Bubos kemence

Több mint tíz éve, hogy A búbos kemence első kiadása
megjelent, amelyet az évek során több változatlan
utánnyomás is követett. Ez idő alatt életünkben
komoly fordulatok következtek be, a politikai
rendszer átalakult, a kiadók is többször változtak,
talán csak az olvasók érdeklődése maradt a
régi hagyományos kultúránk ezen érdekes színfoltja
iránt. A régi szót tudatosan használtuk, hiszen ez a
figyelem nem új keletű, korábbi, mint első pillantásra
gondolnánk. Oka abban kereshető, hogy a
tüzelés és a fűtés területén a búbos kemence az
egyetlen olyan alkalmatosság, amelyet a parasztság
és a mezővárosi polgárság maga alakított ki és
formált meg, így úri használatba sohasem került.
Ezért abból az irányból mindig kicsit rácsodálkozó
és kitüntetett kíváncsisággal nézték ezt a picit ormótlan
és nagyra nőtt kemencefélét, amely ennek
köszönhetően már a 19. századra a parasztszoba
romantikus jelképe lett. Az alföldi kemencének már
részletes ismertetése olvasható a kolozsvári kiadású
Nemzeti Társalkodó 1830. június 5-én megjelent
számában. A magát Jótakaró Dánielnek tituláló
szerző az erdélyiek figyelmét hívja föl a praktikussága
miatt csodált földkemencék építésére.
,FŐLDKEMENTZÉK'
KÉSZÍTÉSE-MÓDJA.
Hazánknak fátlan helyein, hol náddal vagy szalmával
fűtenek, nagy nyitott szájú kementzékkel
élvén a' lakosok, egy ember egész nap tsinálja a
tekertseket 's rakosgattja a' tűzre; mind e' mellettis,
mihelyt a' tűz megszakad, kihűl a' ház, és az
mindenkor teli szalmával, nem lehet tsinos.
Ezen alkalmatlanságot költség nélkül el lehetne
kerülni, melegebb szobába lakni, a' szalma' nagy
megkiméllésével, ha a' szomszéd Magyarország'
alföldi lakosai' példáját követve, ollyan földkementzéket
készítnénk, a' míllyenekkel ott élnek.
-Jó lenne egynéhány mezőségi birtokosoknak egybe
állani, és Magyarországról ollyan egy-két embert
behívni, kik ezen mesterséget értik; így ezektől
az idevalók - is megtanulhatnák az íllyen
főldkementzék' készítése' módját, és ezen hasznos
dolog rövid időn közönséges lenne.
A' készítés kevésből áll. - Vesszőből kosár
módjára meg fonnják a' kementzét, ezt feljűlről
megtapasztják jól meggyúrt főiddel, elsőbben vékonyan;
minekutánna megszáradott más rendbé-li főidet tapasztanak reá, mindaddig, míg elegendő
vastagságú, circiter, egy tenyérnyi lészen, akkor
gyenge tüzet tesznek belé, hogy tökélletesen
kiszáradjon, és a' repedezéseket bé tapasztják
mindaddig, míg egy massává válik, és sohol repedése
nem láttzik. Ezután megsikárolják, és olyan
tüzet raknak belé, hogy a' Vesszőfonás ki égjen;
mely meglévén, belőlről is meg kell tapasztani
sikárolni, külső óldalát-is megtsínosítani és megmeszelni.
Sokféle, némely helyeken tsínos formákra
tsinálják ezen kementzéket, legközönségesebb és
legállandóbb a' le vágott conus-forma, ezek a'
kementzék egyszersmind sütő-kementzék is, és
így, minden kenyérsütéskor bemelegszik a' ház
azon éghető dologgal, mely a' kenyérsütésre fordíttatik.
- Hogy pedig világosságot is adjon a' tűz,
és főzni-is lehessen nálla, el lehet érni azzal, ha
a' fenn-leírt kementze mellé a' tűzhelyre egy kisded
nyitott szájú kementzét tsinálsz, melynek kürtője
a' kementzéhez ragasztva annak hátán
megyén a' kéménybe. - így lehet a' melegítésrenézve,
a' vak kementzébe tüzet tsinálni, a' főzésre
és világosságra-nézve pedig a' melléje ragasztott
kissebb nyilt kementzébe, melynek kürtőjét
olyankor, mikor benne tűz nem ég, bedugván,
általa nem hűl ki a' ház. (nem ház, hanem,-szoba,
Red.)
Jótakaró Dániel.
6
EZEN KEMENTZEKHEZ
A* REDAKTIO' JEGYZÉSI.
Az alföldi, (nevezetesen születtünk-földi, Szabólts-
Vgyei) sütő- és fűtőkementze' neve -
Bogjakementze; melynél hasznosabb kementze
egész Európában egy sints.-Formája, ez: "Kerek,
alsó diametere, belőlről=5.1/2, 5 talpig (pes);
felső=2, 2.3/4-ig; magassága=4, 5.1/2-ig. Áll az 18
hüvejk magasságú, vájogból vagy gyúrt sárból
tsinált körűlettel, belől tömött vagy taposott főidből
tele vert kerek padon, a' szobában, a' konyha fala
mellett, úgy, hogy a' padnak egy talp szélességű
kerülete kivűl fekszik a' kementzén; mely a' szobában
igazi ülő-pad. Ha a' kementze fészke tsak
akkora mint a' kementze' alja; akkor az, deszkából
készül hozzá, Asztalos-munkával, vagy tsak
faragó ember által.
A' sár-készítés, mely jó agyagos, sárga (másutt
kék, fekete, veres) főidből van, tiszta, szalmátlan
búza-polyvával (pelyva) úgy esik meg, és a' pelyva
oly' bőven tapotódjon-el benne, hogy többet
meg ne bírjon, és sehol, tsak egy borsónyi
pelyvatsomó-se maradjon.
A' kementzepad' színét egykisség elegyengetve,
tzérna-tzirkalommal, karikakerűletet kell kanyarítani,
kellőközépból, a' diám. felével a' konyha-
fal mellett el. Ebbe a kijegyzett kerületbe kell
ledugdosni - vagy tsitsóka-kóró (kóré), vagy esztendős
bodzafa-, vagy másféle egyenes vessző-,
vagy fejér fenyőhasítvány-, vagy egyenes nádkarókat,
- az utolsót két-hármasával egy helyre, egymáshoz
3 újnyi szélességre, akkor, úgy kell karikába
kötni egy vén, de szép formájú fa-abrontsot,
hogy annak kívánt diametere (derékszelője) meglegyen.
Ehhez kell fonni, ispárgával vagy paraszt
fonallal a' karók' felső végeit; az abronts belől lévén:
ezután pedig a' hossza' közepéhez szab egy
okosabb Oláh egy nagyobb abrontsot, belől, ára
igyelve, hogy az egész skeleton módoson álljon,
mint tsonka-tsúts (conus. trunc). Ha a' karók, fent,
nagyon össze érnek; minden másodikat el lehet
vágni, már előre is próba után, a' közép-abrontson
felül, egy arasznyira-formán. A' tetejét, szövés-formán
lehet beszűni 's akkor, egy erős karóval középen,
benn, felfeszíteni, hogy valamennyire
boltozatos legyen, de ki ne feszüljön.
Az elég lágy, de nem foljó sárral el kell kezdeni
a' munkát alól, kívülről, nem vstagon, 's így
menni, felfelé mindég köröskörűi, 's a' tetejét is
elvégezvén; ha tél az idő, már akkor-is lehet belé
tenni egy tányérnyi idzó szenet, hogy legalább,
ne hideg legyen benne a' levegő .-Mikor ez az
első sározás annyira kiszikkadt, hogy erőssen áll,
ha bár nem száradt is meg; lehet azt másodszor
sározni, már most ára is vigyázva, hogy a' hol
horpaszság van, egyenessé lehet a' többivel tenni,
de simítani nem szükség'. Harmadszor is megtapasztván,
már most több tüzet lehet belé tenni,
de nem lángolót, hogy a' bordák meg ne gyúljanak.
Jóformán és tsaknem egésszen kiszáradván;
akkor meg lehet kívülről egésszen simítani, 's nem
igen nagy tűzzel, tsak hogy még is a' karók meggyúljanak,
ki kell ezeket belőlle égetni, 's kiseperni.
Most már a' belső rongyos lapját kell jól betöltögetni
sárral 's azt is kiszárasztván, utoljára szé-
7

(1853)
pen megsimítani, a' tetejét boltozatoson. Kívül pedig,
a' tetejét tsupa sima-egyenesen kell hagyni; 's
ama' 3 első tapasztás-közben, szakállat (Gesimset)
kellett neki tsinosan formálni.-Ott száraztanak holmit
télben, pl. komlóskorpát, 's egyebet.
A' szája felett, mely egy jó nagy kenyérsütőlapátnyi
(13 hüvejk) szélességű, egy bak-arasznyirafel
egyenes, attól-fogva fél-karika, 's egész magassága
12-15 hűvejk, a' falon által, e' felett mondom,
formálódik mintegy 6 hüvejknyire a' lélekző
kürtő, és, még e' felett van osztán a' kementze
torka, mellyen a' paraszt gyermekek szoktak heverni,
a' fal és kementze között. - A' kürtő, kerek
vagy szegletes, a' dugója minden esetre 3 hüv. D,
vagy pedig, diameterü.
Előté-nek nevezik a' száját bezáró, tsupa sárból
a' paraszt-ház falán formált eszközt: mely ha
tartósabb akar lenni, fából van fonva, 's ezt a'
sövényetskét tapasztják jól meg sárral, - mindeniket,
mikor már száraz, a' száj' nyilasához hermetice
szabva.
Ez a kementze, melyben mi ollyan kenyeret
sütünk szalmával ha nád nints, a' melynek párját
ritka országban lehetne feltalálni. Magyarországon,
annak rendes idejében, ollyan nyarak szoktak lenni
az Alföldön, hogy fűtést ki nem állhatni a' szobában.
Sütik tehát a' kenyeret egy gátornak nevezett
nád kerítésben épített bogjakementzében, az ég
alatt. A' gátőr' diametere mintegy 4 öl. A' tehetősebbeknek,
sütő-házok van.
s
Pihenés a kemence padkáján (Bátmonostor, 1 985)
Vétek volna kőltségeskedni magyarországi
kementzetsináló' hozatásáért. Akármelyik Gelentsér
(Fazekas) úgy elkészíti azt, mintha mindég azt
tsinált volna; tsak egy okos ember oktassa ebből
a' kettős írásból. A' jó bogjakementzének, reggeltől
estig, ettől-fogva reggelig tart a' melege, egyegy
fűtésre."
Amint olvashatták, könyvünket már 1830-ban
megírták, nálunk ízesebben, rövidebben, de a lé-
nyeget nem kifelejtve. Komolyra fordítva a szót,
az első kiadásnál takarékoskodnunk kellett a képekkel
és a rajzokkal, amelyért most szeretnénk
kárpótolni Önöket. Új kiadóval, megújult külsővel
és belsővel, jóval több képpel ajánlhatjuk figyelmükbe
újra könyvünket, amelyet remélhetőleg
olyan szeretettel vesznek a kezükbe, mint amilyen
szeretettel mi dolgoztunk rajta.
Szentendre, 2001. júniusa
BEVEZETÉS
Az elmúlt években érezhetően nőtt az érdeklődés
a hagyományos paraszti élet emlékei iránt. Ezzel
egy időben pihenési, szórakozási szokásainkban
is változások álltak be. Ismét népszerűvé vált a
falusi turizmus, sokan vásároltak parasztházat vagy
tanyát, amelyet nyaralónak rendeztek be. Ezekben,
de új lakóházakban is egyre többen szeretnének
hagyományos fűtőberendezéseket építeni,
melyek közül mind a mai napig legismertebb a
búbos kemence. Tudatunkban úgy él a 19. századbeli
parasztszoba, csárda vagy ivó képe, hogy
a sarokban ott áll a jellegzetes boglya formájú kemence,
padkáján pipázó öregember melegedik,
kuckójában gyerekek hancúroznak, esetleg egy
táncmulatság cigányzenészei ülnek körülötte. Kétségtelen,
hogy a búbos kemence a többi tüzelőberendezésnél
elterjedtebb, formája és készítésmódja
is nagyon változatos. Használata sokáig,
szinte a 20. század közepéig tartott, teljes eltűnéséről
pedig még ma sem beszélhetünk.
Könyvünk célja, hogy részletesen bemutassa
ezt a nagy hagyományú, népszerű kemencefajtát,
megismertetve az olvasót kialakulásával, történetével,
használatával, valamint építésének módjaival
és a kemencében készíthető ételek receptjeivel.
Nem feledkeztünk meg azokról sem, akik éreznek
annyi ügyességet és bátorságot magukban,
hogy elkészítésével próbálkozzanak. Munkájukat
tanácsokkal, tervekkel és anyagkimutatásokkal szeretnénk
megkönnyíteni.
A búbos kemence fő elterjedési területe az Alföld,
de közvetlen rokonai megtalálhatók a környező
dunántúli, kisalföldi és észak-magyarországi
parasztházakban is. Könyvünkben mindenekelőtt
az alföldi emlékanyagra helyeztük a hangsúlyt,
de nemcsak a szobai, hanem a házon kívüli,
szabadban felállított kemencéket is bemutatjuk. A
külső kemencéket azok kedvéért ismertetjük, akiknek
lakásában, nyaralójában nincs elég hely, de
udvarukban vagy kertjükben ők is szeretnének kemencét
építeni.
Nem titkolt szándékunk, hogy az érdeklődés
kielégítésén túl további híveket szerezzünk hagyományos
tüzelőberendezéseinknek és a hozzájuk
kapcsolódó munkafolyamatoknak. Szeretnénk,
hogyha a kemenceépítés, a kenyérsütés, a kemencében
való sütés-főzés nem sorolódna a múlt elfelejtett
emlékei közé. Ma még minden megtanulha-
tó, átörökíthető, de egy-két évtized múlva már nem; szeretnének tudni, azoknak, akik házukban, kertnem
lesz kitől, és népi műveltségünk újabb szín- jükben most szándékoznak kemencét építtetni,
folttal szegényedik. akik meg akarják tanulni a kemenceépítés forté-
Ajánljuk munkánkat azoknak, akiknek már van lyait, és mindazoknak, akik érdeklődnek a paraszti
kemencéjük, de használatáról, történetéről többet kultúra és a néprajz iránt.
11
A BÚBOS KEMENCÉK KIALAKULÁSA,
TÖRTÉNETE
A ma ismert alföldi kemencéink kialakulása a 15.
század második felében kezdődött el. Természetesen
kemencéket már korábban is használtak -
ezt támasztja alá a szó eredete is; még a honfoglalás
előtti időkben, a keleti szlávsággal fennálló
kapcsolataink révén került nyelvünkbe. Honfoglaló
őseink jurtaszerű sátrakban, kisebb felszíni
házakban és földbe mélyített veremházakban laktak.
Ez utóbbiaknak elmaradhatatlan velejárója volt
a sarokba épített, kissé a földbe nyúló tűzterű kemence.
Ezeket a kemencéket az általunk tárgyalt
típusoktól elsősorban a fűtés iránya különböztette
meg. A korai kemencék ugyanis mind belülről
fűthetők voltak, azaz a szájuk abba a helyiségbe
nyílt, amelyet fűtöttek. Az ilyen szobák természetszerűleg
füstösek voltak, mivel a kemencék semmilyen
kürtővel nem rendelkeztek.
A füstmentes szobák kialakítása a kályhás fűtés
elterjedésével vált lehetővé. A kályhákat kezdettől
fogva kívülről fűtötték, vagyis szájuk a szomszéd
helyiség felé nyílt, testük teljesen zárt volt,
így használatuk a fűtött szoba levegőjét nem
szennyezte. A magyar falvakban a 15. század közepétől
jelennek meg az első kályhás házak, elő-
A török háborúk során elpusztult alföldi lakóház
alaprajza. Felül a bögreszemes kemence csempéi
láthatók (Túrkeve-Móric)
ször a nemesek, majd a parasztok használatában.
A 16. század eleji török betörések következtében
elpusztult falvakban a lakóházak zöme már füstmentes
szobával és kályhafűtéssel volt ellátva.
A fejlődés nem mindenütt egyszerre következett
be. Először csak az ország központi, alföldi területein,
valamint a Dunántúl keleti vidékein jelenik
meg ez a nagy jelentőségű újítás, majd a 17-18.
században a Dunántúl többi részén is általánossá
válik. Az első kályhák felületét mai utódaikkal el-
lentétesen nem borította teljes egészében csempe.
A tűzhely falát sárból készítették, amelybe sűrűbben
vagy ritkábban bögre alakú szemeket helyeztek.
Az ilyen fűtőtest hasonlított a mai kemencéhez,
de a kályhához is. Végső soron a kettő keverékeként
fogható fel, ezért megjelölésére a néprajzi
munkákban a bögreszemes kemence elnevezés
honosodott meg. „Kályha" szavunk kezdetben
nem az egész tűzhelyet, csak annak bögre, illetve
tál alakú csempéit jelentette. Ezért korabeli forrásokban
a leggyakrabban a kályhás kemence kifejezés
vagy ennek változatai fordulnak elő.
A régészeti ásatások tapasztalatai szerint a bögreszemes
kemencék mellett már korábban is előfordultak
csempe nélküli sárkemencék, de jelentős
előretörésük és általánossá válásuk a 18. század
folyamán megy végbe. Az átalakulással egy
időben eltűnnek a szemes kályhák; utolsó hírmondóik
a 19. század elejéig élnek. A változás az országközponti területén, az Alföldön megy végbe;
okai a történelmi körülményekre vezethetők vissza.
A török hódoltság idején a népesség és a településhálózat
jelentős része elpusztul, vele együtt
visszafejlődik a kályhacsempéket gyártó fazekasipar
is.
Az általános elszegényedés nem kedvez a kályhacsempék
alkalmazásának, ezért a tüzelők fejlődési
iránya a kályhaszemek elhagyásával formálódik,
megtartva a kívülről fűthetőség vívmányát.
Az új, kívülfűtős szobai kemencék használata
is változott. Korábban a bögreszemes kemencék
mellett a konyhák hátsó falán túlnyúló sütőkemencéket
is alkalmaztak, amelyek feladata a nyári sü-

tés volt. Ezek háttérbe szorultak, a szobai kemencék
vették át a szerepüket, amely így a sütés-főzés
funkciójával egészült ki.
A 18. századi változások érintik a kemencék
formáját is. Ekkor honosodik meg a padkák alkalmazása
a szobában és a konyhában egyaránt - ez
vezet a kemencék földön fekvő tűzterének felemelkedéséhez.
A kemence falát vessző- vagy nádvázra,
sárból építik fel, a készítési módnak megfelelően
alakítva a korábban használatos kályhafor-
mákat. Ekkor fejlődik ki és válik népszerűvé a boglya
alakú kemence is, amely az egyik legelterjedtebb
forma a 19-20. században.
A török hódoltság utáni gazdasági és társadalmi
fellendülés nyomán változások állnak be az alföldi
ház, vagy ahogyan a néprajzi szakirodalom
nevezi: a középmagyar ház fejlődésében. Az épületek
lakórésze kívülfűtős kemencével felszerelt
szobából és szabad kéményes, oldal- és középpadkával
ellátott konyhából áll. Ez a háztípus a
19. században nagy hatást gyakorolt a környező
vidékek népi építészetére. Északon a belülfűtős,
kürtös kemencés háztípust szorította vissza, keleten
a kandallós tüzelők elterjedését csökkentette,
míg nyugaton behatolt a Dunántúl kályhás vidékeire
is. Az alföldihez hasonló fejlődés zajlott le a
Kisalföldön is, ahol a kemencék kályhákkal párhuzamosan
fordulnak elő, rendszerint úgy, hogy
a szegényebbek a kemencéket, a módosabbak a
kályhákat részesítik előnyben. Nem volt jellemző
ez a különbség az Alföld építkezésére, ahol a boglyakemencét
egyaránt, lényeges eltérések nélkül
használta a mezővárosi polgár, a falusi zsellér vagy
a tanyasi gazda.
A 19. század második felében indul hódító útjára
a magyar parasztházakban a takaréktűzhely.
Sárból, vályogból vagy téglából készül, és a konyhában
vagy a szobában helyezik el. Leggyakrabban
a kemence ajtó felőli oldala mellé építik, de
előfordul, hogy a kuckó előtti részen kap helyet.Használata nem szünteti meg a kemencéket, mivel
a kenyérsütés miatt azokra továbbra is szükség
van.
A múlt század vége felé kezdett gyakoribbá válni
a padka nélküli kemence. Előnyét abban látták,
hogy a melegedők nem piszkolták úgy össze, meszelését
nem rugdosták le, mint a padkásokét.
Emellett a szobában is több hely maradt. Gyakran
a meglevő kemencék padkáját is lefaragták, kihordták,
az újakat pedig a legtöbb esetben már
padka nélkül építették. Az öregek és a szegények
azonban még sokáig ragaszkodtak megszokott ülőhelyükhöz.
Újabb változás a kemence formájában a 20. század
folyamán következik be. Építési anyagként ekkor
kezd elterjedni a tégla, amelyből nehezen rakhatók
a megszokott kerek formák, ezért a leegyszerűsített,
szögletes, úgynevezett sifonkemencék
terjednek el. A szögletes alak nem mindenütt jelenti
az újabb eredetet; a Duna-Tisza közén ilyenek
régebben is épültek.
A 19. század végén a hagyományos lakáskultúra
bomlásnak indul. A változások elsősorban a
tüzelőberendezéseket érintik, amelyek közül a legtovább
a boglyakemencéket használták. Ennek magyarázatát
több fontos körülményben látják a kutatók.
Egyik lényeges momentum, hogy a szabad
kéményes füstelvezetést felváltó zárt kémények
elterjedésével a kemence kezelését és a kürtös füstelvezetést
sikerült műszakilag jól összehangolni, a
kemence külső fűtését és egyben a konyha füstmentességét
egyidejűleg megoldani. A másik okra
már utaltunk: tudniillik a fűtés mellett a kemencében
házilag sütötték a kenyeret - és erről még
hosszú ideig nem mondhatott le a paraszti lakosság.
A kemencék megtartását segítette elő a kis
fűtőértékű, de nagy mennyiségben rendelkezésre
álló tüzelőanyag (szalma, nád stb.), amelynek hasznosítására
a búbos kemencék voltak a legalkalmasabbak.
Lassú háttérbe szorulásuk azonban előbb-utóbb
kikerülhetetlenné vált. A húszas évektől a városi,
polgári lakóházakban hagytak fel használatukkal,
majd a harmincas-negyvenes években a középparaszti
rétegek lakásaiból is kiszorultak. Végső eltűnésüket
siettette a mezőgazdaság átszervezése
is, amelynek során a korábban bőségesen rendelkezésre
álló fűtőanyagok (szalma, nád, kóró stb.)
már csak nehezen voltak beszerezhetők. Hozzájárult
ehhez a gyári kenyér elterjedése és vele párhuzamosan
az otthoni kenyérsütés megszűnése.
