joga van az életből való önkéntes kilépésre (exagógé). Közismert, hogy több neves sztoikus – köztük Zénón – éhhalállal vetett véget életének.
Az epikureizmus
A sztoicizmus ellentéte az epikureizmus, melynek középpontjában a kellemes, szép élet (hédoné) áll. Epikurosz (Kr. e. 270†) athéni kertjében ismertette tanításait, melyekkel három félelemtől: az istenek, a halál és a természet félelmétől kívánta hallgatóit megszabadítani. Bár nem tagadta az istenek létét, nekik az emberi világban semmiféle jelentőséget nem tulajdonított. Sőt, azt tanította, hogy a természetben a véletlen játszik uralkodó szerepet, tehát semmi okunk arra, hogy a fátumtól féljünk.
Epikurosz erkölcstanának (etikájának) lényege szerint az ember, miután megszabadult félelmeitől, képes a boldogság elérésére. A boldogság forrása az igazságos, szép és kellemes élet, ami csak a zavartalan lelkiállapottal, az ataraxiával érhető el. Az ataraxiához hozzátartozó kellemes életmód nem a gyönyörök mértéktelen hajhászását, hanem épp ellenkezőleg, a mértékletességet jelentette. Epikurosz és követői legkellemesebb tevékenységnek a bölcsek baráti társaságban való együttlétét, s a politikától és a hatalomtól való elzárkózást tartották. Köztudott, hogy a filozófust athéni kertjében nők és rabszolgák is felkereshették.
A szkepticizmus
Az irányzat alapítója az éliszi Pürrhón (Kr. e. 275†), aki szintén az ataraxiához való eljutást helyezte gondolkodási rendszerének centrumába. Ezt azonban nem mértéktartással, hanem az ítéletektől való teljes tartózkodással kívánta elérni. Véleménye szerint ugyanis a lelki rendíthetetlenséget csak az képes elérni, aki helyes ítéleteket tud alkotni a világról. Ilyenek viszont nem alkothatóak, mert az embert érzékei megcsalják. Így tehát nem marad más, mint az ítéletekről való lemondás. Ezzel a szkeptikusok lényegében tagadták a világ megismerhetőségét, amivel rokonságba kerültek a szókratészi filozófiával (...tudom, hogy nem tudok semmit.).
A hellenizmus művészeteÉpítészet, képzőművészet
A hellenizmus a városiasodás – urbanizáció – fénykora volt a Mediterraneum keleti térségeiben. A legjelentősebb városok Pergamon, Antiokheia, Szeleukeia, Alexandria, Rhodosz és Szürakúszai voltak. A művészeti tevékenység szinte minden formája ezekbe a városokba összpontosult. Építészeti jelentőségét tekintve is kiemelkedik közülük Alexandria és Pergamon.
Alexandria
Aki hajón közeledett a Ptolemaioszok fővárosa felé, ha éjszaka volt, már 60 kilométerről láthatta Pharosz szigetének világítótornyát. A hatalmas, mintegy 120 méter magas márványépület tetejéről homorú tükrökkel, éjszaka pedig tűzzel világítottak. A Kr. u. 14. századig álló torony nem véletlenül vált a hellén világ egyik csodájává.
A város helyét zseniális érzékkel választotta ki Alexandrosz. Távol volt ugyanis a Nílustól, mocsaras, kedvezőtlen helyen feküdt, ennek ellenére majd kétezer évre a Mediterraneum legfontosabb városainak egyikévé vált. A nagy király 1,5 km-es mólóval kötötte össze Pharosz szigetét a szárazfölddel. A móló mindkét oldalán jelentős kikötő jött létre. A tengerparttól nem messze egy tó terült el, s a város a part és a tó közötti sávra települt.
A városban két agorát építettek, egyet politikai, egyet pedig kereskedelmi központnak. A város látványosságai közé számított a már messziről látható királyi palota és a hozzá tartozó kikötő. Alexandria sorsa ezektől a kikötőktől függött. Innen vitték ki Egyiptom és a város üvegedényeit, vásznát, kerámiáit és ékszereit. Ide érkezett délről az elefántcsont, az arany, a drágakő, a selyem és a fűszerek, északról a hal, a sajt, a gyümölcs és a rabszolgák.