A funkciójukat vesztett kemencéket a legtöbb helyen
terjedelmességük miatt lebontották, de sok
alföldi településen még fellelhetők utolsó példányai.
Idős tulajdonosaik megszokásból, szeretetből
ragaszkodnak hozzájuk.
Összefoglalva: mai búbos vagy boglyakemencéink
a 15-16. századi bögreszemes kemencékből
alakultak ki. E „kályhaősök" két jelentős újítást hordoztak:
oldalukat csempékkel rakták ki, fűtésük
kívülről történt. Ez utóbbit és a hozzá tartozó füstmentes
lakószobát tartotta meg a fejlődés az Alföldön
és a hozzá kapcsolódó területeken.
A változás, amikor a kályhacsempék alkalmazása
háttérbe szorul, a 18. században zajlik le; ekkor
alakulnak ki ma is ismert alföldi kemencetípusaink.
tos
képet mutat. Egyes korszakokban jelentős szerepet
töltenek be a paraszti háztartásokban, máskor
szerepük elhalványul, háttérbe szorul. Általánosságban
elmondhatjuk, hogy az udvari kemencék
valamilyen módon kapcsolatban vannak a lakóház
tüzelőberendezésével.
Szabadon álló kemencék a régészeti leletek
tanúsága szerint nagy számban fordultak elő Árpád-
kori falvainkban. A feltárások alapján feltételezhetjük,
hogy minden veremházhoz legalább
egy ilyen kemence csatlakozott. A külső kemencék
rendszerint nagyobbak voltak, mint belső
társaik. Tűzterük a talajszint alá nyúlt le, ezért
szájuk elé süllyesztett előteret ástak. A kemencék
között három típust lehetett megkülönböztetni.
Az egyik fajtát sütésre-főzésre használták,
aljába hőszigetelés gyanánt cserépdarabokat tapasztottak.
Szárításra, pörkölésre szolgálhattak
azok a kemencék, amelyeknek tűztere alá szalma-,
illetve gazréteget terítettek. A harmadik csoportba
a füstölőkemencék tartoztak. Ezek feneke
tapasztás nélküli, egyenetlen volt, és az előbbi
kettőénél jóval nagyobb átmérővel készült. A kemencékben
talált hamuból megállapították, hogy
sütésre és aszalásra alkalmas változataikat fával
fűtötték, míg a füstölésre használtakat szalmaszerű,
könnyen égő anyagokkal.
16
A késő középkorban a szabadon álló kemencék
száma csökkent. Érthető ez, hiszen a lakóházak
két belső kemencével is rendelkeztek, ezért
nem volt szükség különálló sütőkemencékre. Kecskemét
környéki falvak régészeti ásatásaiból tudjuk,
hogy szabadban álló kemencéjük csak azoknak
a házaknak volt, amelyek nem rendelkeztek
konyhai sütőkemencével. A szabadon álló kemencék
előnye, hogy nyári időszakban nem melegítették
fel a lakást, ha sütöttek-főztek bennük. Télen
viszont a belső kemencéket használták, mert
így védve voltak az időjárás viszontagságaitól, és
a sütéskor keletkezett meleg a szobát is felfűtötte.
Ezért a külső kemencéket csak időszakosan, jobbára
nyáron használták.
A kemencék alját a korábbi gyakorlattal ellentétben
már nem süllyesztették a földbe, hanem a
talaj szintjére vagy alacsonyabb padkára építették.
A tűztér oldala sárból készült, amelyet vesszővagy
nádvázra tapasztottak fel, majd az egészet
kiégették.
A 17-18. századi külső kemencékről kevesebbet
tudunk. Meglétükről a mezővárosok vagy földbirtokosok
építkezési rendelkezései árulkodnak,
amelyekben a kemencék tűzbiztos tetővel történő
ellátását szorgalmazzák.
A 19. században a külső kemencék szerepe lényegesen
nem módosult: kiegészítő sütőhelyekként
használták őket. Jelentőségük a 19. század
végén, még inkább a 20. század első felében nő
meg, amikor a szobai kemencék lassú visszaszorulása
megkezdődik. Az átalakított lakóházak udvarán
a kenyérsütést, de gyakran a húsfüstölést is
a külső kemencékben végzik.
A századforduló tájékán az ország egyes területein
még élt az a gyakorlat, hogy a falu szélén
közös használatú kemencéket építettek. Ezekben
a sütés meghatározott rend szerint történt, karbantartásukra
általában tavasszal került sor. Ilyen
kemenceegyüttesek a Szigetköz, a Csallóköz és az
Ormánság falvaiban fordultak elő.
1-
KEMENCEFORMÁK, -TÍPUSOK
Az Alföldön a szobai kemencék két nagyobb formai
típusa alakult ki. A Duna vonala mentén, a
Bácskától a Garam vidékéig a szögletes alaprajzú
változatok uralkodnak. Ezek jellemzik a Palócföld
nyugati részét és a Duna-Tisza közét is. Jellegzetességükhöz
tartozik még a tagolt forma, amelyet
gyakran a tűztér alsó, illetve felső része közötti
váll is hangsúlyoz.
A csonakakúp alakú kemencék kör vagy ovális
alaprajzzal készültek. Elterjedési területük elsősorban
a Tiszántúl, de az Alföld többi részén is
előfordulhatnak. Oldaluk rendszerint egyrészes,
váll nélküli, felső szélüket párkány koronázza.
A Dunántúl egyes vidékein és a Kisalföldön a
szögletes alaprajzú, nyereg formájú kemencék terjedtek
el. Használatuk nem kizárólagos, mert a
kályhafűtéssel vegyesen fordulnak elő. A középdunántúli
példányok funkciója a kályhákéval egyezik
meg. Két alapvető fajtájuk ismert, egyiknek az
oldalai befelé hajlanak, felülről ívesen vagy laposan
záródnak, a másik alul hasáb alakú, felül pedig
koporsófedélre emlékeztető teteje van.
Régen a kemencéknek - formájuktól függetlenül
- alul fehérre meszelt ülőrészük, padkájukvoh. Lábakra épített búbos kemence (Tiszaoszlár, 1967)
IS
Összetett formájú
sövénykemence
(Dunapataj)
Nyeregkemencék a Mezőföldről és a Kisalföldről
(Dég, Martos)
Koporsófedél alakú
nyeregkemence takaréktűzhellyel
(Dég)
Padkával épített nyeregkemence (Zsére) Boglya alakú kemence takaréktűzhellyel (Füzesabony)
A padka a szobának a konyha melletti sarkát tölti
ki. Egyik oldala a bejárati ajtó mellett kezdődik,
körbeöleli a kemence tűzterét, és a szoba hátsó
főfalához csatlakozik. Vonalvezetése legtöbbször
íves vagy szögletes. Szélessége változó, 5-10 centiméteres
kiüléstől 50 centiméterig terjedhet. Homloklapja
néha függőleges, de rendesen kifelé dőlő,
hogy a rajta üldögélők csizmájuk sarkával ne rugdossák
össze az alját.
A padka ajtó felőli részén gyakran megemelt
ülőrész van, amelynek a neve a Tiszántúlon kucik
vagy kuckó. Ismert még a tőcik, pocik, poca, kispadka
megnevezés is. Az is előfordult, hogy a gyerekeket
büntetésből ide ültették fel. Ilyenkor ezt a
helyet duzzogónak, felesölőnek vagy pöffeszkedőnek
nevezték. Az öregek is szerettek rajta ülni,
ezért néhány helyen vénasszonypöfőgőnek vagy
öregasszony-pöfögőnek mondták.
A padka másik fontos része a kemence teste és
a hátsó fal közötti zug, amelyet a Duna-Tisza közén
kucinak, kucónak vagy kuckónak neveznek,
a Tiszántúlon pedig sutnak. Ha ezt a két szót figyelmesebben
vizsgálat alá vesszük, azt látjuk,
hogy a kuckó (különböző alakú változatai egy tőből
erednek) az egész Alföldön ismert volt, sőt így
hívták a kemence vagy a kályha zugát a Dunántúlon,
a Kisalföldön és Szlavónia magyarlakta területein
is. Okleveles adataink a „kuckó" szót már az
l600-as évek legelején említik, míg a „sut" csak a
18. század közepétől szerepel írásos emlékeinkben.
Tehát valamikor egységesen a régebbi eredetű
és szélesebb körben elterjedt kuckó szó jelölhette
a kemence zugát. A Tiszántúlon később a
sut szó váltotta fel, ekkor a kuckó elnevezés itt a
padka másik oldalára, az ajtó felőli magasításra
vonatkozott.
A kuckó általában 30-40 centiméter széles, a
padkával egyező magasságú vagy kissé megemelt
20
búvóhely, amely a gyermekek kedvelt tartózkodási
helye. Előfordultak olyan kemenceformák is,
amelyeknél a kuckó helyét a váll magasságáig felfalazták,
tehát megszüntették, elnevezése azonban
így is megmaradt.
Gyakran a falazott, meszelt padkát fapad helyettesítette.
A pad két oldala egyenes darabokból
állt, a sarkon rendszerint 45 fokos csonkítással.
Ülőlapja 25-30 centiméter széles, alul 3-4 cifrázott
élű deszkaláb támasztotta alá. Az ülőke szélét
csipkésre fűrészelt léccel díszítették. Ritkábban előfordult
az is, hogy a pad félköríves vonalú volt,
vagy pedig az ülődeszkát nem lábak, hanem fűrészelt
konzolok támasztották alá. Néha a falazott
padkának csak az ülőlapját deszkázták le.
A padkás és a padka nélküli kemencék közötti
foglalnak helyet azok a példányok, amelyeknek
csonka a padkájuk. Létrejöttüket a helyhiány szülte,
padkájukat vagy a közlekedés, vagy a bútoro-l
zás miatt egy darabon lebontották.
A padka nélküli kemencék lábazati része a leg-l
több esetben ívelt vagy ferde vonalvezetéssel ki-j
felé dől. A kemence aljának magasságában gyakran
törésvonal látható, mivel ettől a szinttől a kemence
teste már befelé dől. Az átmenet észreve-\
hetetlen marad a függőleges falú vagy boglya alakú
példányok esetében. A padka nélküli kemencék
kuckója legtöbbször az eredeti magasságban
levő padkamaradvány, amely elöl nem ér túl a kemence
domborulatán. Ismerünk azonban olyan kemencéket
is, amelyeknek a kuckójánál sincs megemelt,
falazott része, tehát a kemence mögött üres
hely van, és a kuckó a földön kezdődik.
A magyar parasztházak szobai tüzelőberendezései a 19. század második felében és a 20. század elején
1. cserépkályha, 2. kívülfú'tős kemence, 3. kandalló, 4. belülfú'tős kemence
Cserépből készült, padka nélküli boglyakemence;
általánosan elterjedt típus (Mezőberény)

Összetett formájú kemence alul sokszögletes,
felül kerek idomokból (Nyíregyháza)
A kemence tűztere a padka magasságától indul.
Formája a vidék hagyománya és az alkalmazott
technológia által eleve meghatározott. A kör
alaprajzú kemencék között az egyik legnépszerűbb
változat a tojás-, körte vagy boglyakemence.
Nevéből következtethetünk alakjára is. Oldalai ívesen
befelé hajlanak, de nem csúcsban futnak össze,
hanem lapos, kör alakú tetőben végződnek.
Hozzájuk hasonlóak a csonka kúp alakú kemencék,
amelyek szintén kör alaprajzúak, oldalaik
befelé dőlnek, de nem ívesen hajlanak, hanem
egyenes vonalat alkotnak. E formák fő elterjedési
területe a Tisza mente és a Tiszántúl, de a szögletes
kemencékkel keveredve esetleg csak szórványosan
megtalálhatók az Alföld többi részén is. A
csonka kúp alakú kemencék egyik érdekes változata
a sokszögletű kemence, amelynek palástját
élekben találkozó lapok alkotják. Mind domborodó,
mind egyenes vonalú változatai előfordulnak.
Az sem ritka, hogy a kemence testén a kerek és
sokszögletű idomok kombinálva találhatók. Az

ilyen megoldásokat utánozva a Hajdúságban a kemence
oldalát néha keskeny vájatokkal díszítették.
Ha ritkábban is, de vannak a kör alaprajzi!
kemencéknek középső párkánnyal tagolt változataik.
Ezeket, mivel felső részük az alsó alakját folytatja,
nem tekinthetjük összetett formájú kemencéknek.
A szögletes alaprajzú kemencék időben
két réteget képviselnek. Egyik csoportba a nagyobb
múltú, hagyományos kemencéket sorolhatjuk, míg
a másikba az egészen új divatú sifonkemencék tartoznak.
A hagyományos szögletes kemencék egyik leg-I
egyszerűbb változata a csonka gúla alakú kemence,
amelynek lapjai befelé dőlnek, és a széleken
éleket alkotnak. A Nógrád megyei példányokon!
gyakori, hogy az élekbe apró bemetszéseket ké-l
szítettek díszítésként, illetve a mécses tartóhelye-j
ként.
Mint már említettük, a szögletes kemencék fól
előfordulási területe a Duna-Tisza köze. Az ittenil
típusokra jellemző, hogy formájuk összetett, kétl


különböző alakzatból állnak, amelyeket törésvonal
vagy néhány centiméter széles párkány választ
el. Egyik alapvető fajtájuk alul enyhén dőlő, csonka
gúla formájú tűztérből és egy erősebben szűkülő,
majdnem csúcsban végződő felső részből áll.
Tetején felfelé szélesedő, szögletes formájú kalap
van. Ismert olyan változat is, ahol a felső tag éle
teljes hosszában vagy csak a kezdeténél lemetszett.
Ez utóbbinál az így keletkező kis sarokrész a mécses
tartására szolgált.
Jobbára a déli területeken terjedt el a kemence
egy másik fontos típusa, amely az előzőtől
nem sokban különbözik. Tűztere szabályos hasáb
alakú, tehát oldalai függőlegesek. Alsó és felső
része között mindig keskeny perem húzódik,
majd az erősen szűkülő, nem túl magas búb következik,
amelynek tetejéről nem hiányozhat a
már említett kalap. Ismét másik változata ennek
a kemencének az, amikor az alsó, hasáb alakú
részt egy lapos tetejű csonka kúp zárja le. Ez a
megoldás is a déli, bácskai részeken terjedt el,
fordult elő.
Ugyanitt kedvelt volt az alul kör alaprajzú, szabályosan
hengeres tűzterű, felül pedig kúp alakú,
kerek kalappal ellátott kemence is, amelynek keskeny
és szögletes padkájához rendszerint fából ké-

szült pad tartozott. Kuckóját sokszor a váll ma-l
gasságáíg befalazták.
Az újonnan elterjedt sifonkemencékre a leegy-1
szerűsített, szögletes forma, valamint a padka hiá-1
nya jellemző. Egyik gyakori változatuk a boglya-1
kemencéket utánozta, de a tégla lehetőségeiből f
adódóan szögletes külsővel, míg a másik a szobai [
szekrények mintájára készült, álló hasáb alakúra I
rakva.
Áttekintve a kemence tömegének különböző I
variációit, térjünk vissza az egyes részek elneve-1
zéseihez. A kemence tűzterének alsó kétharmada I
közvetlenül a konyhai falhoz csatlakozik. Ennek a I
résznek fal felőli lezárását a Duna-Tisza közén vállnak,
a Tiszántúlon inkább toroknak, máshol nyak-1
nak mondják. Néha az összetett formájú kémen-1
cék középső szegélyét is vállnak vagy kemence-1
prémnek nevezik. Ez érthetővé válik, ha tudjuk, [
hogy ezeknél a típusoknál a váll és a torok egyen-1
lő magasan van, és nagy síkot alkot.
A kemence torok feletti része a faltól mintegy I
15-30 centiméter távolságban folytatódik. Ezt a I
hátsó oldalt az Alföld egyes vidékein üstöknek \
hívják.
A boglyakemencének legtöbbször lapos teteje I
van, amelynek oldalát kifelé szélesedő, egyszerűbb I
vagy összetettebb profilozású párkány, a perem, I
szél vagy koszorú díszíti. Más a felépítésük a szögletes,
összetett idomú kemencéknek. A váll feletti
hegyesedő részt a Duna-Tisza közének déli felén
rendesen búbnak, a felette levő gombot pedig kalapnak
nevezik. Néhol a kalapszerű díszt mondják
búbnak, az alatta levő kúpos testet pedig kuBúbos
kemence részei (Temerin) Összetett formájú búbos kemence
kupolával (Hódmezővásárhely)

Búbos kemence a Dunántúl keleti feléről (Fadd)
polának. Itt említhetjük meg, hogy ritkán a boglya
alakú kemencének is van kupolája.
A kemencék azonban nem álltak mindig egyedül
a szobában, gyakran valamilyen kiegészítő tüzelőberendezés
csatlakozott hozzájuk.
Ezek közül a takaréktűzhely és a kandalló a legismertebb.
A kandallót az Alföld keleti-délkeleti peremvidékein
építették a kemencéhez. Általában a
padka ajtó felőli oldalára állították fel úgy, hogy egyik
oldala közvetlenül a kemence mellé került. Tűzterének
alja a padka szintjénél magasabban volt, tulajdonképpen
ennek folytatásaként fogható fel.
A tűzhely fölött mintegy fél méterre kezdődött a kandalló
szikrafogó sátra, amely csonka gúla, méhkas,
esetleg tagoltan tornyos alakú volt, hátsó oldalával
a falhoz tapasztva. A füstfogó külső oldalát vékony
sárfal vagy csak a sarok alá tett láb támasztotta alá.
A kandalló füstjét a sátor mögötti lyuk vezette át a
falon a szabad kémény alá, vagy zárt kürtő esetén
egy ferde helyzetű csatorna kötötte be a kéménybe.

A kandalló és kemence együttesének története
a 16-18. századi úri lakáskultúrába vezet vissza
bennünket. Erdélyi és északkelet-magyarországi várakban,
kúriákban álltak olyan kályhák, amelyek
mellé nyitott kandallókat is építettek. Ezt a példát
szorgalmazták a falusi lakosság részére is, főleg
azokon a területeken, ahol a nem túl takarékos
kandallók voltak a fűtés eszközei. (L. még az Előszó
múlt századi leírását is!)
A takaréktűzhely - nevezték még masinának,
sparheltnak is - ugyancsak az ajtó felőli részre
kenik, hosszabbik oldalával a padkára támaszkodva.
Főzőhelye a szoba belseje felé néz, itt van a
tüzelőajtó és a hamuslyuk is. A magasan álló sütő
minden esetben a falhoz kapcsolódik, hiszen a
tűzhely füstjárata innen csatlakozik a kéményhez.
Régebben a füstöt falba vájt csatorna vitte a túloldali
kéménybe, ritkábban a kemence tűzterébe.
Újabban a sütőt bádogcsővel látják el. A legtöbb
tűzhelyhez fáslyuk is tartozott, amely a sütő alatt
kapott helyet. Itt tartották és szárították a napi tüzelőt.
A főzőrész teteje keretbe illesztett két vaslapból
állt, amelyek közepén gyűrűkből összerakható
főzőhely volt. A tüzelő és a sütő ajtaja bádoglemezből
készült, míg a hamuslyuk legtöbbször
csak sárból formált dugóval zárult.
A takaréktűzhelyek a 19- század második felében
terjedtek el szélesebb körben, ekkor kerültek
a parasztság lakóházaiba is.
A kemence szája mindig a konyhába nyílt, az
előtte levő tüzelőpadkára. A padka teteje és a
kemence feneke vagy alja egyenlő magasságban
volt. A kemencefenék hátsó, legtávolabbi részét
a Tisza mentén és a Tiszántúlon májnak (majj,
maly, mally) nevezték. A kemence belsejének első
vagy hátsó felét, jobb vagy bal oldalát mindig
a konyhai oldalról, a szájával szemben állva állapították
meg.
A kemence szájának és a füstelvezető berendezéseknek
többféle kapcsolata ismert. Legegyszerűbb,
amikor a szájnyílás csak egyszerűen áttöri a
közfalat, és a füst szabadon száll fel a nyitott kémény
alá. Ennek egy kicsit továbbfejlesztett változata,
amikor a nyílás fölött a két sárból készített
terelőgát húzódik, ami a kiáramló füst mozgását
szabályozza. A következő megoldásnál a kemenceszáj
már egy mélyített vájatból nyílik, amely
a fejmagasság fölé emelkedik, fokozatosan csökkenő
keresztmetszettel. A fejlődés következő fokán
ezt a mélyített járatot elöl egy köpenyfallal
takarták el úgy, hogy a kemenceszáj előtt és a
sipóka végén szögletes nyílást hagytak. így a kemencének
két szájnyílása volt, egy a közfalban,
egy előtte. A kettő közötti részbe kapcsolódott be
felülről a kürtő, amely a kemenceszájon kitódulófüstöt felvezette a szabad kémény alá anélkül, hogy
a konyha alsó részének levegőjét szennyezte volna.
Ezt a módszert alkalmazták a zárt kémények
esetében is azzal a különbséggel, hogy a kürtő
egyenesen a tetőn kívülre vitte a tűzhely füstjét. A
zárt kémények, a kaminok alsó része rendszerint
jóval bővebb, mint kürtőjük. A szekrény nagyságú
falazott részben kényelmesen elfért a kemenceszáj
előtti tüzelőpadka és a katlan is. A kürtőt legtöbbször
egy- vagy kétszárnyú ajtóval lehetett elzárni,
de a kemencét tetővel támasztották be.
A kemenceszáj előtt gyakran hamuslyuk fúrta
át a padkát. Az L alakban megtört lyuk nyílása a
konyha padlójának és a padka homloklapjának találkozásában
volt. A főzőpadkához rendesen katlan
vagy takaréktűzhely is csatlakozott. Az egyszerűbb
katlan két élére állított vályogtéglából áll,
amelynek tetejére tették a lábast, közötte pedig a
tűz égett. Ha az oldalakra főzőlapot fektettek, hátul
kis nyílást hagytak a füst távozására. A nagyobb
katlanokat vagy üstházakat fallal vették körül, szájnyílásuk
a padkára nézett. Füstjüket a konyha sar-
kába fúrt lyuk vagy a kemenceszáj előtti kürtőbe
kötött csatorna vezette el. A konyhai takaréktűzhely
nem különbözött a szobákban állóktól, az sem
volt ritka, hogy mindkét helyen felépítették őket.
A kemence szájának zárására szolgál a tévő vagy
előte, amely felső oldalán ívesen vagy sokszög alakban
végződik. Rendszerint sárból vagy bádoglemezből
készül, ez utóbbinak legtöbbször füle és
kitámasztólába is van. A tévő mérete valamivel nagyobb,
mint a kemence szája, amelynek szélessége
általában 40 centiméter körüli, magassága pedig
elérheti az 50 centimétert is.
Nem szóltunk még magának a kemencének az
elnevezéséről. Legszélesebb körben a búbos kemence
kifejezés terjedt el. Ezt használják a Duna-Tisza
közén, az Északi-Középhegység déli vidékeitől egészen
a Bácskáig, de ismerik a Dunántúl keleti oldalán
és Szlavónia magyarlakta területein is. Érdekes,
hogy a vidék középső részétől délre a banyakemence
szóhasználat keveredik vele úgy, hogy mindkettőt
ismerik és alkalmazzák. Azokon a helyeken,
ahol a kemencék mindkét alaptípusa megtalálható
volt, a szögletes, gombos formát búbosnak, a kerek,
boglyaformát pedig banyának mondták.
Gyakori volt, hogy a névből a „kemence" szót
elhagyták, és csak búbosnak, banyának emlegették.
„Befűtöttem a banyát" - mondták ilyenkor.
Az is előfordult néhány helyen, hogy a szóösszetétel
első tagját kihagyták, és csak a „kemencét"
használták.A Tiszántúlon a boglyakemence elnevezés terjedt
el. A Hajdúságban, a bihari részeken, a Nagykunságban
és Hódmezővásárhely környékén egyaránt
ez a szóhasználat lelhető fel.
Az alapvető nevek mellett a formára vagy
anyagra utaló kifejezések is használatban voltak.
Legismertebbek közülük a sifonkemence, tojáskemence,
kórókemence, nádkemence, cserépkemence
és a téglakemence.
A külső kemencék változatos formai és technológiai
kivitelben készültek. Az egyszerűbbek hegyesedő,
kúp vagy boglya alakra emlékeztettek,különösebb füstelvezető szerkezet nélkül. A kemence
szája előtt padka volt, hogy használata során
ne kelljen kényelmetlenül mélyre hajolni.
A kemencéhez rendszerint még tartozott egy hamugyűjtő
katlan és egy hevenyészett védőtető is.
Sok helyen a kemencék mellé más tüzelőberendezéseket,
így például katlanokat építettek.
Valamivel fejlettebb az a kemenceváltozat,
amelynek tűztere a szobai típusokkal megegyező
formában készült, de szája elé zömök, húsfüstölésre
is alkalmas kéményt építettek. Ezeknek
a kemencéknek külön padkájuk nincs, azonban
fenekük mintegy fél méterrel a talajszint felett
volt. A kemenceszáj tévővel záródott, előtte
a hamuslyuk nyílása látszott, amely a talaj szintjéig
tartott. Ha a kéményt füstölésre is használ-

Külső kemence és eszközei (Alföld)
ták, akkor az oldalához külön kis tűzhely csatlakozott
a maga tévőjével. Ennek füstjét a
hamuslyukon keresztül vezették a kéménybe,
amelynek száját ilyenkor egy nagyobb deszkalappal
zárták el. A kürtő felső részében húsfüstölő
rudak voltak. Az ilyen kemencék fölé védőtetőt
ritkán építettek, az időjárás elleni védekezésül
a tűztér tetejét csúcsosra tapasztották, esetleg
a kéményt „kalappal" látták el. A lapos tetejű kemencéket
télen deszkával vagy bádoglappal takarták
le.
A 20. században a téglából épült kemencék terjedtek
el, formájuk már nem alkalmazkodott a hagyományos
sárkemencékhez. Leggyakrabban az álló
hasáb vagy fekvő donga alakúak fordultak elő,
utóbbiakat sokszor cseréppel fedték be


A KEMENCE ÉPÍTÉSE
Az Alföldön a sár építőanyagként történő használatának
sokféle változata alakul ki az évszázadok
során, ezek a kemence építésében is fellelhetők.
Mi most elsősorban egy-egy jellemző technológiai
csoportot mutatunk be, eltekintve a helyileg kialakult
jellegzetességektől vagy az egyéni sajátosságoktól.
Kemence építésével a múltban sokan foglalkoztak.
Szinte minden ügyesebb kezű ember tudott
kemencét rakni; ezen nem kell csodálkoznunk,
hiszen a sárral, vesszővel való bánásmódot mindenki
elsajátította valamilyen szinten. Az egyszerűbb
sárkemence készítéséhez nem kellett nagy
szaktudás, csak a helyi anyagok jó ismerete és a
kemencerakás néhányszori megfigyelése. Ezért az
ügyesebb férfiak saját maguk is elkészítették a kemencét,
voltak köztük olyanok, akik a szűkebb
rokonságnak is segítettek. A kemence építésének
igazi mesterei azonban azok a specialisták voltak,
akik rendszeresen űzték ezt a tevékenységet. Ennek
ellenére a kemenceépítés nem volt önálló iparág.
Gyakorlói a mezőgazdasági szegénység közül
kerültek ki, nemritkán cigányok voltak. Az utóbbi
időkben a kőművesek foglalkoztak a kemence rakásával,
ezt a tégla- és vályogkemencék elterjedése
is indokolta.
A kemence helye a szoba konyha felőli sarkában
volt, a bejárati ajtó és a hátsó főfal közötti területen.
Innen nyílt a kemence szája, amely áttörte
Kemenceszáj kialakítása vályogfalban
(Cegléd, Öregszőlő, 1941)
a két helyiség közötti válaszfalat. Nyílását egyes
falak esetében (vályog, tégla stb.) már a készítéskor
kihagyták, ívesen beboltozták. Rakott sárfal vagy
vert fal építésekor a nyílást utólag vágták a falba.
Néhány helyen azt tartották, hogy nem jó, ha a
vastag falban a lyuk egyenesen halad keresztül,
hanem befelé, a kemence belseje felé bővülnie kell.
A szájnak és a hozzá kapcsolódó kéménynek
vagy füstterelőnek fontos szerepe volt a kemence
fűtésében. Ha a száj túl kicsi, vagy a kémény nem
jól húz, akkor a kemencében a tűz nem ég megfelelően.
Itt szeretnénk megjegyezni, hogy az alföldi
kemencékhez a szájnyíláson kívül más szabályozó
lyuk vagy csatorna nem tartozott, erre nem
is volt szükség.
Alföldi lakóház alaprajza a tüzelőberendezésekkel
(Tiszaszentimre)
A száj méretét a kévékben vagy csomókban bedugott
tüzelőanyag, a nagy kerek kenyér és a sütőfőző
edények nagysága határozta meg. Szélessége
35-40, esetleg 45 centiméter volt, magassága ugyanennyi
vagy még valamivel több is lehetett.
A kemenceszáj készítésekor ügyeltek arra,
hogy a nyílás a leendő kemence középvonalába
Sövényfalú lakóház alaprajza a tüzelőberendezésekkel
(Dunapataj)
essen. A boltívet mindig pelyvás sárba rakták, mivel
a habarcs erre a célra nem felelt meg, ugyanis
az erős hő hatására előbb-utóbb megrepedezett.
Ha a kemenceszáj készen volt, következett a
padka körvonalának kijelölése. A helyi hagyomány
szerinti szögletes vagy íves formát a földre karcolták
fel, a kívánt méreteket is szem előtt tartva. Gondosabban
jártak el, ha padka nélküli kemence alapját
tűzték ki. Mivel a padlótól már a kemence alapja
kezdődött, szabályos kört kellett rajzolni. Ezt a középpontba
szúrt karó és zsineg segítségével oldották
meg.
Ezután következett a padka köpenyfalának a
készítése. Vastagsága a padka szélességével egyezett,
de lehetett ennél valamivel vékonyabb is.
A köpenyt leggyakrabban vályogból, ritkábban téglából
falazták, pelyvás sárba rakva. Sövényből is
készíthették a padka oldalát. Ilyenkor a szoba padlójába
karókat vertek le, közeiket pedig vesszővel
fonták be.
38
Félbevágott kemence sövényfonású padkával
és vesszővázra épített csukás fallal (Tiszafüred, 1991)
A padka készítésénél ügyeltek a homloklap dőlésére
is. Falazáskor a vályogot soronként kijjebb
rakták egy kicsivel, vagy a függőleges oldalt utólag
ásóval ferdére nyesték. A sövény esetében egyszerűbb
volt a helyzet, mert a karókat ferdén verték
le, és máris megvolt a kívánt dőlés.
A köpenyfal elkészülte után a padka belső részét
földdel töltötték fel. Egyszerre csak egytenyérnyi
réteget terítettek le, majd ezt jól ledöngölték.
A feltöltést a fenék alatt mintegy 20-25 centiméterrel
abbahagyták, mert ide került a 15-20 centiméter
vastag hőszigetelő réteg. Volt, ahol a padka
belsejét vályoggal rakták ki, de egy-két sort a fenék
alatt ebben az esetben is elhagytak.
A szigetelőréteg szerepe az volt, hogy megakadályozza
a kemence fenekének túl gyors lehűlését.
Vályogból rakott köpenyfal padkás kemencéhez
(Dunapataj)
Készíthették homokból, kavicsból, üvegdarabokból
vagy cserép-, illetve téglatörmelékből. Előfordult,
hogy az üveg- vagy cserépdarabokat a homokba
rejtették, vagy a fenék sarába helyezték.
Ha ezzel megvoltak, hozzákezdtek a kemence
aljának vagy fenekének készítéséhez. Nagyságát
a kemencében süthető kenyerek és cipók számával
mérték. A 4-6 kenyeres kemencék átlagos
39
nagyságúnak számítottak, míg a legkisebbek 2
kenyér és 1 cipó sütésére voltak alkalmasak. A
nagyobbakban még 8 kenyeret is süthettek egyszerre.
Ha a fenék nagyságát centiméterben fejezzük
ki, akkor a méretek változását 80-90 centimétertől
egészen a másfél méteres átmérőig adhatjuk
meg.
Régen a kemence alját agyagból készítették,
amelybe a kötés erősítésére pelyvát, sót, esetleg
állati vért is tettek. Az 5-7 centiméter vastag nedves
anyagot erősen ledöngölték, majd egyenes léc
vagy deszka élével üvegsimaságúra ütögették, „tapsikolták".
Az agyag a kemence használata közben
keményre égett, a benne levő sótól felülete üvegszerűvé
vált. Arra is van adatunk, hogy a sós agyagba
állati szőrt - sőt borbélytól hozott levágott hajat
- kevertek, hogy az agyag repedését meggátolják.
Sokan a kemence alját szárított, nyers téglával
rakták ki, hézagai közé homokot szórtak, majd az
egész felületet durva téglával vagy köszörűkővel
összecsiszolták. Az így készített kemencefeneket
tartották a legjobbnak, mert kiégve téglakeménységű
lett, a hőt nem vezette, és tartós volt.
Burkolták még a kemence alját gyengén égetett
téglával vagy külön erre a célra készített szögletes
kemencetéglával is. A kőlapból, cementlapból
készített kemencefeneket nem tartották megfelelőnek,
mert gyorsan kihűlt, és a kenyeret nem
szépen sütötte meg.
A fenék készítésekor gondosan ügyeltek arra,
hogy mindenütt vízszintben legyen, különben a
tepsiben féloldalra folyt a lepény, és nem sült meg
egyenletesen.
40
A fenék elkészülte után következett a kemence
oldalának a rakása, amely a kemenceépítés egyik
legkényesebb művelete volt. Ehhez igen jó minőségű,
kipróbált sár vagy agyag kellett. Sáron rendszerint
agyagos sárgaföldet értettek, amelyet pelyvával,
törekkel kevertek, hogy a kötése jobb legyen.
Agyagnak azt a tiszta, finom minőségű agyagot
nevezték, amely akár adalékok nélkül is alkalmas
volt a kemenceépítésre, és száradás, égetés
során nem repedt meg. Ilyen jó minőségű agyag a
kemence fenekéhez és a falához kellett. A külső
tapasztáshoz és a vályog rakásához a jól megdolgozott
sárgaföldből készült sár is megfelelt.
Az agyagot, sárgaföldet lehetőleg már az építés
előtti napon kidolgozták. Vízzel meglocsolták,
kapával többször is átvágták, miközben lábbal taposták,
gázolták. Ekkor tették bele a pelyvát vagy
a töreket is, hogy jól elkeveredjen a sárral. Hódmezővásárhelyen
például 4-5 talicska agyagot dolgoztak
ki egyszerre. A művelet 3-4 órát vett igénybe,
ezután a meggyúrt anyagot pihenni hagyták a
másnapi felhasználásig.
Az alábbiakban a kemence oldalának, tetejének
és vallanak építésmódjait mutatjuk be, a főbb
technológiák köré csoportosítva mondanivalónkat.
A SÁRKEMENCÉK ÉPÍTÉSE
A sárkemencék építésének lényege, hogy valamilyen
anyagból vázat építenek, majd ezt a külső
oldalról betapasztják. Égetéskor a vázszerkezet
kiég, tehát a kemencének csak átégett sárfala
marad.
Összetett formájú kemence
karókkal megerősített vesszőváza
(Dunapataj)A sárkemencéket a vázszerkezet anyaga alapján
szokták megkülönböztetni. Eszerint beszélhetünk
sövénykemencéről, karókemencéről, nádkemencéről
és kórókemencéről.
A sövénykemencéhez ujjnyi vastag fűzfavesszőket
vágtak, amelyeket a vastagabbik végükön kihegyeztek.
Ezután a vesszőket az elkészített kemencefenék
széle mellé szurkálták, mintegy 5-6 centiméter
távolságban. A vesszőket 15-20 centiméter
mélyen a padka feltöltésébe tolták, hogy szilárdan
álljanak. Legfelül a vesszők tetejét fából, vasból vagy
vesszőből készített kerek abronccsal fogták össze.
A váz azonban még így sem volt eléggé merev,
ezért vékony vesszőkből erősítőpántokat, korcokat
fontak közé. Az egyik ilyen korc a váll magasságába
esett. Ez tartotta az itteni rövidebb vesszőket,
amelyek tetejére fekvő botokat tettek a váll lefedésére
és a kemence üstökében levő rövidebb vesszők
rögzítésére. A váll darabjait vesszőből, gyékényből,
újabban drótból készült gúzzsal jól egymáshoz kötötték.
Még így is előfordulhatott, hogy a frissen
tapasztott kemence felborult, ezért a tetejét több
pontban a födémhez kötötték ki. A kemence tetejét
az abroncsra fektetett botokkal hidalták át, de
ezeket csak az oldalak besározása után, a legvégső
munkaszakaszban tették fel.
A szögletes kemencék vázát a fentihez hasonló
módon készítették azzal a különbséggel, hogy
a sarkokhoz és az élekhez nem vesszőt, hanem
vastagabb akácbotot szúrtak. A váz tetejét nem kerek
abronccsal, hanem kis szögletes kerettel fogták
össze, esetleg csúcsban kötözték meg. A kemence
tetejére kerülő kalapnak, búbnak nem csináltak
vázat, mivel később illesztették a helyére.
Az összetett formájú vesszőkemencék külső
alakja ne tévesszen meg bennünket, ezeknek is
egyszerű, befelé dőlő vázat készítettek, mert a kemence
párkányait a sározással alakították ki.
41
A vesszőkemencék formai sajátosságaihoz tartoznak
a befelé ívesen dőlő, boglya alakú formák.
Ezt az idézte elő, hogy a vesszőket függőlegesen
szúrták az alapba, majd amikor tetejüket a szűkebb
abroncshoz összehúzták, a rugalmas vesszők
nem egyenesen, hanem ívesen hajoltak meg.
A karókemencék vázát 3-4 centiméter vastag
karókból állították össze, a vesszőkhöz hasonló
módon. A karókat egymástól 2-3 centiméterre verték
le a fenék széle mellé, majd vékony vesszővel
korcolták, esetleg ritkásan befonták. Felső végüket
abroncsokkal rögzítették oly módon, hogy két
különböző nagyságú darabot vettek, a kisebbet belülre
helyezték, majd a nagyobbat kívülről addig
húzták a karókra, míg jól meg nem szorult. Volt,
aki takarékoskodott a vassal, ezért csak egy abroncsot
kötözött belülről a karókhoz, mégpedig
éghető anyaggal, zsineggel vagy vesszővel. Amikor
a kemencét kifűtötték, a rögzítés elégett, és az
abroncs leesett a kemence aljára. Innen kihúzva
újra fel lehetett használni valamire.
A kemenceváz építésének egyik kényes művelete
a torok körüli rész kialakítása, mivel ez nemcsak
a saját, hanem a kemence üstökének a súlyát
is viselte. Karóváz esetén alkalmazták a következő
eljárást: a hosszú karókat, melyek a kemence
tetejéig értek, és a rövidebbeket, melyek a fal mellett
csak a váll magasságáig tartottak, leszurkálták.
Ezután a váll magasságában mindkét oldalon egyegy
erősebb karót fektettek el úgy, hogy a váz
belső oldalának támaszkodott. Ez tartotta a vállnál
levő rövidebb karókat, és erre fektették a váll áthidalását
alkotó fekvő botokat. A két karó belső
Karóvázas lepénykemence vallanak megerősítése
(Bátmonostor)
Összetett formájú kemence szerkezete és elnevezései
(Sükösd)
il
végét egy-egy padkába szúrt ágas támasztotta alá,
míg másik végüket a falba fúrt lyukba fektették.
Az így összeállított torok nem roppant meg a nedves
sár súlya alatt.
A torok megerősítésének másik módja az volt,
amikor a fal és a kerek kemencetest közötti részt
téglából vagy vályogból falazták fel. Ilyenkor a falazott
rész nem dőlt olyan erősen, mint a kemence
oldala, tehát a torok felül szélesebb volt, mint a
kemence. Kiálló szélét legtöbbször párkánnyal díszítették.
A falazott torkú kemencét ránézésre jól
meg lehetett különböztetni azoktól a példányok-
Szobabelső kemencével
(Átány, 1985)
tói, amelyeknek a torka az oldalakkal együtt készült.
A nádkemencék készítésekor a fenék szélénél
körben 10 centiméter mély árkocskát ástak. Ebbe
ültették a marékkal összefogott nádpamacsokat,
nádlészákat. Az egyes pászmákat három, esetleg
ennél több helyen vesszővel, gyékénnyel korcolták
meg. Az alsó korc a padkához közel, a középső a
váll magasságában, a felső pedig a tetejénél fogta
össze a vázat. A középső erősítést a torokrészbe
rakott favázhoz is hozzáfonták. Előfordult, hogy a
nád közé kenderszárat ültettek. Ezután a nád tete-
43
Nádkemence váza építés közben
jét vesszőből hajlított karikához vagy faabroncshoz
kötötték, majd a túlnyúló végeket levágták. A
tetőt tartó botokat itt is a tapasztás befejezése előtt
tették a helyükre.
A kórókemencék vázát napraforgó szárából készítik,
sűrűn egymás mellé állítgatva őket. Készítésmódjuk
megegyezik a fent leírt eljárásokkal.
Ha a kemence vázát elkészítették, következett
a tapasztása. Az előkészített sarat újra átgyúrták,
arra törekedve, hogy az sima tapintású, finom megdolgozású
és tömör legyen. Adalékként a durva
töreket tartották a legjobbnak, volt, ahol vért, sót,
esetleg lóganét is kevertek hozzá. A kemence sározását
alulról kezdték, a váz külső oldalán haladva.
A sár felrakásának kétféle módja volt. Az egyik
esetben a sarat kézzel tapasztották, csapták a vázra.
A kívánt vastagságot két rétegben hordták fel,
jól elsimítva, a vázra dolgozva. A másik módszerrel
a sarat csomókba, csömpölyegekbe gyúrták, arra
törekedve, hogy jól tömörödjön és sima tapin-
44
tású legyen. A kemencefal készítésekor a
csömpölyegeket jól a vázhoz és egymáshoz nyomkodták,
hézagmentesen összeragasztották. Ügyeltek
arra, hogy a sár a váz közeibe is benyomódjon.
A kész fal vastagsága 8 centiméter körüli, ezt I
a kiégetés előtt csak kívülről tapasztották, a váz I
belülről szabadon maradt, látható volt.
Ha a durva sározással elkészültek, a kemencét I
szikkadni hagyták, majd finomabb, hígabb sárral I
áttapasztották az egészet a padkától a kuckóig, és I
meghúzták a párkányát. Ezután a szárítás, majd a I
kiégetés következett, utána a belső tapasztás, a I
meszelés és a teljes rendbetétel. Ezekről a műve-1
letekről a későbbiekben részletesen szólunk.
AGYAGHURKÁKBÓL ÉPÍTETT
KEMENCÉK
Agyagból gyúrt hurkákkal többféle módon építet- I
tek kemencét. Az eljárások közös vonása, hogy a I
kemence falát hurkákból rakják össze, amelyeket I
gondosan egybedolgoznak. Az építés nem igényel I
vázszerkezetet annak ellenére, hogy gyakran en- I
nek segítségével készítik a kemencét. Az eljárás a
fazekasságban is ismert ősi spiráltechnikával ro- I
konítható.
A csukás építésmód a halhoz hasonló agyag-1
hurkái után kapta nevét. A legfinomabb, legtisztább
alapanyag ehhez a technológiához kellett, mi- [
vei itt az agyagot adalékok nélkül használták fel. I
A jól előkészített és kidolgozott agyagból másnap I
kezdték kinagyolni a csukánakvalót úgy, hogy két-1
maroknyi darabokra bontva újra átgyúrták az egé-1
Boglyakemence építése agyagcsukákból
(Hódmezővásárhely)
szet. Azután egy deszka- vagy ajtólapon hozzáláttak
a csukák kiveréséhez; ez asszonyi munka volt.
Egy csomó anyagot kézbe véve 5-10 percig ütögették
a deszkához, míg az alakját el nem nyerte, s
teljesen tömör, repedés és hézagmentes nem lett. A
csuka hossza régen 75-80 centiméter is volt, ha a
kemence alsó részéhez használták. Feljebb már
30 centiméteres darabokból is dolgoztak. A legnagyobb
szélességük 8-10 centiméter volt, ez a vége
felé 4-6 centiméterre szűkült le. A csuka vastagságát
középen 5-7 centiméter körülire hagyták.
Később a csuka méretei csökkentek, kedveltebbé
váltak a kisebb darabok, amelyek hossza a
15-20 centimétert nem lépte túl, szélessége középen
4-5, a végén 2-3 centiméterre fogyott.
A kemencefal rakását a száj egyik oldalánál
kezdték, majd a fenék széle mellett haladva a másik
oldalhoz értek vissza. A csukákat egymás után
helyezték a falra, ügyelve, hogy az alatta levő sorral
mindig kötésben legyenek, vagyis a felső csu-
Kemenceépítéshez használt eszközök és anyagok
(Hódmezővásárhely): 1. falapocka, 2. fakalapács,
3. agyagcsuka, 4. kiflitégla
ka vége az alatta levőnek a közepére essen. Az
egymásra rakott darabokat azután falapockával
vagy fakalapáccsal felül és oldalt, kívül és belül
szép simára, egyenletesre veregették, ütögették.
így haladtak egészen addig, amíg a patkó alakú
sorok a kemence szája fölé nem emelkedtek.
Ekkor kellett a kemence tűzfogó torkát elkészíteni.
Az oldalak fal felőli végeire laposvas tartókat
fektettek, majd erre lapjára fordított téglát helyeztek.
A fal és a torok közötti részt híg sárral töltötték
ki, hogy később ne repedjen meg, és ne váljanak
el egymástól.
Ezután a kemence falát már körkörösen rakták,
az üstök felőli részt a torok téglái tartották.