Sztrabón , a híres geográfus a várost az oikumené (a világ) fővárosának és legnagyobb kikötőjének tartotta. Alexandria rá is szolgált erre a méltatásra. A majd 900 ezer lakosú város a hippodamoszi elvek szerint épült. „Sakktábla” alaprajzú volt, 6 kilométer hosszú és 1,5 kilométer széles. A négy kapuhoz 30 méter széles főutak vezettek, az utcák derékszögben, nyílegyenesen metszették egymást. Számtalan üzlettel, lakóházzal, palotával és középülettel büszkélkedhetett, legfőbb látványosságai azonban a parkok voltak. A város nevezetességei közé tartozott még Alexandrosz síremléke és a Szeraphisz-temploma. (Szeraphisz Ozirisz görög „változata” volt, akit később Zeusszal is azonosítottak.)
A város lakosságának jelentős részét a jogilag elkülönülő makedón-görög lakosság tette ki, ám jelentős számú egyiptomi és egy nagy létszámú zsidó diaszpóra is élt itt. Az alexandriai zsidó közösség – a Mediterraneum más városainak diaszpórájával ellentétben – jómódú volt és jogi kiváltságokkal is rendelkezett.
Alexandriában széles hivatalnokréteg tevékenykedett, akiknek az ősi egyiptomi államigazgatási tradíciók átformálása volt a feladata. A városban számtalan katona és hajós állomásozott. Évszázadokig innen próbálták a Ptolemaioszok a birodalom védelmét megoldani. A haditechnika változását jól jellemzi egy Ptolemaiosz Philopatór számára épített hadihajó. Majd 60 méter hosszú, 40 evezősoros, fedélzetén 3000 katonát szállító, 4000 evezőssel hajtott óriás volt.
Kelet „új Athén”-je
Alexandria mellett Pergamon vált a hellén világ legismertebb városává. I. Attalosz Szótér uralma alatt lett királyi székhely. Az uralkodó legyőzte a Szeleukidákat, majd az országára támadó kelta galatákat is. Ez utóbbi győzelem emlékére készíttette bronzból a Haldokló gallus és a Hitvesét megölő gallus címmel ismert szobrait, melyeket Athénben állíttatott fel. Az emlékművön a győztesek nem szerepeltek. A gallokat vitézségük és dicsőségük teljében ábrázolták, valószínűleg azért, mert a király a hellének előtt bizonyítani kívánta, hogy veszélyes, vitéz ellenfeleket győzött le. Attalosz a városban látványos építkezéseket kezdett, könyvtárat alapított, s megpróbálta ide csábítani a kor jeles tudósait. Az állam a hellén világban gazdagságáról volt híres. Attalosz utódai az 5 millió, meglehetős jómódban élő lakos adóiból bőven áldozhattak a kultúrára.
A várost II. Eumenész építtette ki világvárossá. Mivel hegyre épült, teraszokat képeztek ki, így a település három szintre tagozódott, melyeket 9-10 méter magas védőfal vett körül, végül egy erőd koronázott meg. Az erőd jórészt fegyverraktárnak készült. Pergamon azonban nem erről, hanem az agorától nem messze épített, ma a berlini Pergamon Múzeumban látható, II. Euinenész által emeltetett oltárról vált világhírűvé. Az oltárt Athéné Niképhorosznak, a Győzelemhozónak szentelték. A 36x34 méter alapterületű építmény egy majd 6 méter magas talapzaton állt, s a lépcső felőli oldalát 130 méter (!) hosszú dombormű díszítette. Ez klasszikus témát, a Gigantomakhiát – a gigászok és az istenek harcát – ábrázolja. A számtalan szereplőt felvonultató alkotás tipikus hellenisztikus ideál szerint készült. A megfejtéshez mitológiai és irodalmi ismeretek garmadája szükséges, ami arra is utal, hogy a kor ízlésének az „elvont”, sok jelentésárnyalattal bíró, bravúros technikával megoldott képzőművészeti alkotások feleltek meg.
Nemcsak az uralkodók voltak művészetbarátok. A korban számos biztos ízlésű, módos műgyűjtő tevékenykedett, aki jelentős összegeket volt hajlandó egy-egy becsesebb darabért áldozni. De ha nem sikerült megszereznie az eredetit, olcsóbban hozzájuthatott a – gyakorta tömeggyártással készülő – másolatok valamelyikéhez.