Építés közben a mester szemmérték szerint alakította
a kemence formáját. A sorok felfelé szűkültek,
oldalaik ívesen befelé hajlottak. A kemence
falát a padkától mérve mintegy 120-140 centiméter
magasra rakták. Ezt a méretet rendszerint a szoba
belmagassága határozta meg, tudni illik a kész
45
kemence tetején még egy köcsögnek vagy liszteskosárnak
is el kellett férnie. A régi házak alacsony
belvilágát tekintve a kemencék teljes magassága
nem lépte túl a 200-230 centimétert.
A megfelelő magasság elérése közben a kemence
falát a kívánt méretűre kellett szűkíteni, csőbe
rakni. Ha ezzel megvoltak, következhetett a
teteje elkészítése. A kemence falán 2-2 karót vagy
laposvasat fektettek keresztül, majd erre egy sor
ellapított csukát tettek. Ezzel a kemence csőbe rakása
készen is volt. A munka egy teljes napot vett
igénybe az előkészületek nélkül. Másnap a kemencét
kívülről sárgaföldből készített pelyvás sárral
betapasztották, majd kiszárították és kiégették. Eredetileg
tehát a csukás építésmódhoz nem alkalmaztak
vázat. Ez csak később, úgy a múlt század
vége felé kezdett terjedni, amikor kóróból, lécből,
vesszőből vázat, kukát emeltek, és ennek a külső
oldalához rakták a csukákat. A vázat azután kiégették,
vagy kitördelve kihúzkodták a kemence
száján. Csak a vázszerkezettel épült agyagkemencét
tapasztották ki belülről is.
A csukás építéshez hasonlított az agyaghurkákat
alkalmazó kemenceépítési gyakorlat. Ehhez is
jó minőségű agyag kellett, amelyet törekkel, pelyvával
kevertek össze. Az előzőleg jól megdolgozott
agyagból aztán a karvastagságú hurkákat -
mondták kolbásznak, gömöllének is - formáltak.
Az agyagot közben olyan keményre kellett nyomni,
gyúrni, hogy a tenyérbe állított hurka össze ne
roskadjon, saját súlyát megbírja. A jól összetömörített
agyag felülete szikkadt, finom tapintású volt.
A hurkák hossza 30-70 centiméter között változott
aszerint, hogy alulra vagy feljebb került-e a
falba. Keresztmetszetük mindig kör alakú, 8-10
centiméter átmérőjű.
A kemence rakásakor használhattak karóból
vagy kóróból készült vázat, de enélkül is fel lehetett
építeni. A váz alkalmazása igen változatos képet
mutat. Volt, ahol csak ezzel készült a kemence,
máshol pedig azt tartották, hogy csak az használja,
aki nem ért eléggé a kemence rakásához.
A hurkákat kifli alakban meghajlítva vagy egyenesen
rakták a kemence falára, attól függően, hogy
kerek vagy szögletes formájút építettek. Alulra nagyobb
hurkákat tettek, az is előfordult, hogy három
teljesen körbeérte a kemence alját. A falra
rakott hurkát kézzel jó erősen az alatta levő sorhoz
nyomkodták, ütögették, tetejét, oldalát szépen
eldolgozták. Addig „tapsikolták" és simították,
míg a fal egyenletes nem lett. A hurkák rakásánál
soronként haladtak, vigyázva arra, hogy az
alsó sorral mindig kötésben legyenek, tehát az illesztések
ne essenek egymás fölé.
Ha a kemence építésekor vázat is használtak,
akkor arra törekedtek, hogy a hurkát ne csak az
alsó sorhoz, hanem a karókhoz is jól hozzányomják,
hogy az agyag a közöket is kitöltse. Ilyenkor
természetesen belülről nem tudták a falat elsimítani,
ezt a kiégetés után, a vájatok betapasztásával
érték el.
A hurkákból épített kemence vallanak, tetejének
készítésmódja megegyezett a többi kemencéével,
ezért erre most nem térünk ki részletesen. A
hurkás kemenceépítési gyakorlat az Alföld nagy
részén többé-kevésbé ismert volt.
Í6
Az agyaghurka készítésének érdekes változata
alakult ki a Duna-Tisza közén. Az agyag előkészítése
a fentiekkel egyező módon történt, csak itt a
finomra kidolgozott pelyvás, törekes agyagot szalmával
leterített asztalon hempergették hurka alakúra
úgy, hogy közben a szálával eligazított szalmát
szépen feltekerték a hurkára. A szalmába göngyölt
agyaghurkát gömölyének, Vikiinek, csíknak
vagy csak egyszerűen hurkának, kolbásznak nevezték.
Hossza 30-70 centiméter körül volt, vastagsága
nem haladta meg a 10 centimétert. A belőlük
épített kemence készítésmódja nem különbözött
a fent leírtaktól. Építéskor használhattak vázszerkezetet,
de anélkül is rakhattak belőlük kemencét.
KEMENCEÉPÍTÉS
AGYAGLEPÉNYEKBŐL
Kevésbé ismert eljárás, amikor a felállított kemencevázat
agyagból gyúrt lepényekkel borították. Ehhez
finom szürkeagyagra volt szükség, amelyet az
ismert módon, gázolva, kapálva, gyúrva dolgoztak
ki. Az anyag minőségére igen kényesek voltak,
ha nem volt tiszta, már nem felelt meg a célnak.
A kidolgozás akár 1-2 hétig is eltarthatott. Ha
az agyag túl „erős" (kövér) volt, akkor homokot
adtak hozzá, hogy soványítsák. Adaléknak pelyvát
és durva töreket használtak. Építés előtt az anyagot
újra átgyúrták, míg szikkadt, kemény nem lett,
majd tepsi nagyságú lepényeket formáltak belőle.
A lepény hossza 30 centiméter körüli, szélessége
20-25, vastagsága 5-7 centiméter lehetett.
A kemence vázát karóból készítették, és vesszővel
fonták be. A karók ritkán is állhattak, ilyenkor
közeiket a fonás töltötte ki, vagy sűrűbben úgy,
hogy kb. kétujjnyi távolság volt közöttük. A toroknál
a már bemutatott ágasos erősítést alkalmazták.
A váll felső lapjára és a kemence tetejére karókat
fektettek.
Az oldalak tapasztásakor a lepényeket két nyitott
tenyerükre fektették, majd a kemencéhez lépve
a vázra borították. A munka során itt is, akárcsak
a többi módszer esetén, a váznak csak a külső
oldalához rakták a falat. A lepényt jó erősen a
vázhoz és az elkészült falszakaszhoz nyomkodták,
ütögették. így haladva szépen „beburogatták"
a kemence oldalát. A váll vonalát körben a falba
vésték, hogy ne repedjen meg a kemence ezen a
helyen, majd a horonyba az anyagot jól bedolgozták.
A kemence és a váll tetejét is lepényekkel
fedték be. A kész kemencét kívülről pelyvás sárral
tapasztották be, belső sározását a váz kiégetése
után végezték el. Az elkészült kemence fala négyujjnyi
vastag volt.
A CSERÉPKEMENCE ÉPÍTÉSE
A 19. század második felétől terjedtek el a cserépkemencék.
Ez a típus rövid időn belül az Alföld
egész területén általánossá és az egyik leggyakoribb
építési móddá vált. Népszerűségét egyszerű
készítésmódja, a különböző formákhoz való könynyű
alkalmazhatósága és tartóssága magyarázza.
Fűtéskor a cserépkemence gyorsabban és erősebben
melegedett fel, mint a sárkemencék. Építésér
Boglyakemence építése cserépből (Mezőberény)
hez nem kellett vázszerkezet, az ezzel járó munkákat
meg lehetett takarítani. A cserépből igen finoman
és szépen lehetett alakítani a kemence formáját,
ami az ekkor divatba jövő, padka nélküli
kemencék esetében nagy előny volt.
A kemence építéséhez a sík felületű, ún. hódfarkú
tetőcserepet vagy e típus kézi készítésű változatait
használták. A hornyolt vagy bordás cserepek
nem voltak megfelelőek. A cserepet tégla élére fektetve
kalapáccsal törték apró, lehetőleg téglalap alakú
darabokra. A munka során elsősorban a tetőre |
már nem használható darabcserepet dolgozták fel.
Az összetört darabok szélessége megegyezett a kemencefal
vastagságával, amely 5-7 centiméter kö-1
rüli. A cserepek hosszúsága nem lényeges, átlai
san 7-15 centiméteresek voltak, de az apróbb és I
szabálytalan törmelékeket is felhasználták.
A kötőanyagként bedolgozott agyag vagy sár
készítésének többféle módja ismeretes. Ha jó minőségű
agyag állt rendelkezésre, akkor azt adalék
nélkül is használhatták. Ha csak agyagos földjük
volt (sárgaföld), akkor azt pelyvával vagy finom
törekkel keverték össze. Előfordult, hogy a sárba
lóganét is tettek. A sarat az ismertetett módon dol-1
gozták össze, csak kicsit lágyabbra hagyták, mint I
a sárfalak esetében.
Cserépkemence keresztmetszete; a belső tapasztás
utólagos (Mezőberény)
Összetett formájú cserépkemence keresztmetszete
(Bácsbokod)
48
Cserépkemence fala feltárás közben (Mezőberény)
A cserépkemencéhez szinte mindig téglából
készítették a feneket, amelynek szegélye mellett
kezdték meg a fal építését. A cserepeket az eligazított
sárba rakták egymás után úgy, hogy a
lapjával lehelyezett cserepet mindig egy kicsit belenyomták
az anyagba. A munka a téglafal készítéséhez
hasonlított. Ügyelni kellett arra, hogy az
egymás feletti darabok mindig kötésben legyenek,
és a hézagokat teljesen kitöltse a sár. A cserép
vastagsága 12 milliméter körül volt, a hézagokat
ennél egy kicsit keskenyebbre hagyták. A
cserepek közül kitüremkedő sarat időnként kézzel
lehúzták, és újra felhasználták. Boglya alakú
kemence építésekor sohasem használtak vázat, a
forma alakítását szemmérték alapján végezték. Ha
a szögletes vagy kerek aljú kemencének erősen
befelé dőlő búbja volt, akkor előfordult, hogy ennek
kúposán összerakott karókból készítettek vázat,
mert a frissen rakott cserépfal könnyen beomolhatott
volna.
Ha a patkó alakú sorokkal megfelelő magasságra
jutottak, elkészítették a kemence vállát.
A szemben levő cserépfalakra két vagy három darab
laposvasat fektettek, a fallal párhuzamosan.
Erre két sor egész cserépből és sárból takarást raktak.
Előzőleg a cserepek fülét kalapáccsal leütötték.
Ezután a sorokat már kör alakban folytatták,
egészen a kemence tetejéig. A tetőt a vállhoz hasonló
módon készítették. A falakra laposvasakat
fektettek, majd két sor fületlen cserép következett,
gondosan lesározva.
Az így elkészült kemencét azután kívülről betapasztották,
párkányt vagy szélét húztak neki.
A cserépkemencéket nem szokták belülről betapasztani,
csak a hézagokat simították egybe.
A búbban végződő típusoknál természetesen
a tető készítése elmaradt. Itt a cserépfal csúcsban
végződött, amelyre a szikkadás után megfaragott
téglából készített kalapot ültettek. E kemencék
külső oldalán keskeny váll, perem húzódott, de
belső felületük mindig sima, kiugrásoktól mentes
volt.
49
A KEMENCE ÉPÍTÉSE VÁLYOGBÓL
A vályogot - ugyanúgy, mint a téglát - régebben
csak a kemencepadka vagy fenék készítéséhez
használták. Kemencefalat a 20. században kezdtek
építeni belőle. Mivel a vályogból csak szögletes
idomokat lehetett falazni, jobbára azokon a területeken
terjedt el, ahol korábban is ilyen formákat
használtak. A kemencéhez nem a nagyméretű,
vaskos vályogokat használták, hanem a téglához
Búbos kemence építése vályogból; a felső rész váza
a cserépfal tartására szolgál (Temerin)
Szekrénykemence a szobában (Vésztő)
50
hasonló méretűeket. Ezeket élükre állítva rakták
egymásra úgy, hogy az alsó sorral kötésben voltak.
Kötőanyagként pelyvás sarat használtak. Ha a
kemence összetett formájú volt, akkor felső, kúp
vagy gúla alakú búbját nem vályogból rakták, hanem
más módszerrel készítették el. A búb készülhetett
sárból, agyaghurkából vagy cserépből is.
A kész kemencét kívülről, ritkábban belülről is kitapasztották.
A KEMENCE ÉPÍTÉSE TÉGLÁBÓL
A tégla alkalmazása a kemenceépítés legutolsó korszakához
kötődik. A belőle épített kemencék szögletes
formájúak voltak. Előfordult, hogy a korábbi
boglyakemencéket próbálták utánozni, de az álló
hasáb alakúak szélesebb körben terjedtek el. Ezek
a szekrényekre hasonlítottak, vagy egyenesen annak
a másolatai voltak, ezért sifon- vagy sifonérkemencének
nevezték őket. Építésüket rendszerint
kőművesek végezték, mivel rakásukhoz nagyobb
szaktudásra volt szükség. A téglát élére állítva használták,
mindig ügyelve a kötésre. Kötőanyagként
pelyvás sarat vagy agyagot használtak. A kemence
vallanak és tetejének burkolását laposvasakra fektetett
téglákkal végezték. Az elkészült kemencét
csak kívülről tapasztották be pelyvás sárral.
A téglából épült kemencék nem váltak be igazán,
mert könnyen megrepedtek, és az erős fűtést
nem bírták. Használatukkal sok helyen gyorsan
felhagytak.
A századfordulón néhány helyen a téglakemencének
egy speciális típusa jelent meg. A kemenceSifonkemence
(Kőrösharsány)
Kemenceszélező (Püspökladány)
ket külön erre a célra gyártott kiflitéglákból építették.
Mivel ez a tégla hajlított vonalú volt, kerek
kemencéket lehetett belőle építeni. Hossza 22,5,
szélessége 7,5, vastagsága 7 centiméter volt. Széles
körben nem terjedt el alkalmazása, mivel drágábban
lehetett hozzájutni, mint az agyaghoz vagy
a cseréptörmelékhez. A módosabbak használták a
szobában is, de jobbára csak külső kemencéket
építettek belőle. Az ilyen kemence jobban tűrte
az időjárás viszontagságait, mint sárból készült
társai.
A kiflitéglából ugyanúgy építették a kemencét,
mint a rendes téglából. A kész kemence tulajdonságai
és hátrányai is hasonlóak voltak.
A kemencefal különböző készítésmódja mellett
bizonyos műveletek függetlenek a fal építési
technológiájától. A kemence külső tapasztásáról
eddig csak vázlatosan szóltunk. Ehhez legtöbbször
sárgaföldből készítettek pelyvás, finom törekes,
esetleg lóganés sarat. Ez egy kicsit lágyabb
volt, mint az oldalakhoz használt agyag. A sárral
egy-két ujjnyi vastagságban tapasztották be a kemencét,
a padkájától a tetejéig. A sarat kézzel rakták
fel és simították el, ezért az élek, hajlatok tompán,
lágyan kötötték össze a síkokat. A szögletes,
sarkos megoldások a sifonkemencékre voltak jellemzők.
Néhány helyen a repedések megelőzésére a kemence
oldalára szétnyitott zsákot borítottak. Ilyenkor
a tapasztást két rétegben hordták fel. Az alsó
nagyolásra borították és nyomkodták a zsákot, majd
a simító tapasztás következett.
A külső sározással egy időben szokták a boglya
alakú kemence peremét, szélét vagy párkányát
elkészíteni. Egyszerűbb esetben ez csak egy kis,
kifelé dőlő szegély volt, amelyet kézzel formáltak
meg.
A kemenceépítés mesterei már ennél rangosabb,
gazdagabb profilozású párkányokat készítettek,
amelyeket a kemenceszélezővel húztak meg.
A szélező fából készült sablon, amelynek éléből a
kívánt profil negatívját alakították ki. Használat közben
körbemozgatják a kemence peremén. A párkányhoz
hamus, meszes agyagot vagy sarat használnak,
mivel ez képlékenyebb, alakíthatóbb.
A búbos kemencék búbját vagy kalapját külön
készítik el. Két alaptípusa van: az egyik szögletes,
a másik kerek alaprajzú, felfelé szélesedő formájú,
rendszerint sárból készítik, közepébe idomtég-
51
Iákat vagy cserépdarabokat tesznek. A kalapot a
külső sározás előtt helyezik a tetőre, majd a kemencével
együtt tapasztják be.
Belső oldalukon a vázra épített kemencéket tapasztják
be, de csak a szerkezet kiégetése után. A
tapasztás célja, hogy a váz helyén maradt hornyokat,
lyukakat eltüntesse. A váz nélkül épített agyagkemencék
belső oldalát a készítés közben gondosan
elsimították. Az ilyen kemencék már nem igényelték
a külön tapasztást, nem is maradt meg rajtuk
a sár. Hasonlóan vélekedtek a vályog-, téglaés
cserépkemencékről is. Ezeknek csak a hézagait
simították el, de nem tapasztották, mert fűtéskor a
sarat lerúgta. Más volt a helyzet, ha a kemencék
oldala a használat során megsérült. Ilyenkor a rongálódásokat
mindig kijavították, besározták.
Ha a kemence kispadkáját, kuckóját magasabbra
akarták emelni, mint a padka ülőlapját, akkor a
külső tapasztás előtt néhány sor vályogból, ritkábban
sárból építették a kívánt formára. Másképpen
jártak el az alul hengeres testű kemencéknél, ha
kuckójukat a váll magasságáig befalazták. Ilyenkor
a vályogból rakott részt a kemence falával
együtt készítették el.
Ha a kemence mellé kandallót, takaréktűzhelyet
építettek, akkor ezeket az oldalak elkészülte
után, de még a tapasztás előtt készítették el. A
kiegészítő tüzelőket utólag is építhették a kemencékhez.
A kandalló szikrafogójának favázat készítettek,
amelyet vesszővel fontak be vagy náddal
borítottak, majd törekes, pelyvás sárral betapasztottak.
A sárba néha sót vagy vért is tettek. Több
szakértelmet igényelt a takaréktűzhely építése. A
falát téglából vagy vályogból rakták, kötőanyagként
pelyvás sarat használtak. A tűzhely ajtaja előtt
volt a rostély, amelyet nyílás kötött össze a
hamuslyukkal. A rostélytól a tűzhely alja fokozatosan
emelkedett, a főzőlapok végénél már csak
6-7 centiméter mély volt. A sütő fala fél méterrel
magasabbra emelkedett, mint a tűzhely. Közepébe
nyúlt be a bádogból készített sütő, amelynek
alja a főzőlapokkal egy magasságban volt. A bádogsütőt
minden oldalról 6-10 centiméter széles
légrés vette körül, hogy a láng jól körbejárhassa.
Fala élére állított téglából készült. A tűzhely füstjét
a sütőrész tetejéből induló cső vagy a falba váj!
járat vezette el.
Sokszor a kemencét padka helyett fából készült
pad vette körül. Ülőlapját rendszerint két darab
fenyődeszkából csapolták össze, a sarkán lekerekítve
vagy 45 fokban lecsapva. Az ülőlap élére
díszítésként csipkézett léceket szegeltek. A pad
3-4 deszkalábra támaszkodott, amelynek éleit fűrésszel
kivágott mintázat ékesítette. A kemencepadokat
asztalossal csináltatták.
A kemence száját tévő, előte zárta el, amelyet
hagyományosan sárból készítettek. A sarat nád-,
kenderkóró vagy vesszővázzal erősítették meg,
hogy tartósabb legyen, nehezebben törjön. Az is
előfordult, hogy semmit sem raktak bele. A tévőt
általában nyáron készítik, egyszerre többet is.
A ház vagy az istálló falára tapasztják fel a sarat
mintegy 5 centiméter vastagságban, majd száradni
hagyják. Ha a széle már elválik a faltól, leveszik
és bemeszelik. Néha a közepébe fogantyúnak egy
eltört cserépfedő fülét rakták.
52
Újabban a vasból, bádogból készült tévők ter- mence felrakása, tapasztása után következett a szájedtek
el. Ezeket kovács készíti, és füllel, támasz- rítása, majd a kifűtése vagy kiégetése. Mivel a rossz
tólábbal látja el. Egyszerűbb példányaiknak fogan- kifűtéssel a kemencét tönkre lehetett tenni, ezt a
tyújuk van. Fejlettebb változataiknál a fül alá már munkát sokszor a kemence építője végezte. Fonegy
fixen rögzített lábat is szerkesztettek. Kedvel- tos volt, hogy a kiégetés előtt a kemence jól kiszátek
voltak azok a tévők is, amelyek kitámasztását radjon, mert különben a falak a kiáradó gőz hatácsuklósan
mozgatható lábbal oldották meg. A ke- sara megrepedtek, eldurrantak. A kemence kiszá-
53
Pingólt kemence deszkapaddal (Tápiósüly) Vesszőváz tévő készítéséhez
rításának egyik lehetősége az volt, amikor hagyták,
hogy a frissen rakott kemence magától száradjon
ki. A folyamat két héttől akár hat hétig is
eltarthatott, az időjárástól és a fal anyagától függően.
Ha a kemence falát megfelelőnek találták,
jó erős tűzzel befűtötték, és kiégették. Ekkor próbálták
ki azt is, hogyan sikerült a kemence. Pite,
lepény, kenyér vagy kalács sütésénél figyelték meg
a tulajdonságait.
A legtöbb helyen nem volt arra idő, hogy megvárják,
amíg a kemence magától kiszárad. Ilyenkor
a tapasztás után azonnal gyenge tüzet raktak
benne, könnyen égő tüzelőanyaggal. Ez még nem
a kiégetés volt, csak az oldalak szárítása. A tüzet
egy hétig égették úgy, hogy naponta többet-többet
tettek rá. Az utolsó napon aztán egy erős fűtéssel
teljesen kiégették a kemencét.
Volt a kemence kifűtésének gyorsabb módozata
is. Hódmezővásárhelyen a csukákból épített
kemencét 24 óra alatt fűtötték ki. A tapasztás után
rögtön begyújtottak fenyőfából összeállított tűzzel.
A kemence közepén égő fát tőzeggel rakták
körül, hogy lassan égjen, és annak parazsa mellett
száradjon a kemence. Ha a kemencefal átmelegedett,
tehénganés, agyagos sárral kenték be, mert
ez nem repedezett. A kemence fűtése közben nagy
gőz keletkezett, ezért a ház ablakait ki kellett nyitni.
A száradó kemencének - különösen a fűtés
kezdetén - kellemetlen, savanyú szaga volt. Ezt
hívták kemenceszagnak. A tüzelést addig folytatták,
míg a szoba felőli oldalon a falak színe fakóra
nem száradt. Kihűlés előtt a kemencét homokos
mésszel kimeszelték.
A kiszáradt, lehűlt kemencét később többször
is bemeszelték. A mészbe kávéskanálnyi kék festéket
tettek, ezáltal a színe fehérebbnek tűnt. Volt,
ahol az első meszelésbe a homokon kívül
marhaganét is kevertek.
54
Pingált búbos kemence faülőkével (Boldog)
Régebben a kemencéket egyszínű fehérre meszelték.
A színesre festett vagy virágokkal pingált
kemencék a 20. században terjedtek el. A kemencefalra
a díszítményeket sablonnal vagy szabad
kézzel festették fel. A szögletes kemencék oldalait
tükrökre osztották, keretezték, majd az üres mezőket
kipingálták. A kemence virágozása gyakran
a szoba festésével volt összhangban.
A legutóbbi idők szobafestési divatja a kemencék
oldalára is átterjedt. Ennek nyomán hengerrel,
márványozással, faerezet-utánzattal díszített kemencék
is felbukkantak.
A külső kemencék építése lényegesen nem különbözött
a szobai kemencékétől. A kéményt és a
hozzá csatlakozó kemence lábazatát mindig téglából
vagy vályogból rakták. A kémény alját a kemence
fenekének a magasságáig tömören falazták,
csak a közepén hagytak egy szögletes lyukat a
hamu számára. Ezzel szemben a kemence alját köpenyfallal
vették körül, és a közepét földdel, ho-
Pingált kemence és szoba
(Kalocsa, 1 930-as évek)
55
mm
Márványozott díszítésű kemence (Jánoshalma, 1948)
mokkái töltötték fel. A kemence fenekét lapjára
fektetett téglával vagy vályoggal burkolták, alája
homokból, cserépből hőszigetelést készítettek.
A kémény felső részét már rendesen, négy oldalfallal
rakták. Az első falban egy nagyobb méretű
szögletes nyílást hagytak, ez volt a kémény szája.
A hátsó oldalon félkörívesen boltozva készítették
el a valamivel kisebb kemenceszájat. Ezután a kéményt
a kívánt magasságig felfalazták. Ha húsfüstölőnek
is szánták, akkor a felső részébe rudakat
építettek be. A kémény magassága körülbelül 2 méter
volt, a felső vége felé rendszerint keskenyedett.
Tetejét sokszor szabadon hagyták, vagy összetámasztott
cserepekkel védték, esetleg sárból készült
„kalappal" fedték le.
56
Márványozott és sablonnal festett kemence
(Jánoshalma, 1 948)
Külső kemence (Ebes, 1 952)
Külső kemence keresztmetszete
(Mágocspuszta-Otompahát)
Udvari kemence (Nagyiván)
A kemence falát az ismertetett módszerek va
lamelyikével építették meg. A cserépbői
kiflitéglából vagy téglából készült példányok jot
ban ellenálltak az időjárás viszontagságainak, mir
sárból készült társaik. A kemencefalat ugyanúg
csatlakoztatták a kéményhez, mint a belső kemer
céket a közfalhoz. A kémény szélét kimélyítettél
és a kemencefalat híg sárral illesztették bek
A külső kemencék falát vastagabbra építették, mei
a meleget nem leadniuk, hanem tárolniuk kellet
Az elkészült kemencét kívülről betapasztottál'
majd száradás után kimeszelték és kiégették. A kí
mence tapasztását gyakran kellett javítani, tavasszá
pedig alaposabban rendbe tenni.
Külső kemence a pusztán (Hortobágy)
57
A KEMENCE HASZNÁLATA, FŰTÉSE
ÉS KARBANTARTÁSA
A kemence fűtése női munkának számított. Elsősorban
a gazdaasszony, módosabb helyen a szolgáló
feladata és kötelessége volt. Kenyérsütésre
egész évben használták a kemencét, míg fűtésre
csak télen és a hidegebb őszi-tavaszi napokon.
Kenyérsütéshez egyszer vagy kétszer szoktak
befűteni. Kétszeri fűtéskor először este tüzelnek el
4 dugat szalmát, majd hajnalban, bevetés előtt ismét
4-6 dugatot. Dugaton akkora nyaláb szalmát
értettek, amekkora a kemence száján még befért.
Első befutáskor az ellobbant szalma pártüzét elteregették
a kemence fenekén, hogy azt jól áthevítse.
Második fűtéskor a dugatokat hol az egyik, hol
a másik oldalon égették el. Miközben a kemence
egyik felében égett a szalma, a másik oldalon az
előző dugat pártüze szétterítve melegítette a feneket.
A tűz helyét azért váltogatták, mert az egyik
oldalon égő szalma nem a mellette levő, hanem
mindig az átellenes kemenceoldalt melegítette.
Ha egyszer fűtöttek be, azt a sütés hajnalán
tették. Szalmából 6, máshol 8-12 dugat kellett a
kemence felfűtéséhez. A dugatokat felváltva tüzelték
egyszer az egyik, máskor a másik oldalon.
Ha a szalma leégett, a másik oldalra tettek újat, és
az előző parazsát szénvonóval kihúzták. így mindig
a kemence tiszta oldala melegedett. Az utolsó
dugat parazsát nem húzták ki, hanem szétterítették
a kemence alján, hogy jól felhevítse. Volt, aki
ilyenkor a kemence hátuljába tolta a parazsat, esetleg
hátul is elégetett egy dugatot. Ha a parázs elhamvadt,
szénvonóval kihúzták, és a kemence fenekét
vízbe mártott, külön erre a célra tartott kis
söprűvel vagy kukoricacsuhéból készített pemetével
kisöpörték, kitisztították.
A kemence fűtése akkor volt megfelelő, ha a
szénvonót vagy a piszkafát végighúzták a fenekén,
és az szikrázott. A jó kemence már 4-5 dugat
után is szikrát vetett, de ilyenkor még fűtötték,
hogy melegebb legyen. Volt más módja is a kipróbálásnak.
A tiszta fenékre fél marék korpát dobtak,
s ha szikrázva ellobbant, akkor a kemence jól
be volt fűtve.
A szoba melegítésére szolgáló fűtést az időjárástól
függően októberben, novemberben kezdték
meg. Hidegben, esős, szeles időben korábban
begyújtottak, ha jó idő volt, csak novemberben
kezdtek hozzá. Eleinte a heti egy befűtés - ami
lehetett kenyérsütéskor is - elegendő volt. Később
58
kétszer-háromszor is befűtötték, ahogy hidegedért
az idő. A tél beálltával naponta egyszer fűtöttek,
rendszerint kora reggel. A hajnalban ébredő háziasszony
első dolga volt a kemence befűtése. Ha
szalmával tüzelt, először egy kisebb dugatot meggyújtott
a kemence szájában, majd ha jól égett, a
kemence közepére tolta. Fűtés közben a kemence
szája nyitva volt, a tévőt nem tették fel. Ha a szalma
ellobbant, a piszkafával félretolták, és egy rendes
dugatot tettek az oldalba. Ezután felváltva fűtötték
a kemence mindkét oldalát. A pártüzet mindig
hátra, a májba tolták.
Ha kukoricaszárral tüzeltek, akkor begyújtáskor
egy kévét (fél dugatot) a kemence közepére tettek,
majd kézzel megemelve szalmacsóvával alágyújtottak.
Ha a kéve középen leégett, utána felváltva fűtötték
az oldalakat. Voltak, akik egy egész dugatot
raktak a kemencébe. Ilyenkor a középen égő első
kévét hátrébb tolták, majd mellé dugtak mindkét
oldalról egy-egy kévét. Ha a középső kéve leégett,
parazsát hátratolták. A két szélső tűz a kemence
mindkét oldalát egyszerre melegítette. Kenyérsütéskor
azonban ez a módszer nem volt megfelelő.
A reggeli befűtéskor 4-5 kéve szárat is eltüzeltek,
ez egész napra megfelelő meleget biztosított.
Nagy hidegekben naponta kétszer is fűtöttek,
egyszer reggel, egyszer délután. Ilyenkor alkalmanként
kevesebbet tettek a tűzre; egy dugat szalma
és két jó kéve szár elegendő volt.
A fűtés ideje márciusig, néha áprilisig tartott.
Az időjáráshoz igazodva egyre kevesebbet és ritkábban
gyújtottak be, végül már elég volt a kenyérsütés
heti-kétheti melege is.
A fűtés egyik fontos alapanyaga a szalma volt.
Petőfi Egy telem Debrecenben című versében például
így ír:
„Aztán a télnek kellő közepén
Kifogya szépen
A fűtőszalmám,
S hideg szobában alvám."
Szalmával fűtik a kemencét (Kornádi, 1962)
Töksütés; a kemence előtt egy dugat kukoricaszár
(Kornádi, 1962)
A paraszti gazdaságokban a szalmára nagy
szükség volt. Nemcsak a fűtéshez, de az állatok
almozásához és a tőzeg (gané) vetéséhez is ezt
használták. Ezért a legtöbben nem engedhették
meg maguknak, hogy csak szalmával fűtsenek. Egy
ház fűtéséhez telente két nagy kocsi négygyűréses
szalma kellett, amelyet az udvaron kazalban tároltak.
A szalma fűtőértéke nem volt túl magas, gyorsan
égett, hirtelen ellobbant. Ezért jobbára fűtéshez
használták. Ha tehették, sütéskor más, eresebb
tüzű anyagot égettek, de begyújtásukhoz a
szalma volt a legjobb. Egyszerre egy-két kas szalmát
vittek be a konyhába, és kézzel felnyalábolva
tettek a tűzre belőle. Volt, aki a szalmát saját anyagából
sodort kötéllel kévékbe kötötte, így a házban
nem piszkolt annyira, nem csinált nagy rendetlenséget.
A kemence fűtéséhez 4-5 dugat szalmára
volt szükség, de ha kenyeret sütöttek, 8-12
dugat is elfogyott.
A szalma mellett a másik legfontosabb tüzelőanyag
a kukorica szára volt, amelyet száriziknek,
izikcsutkának, szárnak vagy csak csutkának neveztek.
Ennek erősebb tüze volt, mint a szalmának,
de nedvesen nehezen gyulladt meg. Az iziket
sohasem levelestől tüzelték el, hanem előtte az
állatokkal lerágatták, és csak a meghagyott szárat
használták fűtésre. Az iziket kévékbe kötve tüzelték.
Egy kéve szár fél dugatnak számított. Kenyérsütéshez
6-7 kéve izik kellett, míg a reggeli fűtéshez
4-5 kéve is elég volt.
A múltban a vízjárta területek fontos tüzelőanyaga
volt a nád. A mocsarak lecsapolásával és
a folyók szabályozásával jelentősége csökkent, később
már csak a tetőfedésre alkalmatlan nádcsörmőt
használták tüzelésre.
Tavasszal gyűjtötték a levágott kukoricaszár tövét,
a csutkatövet vagy tuskót. A földből kihúzott
tuskó gyökerei közül bottal kiverték a földet, aztán
az udvarra szállítva kazlakba rakták. Sütéskor
három kassal fűtöttek el, először az egyik oldalra,
60
leégése után a másik oldalra dobva a kézzel összefogott
csomókat. A leégett tuskót minden váltáskor
jól hátratolták a kemence majába, mert itt még
másnapig is tartotta a parazsat.
Jó fűtőértéke volt a levágott és kévékbe kötött
szőlővenyigének, valamint a rőzsének is. Mindkettőből
körülbelül 30 centiméter vastag kévéket kötöttek,
amelyekből 3-4 elég volt egynapi fűtésre.
Sütéshez viszont 5-6 kéve kellett belőlük.
Ősszel gyűjtötték a puszta jellegzetes növényét,
a barlangot vagy ballangót. A szél által kitépett és
hempergetett növényt villával szedték össze, és
kazlakba rakták, mint a szalmát. Fűtéskor kassal
vitték be, és villával vagy a szénvonóval nyomkodták
a kemencébe, mert tüskés volt, és megfogni
nem nagyon lehetett. Égés közben a növény
olajos magja pattogott, ropogott, mint a puskapor,
nagy lángot adott, szinte szikrázott. Élvezet volt
vele a fűtés.
A szegény ember a ház körül és a határban
található gazt is eltüzelte. Legjobban a magas, dudvás
szárú parékat és kóróféléket lehetett gyűjteni.
Kaszával, szárvágóval levágták, majd összegyűjtve
kévébe kötötték, vagy kazlakba rakták.
Szalmából és trágyából készítették a jellegzetesen
alföldi tüzelőanyagot, a tőzeget vagy ganét.
A tőzeg lassan égett, szinte izzott, ezért egyenletes
tüzet adott. Leginkább a katlanok, takaréktűzhelyek
fűtőanyaga volt, de néha eltüzelték a kemencében
is. Ha kenyeret sütöttek vele, akkor a
fűtés végén egy-két dugat szalmával „felcsapatták"
a kemencét, hogy az oldala is áthevüljön, mert
különben a kenyér csúnya lapos maradt.
Begyújtás a kemencébe
(Kornádi, 1960)
Jó fűtéskor a kemencében „megfordul" a láng.
Az égés oldalán felemelkedik, majd a túlsó oldalon
lefelé fordul, és csak ezután megy ki a kemence
száján. Ha nem járt körbe a láng, akkor a
kemence vagy a kémény rossz volt. A hiba jelentkezhetett
úgy, hogy a láng csak „feljárt" a kemence
tetejéhez - ilyenkor túl sok tüzelőanyagfogyott, a kemence nehezen melegedett be. A
rossz égés másik formája az volt, mikor a láng
rögtön kiszaladt a kemenceszájon. Az ilyen kemencét
nem lehetett jól felfűteni, a kenyér lapos
maradt benne. Rossz kemencére és kéményre vallott
az a jelenség is, amikor a tüzelő nem akart
égni a kemencében, állandóan piszkálni kellett,
és így is csak vontatottan égett, inkább feketedett
az anyag. Abban is megmutatkozott a kemence
hibája, hogy tüzelés közben piszkos volt
az alja. A jó kemencében fűtéskor az egyik oldalon
égett a tűz, a másik oldalon az alja úgy megtisztult,
mintha kiseperték volna. Az ilyen kemencében
szépen megsült a kenyér, teteje magas volt,
fel is hasadt. A kemence hibáját okozhatta a
rosszul elkészített fenék. Ha a hőtartó réteg kevés
volt, vagy a téglaburkolatot kemény, acélos
anyagból rakták, a kemence alulról kihűlt. A vastag
falú kemence sem volt megfelelő, mert lassan
és sok tüzelővel lehetett felfűteni. A rossz
égést előidézhette a helytelenül kialakított kemencetorok
vagy száj is. A rosszul fűtő, sütő kemencéket
süketnek nevezték.
Tüzeléskor a kemence tévőjét félretették, és
míg a tűz el nem hamvadt, a szájnak nyitva kellett
lennie.
Vigyáztak arra is, nehogy túl sokat tegyenek
egyszerre a kemencébe, mert a megtömött kemence
lefulladt, majd kifelé lángolt. Az is előfordult
ilyenkor, hogy a láng kilőtt, kicsapódott. Erre nagyon
kellett vigyázni, mert a gazdasszony ruhája
vagy az odakészített tüzelő is meggyulladhatott.
Ez ellen úgy lehetett védekezni, hogy a kémény-
62
ajtó tetejét 10 centiméterrel alacsonyabbra készítették,
mint a kemence száját. A tévőt ilyenkor alulról
felfelé mozdítva rakták a helyére. Ha a tűz elhamvadt,
a parazsat hátratolták, vagy kihúzták a
padkán levő katlanba attól függően, hogy csak fűtöttek,
vagy sütéshez készülődtek-e. Ha ezzel megvoltak,
a tévőt visszatették a helyére, mert különben
a kémény kihúzta a meleget, és a kemence
gyorsan lehűlt.
A kemence a befűtése után egy óra múlva kezdte
kiadni a meleget. Az agyagból készült példányok
lassabban melegedtek fel, de hosszabb ideig
is egyenletesen fűtöttek. A cserép- és téglakemencék
hamarabb felfűtődtek, sütősebbek voltak, néha
még az ágyneműt is megpörkölték, de a meleget
gyorsabban is adták ki. Ha a ház falai, ablakai
és födéméi megfelelőek voltak, akkor a kemence
egész nap egyenletesen melegített, és másnap reggelig
sem hűlt ki.
A kemencének külön erre a célra készített eszközei
voltak. A tüzeléshez használták a szénvonót
vagy szivanót, amely rendesen fából, ritkábban vasból
készült. Hosszú nyelének végére trapéz alakú
deszkalap volt csapolva. Mielőtt a kemencébe dugták,
vízbe mártották, hogy meg ne gyulladjon.
A tüzelő betolására, a parázs mozgatására használták,
de a kemencében levő tepsit vagy lábast is
ezzel húzták ki.
A tűz igazítására szolgált a mintegy 2 méter
hosszú piszkafa, amely egyenes növésű, a végei
felé keskenyedő faág volt. Nem nagyon vigyáztak
rá, ezért gyakran parazsat fogott, és egyre rövidebb
lett. Ha nagyon elkopott, újjal cserélték ki.
A kemence eszközei: 1. szénvonó, 2. piszkafa,
3. sütőlapát, 4. kantaszekér, 5. pemét, 6.szusztora
A cserépfazék (amelyet gyakrabban vászonfazéknak
hívtak) berakására, kivételére kantakocsit
vagy kantaszekeret használtak, amely másfél
méteres nyélből, két kerékből és egy vasból készített
villából állt. A villa úgy volt kialakítva, hogy
belső, öblös részében szépen megült a fazék. Az
összehajló villa végei között akkora hely volt,
hogy a fazék keskenyedő alja éppen közé fért.
Berakáskor vagy kivételkor a leeresztett villát a
fazék köré csúsztatták, majd megbillentve a beleülő
fazékkal együtt felemelték. Ezután a kantakocsit
kerekein gördítve ki vagy be mozgathatták.
A kenyérsütés eszköze volt a sütőlapát, amely
egyetlen darab fából készült, vagy több darabból
állították össze. Nyelének végén kerek vagy ovális
lap volt, amelyen a kenyeret tették be, illetve
vették ki a kemencéből, de tepsit vagy serpenyőfélét
is lehetett berakni vele.
A kemence fenekét erre a célra tartott cirokseprűvel
vagy peméttel tisztították. A pemét nem
más, mint nyélre erősített kukoricacsuhé-csomó.
A kemencében történő sütés-főzés eszközei:
1. öntöttvas lábas, 2. vászonfazék, 3. kacsasütő,
4. szánkó, 5. tepsi, 6. cseréptepsi
Mielőtt a forró kemencébe dugnák, vízbe mártják,
hogy meg ne gyulladjon.
A szusztora vagy pap a kemence belsejének
megvilágítására szolgál. Kicsi botra vagy cirokszárra
tekert olajos, zsíros rongy alkotja, amelyet meggyújtva
az első bevetett kenyérbe vagy a kutyakenyérnek
nevezett tésztacsomóba szúrnak. Lehetett
sárból készített állandó tartója is.
A kemencében való sütéshez néhány helyen
vasból készített állványt, az úgynevezett szánkót
használták. A szánkó a tepsi méretéhez volt igazítva,
vele együtt tolták be és húzták ki a megsütni
kívánt nyersanyagokat. Előnye az volt, hogy a
parázson is lehetett sütni vele.
A kemencében történő sütés-főzés eszköze volt
az öntöttvas lábas. Készítették lábakkal és fülekkel
ellátott változatát, amelynek fedője szintén lábakkal
rendelkezett, és önálló serpenyőként is lehetett
használni. Húsféléket legszívesebben cserépből
vagy bádogból készült tepsiben sütöttek.
A kemencében való főzés eszköze volt a vászonfazék
vagy kanta. Világos színű cserépből ké-
63
szült, kívül mázatlan, vékony falú, öblösödő edény,
amelyet egy vagy két füle segítségével fogtak meg.
A legjobb vászonfazekakat a felvidéki fazekasok
készítették és árulták.
A kemence élettartama a gondozástól, a karbantartástól
függött. Az oldala tovább eltartott, mint
a feneke. Az oldalaknak legjobban az ártott, ha a
piszkafával vagy a szénvonóval megsértették, elkaparták.
Időnkénti belső javítgatásokkal, gondos
Főzés a kemence előtti katlanon (Szakmar, 1965)
használattal a kemence 20-30 évig is eltartott. A jól
sikerültek 40-50 évet is megérhettek. Az agyagból
készült kemencefenék 5-10 év alatt égett ki, míg a
tégla 20-30 évig is jó volt, ha kitöredezett darabjait
pótolták. A feneket legjobban az rongálta, ha apró
krumplit főztek benne, vagy ha a melegítésre betolt
vizeskantát kiborították. A fenék cseréjénél az
alatta levő homokot is újjal kellett pótolni.
A gondos háziasszony minden befűtés után,
mikor a tévőt a helyére tette, a száj környékét és a
tévőt is sűrű sárgafölddel bemázolta, majd azon
frissiben két-három ujjával húzott virágmintákkal
kidíszítette, „kirozmaringozta". A motívum függőlegesen
húzott sárból, ferdén hullámvonalas ágakból
állt. A kemence meszelésére is ügyelt a gondos
háziasszony. Hetente bemeszelte a piszkolódó
részeket, nagyobb ünnep előtt pedig az egész
kemencét. Szép fényes fehér akkor lett a fala, ha
előtte befűtötték, és melegen meszelték ki. A munka
alatt szellőztetni, ki-be járkálni nem volt szabad.
Ha a kemence megsérült, tapasztását leütötték,
vagy a csizma sarkával lerúgták, akkor sárral
azonnal kijavították, majd száradás után többször
bemeszelték. A látogatók, vendégek megszólták
azt az asszonyt, akinél piszkos, rendetlen volt a
kemence környéke.
Nagyobb baj volt akkor, ha a kemence oldala
megrepedt. Hideg állapotban ez alig látszott, de
ha befűtötték, akkor a repedés szétnyílt, esetleg
füstölt is. Az ilyen kemence megjavítására nem volt
igazán jó módszer. A nyílást sárral - néhány helyen
szilvalekváros kenderkócot is tettek bele - betömték,
majd az egész kemencét újratapasztották.
64
Kemence mellett üldögélő
idős asszony
(Báta, 1 940-es évek)
65
f£m\ ,y k?AT i U 3 ki
Vacok a kemence előtt (Szakmar, 1965)
Alvás a kuciban (Szakmar, 1 965)
66
A legtöbb esetben azonban ez sem használt, és a
repedés előbb-utóbb átütött a falon.
A kemence használatában bizonyos rend mu-
Xatkozott. Az ajtó felőli kispadka az öregek, legtöbb
helyen a nagyanyó tartózkodási helye volt.
Télen napközben is itt üldögélt, miközben tollat
fosztott, font, varrt vagy csak nézegette az ablak
előtt elhaladókat. Lábát az alatta levő padkára tette
fel, egyik oldalát a meleg kemencének vetve.
Estefelé, ha elszunyókált, fejét is a kemencére támasztotta.
Néhány házban az volt a szokás, hogy a rosszalkodó
gyereket büntetésből ideültették. Az apróság
szeretett a kemence környékén hancúrozni,
de ha muszáj volt ottmaradnia, akkor nagyon keservesen
telt az idő.
Deszkával borított padka esetén a kispadkát
néha ládaszerűen csinálták meg. Fedele felemelhető
volt, benne pedig szappant, törölközőt tartottak.