Festészet és szobrászat
A korabeli festészetről keveset tudunk, de a fennmaradt számtalan kiváló minőségű mozaik jól jellemzi a festészeti törekvéseket is. Paradox módon mutatja a művészet iránti érdeklődést egy Kr. e. 146-ban történt eset. II. Attalosz Róma szövetségében részt vett Korinthosz elfoglalásában. A rómaiak a műalkotások értékesebbnek vélt darabjait Rómába szállították, a többi az utcákon hányódott. Attalosz felismert egy 5. századi festményt, s 100 talentumot ígért érte a római parancsnoknak. A katona rájött, hogy értékes alkotásról van szó, s így azt inkább Rómába küldte.
A hellenizmus korának szobrászata nemcsak a kis, kifinomult alkotások készítésében jeleskedett. A rhodoszi kikötőben Héliosz tiszteletére megépítették az ókor egy másik csodáját, az ún. Rhodoszi Kolosszust. A szobor méretei valóban kolosszálisak voltak. Kr. e. 305-ben Démétriosz Poliorkétész kiváló hadigépekkel egy éven át vívta a várost, ám sikertelenül kellett elvonulnia. A győztes rhodosziak elhatározták, hogy otthagyott hadigépei árából emlékművet állítanak. A lindoszi Kharészt bízták meg, aki 20 tonna vasból és bronzból alkotta meg a 36 méter magas szobrot. Az üreges alkotást kő- és vasváz hordozta. Kr. e. 227-ig állt, ám ekkor egy földrengés ledöntötte. 800 évvel később egy zsidó kereskedő vette meg az araboktól a maradványait. Állítólag majdnem ezer teve kellett elszállításához. A rhodoszi művészek alkotásai Mediterraneum-szerte ismertek voltak, mint például a Szamothrakéi Niké és a Laokoón-csoport.
A hellenizmus írásbelisége
A szó eredetileg a múzsáknak szentelt helyet jelentett. Az első Muszeiont még Platón alapította, mint a múzsák tiszteletére szentelt kultikus társaságot. A Kr. e. 3. század fordulóján I. Ptolemaiosz Szótér hívására Athénból érkezett a phaléroni Démétriosz, hogy az alexandriai Muszeion létrehozásában segédkezzék.
Az alexandriai társaság élén a király által kinevezett pap állt, aki az állami felügyeletet is ellátta. A király gondoskodott a tudományos kutatások anyagi hátteréről, valamint ő nevezte ki a Muszeion tagjait. Ezáltal az itt dolgozó tudósoknak le kellett mondaniuk függetlenségükről, viszont minden lehetőséget megkaptak kutatásaik folytatásához. Az intézményhez állat- és botanikus kert is kapcsolódott. Lehetőség nyílt boncolásokra és egyéb természettudományos vizsgálódásra is. I. Ptolemaiosz a tudósok segítésére alapította a Nagy Könyvtárat, mely az időszámításunk kezdete körüli időkben már vagy 700 000 tekercset számlált. A könyvtár írnokai minden Alexandriába érkező írásos alkotást lemásoltak. A királyok gyakorta kértek kölcsön fontos alkotásokat, hogy azokról másolatot készíttessenek. (Néha megesett, hogy „elfelejtették” visszaadni az eredetit.) A könyvtár élén elismert írók, kutatók álltak, mint a költő Apollóniosz Rhodiosz vagy a csillagász Eratoszthenész. Elsősorban filológiai – szöveggondozási – munkákat végeztek itt. A Kr. e. 2. században állítólag hetven tudós férfiú két hónap alatt itt fordította le héberről görögre azÓszövetség könyveit, mely fordítás a hetven tudósról kapta a nevét is: „Septuaginta” („Hetvenes”).
A könyvtárban őrizték még a görög drámairodalom és a homéroszi epika szövegváltozatait. A Muszeionban tanult a thrák Dionüsziosz, aki megírta A grammatika művészete (Tekhné grammatiké) című munkáját, melyben lefektette a szakszerű, tudományos grammatika alapjait. E tudomány szorosan kapcsolódott a hellenizmusban magas szintre emelt retorika művészetéhez.
A hellenisztikus tudomány
Elmúlt a világot egyetlen egységes rendszerbe összefoglaló filozófus-tudósok kora. A hellenizmus megteremtette a tudósok új típusát, a szaktudóst: a matematikust, a csillagászt, a geográfust, az orvost, a botanikust. Megjelent a technika tudósa, a modern értelemben vett mérnök. A tudósok személye még legtöbbször összekapcsolja a már önálló szaktudományokat.