A padka másik fontos része a kuckó vagy a
sut, amely a gyerekek birodalma volt. Itt aludtak
télen leterített derékaljon vagy bundán. Régen szélesebb
kuckót csináltak, némelyikbe négy gyerek
is belefért, párosával egymás mögött. Néhol az
öregek vették birtokba ezt a jó meleg fekvőhelyet.
A Nagykunságban az öreg gazdának a sut
végében volt egy padkaszerűen megemelt ülőhelye.
Itt pipálgatott a hosszú téli estéken, néha szétcsapva
a lába előtt hancúrozó gyereksereg között.
A kuckó előtti padka legtöbbször egy egyszerű
ágyban, a Dacokban folytatódott. A vacok
alja egyik végével a padkára, másikkal lábakra
támaszkodó deszkákból állt. A kuckó felett volt a
ruhafogas helye, amelyen a használaton kívüli ruhák
és az ünneplőcsizmák lógtak. A kuckó melegében
szárították a kősót, és itt érlelték a tejoltót
is. Ide parancsolták be a gyerekeket, ha lábatlankodtak:
„kucóba, gyerök!" vagy „sutra, pulya!" felkiáltással,
de maguktól is idemenekültek, ha verés
veszélye fenyegetett.
A kemence padkáján ültek a család felnőtt tagjai,
itt kínálták hellyel a vendéget is. Az asszonyok
napközben is ültek itt, ha olyan munkájuk akadt.
Boglyakemence padkáján tanuló kisfiú
(Hajdúszoboszló, 1919)
Stoppolni, fonni vagy tollat fosztani idetelepedtek,
közben hátukat melegítették a kemencének vetve.
A férfiak csak este, munka után jöttek be a szobába.
Ilyenkor a padkára ültek, átfázott tagjaikat melengetve.
Bekecsüket levetették, háttal a kemencének
dőltek, esetleg elölről a bekecset magukra borították.
Ha nem dolgoztak, akkor kezüket a hátuk mögé
dugták, úgy pihentek. Ha unatkoztak, kukoricamorzsolással,
beszélgetéssel ütötték el az időt. Az
öregebbek melegedés közben a lábukat gyalogszéken
vagy egy rendes szék keresztfáján pihentették.
Ha nagy hideg volt odakint, akkor napközben is
beszaladtak egy-két percre. Ilyenkor átölelték a kemencét,
és úgy melegedtek. Munka után, ha a gazda
nagyon átfázott, levetette lábbelijét, és a padkára
állva dőlt a kemencének. A padka tetejét legtöbbször
rongypokróccal takarták le, hogy a rajta ülők
ne piszkolják el túl gyorsan. A gyerekek délben a
padkán ülve fogyasztották el ebédjüket, és itt tanulták
meg leckéjüket is. A kemence oldalát leginkább
úgy használták, hogy nekidőltek. Esős időben ideterítették
a vizes ruhát, hogy gyorsan száradjon. Lefekvés
előtt a dunnát, párnát a kemence oldalához
nyomkodták, hogy egy kicsit átmelegítsék. A padka
és az oldal hajlatában - a maj mögötti részen - szárították
a vizes kapcát, hogy reggelre fel lehessen
venni. A kemence válla vagy torka volt a macska
rendes alvóhelye, de itt tartották a gyufát, a varrókosarat,
és itt szárították a nedves cipőt meg a tökmagot
is. Iderakva kelt a kovász, és ázott a korpaélesztő.
A hideg vizet vagy a bort is itt langyosították
meg. Debrecenben a torok tetején ruhát, flanelt, vásznat
is szárítottak. Innen eredet a mondás: „megszá-
67
A menyasszony felköszöntése;
a kupolás kemence
padkáján dudás áll
(Alföld, 1856)
radt, mint torkon a ködmön". Ha a kemencének körbefutó
válla volt, akkor a keskeny peremén gyufát
és más apróságokat, a saroknál mécsest tartottak.
A kemence tetejére terítve vagy a körülötte levő
rudakra akasztva szárították a ruhát. Hasonló
módon száradt a tészta is az alákötött fehér abrosszal,
amely a leeső darabok felfogására szolgált.
Makón és környékén nádból készült rács lógott
a kemence fölött a hagyma szárítására. A kemence
tetején szárították a tökmagot, az aszalt gyümölcsöt,
de a tejoltó is kerülhetett ide. A macska is
szívesen feküdt itt, olykor a gyerekek is meglapultak
rajta, ha szüleik elől bújtak. Ez azonban nem
volt veszélytelen játék, mert a kemence fala sem
bírt ki mindent. Akasztón például hiába figyelmeztették
a gyereket, az addig ugrált a kemence vállán,
míg beszakadt, és ő beesett a sülő kenyerek
közé. Onnan aztán nagyon gyorsan, a tévőt kilökve
menekült ki a konyhába. Lakodalomban az is
előfordult, hogy a duhajkodó legény ráesett a kemencére,
és összedöntötte. A kemencét nyáron ritkábban
használták. Hetente-kéthetente fűtötték fel
a kenyérsütéshez. Bizony ilyenkor kellemetlen volt
a meleg szobában aludni. Ezért tartották jó dolognak
a külső kemencét. Ha volt a háznál, nyáron
csak azt használták. Nagy volt az igénybevétel aratáskor
és a nyomtatás idején. Ilyenkor 12-15 munkásnak
kellett kenyeret sütni. Nem is győzték napi
egy sütéssel, kétszer is be kellett fűteni a kemencét.
Hétköznap meghatározott délutánokon is befűtöttek,
ha pitét vagy lepényfélét sütöttek. Erősen
használatban volt a kemence az ünnepek szombatján
vagy lakodalom, keresztelő, disznótor alkalmával.
Ilyenkor ünnepi ételeket, kalácsot, süte-
68
Ünneplőben a pingált
kemence körül
(Boldog, 1930-as évek)
69
Pihenés a szőlőbeli kunyhó kemencéje mellett
(Tiszafüred, 1991)
menyeket sütöttek, disznótorkor pedig megállás
nélkül sütöttek-főztek. Volt, ahol karácsony estéjén
a szokásostól eltérő módon fűtöttek. Tuskókat
állítottak összetámasztva a kemencébe, és ez alá
gyújtottak be. A szokásban a rég elfelejtett bőségvarázsló
szertartás emléke él tovább.
A kemence jelentőségét mutatja az is, hogy
számtalan gyógyítóeljárás és hiedelem kapcsolódik
hozzá. A megtetvesedett ember ruháit a már
nem égő, de még jó meleg kemencébe tették egy
szélesebb deszkára, rossz tepsire vagy csak egyszerűen
a felsöpört fenékre. A meleg hatására a
tetvek elpusztultak. A meleg kemencébe bújtatással
gyógyították a rühes gyereket. Hasonlóan cselekedtek
a hideglelőssel is. Miután a kemencében
jól kiizzadt, lepedőbe csavarva a sutba fektették.
A kemencekúra jót tett a reumától szenvedő öregeknek
is. Addig maradtak a kemencében, míg
bírták a meleget. Hittek a kemence tisztító és rontáselhárító
erejében is. Ha valakin golyva nőtt,
akkor kilenc házból kilencféle terményt kellett
gyűjteni, majd vászonfazékba téve vízzel felönteni,
és a kemencében megfőzni. Ezután a főzetet
teknőbe kellett önteni, majd a beteget beleállítva
lemosni. Aztán a fazekat egy keresztútnál a
földhöz kellett vágni és azt mondani: „Én is kaptam,
én is adom". A varázslat akkor volt hatásos,
ha a fazék összetört, és a víz kiömlött, valamint
az illető távozáskor nem nézett vissza. Ha a történtekről
senki sem szerzett tudomást, akkor a
beteg meggyógyult. Hasonló praktikákkal gyógyították
a megrontott gyermeket is. Kilenc fáról
kilenc ágat kellett venni, hozzá kilenc sírról kilenc
füvet. Ezt kellett kemencében megfőzni, és
a gyermeket megmosdatni benne, hogy meggyógyuljon.
Szerepet kapott a kemence a folklórműfajokban
is. Akasztón például az alábbi találós
kérdést tették fel:
Káplár áll a házba'
Tiszta fehérbe'
Vékonyat, vastagot
Gyugnak a fenekébe.
A versike megfejtése természetesen a kemence,
amit éppen fával és rőzsével raknak meg.
70
SÜTÉS-FŐZÉS A KEMENCÉBEN
A kemencét a fűtés mellett elsősorban sütésre-főzésre
használták. A kenyéren kívül különböző sülteket,
tésztákat és süteményeket készítettek benne.
Kiválóan lehetett leveseket, főzelékeket főzni
a kemencében, de gyümölcs aszalására is alkalmas
volt. A ház körül adódó szárítási, párolási munkákat
is itt végezték. Kendert, tüzelőt szárítottak a
félig kihűlt kemencében, vagy fonalat pároltak
benne.
A dohos cserépedényt is itt kemencézték, hogy
kellemetlen szagát elveszítse. Napközben vizet melegítettek
vagy krumplit főztek benne.
A kemencében sütött-főzött ételeknek különösen
jó ízük volt. A zárt, forró levegőben az étel
egyenletesen sült meg, porhanyósan puhává vált,
hiszen a hő minden oldalról egyformán érte. Az
idősebb emberek, akik még kemencés ételeket fogyaszthattak,
egyöntetűen azt állítják, hogy a mai
tűzhelyekben sült ételnek közel sincs olyan jó íze,
mint amit a kemencében készítettek.
A kemencében sütött-főzött ételek bemutatásakor
arra törekedtünk, hogy a leírások alapján az
ételek elkészíthetők legyenek, de nem közlünk dekagrammokra
és személyekre lebontott recepteket.
Ahol közismert ételekről lesz szó, ott részletes
leírást nem adunk, mert akik nincsenek tisztában
készítésmódjukkal, szakácskönyvekből kikereshetik.
Csak a paraszti gyakorlatból ismert, hagyományos
ételeket ismertetjük. Nem áll módunkban
régi szakácskönyvek kínálatából választani, de
felhívjuk az érdeklődők figyelmét, hogy ezekben
- csakúgy, mint a maiakban - sok érdekes ételféleséget
fedezhetnek fel, amelyek kemencében készíthetők.
A búbos kemencében minden olyan étel
előállítható, amely a mai, modern tűzhelyek sütőjében.
KENYÉRSÜTÉS
A kenyér a magyar ember táplálkozásában évszázadokon
keresztül központi helyet foglalt el. Az
alföldi kenyér már a 18. században fogalom Európában.
Nyugati utazók ámulattal írnak különleges
finomságáról, hatalmas méreteiről, amelyek mindvégig
a magyar házikenyér jellegzetességei maradtak.
Jelentősége a paraszti gondolkodásmódban,
hiedelemvilágban is megmutatkozik. Nem csoda
hát, hogy a kemence használatában is a kenyérsü-
71
tés az egyik legfontosabb feladat. A kenyér készítése
összetett, 18-20 órát is igénylő munkafolyamat,
amelyet minden lánynak meg kellett tanulnia
még a férjhezmenetele előtt. Ma már egyre kevesebben
ismerik ezt a munkát, pedig kár volna teljesen
elfelejteni, hiszen a kenyértésztából nemcsak
kenyeret, hanem sok minden mást is sütöttek. Ebből
készültek a cipók, finomabbnál finomabb lángosok,
lepények és még sok más különlegesség.
A falun élő középkorú vagy idősebb nemzedékek
Kovászolás a kemence előtt (Komódi, 1962)
még ismerik a kenyérsütés technológiáját, tőlük
megtanulható. Ehhez szeretnénk hozzájárulni 1
munkafolyamatok vázlatos bemutatásával.
A kenyérsütés első lépése az erjesztőanyag áztatása.
Ezt a déli vagy kora délutáni órákban végezték,
langyos vizet öntve a szárított erjesztőre.
A tartósított erjesztőanyag készítésére többféle
módszert alkalmaztak, apróbb helyi változtatásokkal,
jellegzetességekkel. Egyszerre fél, esetleg egész
évre elegendő mennyiséget készítettek, amelyből
egyenletes minőségű kenyeret lehetett sütni az év
bármely szakában.
Az egyik legelterjedtebb eljárás szerint öt liter
vízbe egy liter komlóvirágot, öt fej apróra vágott
vöröshagymát, fél liter zabot és öt erős pirospaprikát
tettek, majd puhára főzték. A főzettél leforráztak
egy szakajtónyi durva búzakorpát, amelyet
a malomból szereztek be. A laza, könnyű korpát
az őrlés elejéből vették, leggyakrabban élesztőkorpának
lébakorpának vagy pillangós korpának nevezték.
Az összekevert anyagot ezután kelni, érni
hagyták, majd pogácsákba szaggatva megszárították.
Az így készített erjesztőanyagot párnak, korpaélesztőnek,
komlóskorpának hívták.
A másik eljárás során a korpát forrásban levő
must habjával gyúrták össze, majd érlelés után megszárították.
Előfordult néha, hogy a meggyúrt korpába
kenyértésztát is kevertek.
A kenyérsütési gyakorlatban nemcsak tartósított
erjesztőanyagot használtak, hanem olyat is,
amely csak két sütés közötti időtartamra volt eltartható.
Alkalmazása a folyamatos kenyérsütésből
következett. Minden dagasztás előtt a megkelt
7 2
kovászból vettek el kovászmagnak valót, liszttel
átgyúrták, majd kelni hagyták és megszárították.
Ha egy darabban száradt meg a tészta, kovász volt
a neve, ha szárítás előtt összemorzsolták, akkor
morzsoltkának nevezték.
Újabban bolti élesztőből is készítettek kovászt,
ha nem volt kovászmagjuk. Az élesztőt langyos
vízben feloldották, majd búzaliszttel hígabb tésztát
gyúrtak belőle, amelyet két órán át állni hagytak.
Ezután kukoricalisztet kevertek bele, majd
újabb két óra pihentetés után a napon gondosan
megszárították.
A századfordulótól kezdve az erjesztőanyaghoz
a legtöbb helyen élesztőt is adagoltak, bár jó alapanyag
esetén enélkül is megkelt a kenyér.
A liszt szitálását az esti órákban kezdték meg.
A jó kenyérhez jó minőségű búzaliszt kellett, amelyet
selyemszitán kétszer átszitáltak. A szélmalmok
és a szárazmalmok régen a lisztet és a korpát egybeőrölték,
ezt az asszonyoknak otthon kellett szétválasztaniuk.
Először durvább szitával a korpát,
majd sűrűbb szitával a dercét vették ki belőle. A
modernebb malmok ezt a műveletet az őrléssel
együtt végezték el.
A liszt szitálása után következett a kovászolás. A
lisztet a dagasztóteknő egyik oldalába tolták, majd
egy részét az üres sarokba húzták, és a többitől
gáttal választották el. A különvett lisztbe mélyedést
vájtak, majd fölé helyezték a keresztfát, amely a
szűrőszitát tartotta. Ezután a feloldott erjesztő levét
a szűrőn keresztül a lisztre öntötték, és fából készült
lapockával vagy kovászolókanállal összekeverték.
Ha szükséges volt, még langyos vizet is ad-
A kenyérsütés eszközei: 1. liszteskanál, 2. szita,
3. szakajtó, 4. keresztfa, 5. lapocka, 6. teknővakaró,
7. mécses a vetéshez
tak hozzá. Néhány helyen a kovászt a lapockával
körös-körül jól megveregették, míg hólyagos nem
lett. A kész kovászt lelisztezték, majd fölétéve a keresztfát
a sütőabrosszal letakarták. Ezután éjszakára
pihenni, érlelődni hagyták. A letakart kovász megkeléséhez
6-7 óra kellett, de volt, aki 12 órát is
pihentette. Téli sütéskor vigyázni kellett, hogy a liszt
hideg ne legyen, a kovász meg ne fázzon. A hideg
lisztet ilyenkor a kemence kuckójában melegítették,
a kovászolást pedig a szobában végezték. Éjszakára
a teknőre dunnát vagy párnát tettek, hogy
a kelés idejére a kovászt melegen tartsák.
A kenyérsütés anyagait nem mérleggel mérték,
hanem szakajtóval vagy marékkal állapították meg
menyiségüket. Lisztből egy szakajtónyi kellett egy
4-5 kilós kenyérhez. Erjesztőanyagból 1-2 pogácsányi
korpaélesztő vagy fél marék (egyik kézbe
vehető mennyiség) morzsa. Vízből három litert számoltak,
sóból pedig fél marékkal kenyerenként.
Kovászoláskor a víznek csak egyharmadát keverték
a liszthez, a többit későbbre félretették.
73
A dagasztáshoz kora hajnalban keltek fel. Először
a víz kétharmad részét (kb. 2 liter) meglangyosították,
majd sót tettek bele. Ezután a kovászt
a mellette levő liszttel összekeverték, rászűrve a
maradék vizet. Munka közben a lisztet a kovászhoz
húzták, és két kézzel összetörték, átdolgozták.
Ezután láttak a dagasztáshoz, amely a kenyérsütés
legnehezebb munkája volt. A tésztát egy-két
óra hosszat nyomkodták, gyúrták, csukott ujjakkal
öklözték. A tészta akkor volt jó, ha hólyagosodni
kezdett, a kézről könnyen levált, és megnyomva
visszarugózott. Ekkor a dagasztást befejezték,
a teknőt újra letakarták, és egy-másfél órát
kelni hagyták. Ezalatt elmosogattak, és begyújtottak
a kemencébe.
A fűtés ideje alatt szakajtották ki a kenyeret.
A tésztából lisztes kézzel kenyérnyi darabokat vágtak,
majd megforgatva gömbölyűre formálták.
A kenyérrel együtt szakajtották a cipóknak valót,
valamint félretettek tésztát a lángos számára is.
A szakajtókosarak belsejét vászonkendőkkel, ún.
szakajtóruhákkal bélelték ki, majd belehelyezték
a tésztát. A tetejét egy kicsit megigazították, meglisztezték,
hiszen bevetéskor ez lett a kenyér alja.
Ezután a szakajtókat az asztalra rakták, és letakarva
kelni hagyták a tésztát.
Mire a kemence fűtésével és a kenyér előtti
lángossütéssel végeztek, a szakajtókban megkelt a
tészta, és következhetett a kenyér bevetése. A kemence
fenekét ekkorra már tisztára söpörték, miután
a parazsat kihúzták belőle. Először a párélesztő
korpájából gyúrt kutyakenyeret vetették be,
amelynek a közepébe szúrták a szusztorát a ke-
Hatkenyeres és egycipós kemence bevetése
(Hódmezővásárhely): sz szusztora, k kenyerek a bevetés
sorrendjében, c cipó, B bodag, v vese
mence megvilágítására. Előfordult, hogy a szusztorát
az első kenyérbe szúrták, és azzal együtt tolták
be. Ezután a sütőlapátot a kemence szája előtti
padkára fektették, majd a szakajtóból a kenyeret
ráborították. Berakás előtt a kenyér külső oldalát
késsel megvágták, hogy gyirkás legyen. A bevetést
gyorsan végezték, hogy a kemence ki ne hűljön.
Az első két kenyeret a hátuljába, a májba tolták,
a többit pedig előrébb, mindig egy meghatározott
rend szerint. A cipó helye a kemenceszáj
közelében volt. A kenyér sütéséhez két órára volt
szükség, de a cipót előbb vették ki. Sütés közben
be-be néztek a kemencébe, ellenőrizték a kenyeret.
Ha túl gyorsan sütött a kemence, akkor az előtét
lejjebb vették, nehogy a meleg megkapja a kenyér
tetejét.
7.)
Amikor a kenyerek szépen megsültek, a sütőlapáttal
kivették őket, aljukat leseperték, és a kemence
szájánál rögtön megmosdatták, hogy szép
fényesek legyenek. Mosdatáskor a vizet kézzel kenték
a kenyérre. Néhány vidéken a kenyeret túlsütötték,
majd égett kérgét bottal verték le.
Az alföldi kenyér az aljánál 35-40 centiméter
átmérőjű volt, magassága 20-25 centiméter körül
mozgott, de a Tél-Tiszántúlon elérte a 30 centimétert
is. Formája rendszerint kerek, súlya 4-6 kilogramm
között változott.
A búzaliszt alkalmazása mellett a kenyérsütés
másik legfontosabb alapanyaga a rozs volt. Az
Alföld homokos területein jobban termett, mint a
búza, olcsóbban hozzá lehetett jutni, a belőle sütött
kenyér nyáron hosszabb ideig elállt. Készítésmódja
sok hasonlóságot mutat a búzakenyérével.
A rozs őrlésekor, majd szétszitálásakor háromféle
anyag keletkezett: a korpa, a vörös liszt
és az eleje liszt. Kenyérsütéshez az utóbbit használták,
egyszer átszitálva. A liszt szaporított, ezért
5 szakajtónyi lisztből lett 6 kenyér. Erjesztőnek
morzsát vagy korpaélesztőt alkalmaztak. Morzsából
egy teljes marék (két kéz) kellett kenyerenként,
korpaélesztőből csak fél marékkal számoltak.
A kovászolás a leírtakkal egyező módon történt.
Nyáron 3-4 órát kelt a kovász, télen 6-7
órára is szüksége volt. Dagasztóvíznek fél litert
mértek ki kenyerenként, s fél-fél marék sót oldottak
fel benne. A dagasztás egy óra hosszat
tartott, néha előfordult, hogy kétszer is átdagasztották
a tésztát. Pihentetés után következett a szakajtás,
majd a sütés. Sütés előtt a rozskenyeret
nem mindig vágták meg, mivel az nem magasodott
úgy fel, mint a búzakenyér.
A kenyérsütéshez szánt búzalisztet vagy a tésztát
többféle módon lehetett dúsítani. Sokszor a kenyeret
szükségből egészítették ki, de gyakran csak
az ízesítés kedvéért adagoltak hozzá más anyagokat.
A belesütött krumplitól a kenyér ízesebb lett,
belseje hosszabb ideig puha maradt. A főtt krumplit
összetörve a dagasztáskor dolgozták a tésztába.
Kenyerenként 2-3 krumplit számoltak, de az adagolást
egészen az egynegyed részig fokozhatták.
A krumplit nyersen is lehetett a kenyérhez adni.
Ilyenkor este megtisztították a szükséges mennyiséget,
majd reggelig vízben hagyták. Ekkor megreszelték,
majd a langyosított dagasztóvizet ráöntötték,
összekeverték, és a kovászt ezzel dagasztották
meg.
Igen finom kenyeret lehetett sütni, ha a búzaliszthez
egy marék (két összetett kéz) rozslisztet
kevertek. Az így sütött kenyeret jobb ízűnek tartották,
mintha tisztán búzalisztből készült volna.
Hasonlóan finom volt az a kenyér is, amelynek
lisztjéhez fele arányban árpa- vagy kukoricalisztet
adtak. Az ilyen kenyér nem lett túl magas,
de olcsóbb és ízletesebb volt a búzakenyérnél.
A korpás lisztből is lehetett kenyeret sütni, ha
a szükség rávitte az embereket. Azok a szegények,
akiknek nem volt disznójuk, a korpát nem szitálták
ki, hanem a liszttel együtt használták kenyérsütéshez.
Jóízű, zamatos kenyeret lehetett sütni akkor is,
ha a kovászt nem búzalisztből, hanem kukoricalisztből
készítették.
"KENYERTESZTABOL KÉSZÍTHETŐ
ÉTELEK
Szinte minden kenyérsütéskor sütöttek lángost.
Tésztáját a szakajtáskor vették külön, majd kisebb
darabokra bontva elnyújtották akkorára, mint a sütőlapát
feje. Sütését a kemence fűtésének utolsó
szakaszában végezték, a szétterített parázs közelében,
néha a lánggal égő tűz melletti vagy előtti
kemencefenéken. Bevetés előtt a tészta felületét
villával vagy késsel megszurkálták, mert ha sülés
közben felpúposodott, akkor a láng megkapta a
tetejét. A lángost sütőlapáttal vagy nyújtófára tekerve
helyezték a kemence belsejébe. Az utóbbi
esetben a tészta legöngyölését a fa óvatos forgatásával
érték el. A lángos néhány perc alatt megsült,
közben átfordították a másik oldalára is. A kész
lángost szénvonóval húzták ki, lesöpörték, és még
melegen fogyasztották.
ízesítésként zsírral vagy vajjal kenték be, és sóval
meghintették. Nagyon finom volt a fokhagymával
megdörzsölt és zsírosan vagy tejfölösen fogyasztott
lángos. A tejfölt legtöbbször a szétválasztott
lángos belsejébe töltötték, és úgy ették, de
sütöttek fejfölösen is. Ilyenkor a sütőlapátra helyezett
tészta szélét körben felhajtották, és a közepét
kemény tejföllel vastagon megkenték. Ez a lángos
lassabban sült meg, mint a rendes, mivel rajta
volt a tejföl, és megfordítani sem lehetett. Amikor
a tejföl buborékja visszaesett, a lángos jó volt, kivehették.
Volt, aki szilvalekvárral vagy kapros túróval
megkenve szerette a lángost.
A kenyérrel együtt sült a cipó, amely a gyerekeknek
járó finomság volt. A kisebbfajta cipó ök-
Búbos kemence takaréktú'zhellyel (Váncsod, 1960)
lömnyi méretű, de sütöttek ennél nagyobbat is.
Mindig a kemence szája körüli részbe vetették be,
mivel gyorsabban sült meg, mint a kenyér, és korábban
kellett kivenni. A kis cipó 10 perc alatt
megsült, a nagyobbnak fél óra kellett a jól felfűtött
kemencében. Ha a gyerekek jól viselkedtek,
kolbászos cipót sütött az édesanyjuk. A füstölt kolbászból
5-6 centiméter hosszúságú darabot vágtak,
és a cipó tésztájába tették. A kolbász belesült
a cipóba, és igen finom ízt adott neki. A rendes
^
cipónál nagyobb, de a kenyérnél kisebb volt a
koros cipó, amely egy férfiember egynapi kenyéradagjának
felelt meg. Távolabbi munkára indulónak
sütöttek ilyet.
A teknő oldalára ragadt tésztavakarékból készítik
a vakarcsot vagy a zsírosbodagot. Az összegyűjtött
kenyértésztát forró zsírral, sóval összegyúrják,
néha lisztet is tesznek bele. Tetejét késsel kockásra
vagdalják, vagy pogácsaszaggatóval megmintázzák.
Közepébe beleszúrnak, hogy fel ne púposodjon,
majd a kenyér bevetése után a kemenceszáj
közelében megsütik. Hamarabb vették ki, mint
a kenyeret, és azon nyomban elfogyasztották.
Kerekre nyújtott kenyértésztából készült a vese.
Széleit a két szemközti oldalon megfogták és
behajtották úgy, hogy közepén összeértek. Ezután
az egészet félbehajtották, amitől a tészta vese alakú
lett. A felületét minden hajtáskor zsírral kenték
be. A kenyerekkel együtt sütötték a kemence szájában.
Gyorsabban elkészült, mint a kenyér.
A veséhez hasonló módon készült a réteges lángos
vagy a zsidó biblia. A kerekre és vékonyra
nyújtott tésztát megzsírozva és sózva összehajtották,
majd újra elnyújtották. Négyszer-ötször ismételték
a műveletet, majd a legtetejét is megzsírozták,
megsózták és kelni hagyták. A kenyerekkel
együtt sütötték ki, jó foszlós, réteges tésztája volt.
Jólesett utána a bor.
Téli időben sütötték a pompost, ha a sütés reggelére
a kenyerük már elfogyott. Nem lehetett
annyit készíteni belőle, amennyit a család meg nem
evett. Kenyértésztából kétöklömnyit szakajtottak,
majd először sodrófával, utána kézzel elnyújtották.
Ezután zsírral meglocsolták, és tölteléket hintettek
rá. Úgy hajtogatták össze, mint a rétest, miközben
zsírozták és a töltelékkel hintették is. Tepsibe
téve a kemence szájában sütötték meg, ahol
fél óra alatt elkészült. Tölteléknek túrót, káposztát
vagy lekvárt használtak.
A pomposhoz hasonló étel volt a pampuska,
de ízében nem érte utol az előbbit. A kenyértésztát
tepsi nagyságúra nyújtották, és a tetejét megzsírozták.
Tepsibe téve apróra vágott vagy reszelt
cukorrépával hintették meg, majd ismét tésztalapot
tettek rá. Néha a répát pirítva alkalmazták. A
rétegeket esetleg többször is - kétszer vagy háromszor
- megismételték. A répás pampuska több
zsírt igényelt, mint a pompos; néha az utóbbiba is
tettek répát.
Búza- vagy rozskenyér tésztájából sütötték a
látószárt vagy patkót, amely másfél arasz hosszú,
lekvárral töltött kifli volt. A gyerekek kapták kenyérsütéskor.
Finom krumplis pogácsát lehetett sütni a kenyér
tésztájából, ha ízlés szerinti mennyiségben
főtt krumplit törtek bele, majd zsírral keverve meggyúrták,
aztán elnyújtották. Pogácsaszaggatóval kiszaggatták,
és tepsibe téve a kemencében megsütötték.
Leginkább böjti, karácsonyi étel volt a guba
vagy pupácska. A kenyér tésztájából jó ujjnyi vastag,
arasz hosszúságú rudakat sodortak, késsel bebordázták,
és a kemence fenekén megsütötték. Az
is szokás volt, hogy a sodort hurkából szerpentin
alakban táblát hajtogattak, és ezt sütötték ki. Ilyenkor
egy nagy tenyérnyi darab egy személy adagjá-
77
nak felelt meg. További felhasználásáig napok, sőt
hetek is eltelhettek. Ekkor a sült tésztát apró, nudli
nagyságú darabokra tördelték, majd forró vízzel
vagy vizes tejjel szitán keresztül megöntötték, hogy
megpuhuljon. Előfordult, hogy az öntés helyett
tejben vagy savóban áztatták meg. A megpuhult
gubát megzsírozták, és túróval meghintve vagy mézes
mákkal ízesítve fogyasztották. Volt, hogy egyik
felét mákosán, másikat túrósán tálalták fel.
A rongyoskapca vagy laska a gubához hasonlóan
sült tészta volt, amelyet kenyérsütéskor készítettek.
A kenyér tésztájából vékony leveleket,
lángosokat nyújtottak, majd a kemence fenekén
ropogósra sütötték. Néha a félig megsült kenyér
tetejére terítették, és úgy sütötték át. Sütés után
tenyérnyi darabokra tördelték, és a felhasználásig
félretették. Szűrőbe állogatva, forró sós vízzel megöntötték,
hogy megpuhuljon, majd zsírral, mákkal,
túróval ízesítve tálalták. Régen a tésztaféléket
nádvillával ették.
Zsírral meggyúrt kenyértésztából készült a
dübbencs. Tésztáját elnyújtották, majd újra megzsírozták
és felgöngyölték. Tepsiben, a kemence
fenekén megsütötték. Jó nehéz, zsíros étel volt;
varjúnak is nevezték.
FŐZÉS A KEMENCÉBEN
A kemencében főzhető ételek közül a száraz babból
készült levesek és főzelékek voltak a legismertebbek.
A babot mindig vászonfazékban főzték.
Használatának különösebb fortélyai nem voltak, a
többi edényhez hasonló módon mosták el, majd
eltörölgették vagy megszárították. Főzés közben a
fazék rendszerint nyitva volt, néha azonban fedőt
tettek rá, hogy a pernye bele ne szálljon. Főzéskor
a kemencéből nem kellett a parazsat kihúzni, mint
kenyérsütéskor, elég volt, ha hátratolták a májba.
A főzésre szánt száraz babot megtisztították,
majd a vászonfazékba tették, és vizet öntöttek rá.
Ekkor tették bele a húst és a sót is. Húsnak legtöbbször
csülköt vagy füstölt húst, esetleg sonkát
használtak. Ha ezzel megvoltak, a fazekat kantaszekérrel
vagy kézzel a forró kemencébe tolták.
Fövés közben néha ránéztek, ha nagyon forrt, közelebb
húzták a kemence szájához. Mikor a bab
félig megfőtt, a fazekat kivették, és sárgarépát, fe-
Szögletes búbos kemence (Szakmar, 1965)
78
hérrépát, egy szem krumplit, egy gerezd fokhagymát
és egy fej vöröshagymát tettek bele, majd
visszarakták a kemencébe. A bab teljes megfövéséig
másfél-két óra kellett, ekkor a fazekat kihúzták,
és a padkán levő katlanon vagy takaréktűzhelyen
lábasban rántást készítettek. A zsírból, lisztből,
vöröshagymából, fokhagymából és pirospaprikából
készült rántást kevés vízzel felöntötték,
majd a felét a bab leveses részébe keverték. Ezzel
a lé megsűrűsödött, még egyet forraltak rajta, és
készen volt a berántott bableves. Ha tésztával szerették,
akkor csipetkét főztek bele, és úgy tálalták.
A vászonfazék aljában maradt sűrű babból a
rántás másik felével babfőzeléket vagy sűrűbabot
készítettek, és rövid forralás után tálalták. A babkását
is így főzték, csak a babot összetörve rántották
be. A főzeléket vagy a kását a főtt füstölt hússal
fogyasztották el.
Készíthették a babot rántás nélkül is, ilyenkor
sóba-vízbe babnak vagy sóletnak nevezték. Készítésmódja
a következő volt: a fazékba babot, vizet,
csülköt tettek, és sót, lisztet, valamint pirospaprikát
kevertek hozzá. Ezután a fazekat a kemencébe
tolták, és a babot puhára főzték.
Finom téli eledel volt a lencse orjával. A füstölt
orját negyedkilós darabokra vágták, forró vízben
megmosták, és vászonfazékba helyezve vízben főzni
kezdték. A lencsét megtisztították, szintén vászonfazékba
tették, és a kemencébe tolták. Egyik
fazékban főtt az orja, mellette a másikban a lencse.
A jó lencse gyorsan megfőtt. Ha már puha
volt, kivették a kemencéből, levét leszűrték, a lencsét
pedig fakanállal megtörték. Ezután zsírt és rántást
kevertek bele, majd a megfőtt orja levéből hozzáöntöttek.
A fazekat ismét visszatették a kemencébe
forrni, ezalatt kis lábasban kockára vágott
hagymát zsírban megpirítottak. Ha a lencse egyet
forrt, kivették, és borssal meghintették. Hagymával
a tetején tálalták, és a főtt hússal együtt fogyasztották
el.
A bab mellett legszívesebben káposztát főztek
a kemencében. A húsos káposzta úgy készült, hogy
a vászonfazék aljába savanyú káposztát terítettek,
majd ráhelyezték a kockára vágott húst. Ezután
vízzel felöntötték, megsózták, majd a forró kemencébe
tették főni. Ha megfőtt, kivették és berántották.
A rántást kis lábasban a zsír olvasztásával kezdték,
aztán lisztet hintettek rá. Ha a liszt barnulni
kezdett, hagymát karikáztak bele, majd pirospaprikát
adtak hozzá. A kész rántás szép sárga volt.
Berántás után rövid forralás következett, és a húsos
káposzta készen volt.
Hasonló módon készült a savanyúkáposzta-leves.
A vászonfazékba savanyú káposztát és bőséges
mennyiségű vizet tettek, majd füstölt oldalast
vagy orját daraboltak rá. Sózás után a kemencébe
rakták, és főni hagyták, míg a káposzta megpuhult.
Ezután berántották, majd tűzhelyen főzték
egy darabig. Tálaláskor tejföllel fogyasztották. Birkahússal
is főzték a káposztát. Ilyenkor a vászonfazék
aljába savanyú káposztát, felaprított vöröshagymát
és friss birkahúst raktak le rétegenként,
majd megsózták, és kevés vízzel felöntötték. Kemencében
megfőzve berántották, vagy csak egy
kis lisztet szórtak közé. Leginkább szüreti étel volt,
ezért szüretes káposztának is nevezték.
79
Vászonfazékban, esetleg öntöttvas fazékban
főzték a töltött káposztát vagy szármát. Disznóölés
után a friss húsból különösen jó ízűt lehetett
készíteni. A kemencében főtt töltött káposztának
alig akadt párja. A tölteléknek szánt húst - legjobb
volt a nyaka vagy a tarja - megdarálták, törött
borssal, paprikával, sóval ízesítették, majd nyers
rizst és egy-két tojást kevertek hozzá. Egyesek apróra
vágott vöröshagymát is tettek bele, de nem
mindenki szokta ezzel készíteni. A káposzta savanyításakor
egész fejeket is tettek el, a tölteléket
ennek leveleibe helyezték, és két szélét felhajtva
a tölteléket belehengergették. A vászonfazék aljába
savanyú káposztát terítettek, erre helyezték a
töltelékeket, amelyeket szármának is neveztek. Ezután
ismét egy réteg savanyú káposzta következett.
Az anyagok arányait úgy választották meg,
hogy a szárma több legyen, mint a káposzta. Ezután
az egészet vízzel felöntötték, majd a fazekat
a kemencébe tolták, és mintegy másfél órán át főzték.
Ha megfőtt, a kemencéből kivették, és hagymás
rántást készítettek hozzá. A rántást a vászonfazékba
tették, a káposztával jól összerázták, majd
visszahelyezték a kemencébe és felforralták. Tejföllel
vagy anélkül fogyasztották. Volt, aki paradicsommal
szerette, ilyenkor a paradicsomlé hozzáadása
után ismét felforralták.
Levest is lehetett főzni a kemencében. Legfinomabb
a vászonfazékban főtt, friss disznóhúsból
készült orjaleves volt. A sózatlan nyakasorját felvágták,
vászonfazékba helyezve vízzel felöntötték.
Adtak hozzá petrezselyemgyökeret, sárgarépát,
egész hagymát, petrezselyem zöldjét és sót is, majd
a fazekat a kemencébe téve a húst megfőzték. Ha
ezzel készen voltak, a fazekat kivették, és a levest
leszűrték, majd törött borssal és szerecsendió-virággal,
esetleg gyömbérrel fűszerezték, majd a tűzhelyre
tették. Ha jól forrt, vágott vagy csigatésztát
főztek bele. A húst megsózták, majd paradicsommártással,
meggyszósszal vagy reszelt tormával második
fogásként fogyasztották.
Téli esték csemegéje volt a vászonfazékban főtt
szemes kukorica. Fél liter főzni való, fehér vagy
sárga morzsolt kukoricához 4 liter vizet öntöttek,
a fazekat fedővel lezárták, néha sűrű kovásszal le
is ragasztották. Volt, aki a vízbe egy kevés sót vagy
cukrot is tett aszerint, hogy édesen vagy sósán szerették-
e. Finomabb volt a főtt kukorica, ha szűk
nyakú cserépkantában főzték. Ilyenkor a kanta száját
összekötött szalmaszálakkal dugták be, majd
sárral betapasztották. A kemencében a víz belefőtt
a kukoricába, és csak egész kevés leve maradt.
Ezt megcukrozva a gyerekek itták meg. A jól
megfőtt kukoricaszemek megduzzadtak, megrepedeztek,
úgy néztek ki, mint a pattogatott kukorica.
Tálba kiöntve kanállal fogyasztották, egyesek
megcukrozták vagy megmézezték, esetleg mákkal
hintették meg.
HÚSÉTELEK A KEMENCÉBEN
S Ü1 V E
A húsféléket bádogtepsiben vagy cserépből készült
tálban sütötték. Ha kolbászt, hurkát készítettek,
kevés vizet öntöttek alá, míg a pecsenyét, oldalast
zsírban sütötték meg.
80
Nyereg alakú búbos
kemence takaréktűzhellyel
(Dunapentelle,
1954)
Mélyebb tepsiben vagy cserépből készült kacsasütőben
sült a tyúk, a kakas vagy a kacsa. A levágott
szárnyast leforrázták, megtisztították, esetleg
meg is pörkölték, majd felbontották, és az aprólékját
félretették levesnek.
A tepsit hideg zsírral kenték ki, majd a szárnyast
egészben beletéve a kemencében megsütötték.
Ritkán került az asztalra az egészben sült malac,
amelynek húsa finom porhanyósra sült a kemencében.
A levágott malacot megpucolták, kibontották,
majd kizsírozott tepsibe fektették. Sütés
közben a saját zsírjával locsolták.
Jellegzetesen kemencés étel volt a tepsis
krumpli vagy krumplipecsenye. A tepsi aljába megtisztított
krumplit szeltek, majd megsózták, tetejére
szalonna-, oldalas-, kolbász-, hurka-, ritkábban
sonkadarabokat tettek. Volt, aki egy fej vöröshagymát
is karikázott rá. A kolbászt néhány szelet
krumplival le szokták takarni, mivel korábban sült
meg, mint a krumpli. Ha szalonnát nem tettek rá,
akkor egy kevés zsírt is adtak hozzá. A tepsit a
SÍ
kemence fenekére tették, vagy vas háromlábra,
szánkóra helyezték. Sütéséhez körülbelül fél óra
kellett; akkor vették ki, amikor a krumpli szép
pirosra megsült.
Ugyancsak tepsibe terített krumpliággyal készült
a kemencés hús. A krumpli felszeletelése előtt
a tepsit zsírral kenték ki. Tetejére hússzeleteket és
karikára vágott hagymát terítettek. Legjobb volt
hozzá a sertéstarja, de a karaj és a comb is megfelelt.
Marhahúsból és birkából is készíthették, de
ebben az esetben szalonnaszeleteket kellett mellé
tenni.
A kemence fenekére tett tepsiben jól megsültek
a halból készített ételek is. A halat paprikás
lisztben megforgatva, zsírban sütötték ki. Finom
ízt adott a halnak, ha a sütéshez szalonna zsírját
használták. A benne sütött csuka a szegediek kedvenc
eledele volt.
Vízparti vidékeken kemencében készült a rácponty.
Kizsírozott tepsibe krupliágyat csináltak, tetejére
paradicsomszeleteket és zöldpaprikát terítettek.
Télen a lecsó is megfelelt erre a célra.
A megtisztított halat felszeletelték, bevagdalták, és
a nyílásokba szalonnacsíkokat tűztek. Az így előkészített
halat a tepsibe helyezték, majd a kemencében
megsütötték. Ha tejfölösen készítették, akkor
a félig megsült halra öntötték rá a tejfölt.
KEMENCÉBEN SÜLT TÉSZTÁK
Ünnepnapi vagy alkalmi étel volt a lepény. Három
összemarék lisztet egy kanál fagyos zsírral összemorzsoltak,
majd két tojást ütöttek rá, és sós vízzel
meggyúrták. Ezután késpenge vastagságúra elnyújtották
úgy, hogy kerek formája lett, mint a sütőlapátnak.
A szélét körben felgyűrték, két ujjal sodorgatva.
Az így elkészített tészta képezte a lepény
alját. Ezután a szükséges túrót egy marék liszttel
és tejjel meggyúrták, míg kenhető sűrűségű nem
lett. A túrót a lepényaljon szétterítették és eligazították.
Voltak, akik a túrót cukorral keverték ki. A
jól megkent tésztán a töltelék mintegy kétujjnyi vastag
volt. Ezután tejfelben két tojást és kevés sót jól
elkevertek, majd a bevetés előtt a túróra öntötték.
Korábban nem lehetett rátenni, mert eláztatta a tésztát.
A lapátra helyezett lepényt a forró kemencefenékre
csúsztatták, majd a tévővel a kemencét lezárták.
Sütéséhez fél órára volt szükség. Akkor vették
ki, amikor a tejföl a tetején szép barnáspirosra
sült. Az alját zsákon húzgálva tisztították meg, majd
a kihűlése után körcikkekre szeletelve tálalták. Az
így elkészített lepényt fenéken sült lepénynek nevezték,
megkülönböztetve kelt tésztájú változatától.
Ez utóbbit már tepsiben sütötték.
A lepény készítésekor sütötték a bocskort is.
A tésztából egy tányérnyi nagyságúra elnyújtott darabot
háromsarkosra hajtogattak, hogy a bocskorra
emlékeztetett. Tetejét kemény tejföllel vastagon
bekenték, majd a lepénnyel együtt megsütötték.
3-5 perc alatt elkészült.
Sokféle változatban készült a pogácsa. Lepénysütéskor
kőttes pogácsát szoktak csinálni, amelynek
tésztáját régen korpaélesztővel kelesztették.
Dagasztás után kiszaggatták, és tepsibe rakva zsírral
kenték meg a tetejét, majd a kemencében megsütötték.
82
Nyeregkemence (Zsére,
1956)
Főtt krumpliból, lisztből és zsírból gyúrták a
krumplis pogácsa tésztáját, míg a tepertős pogácsához
frissen sült tepertőt és lisztet morzsoltak
egybe, majd tejjel gyúrták meg. A pogácsákat kiszaggatva
tepsiben sütötték meg.
Öntött tésztából készült a pite. Két összemarék
lisztet, másfél liter tejet és két tojást összekevertek,
és egy csipet sóval ízesítették. A kizsírozott
tepsibe tetszés szerinti vastagságúra öntötték, majd
nem egészen háromnegyed óráig sütötték. A pite
alul-felül szép pirosra sült. Felvágva, melegen fogyasztották.
Kukoricalisztből készített öntött tészta volt a
málé. A megszitált lisztet forró vízzel öntötték le,
és fakanállal jól elkeverték. Egy marék búzalisztet
is tettek bele, hogy édesebb legyen. Ezután lehetőleg
meleg helyre téve állni hagyták néhány órát,
esetleg egy egész éjszakát. Ezalatt megédesedik,
megerjed, a széle vizet ereszt. Pihentetés után kizsírozott
tepsibe öntik, és kemencében megsütik.
Sütése jól befűtött kemencében egy órán át tartott.
Kockára vágva tálalják.
Hasonló tészta volt a görhemálé vagy görhöny,
csak tésztáját vastagabbra sütötték, mint a málét.
A kukoricalisztet vízzel vagy tejjel forrázták le, és
zsírral addig gyúrták, míg jól alakíthatóvá vált.
Rendszerint meg is cukrozták, ritkábban sózták,
de így nem volt olyan finom. Zsíros tepsiben elterítve
vagy gombócokká formálva, hirtelen, forró
kemencében kellett sütni.