A szűk poliszvilág kitágulása Alexandrosz világbirodalmává, majd hellenisztikus utódállamokká természetesen hatott a görög nyelvre is. Módosult szókészlete, sok különféle nyelvjárás háttérbe szorult az új görög köznyelv, az attikai nyelvjáráson alapuló koiné mögött. A koiné lett a hellenisztikus monarchiák és a görög poliszok nyelve, de közvetítő nyelvként a birodalmak nem görög népei között is elterjedt. A koiné lett a hellenisztikus tudomány és irodalom nyelve is.
Alexandriában – a Muszeion mellett – volt még egy másik könyvtár, a Szarapisztemplomban, amely nyitva állt az olvasók szélesebb köre előtt is. Nagy könyvtárakvoltak még Pergamonban és az Orontész melletti Antiokheiában is.
Az antik tudománynak, így a hellenisztikusnak is, a leggyengébb oldala a kísérletezés kezdetlegessége volt. Ezért azokon a területeken érte el a legnagyobb eredményeket, ahol a kísérletezésnek kisebb a jelentősége az elméleti megfontolásokhoz képest (matematika – geometria).
A hellenisztikus matematika és fizika olyan eredményeket ért el, hogy majd kétezer évig a klasszikus geometriát és fizikát jelentette, és még ma is ezeken az ismereteken keresztül vezetik be a fiatal generációkat e tudományokba.
Alexandriában élt és alkotott Eukleidész (Kr. e. 365 -300), az ókor alighanem legnagyobb matematikusa. „Elemek” című korszakalkotó, 13 részes munkájában a zseniális tudós elődeinek minden tudományos eredményét harmonikus rendszerbe foglalta. A mű első hat kötete alapozta meg a 19. századig (Bolyai-Lobacsevszkij) érvényes geometriát. Nem csupán az általa megfogalmazott tételek rendkívüli jelentőségűek a geometriában, hanem a módszertana is. Tételeit logikusan vezeti le, a meghatározásokból (definíciók), feltételekből (posztulátumok) és sarkigazságokból (axiómák). De Eukleidész munkássága kiterjedt a számelméletre, a geometriai optikára, sőt a zeneelméletre is.
A pergéi Apollóniosz adta a kúpszeleteknek a ma használt ellipszis, parabola, hiperbola elnevezést, és elmondott róluk annyit, hogy másfél évezredig nem tudtak újat hozzátenni. A „pi” értékét 3,14169-nek állapította meg, és készített egy gyorsszámológépet is.
Kr. e. 287-ben született Szürakúszaiban Arkhimédész, a legnagyobb görög fizikus, matematikus és feltaláló. Apja csillagászattal foglalkozott. Plutarkhosz tudósítása szerint baráti, sőt rokoni kapcsolatban állt II. Hierónnal, Szürakúszai uralkodójával. Az tény, hogy miután az egyiptomi Alexandriában tanult, visszatért szülővárosába, és az uralkodó udvarában tevékenykedett mint tudós és mérnök. Itt, Szürakúszaiban halt meg Kr. e. 212-ben, amikor a rómaiak bevették a várost. Életéhez számos ismert történet kötődik.
Bár Arkhimédész a matematikában is maradandót alkotott, hírnevét inkább fizikai természetű kutatásai – és azok következetes mechanikai alkalmazása – alapozta meg. A matematikában megsejtette a differenciálszámítást. Jelentős munkákat írt a gömb és henger felületének kiszámítására, a kúpszeletek forgástesteiről. Az „Úszó testekről” című könyvében megfogalmazott hidrosztatikai tétele, amely a folyadékba mártott testek súlyveszteségét írja le, mindmáig eredeti formájában érvényes.
A mechanikában felfedezte az arkhimédészi csavart – egy, halála után kétezer évig általánosan használt vízkiemelő szerkezetet –, a mozgó csigát, a csigasort, a fogaskereket. Kidolgozta az egyszerű gépek, így az emelők elméletét („Adjatok nekem egy szilárd pontot, és kiemelem sarkaiból a világot”). Zseniális mérnökkéntkifejlesztett hadigépezetei: hajítógépei, darui a második pun háború idején több mint egy évig megvédték ostromlott városát a rómaiaktól.
Az ókori csillagászat a görögöknél érte el csúcspontját. A görög tudósok kevesebb időt fordítottak az égbolt rendszeres megfigyelésére, viszont az átvett ismereteket, információkat igyekeztek megmagyarázni, rendszerezni, és a nagy összefüggések bemutatásával megpróbáltak átfogó képet adni a Világmindenségről.
Világképük középpontjában a mozdulatlan Föld állt. Egyedül szamoszi Arisztarkhoszról (Kr. e. 310 k.-230 k.) tudjuk, hogy ezzel homlokegyenest ellenkező nézetet hirdetett (Kr. e. 250 k.). Szerinte a Nap központi helyzetet foglal el, és körülötte kering a Föld (heliocentrikus – Nap-középpontú – világkép). Jelentős munkája még, hogy kidolgozta azt a módszert, amellyel meghatározható a Föld, a Hold és a Nap viszonylagos nagysága, valamint a Hold és a Nap távolsága.
A kor kiemelkedő tudósa volt az alexandriai Eratoszthenész (Kr. e. 276-193). Egy személyben volt matematikus és fizikus, földrajztudós és csillagász, történész és filológus. Föld kerületmérése a modern fokmérések előfutára volt. Felfedezte, hogy ugyanazon a napon eltérő a napsugarak beesési szöge Szüénében (a mai Asszuánban) és Alexandriában. Ez csak úgy lehetséges, ha görbült a Föld felszíne. Megállapította a Nap-magasság különbségét, és lemérette a két város közötti távolságot, hogy kiszámíthassa a gömb alakúnak tartott Föld méreteit. Számításainak eredménye alig tér el a valóságostól.
Eratoszthenész háromkötetes munkája címeként (Geographia) használja először a geográfia elnevezést.
Hipparkhosz (Kr. e. 190-125) megfigyeléseit pontos szögmérésekkel egészítette ki. Felbecsülhetetlen értékű a csillagkatalógusa, amely mintegy ezer csillag helyzetét tünteti fel. Hat percnél kisebb hibával meghatározta a Nap járása szerinti év hosszát, és meglehetős pontossággal megállapította a Hold méreteit, valamint a távolságát a Földtől.
Klaudiosz Ptolemaiosz (190 k.-161) – aki nem állt rokonságban a Ptolemaioszok egykori uralkodóházával – legfőbb érdeme, hogy összefoglalta az ókor csillagászati eredményeit. Hipparkhosz írásai elvesztek, és munkájáról ugyancsak Ptolemaiosz műveiből szerzett értesülést a tudomány. Fő művét (Megalé szüntaxisz) az arabok lefordították (Almagest), és az ő közvetítésükkel terjedt el Európában. A középkor csillagászai számára ez volt a legfontosabb kútforrás. Ptolemaiosz alkotta meg ageocentrikus (Föld-középpontú) világkép legfejlettebb változatát. A geocentrikus világkép szerint a gömb alakú, mozdulatlan Föld áll a Világegyetem központjában, és az összes többi égitest körülötte mozog. A csillagok az éggömbbel együtt állandóan egyforma sebességgel, keletről nyugatra mozognak a Föld körül. A rendszer valódi mozgásnak tekintette a csillagok naponta megfigyelhető mozgását: a felkelését, lenyugvását. A Hold és a Nap részt vesz a csillagok napi mozgásában, s ezenfelül nyugatról kelet felé haladó mozgást is végez. A Nap a visszafelé irányuló mozgásában egy év alatt járja körbe az éggömböt.
Magyarázatot adott a bolygók látszólagos hurokszerű mozgására is. A geocentrikus rendszerben is a Földhöz legközelebb a Hold van. A Holdon túl távolodó sorrendben a Merkur, a Vénusz, a Nap, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz végzi keringő mozgását. Akkor még csak az említett öt bolygót ismerték.
Ptolemaiosz rendszere segítségével a megfigyelt jelenségek egy részét meg tudták magyarázni, általában még a bolygók pályáját is előre ki tudták számítani. A számításokat azonban gyakran nem igazolták a bekövetkező jelenségek, és a bonyolultabb mozgások magyarázata sem volt levezethető a geocentrikus világképből.
Ptolemaiosz Geographiája majdnem azonos hatású, mint csillagászati munkássága.
Alexandrosz korának ismereteit állattanból még Arisztotelész dolgozta fel. Nagy Sándor hódításaival a görögök előtt Indiáig feltáruló világ új ismeretek hatalmas tömegéhez juttatta a tudósokat. A növénytan területén Arisztotelész tanítványa, a leszboszi Theophrasztosz összegezte az ismereteket. Kidolgozta az első széles körű adatgyűjtésen alapuló tudományos igényű növényrendszertant. Egy másik műve (Jellemek) kísérlet a korabeli társadalom társadalmi és lélektani típusainak tanulmányozására.