Utána tálba rakva letakarták, hogy a saját gőzében
megpuhuljon és finomabb legyen.
83
Disznóölés után vagy böjti időszakban készítették
a ma már bioételnek számító csíramáiét.
Két liter búzából egy kemencére való mennyiséget
lehetett sütni. A búzát tálba vagy fazékba tették,
és vizet öntöttek rá. Ami feljött a víz tetejére,
azt kidobták, majd a fazekat meleg helyre tették.
Naponta kétszer-háromszor felrázták. Néhány nap
múlva a szemek kirepedeztek, ekkor a vizet leszűrték,
és a búzát ujjnyi vastagságban egy deszkalapra
terítették. A búza alá és fölé vizes vászonruhát
tettek, és naponta megnedvesítették.
Kilenc nap alatt szépen kicsírázott. Mikor a gyökér
kezdte átszőni az egészet, és a csíra zölddé
vált, akkor mozsárba tették és megtörték, újabban
le is darálták. Az őrleményhez annyi vizet
öntöttek, hogy tejföl sűrűségű legyen, majd a csírát
jól kinyomkodták. Az édes levet külön edénybe
öntötték, és a csírát még egyszer kimosták. A
két levet sűrű szitán átszűrték, majd liszttel pite
sűrűségűre keverték. Ha aljat is készítettek a málénak,
akkor a második csavarás levével tésztát
gyúrtak, kinyújtották, és a megzsírozott tepsik aljába
fektették. Erre öntötték a csíramálépépet
mintegy másfél ujjnyi vastagon, majd a forró kemencébe
tették. A csíramáié másfél óra alatt sült
meg, ezután hűlni hagyták, majd feldarabolták.
Másnapra a tésztája egy kicsit megereszkedett,
ilyenkor finomabb volt, mint frissen. A kész csíramáié
barna színű, kicsit nyúlós, édes étel volt.
Főleg szilveszterkor, újévkor sütötték a rétest.
Tésztáját a liszt legfinomabb részéből, az úgynevezett
lánglisztből, zsírból és sós vízből gyúrták
össze, míg hólyagozni nem kezdett. Ezután pihentették,
majd elnyújtották, és ismét pihentették.
A tészta kihúzását egy nagy asztalon végezték, amelyet
abrosszal terítettek le, és liszttel hintettek be.
Ha már hártyavékony volt, tölteléket kentek rá és
összehajtogatták. Legtöbbször túróval, mákkal, dióval,
grízzel, káposztával, almával vagy szilvalekvárral
készítették. Az összehajtogatott rétest vékonyan
kizsírozott tepsibe tették, majd a közepesen
felfűtött kemencében 10-15 perc alatt megsütötték.
A rétes sütéséhez igen nagy gyakorlat kellett.
Kemencében sült a kalács is, az ünnepek, lakodalmak
elmaradhatatlan eledele. Négyágú tésztából
fonták a fonatos kalácsot, töltelékkel sütötték
a diós-mákos és a lekváros kalácsot. Lakodalmi
finomság volt a kulcsos kalács, amelyből egy
nagyobb lakodalomra 400-500 darabot is sütöttek.
Újabban jött divatba a kuglóf, amelyet finomabb
kalácstésztából sütöttek, és mazsolával, dióval
vagy kakaóval töltöttek meg.
SÜLT ÉS ASZALT GYÜMÖLCSÖK,
CSEMEGÉK
A gyümölcs tartósítására szolgált az aszalás. Az almát,
körtét szeletekre vágva, a szilvát, meggyet
pedig egészben aszalták. A gyümölcsöt előzőleg
napon szárították, majd félig befűtött vagy félig
kihűlt kemencébe rakták. Első alkalomkor csak ráncosodott
a gyümölcs, a teljes aszalódást többszöri
- kettőtől ötig terjedő - berakással érték el. A gyümölcsöt
tepsibe rakva vagy a kemence aljára terítve
aszalták. Volt, aki a tepsi aljába nádat terített,
mert így a ráhelyezett szilva jobban száradt, és nem
84
Aszaláshoz előkészített szilva (Bátmonostor, 1 985)
lett tepsi íze. A kemence alját gyakran hamuval
hintették be. Ilyenkor - de más esetekben is - a
gyümölcsöt az első aszalás után megmosták. Egyegy
alkalomkor a gyümölcs addig maradt a kemencében,
míg az teljesen ki nem hűlt. Az aszaláshoz
tehát lassú, egyenletes meleg kellett. Az
aszalt gyümölcsből gyümölcslevest vagy kompótot
főztek. A kompót akkor volt a legfinomabb, ha
fahéjjal és szegfűszeggel ízesített mustban főzték.
Zamatos csemege volt télen a sült alma. A megmosott
almát tepsibe tették, majd a kemencében
Kemence mellett fonó lány (Tárd, 1940-es évek)
puhára sütötték. Akkor volt jó, mikor a héja egészen
megbarnult.
Téli estéken készítették a sült tököt is. Az érett
tök belét kikaparták, darabokra vágták, majd a kemence
fenekén vagy tepsiben megsütötték. Előfordult,
hogy a belével körberagasztották a kemence
tévőjét, hogy a gőzei ne jöjjenek ki, és a tök
zamatosabb legyen. Sütéséhez annyi időre volt
szükség, mint a kenyér esetében. Az is előfordult,
hogy a kenyérrel együtt sütötték meg.
85
BÚBOS KEMENCE A MAI HÁZBAN
A kemencével történő fűtés a múltban a mezőgazdasági
és a természeti környezetből könnyen beszerezhető,
olcsó anyagokra épült. Ezek fűtőértéke
nem volt magas, nagy lánggal és viszonylag
gyorsan égtek el, de nagy mennyiségben álltak
rendelkezésre. Az alföldi búbos kemence jó példája
annak, hogy egy fűtőberendezés szerkezetében,
formájában hogyan alkalmazkodott a gazdasági,
földrajzi adottságokhoz és a használat (fűtéssütés)
követelményeihez.
Mai alkalmazásuk nehézségei a feltételek megváltozásával
magyarázhatók. Ma már az emberek
többsége nem tudja beszerezni azokat az anyagokat,
amelyekkel a kemence gazdaságosan fűthető
lenne, de a legtöbb helyen a tárolás is gondokat
okozna. A ma használatos fűtőanyagok közül
egyedül a fa felel meg a kemence megfelelő
felfűtésére, a szénfélék erre nem alkalmasak. A
fával is úgy kell tüzelni, hogy egyszerre nagyobb
felületen érje a láng a kemence falát, mert csak
így melegedhet fel mindenütt, és így tudja a hőt
hosszabb időn keresztül egyenletesen leadni.
Gyakran nehézségekbe ütközik a kemence utólagos
beépítése a már meglevő lakásokba is. Az
alaprajzi elrendezés és a kémények helye vagy
keresztmetszete nem mindig teszi lehetővé a kemence
használatát.
Nem kevés időt igényel a kemence befűtése és
szabályozása. Míg a tűz le nem égett, és a kemence
száját el nem zárták, mindig a közelben kellett
maradni. Hideg télben, ha kétszer is befűtötték,
ez az idő bizony mai szemmel nézve elég soknak
tűnik.
A mai életkörülmények között a kemencét ezért
inkább mint kiegészítő fűtőberendezést célszerű alkalmazni
más, életritmusunkhoz jobban megfelelő
fűtési módszer mellett. Ebben az esetben a kemence
használata nem a munkanapokra, hanem
csak a szabad időre korlátozódik, megtartva a fűtés
előnyeit, hangulatos és vonzó szertartásait. Természetesen
felmerülhet a kemence modernizálásának
gondolata is. A lehetőségek a belső tér átalakításával,
füstjáratrendszer kiépítésével valósíthatók
meg, de így a tüzelőberendezés elveszti eredeti
jellegét, sütésre alkalmatlanná válik, tehát kályhává
módosul. Búbos kemencének álcázott kályhát
persze lehet építeni, de ennek tárgyalása már
túlmutat könyvünk célkitűzésein.
86
A kemence tervezésekor és megépítésekor viszonylag
egyszerű a helyzet, ha régi ház, illetve
tanya kemencéjéről van szó. Ilyenkor lehetőleg az
eredeti állapot visszaállítását kell megvalósítani.
Formájára és méretére az egykori kemence legyen
a mérvadó. Ha a rekonstrukció ennek alapján nem
készíthető el, akkor a környékbeli típusokból kell
kiindulni. Több gondot okozhat az eredeti füstelvezetés
rekonstrukciója. Ilyenkor a két alaptípus
egyikével kell számolni: a szabad kéménnyel, illetőleg
a zárt kürtővel vagy más néven kaminnal.
Műszaki szempontokat tekintve a kaminos megoldás
egyszerűbben és kisebb munkával állítható
vissza.
Lényegesen körültekintőbben kell munkához
látni, ha a kemencét egy mai, modern házban kívánjuk
felépíteni. Első lépésként a kemence helyigényét
kell megvizsgálni. Ezt padkás kemence esetén
150x150 centiméteres befoglaló mérettel lehet
biztosítani, míg padka nélküli kemencéknek elegendő
a 100-110 centiméteres átmérőjű kör is. Ha
helyszűkében vagyunk, tervezhetjük a kemencét
csonka padkával is. Ilyenkor az ülőke nem öleli
körbe az egész kemencét, ahol kevés a hely, ott
megszakad, és nem folytatódik. A kemencét ideálisan
a szoba sarkába építhetjük, mint azt hagyományosan
is tették, de ha ez nem áll módunkban,
akkor megfelel az egyenes falszakasz is, esetleg
csak egy szélesebb kéménypillér. így a kemence
nemcsak a szoba szélén foglalhat helyet, hanem a
tér közepén is.
A kemence használatához megfelelő kéménynek
is rendelkezésre kell állnia. A kürtőnek a kemence
szimmetriatengelyébe, de legalábbis ennek
közelébe kell esnie. Keresztmetszetének minimum
25x25 centiméteresnek kell lennie. Erre azért van
szükség, mert a tüzelőanyag hirtelen, nagyobb
mennyiségben ég a kemencében, és kitóduló füstjét
csak bővebb kürtő tudja elvezetni. Meglevő lakások
kéménye ritkán felel meg ezeknek a követelményeknek,
ezért a nagyobb kürtőt utólag kell
megépíteni. Ez megvalósítható a régi füstjárat kivésésével
és falazásával vagy új kémény beépítésével.
A pótlólag elhelyezett kémény lehet a belső
vagy a külső főfalban, illetve ezekhez illeszkedve,
de pillérként a belső térben is helyet kaphat.
A kemence és a kémény kapcsolatánál lehetőleg
arra kell törekedni, hogy a külső fűtés elve
érvényesüljön még akkor is, ha a kemence a térben
központi helyet foglal el. Nem fontos tehát,
hogy a kemencét egy másik helyiségből fűtsük,
elég, ha ez egy falszakasz vagy pillér másik oldaláról
- a kürtőn keresztül - történik. Megoldás lehet,
ha más nem kínálkozik, a külső falon keresztüli
fűtés is. Ennek egy szerencsés változatát valósíthatjuk
meg, ha a kémény teraszra vagy kerti pihenőhely
melletti falra kerül. Fűtőnyílását ekkor
kandallónak, szalonnasütőnek bővíthetjük ki.
A kemence füstelvezetésénél a hagyományosan
alkalmazott kürtös (kaminos) változat szerkezeti
kialakítását kell ma is használnunk. Ennél a
kürtő egyik falát a kemence szájnyílása, másikat
pedig a kaminajtó töri át. A két szemközti nyílás
egyszerre, illetve felváltva is zárható-nyitható. Fűtéskor
a kemenceszáj nyitva van, hogy a füst távozhasson,
de a kaminajtó zárva, hogy a szoba
87
levegője tiszta maradjon. Tüzelés után mindkettőt
elzárják, hogy a meleg ki ne szökjön. A mai megoldásoknál
is az a legjobb, hogyha a belső kemenceszáj
tévővel, a külső kaminajtó pedig vasból,
illetve lemezből készült ajtóval zárható.
Ha a külső fűtést különböző okok miatt nem
tudjuk megvalósítani, szükségből a belső fűtéshez
kell folyamodnunk. Kemence esetében ez kevésbé
szerencsés megoldás. Ilyenkor a fűtés és a füstelvezetés
két különböző nyílást igényel, amelyek
Kamin építése vályogból (Cegléd, Öregszőlő, 1941)
rendszerint egymással szemben helyezkednek el.
A teljes értékű használat biztosítására ilyenkor a
kürtőt külön elzárószeleppel kell ellátni.
Korábban már szó volt róla, hogy kemencét
nemcsak a szobában, hanem a szabadban is fel
lehet építeni. Ilyenkor természetesen nem mint fűtőtest,
hanem mint sütőkemence funkcionál. A szabadon
álló kemencék elhelyezési lehetősége igen
gazdag. Felépíthetők családi ház vagy nyaraló kertjében,
csoportos lakások, üdülők udvarán, gyer-
4—^—i °° \ " >»\
' 1 Cf\
Szaletli terve búbos kemencével és takaréktűzhellyel
88
mek-, felnőtt- és diáktáborok területén, vendéglátó
helyeken (csárdák, vendégfogadók udvarán).
A külső kemencék köré célszerű kerti
pihenőegyüttest tervezni, amely a szabadban történő
kikapcsolódás és társasági élet központja lehet.
A kemence mellé ülőhelyeket, szalonnasütő
helyet és kerti asztalt is lehet telepíteni, esetleg az
együttest takaréktűzhellyel vagy kandallóval is
kombinálhatjuk. Ha komolyabb pihenőhelyet létesítünk,
célszerű az időjárás ellen tetővel, nyitott
kerti épülettel védenünk. Ebben az esetben a kemence
kéményét a tetőn kívülre kell vezetni.
Az elhelyezési szempontok mellett néhány gyakorlati
tanácsot is szeretnénk adni azoknak, akik
kemence építésébe kezdenek. Ha új házban kíván
valaki kemencét építeni, akkor már a tervezéskor
a helyét és a kéményét figyelembe kell venni.
Ez azonban még nem elég. Előre el kell dönteni
a kemence formáját, méretét és építésmódját;
ehhez külön vázlatot, tervet is célszerű készíteni.
Szaletli és kemence oldalnézete (Leányfalu, 2001) Kemence és takaréktűzhely a szaletliben (Leányfalu, 2001)
Szaletlibe épített kemence a kertben (Leányfalu, 2001)
Kemence a szaletliben (Leányfalu, 2001)
Ha az építésre kerül sor, óvni szeretnénk mindenkit
az egyszerűsítő újításoktól. A kemence építésének
több száz éves gyakorlata során a módszereket
és a fogásokat a célszerűség alakította
ki. Megváltoztatásuk, leegyszerűsítésük szinte biztosan
hibás eredményhez fog vezetni. Az építésnek
mai anyagokkal és technológiákkal való modernizálása
(betonfal, vasváz stb.) nem lehetséges,
de nem is szükséges. A bemutatott módszerek
közül a cserépből rakott eljárást javasoljuk
mindenkinek, mivel ez tartalmazza a legkevesebb
különleges fogást és ismeretet, a hozzávaló anyagok
pedig megszerezhetők. A kemence aljához
és a padkájához célszerű kisméretű téglát használni.
Ne felejtsük el, hogy a hőnek kitett helyeken
betont, mészhabarcsot, cementhabarcsot nem
szabad alkalmazni!
Nem szóltunk még a mai házba „átmentett" kemencék
néhány esztétikai jellegű kérdéséről. Mindenképpen
azt tartjuk helyesnek, ha az új kemence
tervezésénél a hagyományokból indulunk ki.
Tehetjük ezt oly módon, hogy változtatás nélkül
lemásoljuk a paraszti kemencéket, de a lehetőségek
szerint alakíthatjuk is formájukat.
A szobai kemencéket ma is - csakúgy, mint
régen - kiegészíthetjük más tüzelőberendezésekkel,
például takaréktűzhellyel vagy kandallóval.
Ezek kürtőjét ferdén kell a kemence kéményébe
bekötni és pillangószeleppel elzárhatóvá tenni. Erre
azért van szükség, mert különben a nyitott kandallón
keresztül kihűlhetne a lakás. A kandallónak
a fűtésben csekély szerepe van, inkább mint
hangulatos fűtő- vagy világítóberendezés jöhet szá-
90
Kéménypillérhez csatlakozó boglyakemence ajánlott
terve
Kemence és kandalló együttesének ajánlott terve
mításba, amely a kemence jó tulajdonságait egé- sőséges hangulatú, meghitt családi élethez és a
szítheti ki. társasági kapcsolatok ápolásához. A múltbelihez
A parasztház kemencéje - főleg a téli estéken hasonló hangulati összetartó erejét talán a mai la-
- a lakás központja, a közösségi együttlét színhe- kasban és családban is ki tudná fejteni. Ennek kilye
volt. Melege, kényelme hozzátartozott a ben- próbálására biztosan érdemes kísérletet tenni.
91
MERETEK ES ANYAGOK
A következőkben egy kemence építéséhez szüksé- szóban forgó része. Természetesen a közölt mennyiges
anyagmennyiségeket közöljük. Ahol lehetséges, ségek csak tájékoztató jellegűek, hiszen az anyagtöbb
változatot is megadunk attól függően, hogy felhasználás függ a kemence nagyságától, formájamilyen
anyagból készülhet a kemence vagy annak tói és a készítő munkamódszerétől.
Kemencepadka
200-300 db kisméretű tégla (padka nélkül kb. 100 db kisméretű tégla)
Feltöltés a padkához
0,5-1,0 m3 építési törmelék vagy föld
Homok a hőszigeteléshez
Kb. 0,3 m3
Kemence alja
26-50 db kisméretű tégla, vagy 20-40 db 20x20-as burkolótégla, vagy 18-35 db nagyméretű tégla
Kemencefal
Cserépkemence: 200-300 db hódfarkú cserép és kb. 0,25 m3 agyag
Agyagkemence: kb. 0,5 m3 agyag
Tapasztás
0,2-0,3 m3 agyag vagy agyagos föld
Laposvas
1,5-4 fm, szélessége 30-50 mm, vastagsága 3-6 mm
92
f# ffl \' J f - ^ — ^
Boglyakemence - Mezőberény
(a kemence képe a 23. és a 48-49. oldalon látható)
Boglyakemence - Hajdúnánás
(a kemence képe a 23. oldalon látható)
Boglyakemence - Hajdúbagos
(a kemence képe a 24. oldalon látható)
93
94

AJÁNLOTT IRODALOM
Sajnos alföldi kemencéinkről könnyen hozzáférhető,
összefoglaló munka eddig még nem jelent
meg. A velük foglalkozó tanulmányok nehezebben
beszerezhető néprajzi szakfolyóiratokban láttak
napvilágot. Talán legkönyebben a Néprajzi Lexikon
összefoglalóihoz juthatunk hozzá. Az érdeklődőknek
ajánlhatjuk a boglyakemence, kemence,
kenyér, kenyérlepény, középmagyar háztípus és a
külső fűtésű, szobai kemence címszavakat, amelyekből
további fogalmakat ismerhetnek meg és kereshetnek
ki a lexikon köteteiből.
Csak nagyobb könyvtárakban található meg az
Ethnogrphia című néprajzi folyóirat, amelyből néhány
fontosabb tanulmányra szeretnénk felhívni a
figyelmet. Kiss Lajos írta témánkban mindmáig az
egyik legrészletesebb tanulmányt A boglyakemence
és élete Hódmezővásárhelyen címmel
(Ethnographia, LXIV. évfolyam, 1953. 197-218. oldal).
A kemencében süthető ételekről is ő tájékoztat
A hódmezővásárhelyi ember eledelei című munkájában
(Ethnographia, XXXIV/XXXV. évfolyam,
1924. 168-176. oldal).
Az alföldi kenyérsütési gyakorlatba engednek
bepillantást Végh József Rozskenyérsütés Kiskunhalason
és Gunda Béla Kenyérsütés Orosháza környékén
című tanulmányai (Ethnographia, LI. évfolyam,
1940. 419-431. oldal; XLIII. és XXIV. évfolyam,
1932. 102-111. oldal).
A kemence fűtéséről, használatáról tudósít bennünket
Nagy Gyula Parasztélet a vásárhelyi pusztán
című monográfiájában, amely A Békés Megyei
Múzeumok Közleményei 4/1975. számában jelent
meg. Dám László tollából a nagy-sárréti kemencékről
szerezhetünk fontos adatokat. A Nagy-Sárrét
népi építészete című tanulmánya a Műveltség és Hagyomány
XVII. számában kapott helyet( Debrecen,
1975.; a Kossuth Lajos Tudományegyetem kiadványa).
A Duna-Tisza közi kemencékről Sztrinkó István
írt részletesebben (Népi építészet a Duna-Tisza
közén. Debrecen, 1987.), a Tápió mentiekről
I. Sándor Ildikó szolgáltatott bőséges adatokat
(Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985. 449-
525. oldal). Ez utóbbi tanulmányban agyaghurkákból
épített kemencék szép példái is láthatók.
A különböző készítésű kemencékről Sabján Tibor
adta közre bontási megfigyeléseit, Kívülfűtős kemencék
bontási tapasztalatai címmel (Ház és Em-
95
ber 6. Szentendre, 1990. 125-156.). Ebben részletesen
beszámol a kemenceépítés nehezen megfigyelhető
részleteiről is.
Viszonylag könnyebben megszerezhetők azok
a könyvek, amelyekben kemencés ételek receptjei
találhatók. A gazdag választékból csak kettőt
emelünk ki: Erdei Ferenc Néprajzi ínyesmesterségek
és Csizmadia László Sütés-főzés a szabadban
és a hétvégi házban (Budapest, 1984.) című
munkáit.
A Hajdúság írója volt Móricz Pál. A boglya-kemence
mellől... című novellás kötetét Debrecenben
adták ki, 1970-ben. Ebben a szerző több hangulatos
elbeszélést szentel a hajdúsági ember
mindennapjainak, többek között a kemence körüli
élet bemutatásának.
96
A szerző korábbi nagysikerű könyvének bővített változata
a Nagyalföldön elterjedt búbos kemencéket mutatja
be. Megismerhetjük belőle a kemencék történetét,
a különböző formai változatokat, a használat csínját-
bínját és nem utolsósorban a kemenceépítés fortélyait,
amelyre kiemelt hangsúlyt helyez, hiszen nem titkolt
szándéka, hogy segítse azokat, akik búbos kemencét
szeretnének építeni lakásukban vagy kertjükben.
Számukra külön fejezet mutatja be a kemencék építésének
ma leginkább járható útjait, a sikeres kemenceépítés
fogásait. Az utánozhatatlan ízű kemencés ételeknek
is nagy szerepük van abban, hogy a búbos kemencék
iránt nem csökken az érdeklődés. Könyvünk
részletesen kitér a kemencében való sütés-főzés lehetőségeire
és a finomnál is finomabb ételek receptjeire.
Az új kiadás a korábbinál gazdagabb képanyaggal segíti
az olvasót a könnyebb tájékozódásban és a megismerés
örömében.