Alexandriában vetették meg a filológiai tudománynak, elsősorban a homéroszi szövegek gondos kritikájának az alapjait. Filológiai megfigyeléseik és következtetéseik még ma is jelentősek. Az alexandriai filológia eredményeit Didümosz (kb. 80-10) foglalta össze.
A hellenisztikus korban az orvostudomány több neves képviselője és központja működött. Legjelentősebb közülük a khalkedóni Hérophilosz kutató tevékenysége, aki először ismerte fel az agy, a gerincoszlop és az idegek kapcsolatát és élettani jelentőségét.
Hipparkhosz (Kr. e. 190-125) megfigyeléseit pontos szögmérésekkel egészítette ki. Felbecsülhetetlen értékű a csillagkatalógusa, amely mintegy ezer csillag helyzetét tünteti fel. Hat percnél kisebb hibával meghatározta a Nap járása szerinti év hosszát, és meglehetős pontossággal megállapította a Hold méreteit, valamint a távolságát a Földtől.
Klaudiosz Ptolemaiosz (190 k.-161) – aki nem állt rokonságban a Ptolemaioszok egykori uralkodóházával – legfőbb érdeme, hogy összefoglalta az ókor csillagászati eredményeit. Hipparkhosz írásai elvesztek, és munkájáról ugyancsak Ptolemaiosz műveiből szerzett értesülést a tudomány. Fő művét (Megalé szüntaxisz) az arabok lefordították (Almagest), és az ő közvetítésükkel terjedt el Európában. A középkor csillagászai számára ez volt a legfontosabb kútforrás. Ptolemaiosz alkotta meg ageocentrikus (Föld-középpontú) világkép legfejlettebb változatát. A geocentrikus világkép szerint a gömb alakú, mozdulatlan Föld áll a Világegyetem központjában, és az összes többi égitest körülötte mozog. A csillagok az éggömbbel együtt állandóan egyforma sebességgel, keletről nyugatra mozognak a Föld körül. A rendszer valódi mozgásnak tekintette a csillagok naponta megfigyelhető mozgását: a felkelését, lenyugvását. A Hold és a Nap részt vesz a csillagok napi mozgásában, s ezenfelül nyugatról kelet felé haladó mozgást is végez. A Nap a visszafelé irányuló mozgásában egy év alatt járja körbe az éggömböt.
Magyarázatot adott a bolygók látszólagos hurokszerű mozgására is. A geocentrikus rendszerben is a Földhöz legközelebb a Hold van. A Holdon túl távolodó sorrendben a Merkur, a Vénusz, a Nap, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz végzi keringő mozgását. Akkor még csak az említett öt bolygót ismerték.
Ptolemaiosz rendszere segítségével a megfigyelt jelenségek egy részét meg tudták magyarázni, általában még a bolygók pályáját is előre ki tudták számítani. A számításokat azonban gyakran nem igazolták a bekövetkező jelenségek, és a bonyolultabb mozgások magyarázata sem volt levezethető a geocentrikus világképből.
Ptolemaiosz Geographiája majdnem azonos hatású, mint csillagászati munkássága.
Alexandrosz korának ismereteit állattanból még Arisztotelész dolgozta fel. Nagy Sándor hódításaival a görögök előtt Indiáig feltáruló világ új ismeretek hatalmas tömegéhez juttatta a tudósokat. A növénytan területén Arisztotelész tanítványa, a leszboszi Theophrasztosz összegezte az ismereteket. Kidolgozta az első széles körű adatgyűjtésen alapuló tudományos igényű növényrendszertant. Egy másik műve (Jellemek) kísérlet a korabeli társadalom társadalmi és lélektani típusainak tanulmányozására.
Alexandriában vetették meg a filológiai tudománynak, elsősorban a homéroszi szövegek gondos kritikájának az alapjait. Filológiai megfigyeléseik és következtetéseik még ma is jelentősek. Az alexandriai filológia eredményeit Didümosz (kb. 80-10) foglalta össze.
A hellenisztikus korban az orvostudomány több neves képviselője és központja működött. Legjelentősebb közülük a khalkedóni Hérophilosz kutató tevékenysége, aki először ismerte fel az agy, a gerincoszlop és az idegek kapcsolatát és élettani jelentőségét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése